Sok karácsonyfa

Próbálom, próbálom magam felhozni a lemaradásommal, ami kicsit úgy érződik, mintha sikeres lenne, de az igazság az, hogy nem írok többet, hanem inkább kevesebbet olvasok. Novemberben nem fejeztem be egy könyvet sem, és lassan az évnek is vége. Amit nem sikerült befejeznem novemberben, azzal minddel viszont végeztem decemberben.

A december is gyorsan és káoszosan telt (a munka miatt). Alig érkeztem kapkodni a fejemet, hogy mit intézzek és főleg mikor, mert szabadidőm nagy részét is munkában és munkával kellett tölteni. 2 nap szabadságom volt csak, és mivel az ünnepek is főleg hétvégére estek, alig volt annál több a szünet.

Ami a könyvbeszerzéseimet illeti, 3 könyvet vettem a Helikon zsebkönyvei közül. Még talán hónap elején vagy Mikulás környékén jött a hír, hogy 2+1 akcióban vannak. Szerb Antal A Pendragon-legenda került hozzám, Kosztolányi Esti Kornélja és Marcus Aurelius Elmélkedései. A karácsony sem telhetett könyvek nélkül, azon 3 új Geopen könyvet kaptam, az aktuális kortárs szerző sorozatukból. A nevek pedig: Isabelle Allende: Maya naplója, Kim Fay: Sárga Babilon és Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája. Hát meglátjuk mi lesz ezekből a kortárs művekből, ugyanis én elég kritikus vagyok velük szemben, és nagyon kevés kortárs művet olvasok, habár az elmúlt 1-2 évben adtam esélyt néhánynak, kb. 50-50%-os siker és sikertelenség arányban. És mivel ezek a könyvek is elsősorban a szép új borítójukkal vettek meg, aztán persze a hátoldalukon szereplő szöveg alapján választottam, de más nem is nagyon tudok róluk.

Mivel az éven már aktívan részt vettem a Goodreads oldalon, ahol év elején beállítottam – a tavalyi 32 olvasás után – egy 30 darabos könyvcélt, amin sikeresen sikerült megbuknom. 90%-ban teljesítettem a kihívást, amit nem nehéz kiszámítani, pontosan 3 könyvvel kevesebbel zártam az évet, mint szerettem volna. Persze nem bánkódok, semmiképp nem versenyezni szerettem volna, vagy úgy olvasni még 3 könyvet, hogy azt sem tudjam miről van szó. És emellett nagyon sok más dologgal is foglalkozok, így nekem ez nagyon megfelel. Ennek ellenére hiszem, hogy a 30, az egy normális elfogadható mennyiség, így szerintem jövőre is ennyit fogok beállítani, nem pedig csak 25-öt. És persze hozzáolvashattam volna 1-2 teljesen rövid könyvecskét, de miért? Inkább minőség, mint mennyiség.

Jövőre mindenképp szeretném ledolgozni a bejegyzések hosszú hónapokra való lemaradását, max. 1-2 hónapon belül szeretnék mindenről írni, persze ehhez előbb a 7 elolvasott, de még nem írott művet kellene behoznom. Hú, ez egyre nehezebb, mert minél tovább húzom, annál kevésbé emlékszek mit akartam róla írni :/. Ezzel azt hiszem ki is fogyott a szó belőlem erre az évre, úgyhogy befejezem.

Charles Dickens: Karácsonyi ének

Sokszor olvastam már ezt a történetet, persze sohasem így. Ismertem már, mert annak idején az iskolás angol könyvben benne volt a rövidített tartalma. Talán ezért is, de valahogy sohasem éreztetem késztetést, hogy elolvassam a teljes történetet. Az éven viszont, a Libri 400Ft-ért kínálta, ha az ember 7 ezer forintért vásárolt. Így került az én kosaramba is, barátságos áron, és szép kiadásban.

A könyvecske vékony, kb. 120 oldalas, képes, és 5 strófából áll. Az elsőben megismerkedhetünk a világirodalom legzsugoribb és legmérgesebb emberével – Ebenezer Scrooge-dzsal. Főhősünk nem szereti a karácsonyt, nem nagyon állhatja az embereket, nem szívesen segít vagy adakozik. Egyik éjszaka meglátogatja volt üzlettársa szelleme, aki arról panaszkodik milyen rossz sorsa van szellemként, és hogy Scrooge változtasson az életén, nehogy az ő sorsára jusson.

„Azt a láncot viselem, melyet életemben kovácsoltam."

