Nyár fele

Júliusban nagyon nem sikerült a „hátha nem veszek könyvet ebben a hónapban” mondogatásom. Hát már hogy is lehetette volna, ha az Alexandrában ekkora akciók voltak. És még vissza is fogtam magam. Ez lett a gyűjteményem folytatása júliusban. 

Fitzgeraldtól az Éj szelíd trónján (Tender is the night) – ami az érdekes ezzel, hogy ez pont fent volt a listámon, és ezt valószínűleg később így is úgyis megvettem volna. Aztán a nagyon sok Nabokov könyvekből az Adományt választottam, majd elválik milyen döntés volt, és végül Paul Auster Holdpalotáját. Mondjuk ezek a könyvek még mindig nem a nevetségesen olcsó kategóriába tartoztak (mert sok könyv akár 300Ft-ért is kapható volt), de legalább 50%-ot spóroltam rajtuk. A 4. Könyv, amit hazautazásom előtt zsákoltam a Keletiben, a Szellemmajom volt. Ezt amióta egyszer olvastam róla érdekelt, de a bookline-on lemaradtam az akcióról, de most így jobban jártam hisz fillérekért kínálták a könyveket.

Az olvasás éjszakája

Na a múzeumok éjszakája és a színházak éjszakája után elérkezik az Olvasás éjszakája is. Szeptember 13-án a könyvesboltokat országszerte arra buzdítják, hogy hosszabb nyitva tartással és irodalmi programokkal szórakoztassák az erre vágyókat.

Budapesten az Astoria környéki könyvesboltokban lesznek különböző programok, amiknek részletes, időrendi sorrendjét még nem látni, de ilyen kb. tartalommal, már nagyon sok internetes oldalon olvasható.

Legújabb híreik, hogy készítenek 100 darab karkötőt, amit 990Ft-ért lehet megvásárolni, és a pénzt az olvasás népszerűsítésére fogják fordítani. Előre kell jelentkezni  azoknak, akik szeretnének ilyet kapni. 

ezerkilencszáznyolcvannégy

Az 1984 és közém, hosszú idő emléke kötődik. Első nekifutásom sok évvel ezelőtt történt, még gimis koromban, de mint már sokszor írtam, befejezés előtt visszaszállították a könyvtárba.

Amikor elkezdtem másodszor újraolvasni, ugyanazt az élményt kaptam, mint először. Nem tudtam letenni. Először csak otthoni, esti olvasmánynak szántam, mert egy vastagfedeles kiadást vásároltam meg (azóta bánom hogy nem csak a diákkönyvtárosat, de erről majd később) és túl nehéz lett volna cipelni és még a táskámba sem fért volna bele. De hát amikor olyan kíváncsi az ember, hogy hogy folytatódik, nagyon hamar elveti a nehéz és nagy  jelzőket és inkább cipeli még a könyvet is a kezében a laptopon és a spanyol könyveken kívül.

Nem tudom mennyire kell bemutatni a könyvet. Egy szocializmus/egypárt uralmi rendszerben játszódó történet, ahol a Nagy Testvér mindent lát. Az emberek lakásai be vannak kamerázva és lehallgatva, csak bizonyos megszabott elvek alapján élhetnek. A párt mindent meghamisít, ami a rossz nevét kelhetnék. Ha valamit hibásan jósoltak meg a múltban, ami a jelenben nem következett be, azt simán kiradírozzák és átírják, ezzel minden régi bizonyítékot meghamisítanak. A gyerekeket már óvodás koruktól besúgónak nevelik, akik nem irtóznak beköpni a saját szüleiket sem ha kell. Ami pedig aztán történik az emberekkel, a könyv elején csak találgatni lehet. A végén nyilvánvalóvá válik, ugyanis ez történik a főhősünkkel, Winston Smith-el, és talán innen kezdődik a könyv kicsit nehéz olvasmány lenni. Itt már aztán harcoltam az olvasással, ugyanis kínzásról azért mégsem szívesen olvas az ember. A lényeg, hogy az ilyen embereket megpróbálják átnevelni, kiűzni belőlük minden bűnös gondolatot a párttal szemben, és elhitetni velük, hogy már nem is így gondolják.

Alapjában véve nagyon pozitívan értékelném a könyvet, a kiadását, mint már említettem kevésbé. Nagyon nehéz könyv, feleslegesen vastag lapokkal. A papírborító alatt figyelő „nagy testvér” meg szörnyen taszító, rá kellett ragasztanom egy poszt-itet, hogy ne lássam. Nekem volt egy elképzelésem nagy testvérről, de az nem ilyen volt. Ha már annyira ezt akarták sugallni, elég lett volna oda tenni egy számpárt vagy ilyesmi.

Szerettem volna még szólni, a könyvben elhangzott érdekességekről, mint a „duplagondol” vagy „gondolatbűn”. Esetleg a szeretet minisztérium (ahol a kínzások folytak) vagy a bőségminisztérium és így tovább.

