Jobb ha kiteszem, mert lassan vége a hónapnak!

A decemberem 3 könyvrendeléssel kezdődött, az Alexandria akciójában, még november végén. A szél árnyéka új kiadására esett a választásom (már nagyon vártam, hogy újra kiadják, mert a régit nem lehetett kapni, de a borítója elég silány...), Firmin egérke kalandjaira, és egy jó vélemény olvasása után úgy gondoltam, kipróbálom Philip Roth-ot is, a Düh című művével. Azután a Libri-Helikon akcióval folytattam, és megvettem Victor Hugo Egy halálraítélt utolsó napja című zsebkönyvét. A hónapot a karácsonyi könyveim folytatták, a listámról 4-ből hármat megkaptam – és mint később kiderült a negyediket is, csak azt eltették névnapomra. A három szerzemény egy újabb Észak-Koreás (tudom, legutóbbi után azt mondtam, most egy darabig nem olvasok róla, de ez kicsit más megközelítés), az új Stephen King – ami folytatása kéne hogy legyen egy előzőnek, de az nem érdekelt, ez viszont olyasminek tűnt mint a Tortúra, amit imádtam, úgyhogy kellett – a harmadik pedig Lily és Dash kihívásai, ami tudom, hogy mostanában nagyon menő, mert kiadták magyarul végre, és normál esetben nem is olvasnék ilyesmit, de erről majd nemsokára véleményben J. Na, és ezzel a mondatommal lassan Victor Hugóval versenyezhetnék, olyan hosszú lett J.

Aztán azt hittem a hónapomnak vége, de még egy újságárusnál megpillantottam egy régebbi Márait, 990 Ft-ért, így azt sem hagyhattam ott. Az lett a 8. könyvem a listához. Arról inkább már nem is írok, hogy még belém szállt a kisördög, és a Libri 2+1-es akciójában rendeltem 3 könyvet, amiről már jött is infó, hogy átvehetem, de direkt csak januárra hagyom, hogy azt a listámat bővítse J.

Könyves karácsonyi tradíció Izlandon

Izlandon, az emberek könyveket adnak karácsonykor egymásnak. Az igazat megvallva, majdnem minden könyvet a karácsonyi előtti hónapokban adják ki (szeptembertől-decemberig), és ezt úgy nevezik hogy a „karácsonyi könyv áradat” avagy Jolabokaflod (Chrictmas book flood). Ezt az időszakot megelőzi, hogy kiadnak egy nagy könyves katalógust – a frissen megjelenésre váró könyvekről – és ingyen eljuttatják minden házhoz. Aztán az embereknek nincs más dolgok, minthogy válogassanak és bevásároljanak. Aztán karácsony estéjén, amikor mindenki megkapta az ajándék könyvét, elvonul vele és egy kis csokival, és egész este olvas a család. Nem is csodálkozunk már, hogy Izland nemzete a legolvasottabb, ugye?

És itt az emberek nem egy könyvet vesznek. Míg más országokban, mindössze az emberek minimális száma vásárol évente több darab könyvet, a legtöbbje évente egyet vesz. Izlandon, az emberek szeretik a könyveket. Mindenki arról álmodik, hogy írjon is egyet. És a legtöbb meg is teszi J. A világon az egy főre eső legtöbb könyvkiadás is Izland nevéhez fűződik. A fővárosban, Rejkjavikban (200 ezer lakosú), a könyvtári kölcsönzések száma 1,2 millió körül mozog évente. 

Remek kis tradíció ez, eggyel több ok, hogy meglátogassuk Izlandot, vagy esetleg odaköltözzünk. J Aki eddig még nem törte volna ezen a fejét egyébként is...

John Williams: Stoner

Jójó, tudom, nagy most a Stoner visszhang, hiszen magyarul nemrég jelent mégcsak meg, de az én példányom már egy ideje „porosodik” a polcomon, sőt ha az első próbálkozásomat veszem, akkor már azt is mondhatnám több mint egy éve. Pont egy éve azért nem vettem meg New Yorkban, mert én a másik borítót néztem ki, nekik meg csak az eredeti volt meg, amin egy fiatalember festményszerű képe volt látható. Nekem ez a könyves kellett. Végül bookdepositoryról rendeltem, valamikor még tavasszal. A magyar borító meg még rémesebb, mint az a másik angol. Ott legalább valóban egy iskolázott fiatalember néz vissza ránk, a magyarról pedig egy öregember, akit én végképp nem tudok azonosítani Stoner alakjával. Úgyhogy erről ennyit, maradjunk a borítónál a sok könyvvel. A könyv érdekessége pedig még az, hogy megjelenése után 50 évvel vált ennyire híressé, csak nemrég figyelt fel rá a külvilág.

A könyv olyan, mint az Egy asszony élete, csak mondhatni egy férfi élete. Jelen esetben William Stonerről van szó, aki a farmról – ahová a jövőjét is képzeli – egyetemre jut (Missouri), és diplomát szerez. Később megismerkedik – szerinte – élete szerelmével, akit feleségül vesz, majd rájön hibát követett el vele. Innentől kezdve az élete elég unalmas, boldogtalan és eseménytelen. Egészen addig, amíg egy véletlen viszonyba nem kezd egy tanítványával, aminek a vége szintén nem happy-end. Problémái a kollégájával odáig fokozódnak, hogy még a munkája is eléggé elviselhetetlenné válik számára.