 A következő napokban 3 kísértet látogatta meg barátunkat. Az első a múltba kalauzolja vissza, találkozhatunk vele fiatalon. Elgondolkodhat, hogyan alakult volna az élete, ha idejekorán másképp cselekszik életében. A következő részben egy második szellem a jelent mutatja meg neki. Írnokának és családjának a karácsonyát és unokaöccsének az életét. Nagyon meghatódik mindkettőn, és már érezhető rajta a változás. Ámbár az igazi pofoncsapást, a felébredést a jövő szellemétől kapja, aki megmutatja neki, mi lesz a sorsa, ha így bánik az emberekkel. Scrooge annyira megijed, és magáhoztér, hogy a legvidámabb, legjószívűbb ember válik belőle, aki mindenkinek segít és akit mindenki szeret.

A könyv máig nagyon népszerű és külföldön is folyamatos újranyomtatást él meg. Igazi kis karácsonyi történet, hideg, havas idővel, egyszerű emberekkel és happy end-del a végére. Kellemesen csalódtam a könyvben. Leginkább a 3. strófája tetszett, annak volt számomra a legkarácsonyiasabb hangulata. Igazán ajánlom mindenkinek, aki ügyes, simán elolvashatja egy este alatt.

Kőrösi Zoltán: Az ítéletidő

Idén nyáron helyet adtam egy kortárs magyar irodalmi műnek is, aminek az írója, idő előtt eltávozott, még mielőtt egy könyvet is olvastam volna tőle. Még a könyvfesztivál előtt kinézetem a könyvet, így nem volt kérdéses, hogy a rendezvényen meg is vegyem. Sajnos az író a megjelenését már nem élhette meg. Kőrösi Zoltán Az ítéletidő c. könyvéről van szó. Először, talán abba a rövid, ütős kis mondatba szerettem bele, ami a könyv elején található: „Ki a franc gondolkodna a világvégén, ha éppen vásárolni megy, kezében gurulós szatyorral.” Ahogy ebből a mondatból is kiderül, egy apokaliptikus Budapestre kalauzol el minket az író.

Főhősünk Borisz, miután tragikusan elveszíti szüleit, Robi bácsikájával kényszerül megosztani az életét. Nemsokkal az első megpróbáltatása után, rá kell jönnie, hogy Budapesttel is történik valami. Pontosan nem derül ki a könyvből, hogy mi az okozója, csak azt tudni, hogy valahol a 9. kerületben egy óriási lyuk nyílott a földben. Akadozni kezdenek a szolgáltatások, majd teljesen leállnak. Az emberek ott szereznek élelmiszert ahol tudnak, Robi és Borisz törzshelye pedig egy hotel lesz, ahol megismerkednek a Lilikkel, és ahol mindig akad valami ennivaló is. Sőt. Robi bácsi munkát kap. Míg Budapest, és az emberek egyre vadabbá és kedvtelenebbé válnak, Robi bácsi, úgy néz ki, megtalálta a számítását, és úgy látszik megszokták az új helyzetet. A könyv végére jut szomorúság és öröm is. Lassan helyreáll az élet Budapesten, de úgy néz ki, Borisz életébe ismét változás köszönt be.

Azt hiszem, jobban spoilerezni nem akarom a könyvet, így is túl részletes voltam. Elég könnyű volt olvasni, és minél többet olvasok magyar könyveket – legyen most az klasszikus vagy kortárs – élvezem, amikor valamilyen olyan részében játszódik Budapestnek, amit ismerek. Teljesen másképp dolgozik a képzeletem, mert kb. tudom, hogy hol játszódik a történet. De visszatérve Az ítéletidőhöz... Jó kis könyv lett belőle, lehet hogy nem pont az, amire számítottam, de így is megállja a helyét. Sajátosan vicces és szomorú egyben. Nyugodtan olvassátok!

Idézetek:

• Az ördögök képesek arra, hogy láthatatlanná váljanak. A szájukat az emberek szívére tapasztják, és egyenesen belesuttognak az emberek lelkébe, akik sajnálatos módon sokkal fogékonyabbak az ördögök suttogására, mint az angyalok példamutatására.
• Ki mondaná azt, hogy nincsen szépség a pusztulásban?
• Ki lehetne magányosabb, mint az, akitől még az emlékei is elszakadtak?

Paul Auster: The red notebook

Nyáron egy vékony kis könyvecskét olvastam el Paul Austertől. Még tavasszal, egy véletlen angol könyvesbolt nézelődéskor találtam rá, és mivel még nem volt meg, megörültem neki, és megvettem. Aztán kicsit megijedtem, mert miután jobban nézegettem – olvastam a tartalmát, eszembe jutott, hogy már egy vékony, önéletrajz ihletésű könyvét olvastam magyarul. Ez persze annak ellenére, hogy a címük nem egyezik – hiszen láttunk már nagyon félrefordított könyv címeket. Szerencsére kiderült, hogy nem ugyanazokról a könyvekről van szó.

