Camus a Közöny és
A bukás című kisregénye, egy kötetben foglal helyet egy diákkönyvtáros
kiadásban. Mindkettő alig van 100-100 oldal, én mégsem olvastam túl könnyedén.
Mondjuk ennek inkább más oka volt, mint a hosszúsága, de akkor is.
A Közöny, amiről
még gimis emlékeim is vannak, (akkor vettük), körülbelül megegyezik a
valósággal (ezt úgy értem jól tanították az iskolában, tényleg arról szól J). A főszereplő fickónak meghal az anyja,
amit elég közömbösen vesz, majd megöl egy embert és börtönbe kerül. Naaagyon
depresszív volt az egész. Nagyon rossz volt olvasni. A fickó tényleg le sem
szart semmit, mintha érzései sem lettek volna. A gyilkolása indítéka nekem
kuka, fogalmam sincs miért tette. Lehet én nem figyeltem, de mintha csak úgy
elsült volna a fegyver. Amikor pedig börtönbe került, akkor az sem érdekli,
annak sem tulajdonít jelentőséget, elfogadja a sorsát. Lehet, hogy csak azért
idegesített ennyire a Közöny, mert alapból nem kedvelem az ilyen típusú
embereket. Érzelemmentes, de nem összekeverendő a nyugodt személyiséggel. Semmi
sem lehet annyira rossz, hogy már ne érje meg.
A negatív közöny
élmény után, A bukást kezdtem el, habár addigra már elment az egésztől a
kedvem. Viszont az pozitívabb csalódást hagyott maga után. Maga a történet
kevésbé volt aktív, de valahogy úgy éreztem, hogy szinte minden oldalon
aláhúztam volna valamit, minden oldal mondott valami nagyot. Valami bíróról
vagy papról, vagy valami olyan pasiról szólt, aki maga sem tudta eldönteni,
hogy mi ő, és az egész egy monológ tőle, mintha mesélné el az életét valakinek.
Eközben inkább élettanulságokat foglal össze, és talán azért keverte Camus a
foglalkozásait, hogy jobban át tudjon térni egy témáról a másikra.
Mindenesetre, ezt ajánlom elolvasni mindenkinek, sajnos én nagyon utazáskor olvastam,
ezért tényleg nem húztam alá semmit amit most kiírhatnék, de például néhol
emlékezetett Márai írásaira. Lehet, újra el kellesz olvasnom, hogy jobban
megmaradjanak a felvetések.
A következő
idézetek a Közöny feléből származnak:
- Minél többet gondolkodtam, annál több rég felejtett vagy félreismert részletet szedtem elő az emlékezetemből. Akkor végre megértettem, hogy egy ember, aki csak egyetlenegy napig élt, száz évig is élhetne, s nem unatkoznék a börtönben. Elegendő emléke lenne, hogy legyen mivel elmulatnia.
- „…mert sose kell játszani.”
No comments:
Post a Comment