„A háború: béke;

A szabadság: szolgaság;

A tudatlanság: erő.”

Ahogy a könyvet olvastam, valahogy úgy képzeltem, hogy Orwellnek vagy volt köze a szocializmushoz, mármint saját bőrén átélte, vagy valami komoly ismeretei kellettek hogy legyenek róla, mert amit leírt, azt akár egy „szocializmus jövőjének” is lehetne tekinteni. Néhány esetben az volt az érzésem, ilyesmi működhet Észak-Koreában. Ami elég szomorú.

• „Olyan álom volt ez, amelyben megvannak ugyan az álmok jellemző kellékei, mégis valahogyan folytatása az ébrenlétnek, s benne olyan tényekre és gondolatokra jön rá az ember, amelyek ébredés után is újnak és fontosnak tűnnek.”
• „Legfélelmetesebb ellenségünk, gondolta, a saját idegrendszerünk. A bennük lévő feszültség bármelyik pillanatban kész átalakulni valamilyen látható tünetté.”
• „Így van ez, értette meg, minden hősiesnek vagy tragikusnak látszó helyzetben. A csatatéren, a kínzókamrában, a süllyedő hajón az ember mindig elfelejti azokat a célokat, amelyekért küzdött…”
• „Az érzéseidet nem változtathatják meg. Hiszen magad sem tudod megváltoztatni őket, még ha akarnád is. A legapróbb részletekig felfedhetnek mindent, amit tettél, mondtál vagy gondoltál; a szíved belseje azonban, amelynek működése még önmagad számára is rejtély, bevethetetlen.”
• „Ha az emberi egyenlőséget örökre el akarják hárítani, akkor az uralkodó elmeállapotnak a szabályozott őrületnek kell lennie.”
• „Minden történés az agyunkban megy végbe. Ami minden agyban megtörténik, az valóban megtörténik.”
• „Most értette meg első ízben, hogyha az ember titokban akar tartani valamit, önmaga elől is el kell titkolnia.”

Egyszer túl az Atlantikon...

Történt egyszer, hogy a nyaramat Coloradóban töltöttem (igazából nem csak egy nyarat, de az most nem fontos). Szóval legutóbbi tartózkodásom könyves élményeiről gondoltam írok pár sort, igazából csak magamnak. Mert nem akarom elfelejteni. Júniustól szeptemberig maradtam. Megérkezésem után kiderült, hogy valami gondok voltak a papírjaimmal, így hétfő helyett csak szerdán kezdhettem el dolgozni. Így volt 2 napom a semmittevésre. Mivel egyedül mentem, és még embereket nagyon nem ismertem, hát úgy gondoltam könyv lesz a legjobb dolog, amit társaságnak választhatok. Természetesen elmentem a szívemnek oly kedves néhai Borders-be, de mivel még a pénz keresést nem kezdtem el praktizálni gyakorlatban (ugye csak 2 nappal később kezdhettem), így a pénzköltést sem szerettem volna még elkezdeni. Hát mi mást tehettem volna, mint hogy felmentem a hotel könyvtárába (ezt a könyvtárat úgy kell elképzelni, hogy internet szoba 3 számítógéppel, és 2 könyvespolccal), és szétnéztem. Nem fűztem túl nagy reményeket hozzá, főleg a mérete miatt. De legnagyobb meglepetésemre találtam egy Cook könyvet, aminek általában nem mondok nemet. Gondoltam ez jó is, elmentem a hr-re, megtudni hogyan tudom beregisztrálni, hogy elvittem a könyvet, de ők azt mondták vigyem nyugodtan, csak majd hozzam vissza, nincs adminisztráció hozzákötve. Ez a Cook könyv egyébként a minap eszembe is jutott, amikor láttam, hogy egy újat adtak ki a szerzőtől, és amikor elolvastam a tartalmát, hát láss csodát az, amelyiket én immár 4 éve olvastam a Colorado Springs-i lakásom poros kanapéján vagy teraszán egy széken.

Természetesen, mikor a munka már beindult, kevesebb időm volt az olvasásra, nem tudtam 2-3 nap alatt elolvasni egy könyvet. Ennek ellenére megtaláltam a saját ritmusom, a szabad időket, amikor olvasni lehetett, és természetesen ezt is tettem. Reggelente munka előtt valahogy mindig úgy keltem fel, hogy miután elkészültem és megreggeliztem, volt egy pár percem, mielőtt ki kellett volna menni a ház elé a kisbuszunkat várni. Természetesen buszvárás közben is olvastam, és a buszon is, ha nem volt társaság. Munkából visszafelé is ugyanez történt, és nyár végén már egyre gyakrabban munkaidőben is, amikor nem volt mit csinálni, vagy esett. Egyre gyakoribb vendég lettem a Borders-ben, volt úgy hetente többször elmentem, és természetesen valahogy sosem üres kézzel jöttem vissza. De hát már hogyisne, amikor tagként, hetente jöttek a 40%-os kuponok, amiket mindig kihasználtam. Így nyár végére, szerintem 20+ darabszámra növekedett a könyveim száma, ami kicsit megrémített a hazautaztatásukat illetően. 