A The red notebook 5 részre osztódik. Az első része, rövid, pár oldalas elbeszélések gyűjteménye, amelyeket Paul, saját életéből merített, vagy saját élményei, vagy mások által megismertek. Ezek a kis történetek nagyon jók voltak, azt gondoltam, ha az egész könyv ilyen, akkor szeretni fogom. A történetek főleg különös véletlenekről szóltak, amik már annyira hihetetlenek, hogy az ember azt feltételezné, hogy csak kitaláció. Az meg még csak olaj a tűzre, hogy valóban mind vele történt meg, vagy az ismerőseivel, vagy az ismerősei ismerőseivel. Aztán következett a második rész, ami pár oldal után, kétségeket ébresztett bennem, hogy most valójában jó lesz-e ez a könyv vagy sem... Hihetetlen lassú volt, unalmas – legalábbis nekem. Egy teljes történet, nem volt részekre bontva, és inkább egy irodalmi történészeti szakszövegnek nevezném, aminek számomra se füle se farka nem volt, nem is beszélve a tényről, hogy ilyet magyarul is nehéz megemészteni, nem még angolul.

Aztán jött a harmadik rész, ami megint nagyon érdekes lett. Ez a rész interjúkat tartalmazott Paul Austerrel, imitt-emitt kis ismétlésekkel, de egyébként nagyon izgalmas darabja a könyvnek. Hiszen interjúkat olvasni egy olyan íróval, akit az ember egyébként is szeret, olyan, mintha magával a szerzővel beszélgetnénk, is mi is lehetne ennél jobb? Ezek a riportok is vissza-vissza térnek a véletlenekhez, a sorshoz. És megint megemlít bennük nem egy olyan esetet, amik vagy meglepőek, vagy esetleg olyan semmiségek, amit egy halandó ember észre sem venne. Megismerkedhetünk, milyen véletlen telefonhívás vezetett a New York trilógia megírásához. Amikor többször egymás után azzal hívták fel, hogy egy bizonyos detektív irodát keresnek, azon kezdett el gondolkodni, mi lett volna, ha azt mondja igen. A New York trilógia első része is így kezdődik az – Üvegvárossal (City of glass), főhősünket felhívják, és ő nem mondja meg az igazat. A könyv 4. része, ima Salman Rushdie-ért – szó szerint. Az 5. részben pedig ismét rövid, saját ihletésű történetekkel magyarázza, miért is kell írni.

„In the end, you dont only write the books you need to write, but you write the books you would like to read yourself."

Összességében nagyon pozitívan értékelném a könyvet, bárkinek ajánlanám, a Paul Auster rajongóknak pedig kötelező darab!

Idézetek:

• I learned that books are never finished, that it is possible for stories to go on writing themselves without an author.
• Reality is a great deal more mysterious than we ever give it credit for.
• Most people tend to think of solitude a rather gloomy idea, but I don’t attach any negative connotation to it. It’s a simple fact, one of the conditions of being human, and even if we’re surrounded by others we essentially live our lives alone: real life takes place inside us. … we can think, and because we think, we’re always in to places at the same time.
• ..you don’t begin to understand your connection to others until you are alone. And the more intensely you are alone, the more deeply you plunge into a state of solitude, the more deeply you feel that connection.
• If there is a pencil in your pocket, there’s a good chance that one day you’ll feel tempted to start using it.

Elő lehet venni a lélekmelegítőket

Már november elején rájöttem, hogy az október kicsit hosszabb volt mint gondoltam, mert beszereztem még Szerb Antal Utas és holdvilág című könyvét, amiről teljesen elfelejtkeztem. Talán azért, mert rögtön vásárlás után el kezdtem olvasni a buszban, és elég hamar végeztem is vele még októberben. Bejegyzésig, természetesen még nem jutottam, de majd annak is eljön az ideje.

Ami a novemberi beszerzéseket illeti, ha jól számolom, összesen 4 könyvvel gazdagodtam. Valamikor a hónap első felében vettem meg Vass Virág Szoknya blues című könyvét, ami a Libriben féláras volt, több más könyv társaságában (egyébként azt az akciót most is látni, úgyhogy érdemes szétnézni). Aztán a hónap második felében kaptam meg a szülinapi ajándékomat, ami hiába volt még októberben, egy megjelenés miatt idáig váratott magára. Megkaptam Donna Tartt Aranypintyét (erre kellett sokat várni, mert folyamatosan tolták a megjelenést), és Márai Csutoráját, plusz 400ft-ét meg lehetett venni Dickens karácsonyi énekét, így az is hozzám került.

Írással és most olvasással is, kevésbé haladtam. Sőt, hónap végén aktiváltam a Netflixet is – hogy megnézhessem az új Gilmore girls részeket (ami nagy csalódás volt, de ez nem annak a kritikának a helye), így most az is megcsonkítja, az amúgy is túl kevés szabadidőmet. Nem baj, csak 1 hónapig tervezem megtartani, aztán vissza.