Inkább csak olvasgat, és ír, de már azt sem élvezi annyira. A lányát – akit kiskorában szinte ő nevelt fel – a felesége elhidegíti tőle, majd felnőttként ő is hibát hibára halmaz, majd miután nagyon korán özvegy marad, az alkohol válik a legnagyobb támaszává. Stoner pedig lassan megöregedik, és végigkísérhetjük útját egészen élete végéig. Legalább a könyv végére a kapcsolata a feleségével, baráti marad, és végül talán úgy érezzük, hogy a felesége – ha nem úgy szereti, ahogyan kéne – de legalább ragaszkodik hozzá, és talán még hiányozni is fog neki.

Nem volt rossz a könyv összességében, ámbár az első pár oldal után az eleje eléggé unalmasan, és vontatottan indult be. Sokkal érdekesebbé vált, amikor Stoner élete is eseményekkel lett tele, legyen az most a cirkusz az egyik tanítványával, vagy a viszonya a másikkal. Mind egy kis életet vitt a könyvbe és a főhősünk is kicsit élni kezdett. Tetszett a könyvben az egyetemi háttér (ilyenekkel mindig meg lehet venni, ha egy könyv vagy film valamilyen egyetemen játszódik), és maga a tény, ami kissé elkerülhetetlen a bölcsész foglalkozásoknál, hogy Stoner sokat olvasott és írt. Szimplán szerette a könyveket. Talán a túl sok negatív esemény, ami szegénnyel történik, érezteti velünk, hogy ez inkább egy szomorú történet, annak ellenére is, hogy az író, nem nevezné annak. Úgy érezzük, szerencsétlent, még az ág is húzza, és amikor egy kis boldogságot talál, vagy jobb fordulatot vesz az élete, az rövid időn belül rosszá alakul. (Egyébként maga az író is angol tanár volt, Denver egyetemén).

Idézetek:

• And if a people goes through enough wars, pretty soon all that’s left is the brute, the creature that we have brought up from the smile. The scholar should not be asked to destroy what he has aimed his life to build.
• William Stoner learned what others, much younger, had learned before him: that the person one loves at first is not the person one loves at last, and that love is not an end but a process through which one person attempts to know another.
• Oh, how proper we seem to ourselves when we have no reason to be improper! It takes being in love to know something about yourself.
• But he read little, though the presence of his books comforted him.

Márai Sándor: Eszter hagyatéka

Már ezt a Márai írást is meg akartam venni és elolvasni egy ideje, mégám abban a szép új Helikonos kiadásban, ha már az Igazit nem úgy vettem meg. Aztán a könyvhéten akciós volt ez a régebbi kiadás – mint szerelmes, vagy szerelemhez kapcsolódó írások – így hát megvettem ezt. 3 történet van benne, egyelőre még csak az Eszter hagyatékát olvastam.

A főszereplője – ahogy a cím is mondja – Eszter, aki egyedül él Nunuval (személye pontosan nem derül ki, illetve a pontos rokoni kapcsolatuk, de olyan anyai szerepet tölt be), amikor életébe újra belép Lajos – ifjúkori szerelme – egyben Vilma nővérének a férje. A rövidke tartózkodása alatt, az olvasónak nyilvánvalóvá válik Lajos valódi alakja, megismerhetjük személyiségét – főleg más ismerősök beszámolói alapján, visszaemlékezések formájában. Lajos nemcsak Eszter nyugodt, beletörődött életét borítja fel, ugyanakkor anyagi biztonságát is fenyegeti, és magával hoz egy eddig Eszter számára ismeretlen, rejtett titkot, néhány levél alakjában, amivel felzaklatja Eszter lelki életét is.

Természetesen Eszterre hatással vannak nővére és Lajos gyerekei is, akiknek mondatai tele vannak érzelmi zsarolással. Eszter huszoniksz év után tudja meg, hogy Lajos, annakidején több levélben kérte, hogy szökjön vele meg, és mentse meg a közelgő esküvőjétől, ám ezek a levelek Eszterhez sosem jutnak el. Vilma megakadályozta. Elég nehéz az olvasónak Eszterrel azonosulni, elhinni, hogy minden után még mindig ekkora hatással van rá Lajos, és könnyen fejethajt egy újabb, kisemmiző tervének.  A legmélyebb gondolatokat az író, Lajos szájába adta, az utolsó, és egyben egyetlen hosszabb megnyilatkoztatásban, ahol kvázi „magyarázza a bizonyítványát”.

Jó kis történet volt, a végére szinte utáltam Lajost, és sajnáltam a 2 öreget, akiktől még azt a keveset is, amijük van, elakarják venni – és amennyire kiderült a lezáratlan történetből – sikeresen. Márai ebben a rövidke történetben is halmozta a nagy mondanivalókat, értékesebbnél értékesebb gondolatokat.

Idézetek:

