Nap, eső, hinta, kutya, palacsinta, fánk, jegeskávé

A túl sok könyvvásárlós június után, már előre féltem a júliustól, amikor tudtam, hogy elkezdődik az Alexandra nyári akciója. Az első könyvemet mégsem ennek apropóján szereztem meg. Még június végén bookdepository-n ólálkodtam, és láttam, hogy a Go set a watchman féláron van. Igaz, nem a US edition volt, amit én szerettem volna (sokkal jobban tetszik a borítója), de mivel egy ideje arra már azt írták, hogy nem is lesz, így – jó akció lévén – ezt a példányt rendeltem meg. A könyv meg is érkezett júliusban (a könyvjelzője mellesleg béna – a bookdepositorisok, elkezdték a kifestős könyvjelzőket gyártani, amivel legutóbb még nem is volt gondom, mert ilyen kis robotok voltak rajta, de most valami ronda sárkány…).

A második könyv már tényleg az Alexandra akcióhoz kapcsolódik. Egyébkén nem volt nagy szám az akció. Minden évvel, egyre biztosabb vagyok benne, hogy a könyvek 80%-a ismétlődik, és aztán hozzáadnak pár újabb darabot, amiktől meg szeretnének szabadulni. És mivel én már jó pár éve lojális vásárlója vagyok az Alexandra kiárusításnak (is), lassan már unalmassá válik a kínálat. Amit meg akartam venni, már megvettem korábban. Aztán persze ott van az a néhány újabb darab, amit én még valamikor teljes áron megvettem, és meglátom pár száz forintért az akcióban. Mint most is. 2 könyvről van szó, mindkettő remek, és még egyikről sem volt időm írni, de igyekszem ezeket előre venni, és még amíg tart az akció, bepótolni. Így azoknak, akiknek megtetszik, még meg tudják venni J. Ja, és visszatérve, hogy melyik könyvet vettem az akcióban, az Elizabeth Wurtzel, Prozac nation (Prozac ország) könyve lett.  A filmet már láttam nagyon régen, aztán gondoltam kevesebb mint 1000Ft-ot, ez a könyv is megér :).

Egyébként elég hihetetlen, hogy már csak a kevésbé jó hónap marad a nyárból. Kicsit sok volt az eső mostanában… Még szerencse, hogy szeretem a szeptember-december időszakot, ami a nyár után következik. Ahogy az észre is vehető, egyre kevesebbet írok, és annak ellenére, hogy valamit azért mindig olvasok, nem találok rá időt, hogy mindenről írjak. Próbálom felhozni magam, de ahhoz legalább 2 hét semmittevés kéne. Szinte sosem vagyok otthon, amikor meg esetleg otthon vagyok, akkor tuti nincs nálam laptop. Úgyhogy nem hogy nem írok semmit, de még csak internetezni is alig-alig érkezek. Na de nem baj, majd felhozom magam.

Stephen King: A halálsoron

A leírás spoilert tartalmazhat.

A halálsoron-nal (The green mile), legelőször, még gimis koromban találkoztam, amikor a filmet adták a TV-ben. Azt, akkor nem néztem meg. Elaludtam, vagy kikapcsoltam, már nem emlékszem. De eleget láttam belőle ahhoz, hogy tudjam, hogy egyszer ezt még be kell pótolnom. A filmet azóta sem láttam, de mikor az Európa kiadta tavaly a könyvet újra, megvettem, hogy akkor most itt az idő elolvasni. Ez múlt nyáron történt. Most kezdtem neki. Egy vakációra tartogattam.