Richard Yates: Egy jó iskola

Az, Egy jó iskoláról elég nehéz írnom, 2 fő okból is. Az egyik, hogy lassan fél éve olvastam, valamikor nyáron, a másik pedig, hogy annyira semmilyen volt a számomra, hogy szinte nem is tudom mit írhatnék róla. A könyv szerzője az a Richard Yates, aki többek között a Szabadság útjait (Revolutionary road) is írta, amit ha máshonnan nem, a Kate Winslet és Leonardo Dicaprio által játszott filmből lehet  ismerős.  Nem mintha én tudtam volna – amikor megvettem ezt a könyvet, ki az a Richard Yates.  Igazat megvallva a Revolutionary road c. film sem hagyott bennem mély benyomást. Úgyhogy amiatt biztos nem vettem volna meg. De a cím és az addig ismert sztori érdekesnek bizonyult, és ha igaz is lett volna, akkor valószínűleg jobban élvezem, és most lenne róla mit írnom...

Talán még az első fejezet érdekes volt, amikor az anya próbálja eldönteni, milyen bentlakásos iskolába írassa a fiát. De onnantól aztán teljesen elszabadulnak a karakterek, abban sem vagyok biztos ki volt a főszereplő. Nagyon sok szereplő sorakozik fel, diákok, és tanárok és hozzátartozóik. Őszintén, utána kellett olvasnom interneten, hogy visszatérjenek az emlékeim a könyvről. Minimális részletekre emlékeztem csak. A furcsa, bentlakásos iskolás viccek, amik kissé túlfűtött szexuális energiáról árulkodtak, ahogy a tanárok viszonyai is. Csakúgy mint valamelyik tanár lánya, aki az egyetlen lányként élt az iskolában. Állítólag Yates az egyik szereplőt önmagáról mintázta.

Ha beszélsz valakivel… nem fontos, hogy kivel vagy miről, a lényeg az, hogy tudd, mikor kell befejezni. Soha ne mondj olyat, ami csak ront a csenden.

Azt hiszem ettől többet, ha akarnék sem tudnék írni a műről. Azt mondanám, akit érdekel olvassa el maga, de ez sem lenne igaz, mert tisztaszívvel nem tudom ajánlani ezt senkinek. Unalmas és nem volt túl folytonos. Legalábbis BKV utazáshoz nem ajánlott. Egyébkén pár éve már, nyaranta megtalálható az Alexandra kínálatában sok-sok százalékos akcióban. Annyi pénzt talán megér.

A Jeltisev család – dráma az orosz tajga határában

Jeltisev családdal még az idei könyvfesztivál körüli időkben találkoztam először, szerintem akkoriban is adta ki az Európa. Aztán valamikor júniusban vettem meg, egy kis Alexandrás akció keretein belül.

Nem tudtam túl sokat sem a szerzőről, sem a könyvről, teljesen a rövidke tartalmára hagyatkoztam, amit a könyvhöz írtak. Reménykedtem benne, hogy legalább kicsit azt kapom, amire számítok. Rideg Oroszországot, családi drámát. Nem kellett nagyot csalódnom. Sőt, ha a drámai oldalát nézzük, talán kicsit túlzottan sok is volt a lelkemnek.

A sztori egy 4 tagú orosz családról szól, akinek a legfiatalabb tagja börtönben van, és miután a rendőr apa is problémákba kerül, elveszítik a városi lakásukat, és – mivel a garázson kívül a Moszkvicsnak – másuk nincsen, falura kell költözniük, Tánya nénihez. A néni szinte összedőlni készülő házban lakik, és eddig maga művelte meg a földet és rakott el télirevalót. Amikor a rokon vendégek megérkeznek – és beköltöznek, kicsit úgy néz ki, mintha nem is ismerné őket. Nem sokat beszél, de néha nagyokat mond. A család hiába költözik nagy tervekkel a szegényes faluba, hogy majd építkeznek, valahogy mindig tolódik a dolog. Az idősebbik fiuknak sem a munkán jár az esze, inkább szórakozni próbál, a gyenge választékban a faluban. Hamar megházasodni kényszerül, így a család  tervei az új házról egyre távolibbnak látszanak. Az anya szorgos volt, dolgos, próbált mindent megoldani, megszépíteni, amíg el nem ért egy pontra, amikor már semmi nem érdekelte, és lassan csúszott le a fertőbe. Eleinte kizártnak tartotta volna, hogy ő piacon árulja az erdőben szedett loncot, később a szükség csak rávitte. Ugyanúgy történt a szesz árusításával. A család egyre mélyebbre süllyedt, és lehetetlenség volt megállni. Minden pénzük lassan elfogyott, eladták a garázst is, de abból a pénzből sem épült fel a ház.