• Talán az idő, amely nem kegyelmezett, talán az emlék, amely csaknem oly kegyetlen, mint az idő, talán valamilyen különös kegyelem, amely, hitem tanítása szerint, néha a méltatlanok és dacosok része is, talán, egyszerűen a tapasztalás és öregség okozza, hogy nyugodtan nézek a halál elé.
• …kötve vagyunk ellenségeinkhez, s ők sem menekülhetnek előlünk.
• Kezdem hinni, hogy azok a végzetes, nagy elhatározások, melyek megszabják életünk jellegzetes sorsvonalát, sokkal kevésbé öntudatosak, mint később a visszapillantás, emlékezés óráiban hisszük.
• Abban az ismerős biztonságban ültünk, amely kissé a hajótörés s kissé a vágyatlan boldogság biztonsága.
• Félni lehet valakitől, akit szeretünk vagy gyűlölünk, aki nagyon jó vagy nagyon kegyetlen, vagy céltudatosan aljas volt hozzánk. 
• Vannak sebek, melyeket nem „gyógyít az idő”. 
• Reménytelen szerelmek nem múlnak el.
• Az ember él, s toldozgatja, javítja, építi, majd néha elrontja életét; de idő múltával észreveszi, hogy az egész, úgy ahogy hibából és véletlenségből összeállott, másíthatatlan. 
• …nem emlékszik a valóságra. Költő.
• E pillanatban megint élt, a létezésnek azzal a rejtélyes változatával, ahogy a halottak tudnak csak néha beleszólni életünkbe, a halottak, kiket mélyen a föld alatt tudunk, az enyészet vegyi bilincsei között. 
• Gondoltál már arra, hogy cselekedeteink legnagyobb része nem értelmes, nem is célszerű?  Az ember elkövet valamit, akkor is, ha nincs haszna, sem öröme belőle. Ha visszanézel az életre, észreveszed, hogy sok mindent megtettél, éppen csak, mert módod volt megtenni. 
• Az ember végül is csak azért felelős, amit kitervel, amit akar. Az ember csak szándékaiért felelős… A cselekedet, mi az? Mindig valamilyen önkényes meglepetés. 
• Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben… két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek erre a találkozásra… 
• …nem lehet semmit önkényesen befejezni, idő előtt abbahagyni emberek között.

Érdekességek az irodalom világából #2

Egy kis irodalmi érdekességlistát hoznék, amik valamelyike jobban, valamelyike kevésbé érdekes, valamelyikét már sokszor hallottuk, valamelyik teljesen új információ lehet. Íme:

• Dr Seuss a Zöld tojás sonkával (Green eggs and ham – nem tudom van-e magyar változata) című könyvét egy kihívásra írta, miszerint írnia kellet egy könyvet kevesebb, mint 50 különböző szóval.
• Az első könyv, ami írógéppel íródott, Tom Sawyer kalandjai voltak, Mark Twain tollából.
• Van Angliában egy autópálya (M6), aminek az építéséhez 2,5 millió Mills and Boon (egy brit romantikus könyv-kiadó) romantikus könyvet használtak fel, péppé zúzva.
• Sting, az Every breath you take című dalát, ugyanannál az asztalnál írta, ahol Ian Fleming a James Bond könyveit. Az asztal Jamaicán, a „Fleming Villában” a GoldenEye Resortban van.
• És melyik országban habzsolják legjobban a könyveket? Az Indiaiak átlagosan 10,7 órát olvasnak hetente.
• Frank Baum, OZ-t a nagyvarázslót, az irodájában lévő egyik iratszekrényről nevezte el. Az egyik szekrény úgy volt felcímkézve, hogy A-tól N-ig, a másik O-tól Z-ig. :)
• James M. Barrie, Peter Pan című könyvének teljes bevételét a londoni Great Ormond Street Hospital for the SIck Children nevű kórház örökölte.
• Iskolásként Roald Dahl – nem is tudom mi a helyes kifejezés rá – csokikóstoló volt a Cadbury’s csokigyárnak. Elgondolkodtató, hogy ez inspirálta-e a Charlie és a csokigyár megírásához...
• Az első megvásárolt könyv az Amazonon a „Fluid concepts and creative analogies: computer models of the fundamental mechanisms of thought” volt. Könnyed kis olvasmány lehetett. :)
• Az első nyilvános könyvtár Amerikában, Charlestonban, Dél Karolinában nyílt, 1698-ban.
• A leghosszabb mondata az irodalomnak? Bizony Victor Hugo Nyomorultakjában található, és összesen 823 szóból áll.
• És a 3 legolvasottabb könyv a világon? A Szent Biblia, Mao Tse-Tung idézetei és a Harry Potter.

És akkor még egy videó, ami kicsit idevág, és nevetni is lehet rajta. Jimmy Fallon éjszakai showjában bemutatott néhány könyvet, amit nem kéne elolvasnunk. :)

Amikor napok 40 órából álltak - November

Az igazat megvallva, a november annyira lassú tempóban ment le, hogy olyan érzésem van, mintha ez a hónap nem 30 napból, de legalább 50-ből állt volna. Még emlékszem október utolsó napjára, mert Halloweeneztünk, de úgy tűnik, mintha már hónapokkal ezelőtt lett volna. Úgy tűnik, sokkal hosszabb napjaim vannak mostanában...

Ami a legfurcsább, hogy valakitől, még október utolsó napján kaptam későbbi szülinapi ajándékot – ami között volt egy 5000Ft-os könyvutalvány is – és mivel volt egy másik Libris utalványom is, gondoltam akkor ezeket együtt felhasználom (a második csak november 30.-ig érvényes). És mivel most észbekaptam, hogy holnap november 30. és még mindig nem vásároltam le.

Azért valamit rendeltem is. Volt az a könyves nap, vagy mi, és a líra küldött nekem egy sms-t, hogy 20%-ot adnak a könyveikre, és ingyen kiszállítást. Így történt, hogy végre megrendeltem az Atomváros lányait, ami már régóta váratott magára. A másik egy újabb könyvecske, amiről érdekeseket olvastam, és megtetszett, A 6:27-es felolvasó címen (erről majd hamarosan írok többet, mert már sikerült is elolvasnom). Az ingyen kiszállítást fel sem használtam, mert pont nem lettem volna itt, hogy átvegyem.

Mivel még reménykedek, hogy a Libris kuponjaimat fel tudom használni ma-holnap, ezért valószínűleg a bejegyzést hiányos marad. De majd azokról beszámolok akkor decemberben, utólag.