Nagyon nehéz róla írni, Mr. King megint óriásit alkotott. A történetet, egy valaha a halálsoron dolgozó őr meséli el. Egyik éven meghozzák utolsó útjára, a szelíd óriást, John Coffey-t, akiről már az elején sejtjük, hogy nem egy egyszerű elítélt. Sejtjük, de még nem tudjuk mi is a titka. Stephen King írói profizmussal vázolja elénk, lassan, részekben a történetét, hogy szinte várjuk a folytatást. Ezek közben megismerkedünk két másik, a halálsoron várakozó elítélttel is, akik közül egy másikat szintén szívünkbe tudunk zárni, annak ellenére, hogy gyilkosról van szó. Talán azért, mert a végére megbánja tetteit. Talán azért, mert megszereti a kisegerét, akinek trükköket tanít. Talán, mert az egérvárba küldené, a pillámüveg mögé. Mindenestre a végzetét nem kerülheti el. A csendes John viszont csak szemlél, és keveset beszél. De gyógyít. Nem is értjük, hogyan, de sikerül neki. Amikor feltámasztja a félig halott Mr. Jingels-t (egérkét), a börtönőr tudja, cselekednie kell. Kollégáival és barátaival egyességre jutva, az éjj leple alatt kicsempészik az óriást, hogy megpróbáljanak egy lehetetlent – amiben talán ők sem hiszen teljesen - megmenteni egy haldokló asszonyt, aki nem más, mint a börtönigazgató felesége.

Annyira megható és érzékeny történet, Stephen King lazaságával megírva. Igaz, van benne egy kis „csoda”, de ez senkit nem zavar vagy bánt. Sőt. Jó olvasni. Az utolsó oldalak pedig annyira megsirattak, hogy nem is tudtam abbahagyni, amíg vége nem lett a fejezetnek. Azt hiszem ez volt az első könyv amin sírtam. Óriás, kedves, jószívű. És mindenki tudta, hogy ártatlan. Ő csak segíteni akart. És félt a sötétben.

A könyv elején pár oldalon az író elmeséli a keletkezési körülményeket, amit ugyanolyan érdekes, és jó olvasni mint magát a sztorit. Nagyon támogatnám, hogy minden könyv elején legyen egy ilyen ismertető. Szeretném tudni, hogyan jött az ötlet… Vagy mi minden volt a háttérben. A történet 6 részre osztódik, amik annakidején, folytatásos kiskönyvekben jelentek meg, Dickens példájára. Aki pedig nem érez magában kedvet az 500+ oldal elolvasására, vagy kíváncsi a film verzióra, az jövőhéten megnézheti, azt hiszem valamelyik viasat vagy ilyen tv-n (nem emlékszem, csak anyukám mondtam, amikor meglátta, hogy pont azt olvasom éppen). A könyvet pedig mindenkinek ajánlom!

Idézetek:

• Arra gondoltam, talán mindnyájan cirkuszi egerek vagyunk, futkosunk körbe-körbe abban a homályos tudatban, hogy Isten és mennyei seregei figyelnek minket bakelitházaikban a pillámüveg ablakokon át.
• A vezeklés hatalmas dolog;  ez az a zár, amivel bezárhatod a múltra nyíló ajtót. 
• …néha egyáltalán nincs különbség az üdvözölés és a kárhozat között. 
• Mindnyájan meghalunk, tudom, hogy nincs kivétel, de néha, ó, Istenem, olyan hosszú a halálsor.

Lev Kasszil: A hókirálynő

A hókirálynő című könyvet egy antikvár kocsiárusnál találtam, még a tél derekán a Corvin téren. Akkor úgy gondoltam, milyen jó lesz majd ezt vinnem magammal a síelésre – amit még akkorian terveztünk. Ez lett volna a tökéletes olvasmány. Egy régebbi orosz írótól származó pettyes könyvről van szó egyébként. Végülis a síelésből nem lett semmi, ahogy a könyv felé érzett elvárásaimból sem. A könyvet csak áprilisban kezdtem el olvasni, egy hétvégi hazautazásom során, majd egy következőn fejeztem be.

Nem volt olyan érdekes, mint ahogy a tartalom elolvasása után gondoltam. A történet egy orosz sífutónőről és annak edzőjéről szól. A sífutónő -  Natalja Szkuratova – megfelelő szaktudás és kiképzés nélkül, az egyik verseny elvesztése után, úgy dönt, hogy visszavonul. Mikor a városba érkezik az munkáját unó és negatív edző, nem telik hosszú időbe, amíg pártfogásába nem veszi az ígéretes tehetséget. Együtt kezdenek el edzeni. Persze mindketten „szerényen” képviselik a legjobbakat (mint minden csíkos-pettyes könyvben a főszereplőnek mégcsak egy halovány rossz gondolatocskája sem lehet, mindenkit szeret, mindenki szereti őt stb…). Sorra fellépnek az orosz kis városka lakói is, akik persze mind rajonganak Nataskájért. Kicsit naiv, egyszerű könyvecske. Az igazat megvallva legjobban a cselekményt hiányoltam belőle. Túl sok oldal íródott teli apróságokkal – mint pl.  a sál tulajdonosának leleplezése. Amikor maga a fő cselekmény kb. 5 mondattal összefoglalható.