A család egy tipikus egyszerű, szovjet család. Olvasva a történetet, teljesen úgy éreztem magam, mintha én ezt a családot ismerném. Szerintem mindannyian ismerünk egy-egy ilyen családot. Vagy mert a szovjet kultúra és a keleti beütés még mindig közelebb van hozzánk, mint a nyugati, főleg a kisvárosokban és falvakban. Az anya rendkívül emlékeztetett engem Gervaise-ra, Zola Patkányfogójából, ahol szintén a könyv végére, a szorgos asszony minden erényét elvesztette és a társadalmi és erkölcsi ranglétra aljára süllyedt.

Egy teljesen igaz, valós, hiteles érzésű olvasmány, egy kemény, rideg orosz faluban, egy család, aki túlélni próbál a zord körülmények között, az új és borzalmas élethelyzetben, és akik legerősebb próbálkozásuk ellenére is, mindenben elbuknak. Habár sok rossz a végére nekem már sok volt, csakis ajánlani tudom ezt az olvasmányt, és remélem hamarosan újabb Szencsin műveket olvashatunk magyarul.

Narancs Október

Az egyik kedvenc hónapom is elszállt, és én nem is tudom mit írjak róla. Olvasás/írás felhozatalomat még mindig nem sikerült normalizálnom, pedig októberben több dolog felkerült a blogra, de csak minimális könyv értékelés. Megtörtént 2 könyves díjátadás, a Nobel-díjat újra nem részletezném, legalább mostanra az érintett megszólalt a díjjal kapcsolatban, és nem követi Sartre példáját, átveszi a díjat. Később pedig átadták a Man Booker Prize-t is, amit Paul Beatty The Sellout című műve nyert. Ebben a kupacban (az érintett esélyes könyvek között) elég sok érdekességre lehet találni, ajánlom a beleolvasást. Ettől jobbak már csak a National Book Awards várományosai, de arra még november derekáig várni  kell.

Aztán ami az itthoni dolgokat illeti, úgy láttam az Európa is előáll újra zsebkönyvekkel. Ami jó, szükség van megfizethető – remélhetőleg – szépirodalmi darabokra. Remélem néhány ritkaságot is elővesznek. Érkezik ugye a Goldfinch is Donna Tartt-tól, eddig a mai nap volt megjegyezve a kiadás dátumának, ha nem változtatnak rajta, akkor hamarosan megkapom, ugyanis ez volt a szülinapi könyvem, de még akkorra nem jelent meg J. Ami pedig az októberi szerzeményeimet illeti, az a Steinbeck kis-regények gyűjteménye, amit bookdepository-ról rendeltem. Már nagyon régen várok rá, és nagyon szép, ugyanabban a kiadásban jött, amiben az East of Eden-em is megvan tőle.

Voltam olvasás éjszakáján, és Coelho könyvbemutatón is, amire nem is vagyok teljesen biztos miért mentem el, ugyanis nem olvasok Coelhot. Mindenesetre így szereztem meg a Kémet, amit oda kell adnom valakinek, mert még a borítójától is kiráz a hideg. De  ha lesz időm, erről a könyvbemutatóról írok később külön, és akkor jobban összefoglalom negativitásom okait.

Joel Dicker: Az igazság a Harry Quebert ügyben

Az igazság a Harry Quebert ügyben című könyvvel először, valamikor tél végén, vagy tavasz elején találkoztam, az egyik idegen nyelvű könyvesboltbam, amikor nézelődtem. Csak a kezembe került, és miután elolvastam a hátulján a tartalmát, felírtam magamnak, hogy majd valamikor megveszem. Aztán később, egy véletlen során rájöttem, hogy magyarul is megjelent J. Így valamikor tavasz végén megrendeltem a magyar verziót – és nem tipikusan – nagyon hamar el is kezdtem olvasni.

A  sztori főszála, 2 ember életén át mutatkozik meg, egy fiatalabb és egy idősebb íróéban. A fiatalabb Marcus, aki miután hipp-hopp híressé válik az első könyvével, szenved a 2. könyve leadási határidejével. Olyannyira, hogy teljesen írásképtelen. Ekkor fordul régi tanárához, és mentorához, Harry Queberthez, akin keresztül megismerkedhetünk kicsit Marcus fiatalkorával is. Akkor is jelen van, amikor Harryt gyilkosság vádjával börtönbe csukják, és titkok sora kerül napfényre a múltjából. Marcus nyomozni kezd, hogy bebizonyítsa barátja ártatlanságát.