Hemingway a bestseller listák élén Párizsban

“If you are lucky enough to have lived in Paris as a young man, then wherever you go for the rest of your life stays with you, for Paris is a moveable feast."

Ezeket írta Hemingway, párizsi emlékirataiban az időkről, amit a városban töltött. Már a csapból is Hemingway folyik, így szerintem nincs is ember, aki ne tudná, hogy Hemingway hosszabb időt élt Párizsban, ahol az akkori kortárs kulturális életet tartotta össze, és írt. A napokban történt terrorcselekmények óta pedig, a Vándorünnep a francia eladási listák élére szökött. Talán maga Hemingway is elcsodálkozna, hogy a könyvét, a történtek emlékiratává változtatták.

„All of the sadness of the city came suddenly with the first cold rains of winter."

A Guardian és CNN szerint, jelenleg az Amazon eladási listájának első helyén áll, sőt egyenesen kifogytak jelenleg a készletükből. Sok példányt emlékként hagynak az életüketvesztettekért. A Folio kiadó szerint, az átlagos 10 példányról 500-ra ugrott a napi megrendelések száma. A nagy francia bolthálózat A Fnac (ami könyveket is árul) és az Amazon több ezer példány rendelt be, amikor is a kiadó teljes évi eladása ez a szám, a normál esetben. Jelenleg is éppen újranyomtatás alatt van a Vándorünnep. Nem ez az első alkalom, hogy a párizsiak valamilyen könyvhöz „menekülnek” terrortámadás után. A januári Charlie Hebdo gyilkolás után, Voltaire egyik műve került a bestsellerlisták élére Franciaországban.

A könyv eredetileg poszthumuszként adódott ki, halála után, 1964-ben, és párizsi élményeiről szól. Nem nagyon rajongok Hemigway-ért, és már egy ideje feladtam, hogy elolvasok még egy könyvet tőle (mondjuk olyan sokat még nem olvastam), de a Vándorünnep az kivétel volt. Az mindenképp el akartam olvasni, de nem lehetett kapni. Eszébe juthatna valamelyik magyar kiadónak is, hogy újranyomja. A párizsiakat pedig bírom, hogy könyvhöz nyúlnak ilyen estekben.

Émile Zola életrajza - amikor túl kevés volt a "lap", hogy mindent leírjak

A Jó napot Zola úr című könyvet, egy véletlen keresgélés során találtam egy antikvár oldalon, és miután elolvastam a tartalmát, el is határoztam, hogy megrendelem. Nagyon jól tettem. Annak ellenére, hogy Zola életéről már vettem egy könyvet (még nem olvastam). Az sokkal vékonyabb, így feltételezem, más szemszögből közelíti meg az író életét. Ezt a könyvet Armand Lanoux írta, aki személyesen ismerte az írót, így néhány bejegyzés egyenesen az írótól származik, némelyekhez pedig hozzá van téve a lánya vagy fia véleménye.

Nagyon nehéz megfelelően összefoglalni a könyvet, mert számomra nagyon érdekes volt. Annyira jó olvasni bizonyos művek keletkezéseinek körülményeiről, hogy éppen mi váltotta ki az adott témát az íróból, vagy éppen mi miatt változott meg a stílusa. Teljesen másképp néz az ember az adott olvasmányra, utána. Mondjuk vigyázni kell, mert erősen spoiler veszélyes azoknak, akik esetleg nem olvasták ezt vagy azt a művet.

Zola édesapja korán meghal, és őt az anyja és nagyanyja neveli elég szegény körülmények között. Fiatalkorában, Aix-i éveit, Paul Alexis és Paul Cézanne társaságában tölti, a líceumban jobban rajzol, mint Cézanne. A három barát elválaszthatatlan, de Zola korán Párizsba költözik, hogy jobb körülmények között élhessenek. Ez nem úgy sül el, ahogyan tervezi, ugyanis Párizsban még nyomorúságosabban él, nagyon kevés pénzből. Végre mikor észreveszik tehetségét, és megengedik, hogy írjon a Hatchett-nek, akkor kezd élete jobbra fordulni (itt hiányoltam, hogy nem ment bele mély részletekbe a szegény hónapokról). Sajnos részletesen az életét nehéz lenne leírni, nemhiába a könyv majdnem 500 oldalas, így meg sem próbálom. Megismerkedhetünk az író visszafogott stílusával – aki, amikor a Nanát készült megírni, és valóban utcalányok után járt hiteles információkért – szégyellte magát és szemérmes volt. A feleségével – aki mindenben támogatta és kitartó társa volt – is hasonlóan viselkedett. Az igazi szerelmet már élete végén ismeri meg, Jeanne személyében, aki a szolgálójuk volt, és akitől teljesen megfiatalodik, lefogy és boldog lesz. Ebből a viszonyból születik a 2 gyereke, akikkel titkos második életét éli, ámbár egy idő után Mdm Zola is tudomást szerez a létezésükről, és később belenyugszik. Könyvei Jeanne-el való kapcsolata után nyugodtabbak, visszafogottabbak lesznek, Lanoux állítása szerint, felváltja az élete a szenvedélyt, és könyvei lapjai kevesebbet kapnak belőle.

A könyv megismertet bennünket nemcsak Zolával, de kis mértéken a többi kortárs francia írógárdával, Hugo-val, Flaubert-el, Balzac-kal, Maupassant-al. Érdekességként, „Zola annyit dolgozik csak, amennyit éppen muszáj. Nagy hirtelen összemarkolt tudásának értéke elképesztő. Flaubertnek ugyanez, 20 évébe került volna”. Leírja milyen gyakori vendég nála Maupassant, és hogy mennyire lesújtja a halála. Ugyanakkor néhány – számunkra ismeretlen név, az akkori fiatalság – kritizálja Zolát, majd később egyenként rádöbbennek nagyot tévedtek, és bocsánatot kértek tőle. Ugyanúgy jó barátságban áll az akkori kortárs festőkkel, akiket nagyrabecsül, és úgy véli nagy hírnévre szertevő művészekké válhatnak, ha jól használják.

