Júliuska

A július hónap elég hosszan, és nem túl blog-barátként telt el. Először is mert se internetem, sem számítógépem nem volt. Aztán lett gépem, de az internet tovább tartott mire beszerelték. Az egészbe közbe jött egy hosszú betegség is, így aztán tényleg a blog látta meg a kárát, na és persze az olvasás. Hónap elején legalább sokat olvastam, de aztán elkezdtem az új helyemen dolgozni, és azóta csak 5 percet töltök villamoson, addig pedig nem sok mindent tudok olvasni. Így a hónap második felében szinte pár oldalnál többet nem sikerült lemorzsolnom (azt is az orvosi rendelőben várakozva).

Könyvekből viszont annál több mindent bevásároltam, köszönvén a már említett új munkának és az Alexandra nyári akciójának. Hónap elején vettem 2 olyan könyvet amit már meg akartam venni, eléggé új kiadások:

• Stephen King: A halálsoron
• Hartay Csaba: Nem boci!

A nem bocit, már el is olvastam, majd valamikor kikerül róla a poszt is, ha sikerül begépelnem J. A King majd később.

Az Alexandra nyári vásáron a következők kerültek eddig a kosaramba:

• Vámos Miklós: Hogy volt
• Paul Auster & J. M. Coetzee: Itt és most
• Lisa Rogak: Kísértetszív
• Vladimir Nabokov: Laura modellje
• Honoré de Balzac: Goriot apó
• José Saramago: Káin
• Richard Yates: Egy jó iskola

Inkább ezek ilyen random könyvek, de mindenek örülök, habár valószínűleg néhányra sokára kerül majd sor, de nem baj. Mindre 50, 60, 70 vagy több százalékos kedvezmény volt. Hát így ennyi a július hónapról.

Paul Auster: Máról holnapra

Mostanában vagy olvasok, vagy veszek olyan kvázi életrajz ihletésű könyvet, amiben a szerző arról ír, hogyan vált belőle író, hogyan jutott el azon a bizonyos rögös úton addig, hogy kiadják munkáját és valóban írónak nevezhesse magát. Jelen esetben, Paul Auster könyvét, a Máról holnapra-t olvastam.

A könyv elég vékony, és főleg az író fiatalkorát mutatja be. Először a kisgyerek Pault, azokból az időkből, amikor a szülőkkel élt, aztán már azt a Pault, aki próbálta a saját kenyerére valót megkeresni. Lehetősége volt sokat utazni, többször járt Párizsban, ahol hosszabb időket töltött. Dolgozott különböző nyári munkákat Amerikában, egy alakalommal egy hajón is volt mindenes hónapokig. Második Párizsi tartózkodásáról mesél hosszabban, hogyan kérték fel francia-angol fordításokra, hogyan keveredett többé-kevésbé filmes körökbe. Egészen ezekig az évekig semmi valamirevalót nem tudott produkálni, írt néhány verset, de a legtöbb munkáját nem tartotta meg. Nagyon gyakran valóban, „máról-holnapra” élt, éppen csak annyijuk volt, amire szükség volt. Aztán Amerikába visszatérte után kapott egy ösztöndíjat a Columbia Egyetemtől, és ez egy kis időre „megmentette” őket.

A könyvről általában annyit, hogy könnyű olvasmány, nem volt olyan érdekes számomra, mint a Stephen King féle On writing (ha már írásról Paul Austertől, akkor inkább ehhez az áprilisi bejegyzésemhez hasonlókat kéne összeszedni), de azért ilyen típusú könyveket mindig szívesen fogok olvasni. Még vár a polcomon egy hasonló, Nabokov tollából, aztán szét kellesz néznem, ki írt még hasonlót. Ami Austert illeti, tudom, hogy neki is sok mondanivalója lenne, csak meg kéne írnia (újra: az az interjú vele áprilisban – priceless) J.

Lee Stringer: Fedél nélkül New Yorkban

Már a könyv első lapjai után világos volt, hogy ezt a könyvet szeretni fogom. És bár a vége felé azért csökkent a lelkesedésem, valóban nagyon jó kis olvasmány volt.