Nagyon tetszett a könyvben az írói légkör, az írók problémái, élete, mindennapjai. Betekintést nyerhetünk abba, milyen nyomást gyakorolnak az ügynökök és kiadók az írókra. Az olvasó kicsit bepillanthat a kulisszák mögé. El tudom képzelni, hogy sok író küzd ugyanazzal a problémával, amivel a mi fiktív karakterünk is, hogy a nagy sikert hozó könyv után már nem tudja tartani a minőséget. Ami a könyv íróját, és írói teljesítményét illeti – és most Joel Dickerre gondolok – néhol az volt az érzésem, hogy csak összedobta a szöveget. Ami Harry és Nola megismerkedését illeti, szerintem eléggé nem reális. 2 nap alatt, teljesen primitív beszélgetésekből a 30 akárhányéves író beleszeret egy 16 éves lányba. Talán hihető lett volna, ha beleír néhány különlegességet, ami vonzóvá tette volna a lányt. De nem írta azt sem hogy idősebbnek nézett ki, vagy hogy okosabb volt mint az átlag. Volt köztük valami gyermeteg párbeszédek sorozata, és már fülig szerelmesek voltak. És ha már a párbeszéd, akkor megjegyezném még a többi párbeszédet is a könyvben. Néhol tényleg túl egyszerű volt. Túl sok információt próbált belezsúfolni, és azokra nem szánt időt, hanem ha eljött az idő a leleplezésükre, akkor 4-5 mondat, és kész. Persze, ahogy egyre mélyebben olvassuk magunkat a könyvbe, mindenki gyanusított, és aztán azok az emberek – akik nem mellesleg haragszanak is rá – megosztják a hosszú évekig őrzött titkukat Marcussal, mintha csak a legbizalmasabb barátjuk lenne. Ez a sok karakternek, a sok titoknak és a folytonos új fejlemények felbukkanásának köszönhető.

Ezeket a hibákat leszámítva viszont egy mozgalmas, könnyen olvasható sztoriról van szó, amiben peregnek az események, végig tartja az izgalmat és valóban jól felépített. A negatív oldalai egyben a pozitívak is. A legvégén persze kapunk még egy meglepetést, ami a könyv elején nem is volt kérdéses. Összességében egy jól és könnyen olvasható könyv, ha mélyebbre ásunk, persze sok furcsa hibát találunk benne, ami talán azt az érzést kelti bennünk, hogy az író csak összedobta. Ennek ellenére azért ajánlom, egy jó kis kikapcsolódás azoknak, akik szeretik a hasonló műfajt.

„Nem tudom, hogy az írók magányosak-e, vagy inkább a magány, ösztönöz az írásra."

Sokk és csalódás. Bob Dylan nyerte az irodalmi Nobel-díjat

Olvasom, és sokkolódom. Bob Dylan nyerte az irodalmi Nobel-díjat. Hirtelen, azt hiszem, rosszul olvasom, biztosan van egy hasonló nevű író is, akiről nem tudok (hiszen maj’ minden éven olyan nevek kerülnek elő, akikről csak keveset tudni). De Bob Dylan? És mégis. Ő az. Még mindig az első perc sokkja. Mit keres Bob Dylan az irodalmi Nobel díj közelében? Igazat megvallva nem ismerem a dalait. De nem azzal van a baj. Hanem, hogy erre biztosan vannak zenei díjak. De OK. Ő írja a dalait. Ez akkor olyan mintha egy versíró nyert volna, akinek megzenésítik az írásait. Próbálom elfogadni. Bekapcsolom a youtube-ot. Random válogatok a dalai között. Kettőt meghallgatok, egyik sem tetszik. Mondjuk addig el sem jutok, hogy felfogjam a szöveget, mert már a zenei stílus sem jön be. Lehet rosszul választok. Kérek pár dallistát, amire illik a meghatározás: “for having created new poetic expressions within the great American song tradition”. Nem tudom, mit hallgassak?

És most disrespect nélkül. De ennyire nem tudták kinek adni a valódi írók közül? Vagy mi volt a baj? Ezért tolták el egy héttel a kihirdetését? Azt hiszem sosem tudjuk meg. Vagyis, lehet 50 év múlva (akkor kerül nyilvánosságra, hogy kiket jelöltek). Nekem leginkább azzal van a bajom, hogy miért  veszik el, ezt a nagyon fontos díjat, a valódi íróktól. Inkább bele sem gondolok, hogy aki évek óta vár, hogy hátha sorra kerül, mit érez. Bármynnire próbálok pozitív maradni, és keresni a jót benne, azon kívül, hogy igen ez akkor egy vers, amit el is énekelnek, nem találok. Indokot. Ne vegyék már el az íróktól, így is csak egyszer osztják egy évben. Számomra teljesen elvesztette ez a díj a komolyságát. Csalódott vagyok. És lehet, hogy ez sokaknak tetszik, és nagyon sok pozitív hozzászólást olvasok, de szerintem akik olvasnak, és figyelemmel kísérnek könyveket, azok nagyrészének ez felfoghatatlan vicc. Majd ha megszeretném venni a 2016-os irodalmi Nobel díjasának a könyvét, veszek egy CD-t? Tudom, tudom Bob  Dylant már az iskolákban is oktatják (ennek a helyességéről is lehet érdekességeket olvasni), és azt is tudom, hogy amerikaiak inkább örülnek ennek – hiszem már csipogtak, hogy milyen régen nem nyert amerikai irodalmi Nobel díjat, de ez így nem helyes. Nevezzetek maradinak, vagy butának, de szerintem a svéd akadémia elkanyarodott a díj és az kitüntetés alap koncepciójától. Inkább egy teljesen ismeretlennek, de annál jobbnak adták volna, és ezzel is gazdagodott volna a világ, és az irodalmi tudat.