A könyvben nagyon sok mindent megtudhatunk a Zola regények keletkezéséről. Például, hogy a Germinál írása előtt, ő tényleg elment egy bányába, és saját szemével akarta látni a munkások életét. Amikor a bányavezető a nyugis részekbe viszi, ő arra kéri, hogy a poklot mutassa meg. Lanoux megjegyzi, hogy ámbár a Germinal tartalmaz hibákat, de tanítani kellene az újságíróiskolákban, mint a tökéletes helyzetfelmérés iskolapéldáját.

Jegyzeteim a könyvhöz

A mű megírásakor kicsit aggódott, a festő barátai miatt (főleg Cézanne miatt), de amikor felolvasott neki egy részletet belőle, úgy érezte, a festő áldását adta rá. Megjelenése után viszont, egy hideg levélben köszönte meg, és barátságuk megszakadt. Erről a későbbi kapcsolatról keveset ír a könyv, azt hiszem, egyszer hozza még fel Cézanne nevét, de már nem említi a próbálkozásokat egyik fél részéről sem a későbbiekben.

Kiderül az is, még mekkora tervei voltak az életműve folytatására, és tervezte miket is kell még megírnia. Különösen kedvesnek találtam azt az információt, hogy mennyire szerette a kutyáját Pimpim-et, és hogy sajnálta, hogy a Rougon-Macquart sorozat családfáján nem szerepeltethette az állatokat is.

Élete utolsó éveiben belekeveredik a híres Deyfrus-ügybe (ennek a könyvnek köszönhetően végre megtudtam a részleteket is), amibe elsősorban igazságérzete késztette. Deyfrust kémkedéssel vádolják, de Zola védőírásokkal magyarázza ártatlanságát, megtántoríthatatlanul, még akkor is, amikor el kell szöknie Franciaországból, egyedül, családja nélkül, mert üldözik hozzáállása miatt. Évek után kiderül Deyfrus bűntelensége.

Halálának körülményeiről olyan információkat tudhatunk meg, amelyek nagyon fontosak, és amikről nem sokat tudtam ezidáig. Például, hogy a gyilkosság gyanúja máig tisztázatlan maradt.  Feleségét és őt éjszaka éri a szénmonoxid mérgezés, és annyit lehet tudni, hogy Zola utolsó lépéseivel ablakot akart nyitni. Felesége túléli a történteket, Zola viszont meghal. Nemhivatalos nyomozásokban kiderül, hogy a szomszédos ház kéménymunkálatait használták fel arra, hogy eltömítsék az író kéményét is, aminek a nyomait meg is találták a későbbiekben. Ámbár senki nem lett elítélve a történtekkel kapcsolatban, a tények ismeretében elég nehéz elhinni a baleset lehetségességét.

Nehéz ezt a könyvet hova sorolni, hiszen mindent magába foglal. Életrajzot, műelemzést, pszichológiát és jellemelemzést, véleményt és még talán minimális fikciót is. Hűen adja vissza Zola életét, nagyrészben a legapróbb részletekig, néhol pedig elég felületesen (például hiányoltam a Cézanne-al a barátsága sorsának befejezését, vagy a párizsi élete első éveinek nyomorúságainak részletezését). Ennek ellenére, inkább azt mondanám, hogy még túlontúl is részletes minden másban. Akit érdekel az író, annak mindenképpen ajánlom, nekem öröm volt olvasni. Annak is érdekes lehet, aki csak egy jó és érdekes életrajzot olvasna. Mivel én elfogult vagyok, így abba is hagyom a reklámozást, a könyvei önmagukért beszélnek úgy is, és nincs szükségük marketingre vagy ajánlásra. Aki pedig nem olvassa őket, az magát fossza meg az élménytől.

Idézetek (néhány Zolat idéz, néhány viszont az életrajzíró tollából származik):

• "A tél Párizsba jött nyaralni." (Émile Zola)
• „Szeresd a céda nőt, s ő meg fog vetni: vesd meg, s ő szeretni fog." (Émile Zola)
• „Az Úr szabad akarattal ajándékozott meg, de magának tartotta fönn a büntetés és a jutalmazás jogát..” (Émile Zola)
• „Az ember tanulja meg csodálni az is, amit nem szeret." (azt hiszem, Flaubert)
• „Minden költő, minden regényíró ismeri az irodalmi alkotásnak ezt a különös sajátosságát, amit közönséges nyelvre így fordíthatnánk le: amit az ember a szívével ír, az bekövetkezik. Zola túlérzékeny idegrendszerével kész médium."
• „Vigyázni kell, mit ír az ember. Sok regényíró és költő tudja, tapasztalatból, hogy amit elgondol, utóbb beteljesül. A műalkotás számos rejtélye közül ez az egyike a legnyugtalanítóbbaknak."

Zola - In secret (Therese Raquin)

Amikor végre Párizsba utaztam, úgy gondoltam mi sem lenne természetesebb, minthogy Zola-t olvassak az úton. Így is lett. Az In secret-re esett a választásom, amit inkább ismertem – és valószínüleg mások is – Therese Raquin néven. Az én könyvemet Amerikában vettem tavaly, és ez egy filmes borító, a filmes címével. Amikor megvettem, nem tudtam, hogy ez a Theres Raquin, nem támogatom a filmes borítókat, de hogy még a címet is megváltoztassák a film miatt… Nem nagyon értem. Azt hittem valami újat találtam, amiről korábban nem hallottam. De hát így lett, majd valamikor megveszem eredeti címmel is a könyvet.