Az első amit elolvastam az Harper Lee To kill a mockinbird című könyve volt, amiről még arra is emlékszem, hogy akkor vettem amikor a klasszikusok akcióban voltak azok, amik iskolába kellettek. Ilyen olcsóbb kiadás de nem baj. A második F. Scott Fitzgerald This side of paradise-a volt, csak mert a Great Gatsby vagy nem volt, vagy túl drága kiadásban, már nem emlékszem. Ezen a könyvön azért már jól látszódik a nyár második fele, hogy mennyi időt töltött nem csak a hátizsákomban, de a kötényem zsebében is. Az utolsó könyv amit még munkám alatt olvastam el, azt már kicsit modernebb formában a The graduate volt Charles Webb-től, aminek talán a film változata ismertebb. Szóval ezt már az iphone-on olvastam, totál legálisan ugyanis megvettem ezt az aplikációt, amiben rengeteg sok könyv van. Az utolsó, amit még amerikai földeken kezdtem el az Colm Toibin Brooklyn című könyve volt. Nem klasszikus, nem ismert író (legalábbis nálunk nem) de annál jobban tetszett a könyv. Örülök, hogy megvettem. Még ehhez a nyárhoz tartozik a (most már) híres The road (Az út) című könyv, Cormac McCarthy-tól. Az igazat megvallva, szégyen nem szégyen, 4 éve nekem fogalmam sem volt ki az a Cormac McCarthy, csak egyszer megtetszett a könyv tartalma, és nyár végén mielőtt eljöttem megvettem. Akkor még filmről szó sem volt, és nekem még eredeti borítóval van meg. Aztán jött köré a hercehurca, film meg egyebek, amit abszolút nem tudtam azonosítani a könyvvel.

Hát röviden ennyi, nem akartam senkit ezzel untatni, inkább magamnak írtam, csak úgy.

Egy kis UPDATE: Kihagytam még egy könyvet, a kutyásat, valószínüleg mert az csak ilyen szórakoztató olvasmány volt, mint bármi komoly. De most eszembe jutott. Garth Stein könyve, The art of racing in the rain. És még F1 beütés is volt benne, ami az amerikai könyvekben ritkaság.

Paul Auster: Sunset Park

Paul Austerről,nem tudok másképp írni, mint remek íróról. Engem megvett annakidején a Brooklyn Foolies könyvével, és azóta sem csalódtam. Lehet, hogy ő valami guilty plasure szinten van nekem, de nem hiszen, oda inkább Cook-ot vagy King-et tenném. De tény, hogy az egyetlen kortárs író, akinek rendszeresen olvasom a könyveit.

Azt hiszem már írtam, és nem akarom ismételgetni magam, de van a könyveinek egy légköre, ami miatt én nagyon szeretem. Egyetem, diák, könyvek, írók és ezeknek a kombinációi. A Sunset  Park-ban sem volt ez másképp. Főhőse egy 20-as éveinek kövepén járó fiú, aki 7 éve hagyta el szüleit, és Manhattant, mert szerinte a mostohatestvére halálát okozta (ami egyébként baleset volt).

Megintcsak tartalmat talán nem akarok írni a könyvről, szerintem azt bárhol találtok interneten. Inkább a vonatkoztatásokra térnék ki. A főszereplő a barátnőjét egy könyvön keresztül ismerte meg (Ne bántsátok a feketerigót), az apjának könyvkiadója volt és írókkal barátkozott. A fiúnak magának is természetesen írói hajlamai voltak, szerette az irodalmat, és mielőtt otthagyta volna az egyetemet, addig is irodalmat tanult. A következő mondattal jellemzi a fiú könyvek iránti szeretetét:

 „… but in the end books are not luxuries so much as necessities, and reading is an addiction he has no wish to be cured of.”

Az egész könyv totál laza, fejezetekben mutatja be az egyes szereplőket, egy teljes részt szán a főszereplőre. Aztán a 3 barátjára, akikkel együtt él a Sunset Park-i házban, majd a szüleire. Nem volt nehéz olvasmány, eléggé olvastatta magát, de mégis tetszett. Kell az ilyen is néha. Plusz egy kicsit magával vont, Manhattan és a könyvek…  De ezt majd egy másik bejegyzésben.

•  “What is it then? What holds him here when everything tells him he should leave.”
• “…to savor the good moments while they lasted but not to expect them to last very long.”
• “The world is tangible. Human beings are tangible. They are endowed with bodies, and because those bodies feel pain and suffer from disease and undergo death, human life has not altered bz a single jot since the beginning of mankind.”
• “And if it does stand or fall on that matter, perhaps it was destined to fall in the first place.”
• “The accumulation of sufferings and sorrows weakens our capacity to endure more sufferings and sorrows, and since sufferings and sorrows are inevitable, even a small setback late in life can resound with the same force as a major tragedy when we are young.”