A történet elmesélője maga Lee Stringer, aki csövesként, New York City utcáin él, és drogozik. Alapjában véve nem egy hülye figura, a sors úgy hozta, hogy az utcára kényszerült. Eleinte tényleg semmi mással nem foglalkozik, csak azzal, hogy annyi pénzt szerezzen, ami a napi anyagra elegendő. Őszintén megvallja a new yorki utcai élet mindennapjait, hol voltak szállások, hol talált segítséget, miből tudott pénzt szerezni. Maga a New Yorkról mesélés már nagyon vonzó volt, hiába is, ezzel engem nagyon hamar meg lehet venni J. Amikor egy ismerőse megismerteti a new yorki homeless magazinnal – Street News, amit először idegenkedve, de azért csak elkezdi árulni. Nagyon rövid idő alatt, egészen a szerkesztőségig viszi. Szinte egymaga válik felelőssé a teljes újságért, nem csak főszerkesztő, de oknyomozó riporter és mindenese is a magazinnak. Beköltözik és jóformán a szerkesztőségben él. Az egész történet, rövidebb elbeszélések formájában íródott. A végén még található egy riport, ami Lee-vel és Kurt Vonnegut-tal készült az írásról.

A könyv jó volt, könnyű olvasmány és megvolt az az igaz érzés benne, az a valós, őszinte, mindennapi, érezhető volt, hogy nem kitaláció, hanem igaz történéseken alapul. 

• Az írók akkor alkotják a legjobb műveiket, amikor fogalmuk sincs, mi csinálnak.(Nelson Algren)
• A ceruzában az a jó, hogy ceruza.
• …mekkora őrültségre képes egy magányos ember csak azért, hogy megszabaduljon az egyedülléttől.
• A Pokol kapuja mindig belülről van zárva.
• Az ember gondolata saját tulajdona, ám amint kiejtette a száján, már Istent illeti. (zsidó imádság)
• Csak annyira vagy beteg, amennyire a titkaid.

Kertész Erzsébet: A lámpás hölgy

A héten szabadságon voltam, és sorra kerítettem egy kölcsön könyvet, A lámpás hölgyet –Kertész Erzsébettől. Még pár hónapja láttam meg egy rokonnál, és kölcsönkértem.

A történet Florance Nightingale életét mutatja be, hogyan válik, a luxus körülményekben nevelkedő lányból, egy emberiségért harcoló, mindenféle személyes érzelemtől mentes rideg személy, aki saját maga és mások egészségét sem bánva, áldozza az idejét az „emberiség” jobb sorsáért. Azt hiszem, legalább a nevét mindenki ismeri, ő volt az a nő, aki megreformálta a betegápolást, aki saját élményei és tapasztalatait felhasználva ismertette az emberekkel a kórházak és az ápolók elmaradottságát, és a betegek rettenetes körülményeit.

Ő már fiatalon eldönti, hogy betegápolással akar foglakozni, és segíteni az embereken, amit szülei évekig elleneznek, de később kénytelenek beletörődni a kívánságba. Eleinte csak helyi kórházakat látogat, majd a krími háborúban tölt rettenetes körülmények között majdnem 2 évet. Főnöknek érzi magát, mindenért felelősnek. Ezt később, Angliába való visszatérése után sem látja másként. Statisztikákat gyűjt, könyveket ír, majd nővérképzőt alapít. Gyenge egészségi állapota ellenére, túléli rokonait és barátait.

Maga a főszereplő személye nagyon nem volt szimpatikus. Ha nem panaszkodott, akkor áldozati báránynak tetette magát, ha nem áldozatosságáról beszélt, akkor robotszerűen működött. Mindenkit semmibe nézett és mindent csak ő tudott megfelelően csinálni. Azt hiszem ennyi elég is erről a főszereplőről. Kertész Erzsébet pedig, megint csak úgy mutatja be könyve főszereplőjét, hogy mennyire mindenki megszerette első találkozás után. Komolyan? J Úgy látszik ez már minden életrajzában így lesz. Ettől függetlenül könnyű olvasni, és kikapcsolódást nyújtanak a „csíkos” könyvei. De talán fiatalabb generáció kevésbé fogja kritikus szemmel olvasni. 10 éve még nekem sem tűnt fel J.

 Ahogy nézem, a könyv kapható új kiadásban is, én egy nagyon régi és piszkos verziót olvastam, amiben még hibák is voltak, például egymás után következett két 2. fejezet, a harmadik pedig kimaradt, vagy hasonlók.