Visszatérve a könyvre. Az utazás során, nem sokat olvastam belőle. Már itthon fejeztem be. Olvasás közben, kicsit úgy éreztem, mintha nem is Zola írta volna. Mármint nem azért, mert rossz volt, hanem mert túl egyszerűen volt megfogalmazva. Utána kell néznem egy másik angol fordításnak, mert remélem semmi nem maradt ki ebből. Azért már olvastam 1-2 Zolát angolul, és azok mindig nehezebben voltak írva. Persze fordítója válogatja...

A könyv főhőse Therese, akit, miután szülei meghalnak, nagynénje gondjaira bíznak, és együtt nevelkedik unokatestvérével, a mindig beteges Camille-lel, aki miatt visszafogottan kell viselkednie, nem futkoshat, vagy hangoskodhat. Az élete teljesen a nevelője irányítása alatt zajlik, és nem is történhet másként, minthogy a 2 unokatestvér házasságot kössön. Életük akkor változik meg, amikor visszaköltöznek Párizsba, és Therese megismerkedik Laurent-tel, akivel viszonyt kezd. Mivel nem tudják hogyan megoldani a légyottjaikat, kilátástalanságukban nem találnak más megoldást, mint megölni Camille-t. Életük onnantól kezdve válik csak igazi pokollá, egyikük sem tudja feldolgozni a bűntettet, amit elkövettek. Camille emléke folyamatosan közöttük van, és üldözi őket mindenféle formában. A könyv a lelkiismeretfurdalás mélységeibe kalauzolja az olvasót, abba az értelem-ölő és minden józanságot felemésztő zuhatagba, ami a teljes létezésüket befolyásolja. Ettől a folyamatos félelemtől, egymást kezdik el utálni és nehezen bírnak egymás társaságában megmaradni. Egyik a másikat hibáztatja a történtekért, és utálatot éreznek egymás iránt. A feszültség növekedésével, és az esetleges lelepleződés lehetőségével, ezek az érzések csak mégjobban elhatalmasodnak rajtuk, és más kiutat nem látván, egymást akarják eltenni láb alól, hogy nyugalmat nyerhessenek.

Therese Raquin, Zola egyik korai műve, és egyben első nagyobb sikere. Még a Rougon Macuart sorozat előtt íródott, és hozta meg számára az ismeretség első cseppjeit. A könyvből, színházi darab is készült, és mint korábban említettem, pár éve film is In secret címmel.

Nekem tetszett a könyv, kicsit más volt, mint az eddigi Zola-művek, amiket olvastam. Kicsit talán sok volt benne és ismétlődön a bűntudat, és mondhatni a könyv csak erre épült. Ettől eltekintve viszont érdekes kis olvasmány volt, akár kriminek is elmehetne, vagy családregénynek, ha csak az első részét olvassuk :).

In secret idézetek:

• People who are at their least breath, never die.
• Sometimes people die. Only it is dangerous for those who survive.
• Laziness, that brutish existence which had been his dream, proved his punishment. At moments, he ardently hoped for some occupation to draw him from his thoughts.
• They suffered most horribly, but had not the courage to cure themselves by placing a red-hot iron on the wound. 

"Az olvasás legyen az egyik szenvedélyetek" - Vámos Miklós könyvbemutatója

Csütörtök este az Alexandra Nyugati otthonában ismét Vámos Miklós könyvbemutatót tartottak. Szinte ez már rendszeres őszi program. Az aktuális újrakiadás ezúttal a Bárnovellák és fakciók címet viseli, és egy novelláskötetet köszönthetünk benne. Kellemes meglepetésként szolgáltak az üres székek (érts: nem volt tele, mint általában), és mit ne mondjak, Veiszer Alinda jelenléte sem hiányzott. Ezúttal Lévai Balázs beszélgetett vele.

Nekem ezek a Vámos Miklós előadások rendszeres programok, már szinte tudom, hogy egy-egy kérdésre mit fog felelni, de azért őt nem lehet megunni. Most azért a történetei nagyrészei számomra is ismeretlenek voltak. Mintahogy a korábbi köteteket is, ezt is az Európa kiadó adta ki újra, és annak ellenére, hogy nem szereti visszaolvasni magát, ilyenkor kénytelen, és ilyenkor bele-bele is változtat a szövegbe.  Ez számomra kicsit furcsa, mert az írott szövegbe, hibajavításon kívül nem kéne már javítani. Kijött nyomtatásban, most egy új nyomtatás ne tartalmazzon már más szavakat… De ez a személyes véleményem. Elárulta, hogy a jó novellák, erős első mondattal kezdődnek. Ő 3 szabály szerint írja a novelláit. 1. Először megírja az első mondatot és az utolsót. 2. Alkot egy olyan figurát, akire az emberek 10 év után is emlékeznek. 3. Kitalálja a karakter csillagjegyét, és aszerint írja a történetét, ahhoz igazítja, hogyan beszél, és milyen típusú ember.

A könyv 2 korszak novelláit tartalmazza. Az első, az a Lehetetlen című műsor készítése közben íródott, ugyanis ekkor nem volt ideje hosszabb terjedelmű írásokra. A Bárnovellák szó pedig arra utal, hogy mindegyik elbeszélés címe tartalmazza a „bár” szót. A könyv második felében az újabb novellái vannak, amik szerinte tempósabbak, lényegretörőek, és gyorsabban olvashatók.