Olvasás éjszakája - rövidke élményem - Vámos Miklós könyvbemutató

Szombaton újra megrendezték az olvasás éjszakáját, és annak ellenére, hogy 3-4 program meglátogatását terveztem, mégsem úgy alakult a délutánom, hogy megtegyem. Örültem az idei felhozatalnak, ugyanis tavaly vagy tavalyelőtt úgy vártam, és végül, amikor a program kikerült, semmi sem érdekelt, amire elmentem volna. De mint már említettem, a napom nem úgy alakult, így végülis csak „beestem” 8-ra az Alexandrára, hogy legalább Vámos Miklós könyvbemutatóját meghallgassam. És milyen jól tettem. Természetesen most sem okozott csalódást.

Még megjelenés előtt elhozta nekünk a legújabb könyvét, a Hattyúk dalát. A könyv egy történelmi értekezés, ami visszanyúlik 2000 éves távlatokba, foglalkozik Jézus Krisztussal, és a magyarok történelmével is. Rengeteg könyvet elolvasott, hogy létrejöhessen ez a mű. A magyar történelem kérdőjelein kívül, a migráns kérdéseket is feszegeti benne. Vagy inkább azon keresztül próbálja magyarázni. Érdekessége, hogy minden fejezet egy szépirodalmi idézettel kezdődik, amiknek a „megfejtéseit” a könyv hátuljában találhatják az érdeklődők. Állítása szerint, minden művének van egy fő gondolata, egy mondanivalója, üzenete. Neki ebbe a gondolatba bele kell szeretnie ahhoz, hogy könyvet  tudjon róla írni. Reméli, hogy aki elolvassa, az kap valamit az ő derűs életszemléletéből, és bízik benne, hogy a könyv elolvasása után mindenkinek jobb lesz.

Vámost én sokáig tudom hallgatni, bármilyen sztorival is jön, mindig jópofa. Az a személy akivel csak leülne az ember beszélgetni. Most is hozott más témákat, felhozódott az éppen megszűnt Népszabadság, és „újramagyarázta” Anna Karenina-t is. Akik eddig nem ismerték őt – és most már egyre kevesebb műsora is van, mert mint most is megjegyezte, hogy a mostani tévékbe nem készítene műsort – azoknak mindenképpen ajánlom!

Őszi könyves díjak

Megjött az ősz, és ezzel a szuper évszakkal egyben jönnek a sok-sok könyves díjak is, az elkövetkező hetekben. Először kezdünk az irodalmi Nobel-díjjal, utána jön a Man Booker Prize még októberben és novemberben a National Book Awards. Úgyhogy hamarosan egy-két név az irodalomban újrakiadásra kerül, vagy esetleg lefordításra, és hamarosan a magyar kiadók egyike is lecsap rájuk. Talán, ami a magyar kiadókat illeti, ők inkább csak a Nobel díjasoknak szoktak nagyobb felhajtást keríteni, a többi díjjal inkább külföldön foglakoznak többet, pedig itthon is kellene.

A legközelebbi díj, ami szinte már itt van a küszöbön – pedig még egy héttel később is jelentik be, mint szokták – a Nobel díj, október 13-án. Természetesen a szavazás szuper titkos, de ez még sosem zavarta meg az olvasókat, hogy reménykedjenek és tippeljenek a következő nyertesre. A fogadóirodák legmagasabb fokán – ismét – a japán Murakami áll, kiegészítve a szíriai Adonis-szal. Őket követi Philip Roth, James Carol Oates, a kenyai Ngugi Wa Thiong’o, az albán Ismail Kadare és a spanyol Javier Marías. Én csak annyit fűznék hozzá, hogy sok név ugyanaz, akiket tavaly is vártak, egy név, pedig már tudjuk hogy évek óta várja, hogy megkapja, de hát ez nem így működik. Sőt, azt mondanám, minél tovább vár valaki, annál kisebb az esélye a győzelemre. Gyakran, a legtöbb ember számára ismeretlen név győz. És persze, hogy az amerikaiak oda-vissza lennének egy győzelemtől, de mint tudjuk a svédek mindig előnyben részesítik valamilyen más ország szerzeményét. Így amerikában nem is kap nagy reflektorfényt ez a díj.