Már írtam korábban is, hogy számomra már a csíkos-pettyes könyvek nem az igaziak, túl „szépen” vannak ábrázolva a szereplői, akik szinte semmilyen negatív tulajdonsággal nem rendelkeznek. Persze még mindig azt gondolom, hogy érdekes olvasmány lehet a tizenéveseknek, hiszen akkoriban én is nagyon szerettem őket olvasni. Nekik szívesen ajánlanám is. Azért persze még így is egyszer-egyszer a kezembe veszem és elolvasom, mert maga az életek, akikkel foglalkoznak, gyakran érdekesnek tűnnek a számomra. Persze ha igazságot és nem csak a szépet és jót akarjátok tudni egy életrajzból, ne ezekhez a könyvekhez nyúljatok!

Lucy Sykes, Jo Piazza: techbitch

Az igazat megvallva erről a könyvről nagyon nehéz írnom, mert ritka szörnyű volt. Egy tipikus példája annak, hogy próbálok esélyt adni kortárs fura könyveknek, hogy az a kis tartalom a könyv hátulján hátha valami izgalmasba is fordulhatna. De nem szabad. Nem szabad ismeretlen könyveket repülőtéren megvenni, mert az csak valami szirupos agysejtpusztító lesz,  ami minden második oldalon valamivel felbosszant, és már csak azt várom legyen már vége ennek a kínzásnak.

Szóval a Techbitchről. Főszereplője Imogen, egy 40-es éveiben járó nő, aki fél éves betegszabadság után csöppen vissza a munkahelyére, ahonnét magazin szerkesztőként távozott annakidején. Visszatérte után mintha egy másvilágba esett volna, rájön, hogy a magazin online-á lépett, és a régi asszisztense Eve vette át a helyét az irodában. Everől kiderül, hogy maga az ördög, mindenki utálja, mindenkit kínoz, a „posztoljunk mindig, mindent” stílusával. Imogen pedig mintha nem félév után tért volna vissza, hanem 5 év után, és nem betegszabadságról, hanem legalábbis egy rezervátumból, mert amennyire a technika világában való járatlanságát beállították, az már sok volt és hihetetlen. Természetesen mindezek ellenére, lassan megtanulja a hashtag-ek, az emailek (igen emailek, ugyanis állítólag a betegszabadsága előtt csak kinyomtatott formában olvasott emailt), fényképek és rövidítések világát. Minden helyzetben van ismerőse, ismeri a leghíresebb és leggazdagabb embereket, minden helyzetet megment. Teljesen hiteltelennek írják a karakterét.

A könyv hasonlít az „Intern” nevű filmre, azt is elég szenvedés volt végignézni a 20. perc után. Ebben a könyvben is hasonlóan zavarónak éreztem a szereplőket, és főleg, mint már írtam, teljesen hitelt vesztettnek. A könyv hátsó borítójára az volt írva, hogy azoknak ajánlják, akiknek az Ördög pradat visel c. film jött be. Mivel én azt ezer éve egyszer láttam, feltételezem nekem nem jött be. Ha bejött volna, újranézetem volna, és emlékeznék rá J. Amit még megjegyeznék, és ami számomra csak növeli a könyv negativitását, az a címválasztást. Ugyanis eredetileg The knockoff címmel jelent meg a mű, és erre a kiadásra változtatták meg. Jó ez az új cím is, de ha már egy könyvnek van egy címe, akkor ne adjuk már ki teljesen másképp, főleg ugyanazon a nyelven.

A könyvet a könnyű olvasmányokat kedvelő, és nem túl elmélyedő olvasóknak ajánlom. Biztos vagyok benne, hogy ennek is megvan a célközönsége, sajnos nem én voltam.

Szerzőpáros: Lucy Sykes és Jo Piazza (nekem még mindig érthetetlen amikor ketten írnak meg egy könyvet, egyszer majd csak megértem – mármint ha nem iskolai, vagy valamilyen tudományos munkáról van szó.)