A beszélgetés végén, még felhívja a figyelmet, hogy mennyire fontos, hogy az embereknek legyenek szenvedélyéi. És ha lehet, az egyik legyen az olvasás :) (aki még nem nézte el a villamosmegállóját egy könyv miatt, az nem tudja, miről beszél, állítólag – na ki ne felejtett el volna leszállni? ).

Próbáltam most röviden összefoglalni az elhangzottakat, sok mindent kihagytam, például, ahogy a kedvenc íróiról beszél. Ilyenkor mindig eszembe jut, mennyire szeretnék vele könyvekről beszélgetni. Beszélt nagyon tömören, de szerintem sokatmondóan a szüleiről, és ugyanúgy a leírásokról az írásban. Beszélt a bulvár és celebvilághoz való kapcsolatáról, ami röviden nulla :). Mesélt pár történetet, amikből megtudhattuk mi hozza ki a sodrából, és mikor hajlik ez akár tettlegességig.

Más nem is írnék az estéről, a műsor után természetesen megint dedikált. Aki eddig nem ismerte volna Vámost, annak ajánlom, hogy hallgasson meg egy műsorát, vagy menjen el egy ilyen beszélgetésre, mert megéri. Nem tudom megunni. Kevés kortárs írót olvasok, és követek figyelemmel – vagyis pontosabban ez a nullához konvergál – de Vámost kivétel, és nem bánnám, ha új TV műsora is lenne.

"Bittersweet October. The mellow, messy, leaf-kicking, perfect pause between the opposing miseries of summer and winter." (Carol Bishop Hipps)

Októberben – mivel szinte sosem voltam otthon – főleg angol nyelvű könyvekkel gazdagodtam. Mivel már szeptember végén/október elején kint voltam Prágában, nem tehettem meg, hogy ne vegyek valamilyen könyvet a repülőtéren. Igaz, ott általában híresebb és újabb könyvek vannak, amiket én csak kisebb mennyiségben preferálok, de néha az is kell. Így vettem meg Coelho-tól az Adultery-t (ezt már rég meg akartam, de eddig csak olyan nagyon nagy könyvformában láttam, óriási betűkkel és sorközökkel, most viszont már azt a tipikus kis verziót találtam meg). A második könyv kiválasztása már nem ment ilyen egyszerően, nagy dilemmában voltam, mivel 2, film-adaptációs könyv között őrlődtem. Végül a Dressmaker-re esett a választásom, így a Room-ot ott kellett hagynom, azzal, hogy majd akkor legközelebb megveszem. Miután még kolléganőmnek is ajánlottam egy megfelelő könyvet rájöttem, hogy legszívesebben azt is megvenném.

A következő hetet Párizsban töltöttem, vagyis inkább hoszzú hétvégét, ahonnét ismét 2 könyvvel gazdagabban tértem haza (erről pár napja külön írtam, úgyhogy akit bővebben érdekel, az keresse viszza, kérem :)). Természetesen mi mást vehettem volna, mint Zola-kat, a The dream-et és a The Flood-ot. Amikor már azt hittem, nem találok olyasmit, ami még nincs meg, találtam rá ezekre, így normál ártól drágább létük sem tartott vissza attól, hogy megvegyem őket.

Az utolsó könyvet megint Prágában vettem. És annak ellenére, hogy a Roomot akartam, végül ezt a Techbitch-et vettem meg. Ez volt az, amit megkedveltem, miután beajánlottam a kolléganőmnek, így nekem is kellett :). 

“A tél nyaralni jár Párizsba” (Émile Zola) – és én is

Valójában ezt az írást együtt szerettem volna posztolni azzal a könyvvel, amit Zola életéről olvastam, de miután átéltem rájöttem, hogy nem lenne jó ötlet, ugyanis egyikről is, másikról is, túl sok mondandóm akad. Így most ez a bejegyzés a Párizsi irodalmi élményeimet fogja összefoglalni, aminek jelentős része így is Zolát fogja érinteni, hiszen szándékosan igyekeztem bejárni a fontos helyeket.

Úgy elsőre nem is tudom, mit mondhatnék Párizsról – mindent. Az irodalom szerelmeseinek egy paradicsom. A Szajna parti könyvárusokkal, ahol a világirodalom klasszikusai minden számban megtalálhatók, a kis könyvárusokig, a híres írók házain át a történelmi kávéházak sokaságáig.  Nem is tudom, hol kezdjem, de akkor talán időrendi sorrendben.

Az látogatásom első helye Zola Rue de Bruxelles-i lakása volt, ahol hosszabb-rövidebb ideig élt, és végül itt is halt meg. Az, hogy ezt sikerült először meglátogatnom, kicsit a sors kezének is mondható.  Ugyanis amikor lefoglaltam a szállodát, még nem néztem meg pontos címeket, hogy hová is akarok elmenni. Később, amikor elkészült a listám, látom, hogy a hotelünk kábé a hely szomszédságában van, valami 5 percre laktunk ettől a bizonyos lakástól. Nem tudom, hogy csináltam :). Egyébként az egész környék a Montmarte része, ahol olyan híresebb helyek vannak sétatávolságban, mint a Sacre Coure vagy a Moulin Rouge. Mondjuk a kettő témája tűz és víz, de hát ilyenek ezek a franciák. Művészet-művészet. De nem a párizsi híres helyekről akarok beszélni, hanem folytatom tovább az irodalmi túrámat.

A következő állomás már másnap volt a Shakespare and Co. könyvesbolt, ami már a város egyik turistalátványosságává nőtte ki magát és persze mindenkinek látni kell. Az igazat megvallva, kicsit túlértékeltnek vélem, persze, megvan benne szerintem minden klasszikus, szebbnél-szebb kiadásban, de azon felül inkább már csak marketing, mert olyan híres. A könyvek pedig annyira túl vannak árazva, hogy nekem kedvem sem volt nézelődni és vásárolni. A hely tele volt, és mivel elég kis helyre próbálnak beömleszteni nagyon sok könyvet, a járkálás kicsit nehézkes. Eléggé csalódott kezdtem lenni, miután megfogtam 1-2 könyvet és láttam az árukat. Mondhatom, hogy mindegyik 4-5-6 euróval több volt, mint a normál ára. Már szomorúan indultam is volna ki, mivel mégcsak Zola köteteket sem találtam, amikor kifelé menet a kasszánál megláttam őket (megint véletlenül). Nem is gondoltam, hogy tudnak még olyan példánnyal szolgálni angolul, ami nekem nincs meg, de megleptek, és igen. Sikerült 2 könyvet is találnom. Az Álmot – ez a Rougon-Macquart sorozat egyik része, és a The Flood-ot – ami mint később kiderült, a „Mesék Ninonnak” (Zola egyik korai munkája) egy része. Miután megkaptam beléjük a pecsétjeimet is, egész boldogan jöttem ki a boltocskából, annak ellenére, hogy a 2 könyvért és egy táskáért 33 eurót fizettem. Az utunkat a Szajna parton folytattuk, ahol könyvárusok százai kínálják portékáikat, szebbnél szebb kiadásban. Néhol nem tudtam eldönteni, hogy újak-e vagy használtak… Vagy csoportosan adják ki ezeket „ritkaság” néven. De mindegy is, itt már nagyon fájt a szívem, hogy nem tudok franciául, és nem tudom megvenni ezeket a kincseket. És itt nem csak Zolára gondolok, akinek a Rougon-Macquart sorozatát arany kötésű-enciklopédia szerű könyvben láttam (mondjuk csak 6 művet tartalmazott a 20-ből), hanem a világirodalom minden jeles képviselőire. És ezek a könyvek tényleg már 3 euró körül elérhetők voltak (persze nem az aranyozott lapúak :)). Még korábban egy könyvesboltban megláttam ezt a verziót (szinte minden világklasszis műveivel), olyan műanyag borító fedte őket – amit nálunk is a drága holmikra raknak a boltokban, hogy a kasszánál külön le kelljen róla venni – de több mint 50 euró volt az ára. Amikor Szajna parti árusoknál megláttam ezeket, és olyan 25-30 euró körül, azt mondtam ennyiért már megveszem, még ha nem is értem, mert olyan szép. De sajna mire Zolára az egyiknél rátaláltam, az még mindig 37 euró volt, így azt még mindig túlzásnak tartottam… Majd legközelebb!

A harmadik napunk legfontosabb állomása a Pantheon volt, amit alig bírtam kivárni. Annak ellenére, hogy már 3. napja voltunk Párizsban és még az Eiffel tornyot sem láttam, valahogy mégse azt vártam a legjobban. A többi „turista-csalogató” helyhez képest, itt elég rövid sor volt – gondolom, az embereket nem érdeklik a kripták. És normál esetben lehet engem sem érdekelt volna, de mivel itt nyugszik Émile Zolán kívül, Hugo és Dumas is például, nekem egyik legfontosabb megállóm volt. És valahogy itt is teljesen ismeretlenül, rögtön elsőre Zola kriptájához kanyarodtam be… A kriptája együtt volt a már említett Victor Hugo-jéval, és Alexandre Dumas-jéval, és csak kívülről volt elérhető, be nem lehetett teljesen lépni. Ami érdekes, mert például Marie és Pierre Curie kriptájába teljesen be lehetett lépni. Nem tudom mi szerint nyitják meg. Minden héten másét? A Pantheón ajándékboltjában még bevásároltam cuccokat, ceruzát, könyvjelzőt… aztán távoztunk. Negyedik napra már nem maradt más látványosság, amit beterveztünk volna, pedig még túl sok mindent nem látogattam meg. Ahhoz valószínűleg egyedül kellesz mennem Párizsba, mert minden híres temetőt azért mégsem járhatok végig egyszerre :). 

Még így a végén megjegyzem a Les Deux Magots nevű kávázót, ahol annakidején Picasso, Hemingway vagy Camus vitatta meg a világ eseményeit. Természetesen itt is megittunk egy kávét, de ez nem volt nagy szám. Az érzést, bármelyik párizsi kávéház elhozza.

Ezután a 4 nap után Párizsban – meg kell mondanom – Budapest nagyon üresnek érződik… Nagyon jól éreztem magam, hihetetlen kulturális és gasztronómiai energiabombát adott, amiből nehéz visszarázódni a hétköznapokba. Annak ellenére, hogy a napi 23 kilométeres sétáinkkal vasárnapra már a talpam szétszakadt a nyomi cipőmben, minden más teljesen a helyén volt. Reggel a csípős hideg, délelőtt 11-től pedig a szó szerinti verőfényes napsütés, hogy nem tudtuk hová rakni a kabátunkat, és a hosszú-ujjú is túl meleg volt… A créme brulée és az a francia csokis briósság… Ja, és igen, csigát is ettem… Egy péntek-hétfő alatt persze nem váltam „olyan francia picsává” ahogy Phoebe barátom mondaná, de lehet hogy, könnyen megtudnám szokni a párizsi életet :).