A Man Booker Prize eredményhirdetése október 25.-én várható, jelenleg már csak 6 anyag várja a döntést. Régebben ez a díj Nagy-Britanniára, Írországra, a Commonwealth államokra és Zimbabwe-ra limitálódott, most viszont változtattak a szabályokon. Bármilyen szerző pályázhat, akinek a műve kiadásra került Nagy-Britanniában és angolul volt megírva. Az idei hatos:

• Paul Beatty: The sellout
• Deborah Levy: Hot milk
• Graeme Macrae Burnet: His bloody project
• Ottessa Moshfegh: Eileen
• David Szalay: All that man is
• Madeleine Thien: Do not say we have nothing

A National Book Awards díjait 4 kategóriában adják, fiction, non-fiction, poetry és young people’s literature (a hitelesség kedvéért nem fordítottam a kategóriákat). Eddig még csak a hosszú lista elérhető, a rövid holnap lát napvilágot, és végül november 16.-án derül fény a győztesre. Mivel itt túl hosszú lenne  a felsorolás, nem teszem, nézzetek utána, vagy várjátok meg a holnapot a rövidért. Nekem néhány favoritom van, akik már fel is kerültek a kívánságlistámra még korábban. Ezekkel a könyvekkel annyi a a probléma, hogy szerintem minimális számuk fog magyarul megjelenni. Így akik nem tudják eredeti nyelven elolvasni, azokkal kiszúrás. Mindenestre ajánlom mindkét kategória könyveit, mert számomra sok érdekes történet akad köztük.

Több infó itt.

Plussz egy hónap a nyárhoz

Ezen a hónapon tényleg meglátszik a már régóta fennálló lemaradásom, de olyannyira, hogy most a hónap közben is csak 1 bejegyzést sikerült kreálnom. Pedig próbálkoztam. Mindenképpen megakartam írni még egy értékelést, de sajnos nem sikerült. Nem is tudom, mikor tudom behozni a most már, kb.  folyamatos 5 könyv lemaradásomat. Mert persze jön az ősz-tél (ami egyben a kedvenc időszakom is), és ilyenkor az ember azt gondolná, hogy kevesebbet lesz kint, több időt tölthet a szobában, és írhat, de nekem az ősszel egyben új programok is kezdődnek, amik majdnem annyira betöltik a napjaimat, mint a nyári szép időjárás. Mint már azt hiszem említettem, olyan minimum 1-2 hónap lemaradásom van, amíg elolvasok egy könyvet, és amíg odajutok, hogy írjak is róla. Ez azért is rossz, mert elfelejtem, mi is volt a könyvben, nem tudom mit akarok róla megjegyezni, és hiányzik a friss élmény. Nem tudom mi oldaná meg, vagy legalább kicsit segítené a felzárkózásomat, talán ha már lenne egy saját számítógépem otthon, amin bármikor írhatnék, ha épp úgy érzem. Vagy ha 6 órát dolgoznék naponta. De mivel most egyik sem tűnik reális lehetőségnek a következő hónapokban, így marad az igyekezet. Egyébként mindössze 1 könyvet vettem a hónapban, de kinéztem legalább ötöt, amiket meg szeretnék venni. A könyv, amit beszereztem az Nicole Krauss Nagy palota címűje, ugyanis egy másik blogon olvastam pont róla, ahol azon kívül, hogy a tartalma felkeltette az érdeklődésemet, kiderült az is, hogy mindössze 200Ft-ba kerül (vagy 400, már nem emlékszem, de hihetetlen olcsó volt). Lírában lehetett megszerezni, és átvenni az akkor már tűzzel megpusztított boltjukban.

"Ám amikor az ősz megérkezik, és hitszegő módon hátba támadja a nyarat, ahogy szokta, szeptember idusa körül akkor úgy időzik el, mint egy rég nem látott barát. Mint amikor öreg barátunk kedvenc fotelünkbe telepedik, pipára gyújt, s egész délután arról mesél, merre járt, mit csinált, amióta nem láttuk egymást." - Stephen King

Nabokov: Szólj, emlékezet! - memoir

Nem is olyan régen olvastam életem első Nabokovját, a Lolita személyében, amikor megtetszett az író stílusa. (ez nem is igaz, mert közben eszembe jutott, hogy sokkal korábban már olvastam tőle a Pnin professzort..) Akkor kezdtem el, mindenféle akciókban más-más műveit is megvenni, így pár hónapja a Szólj, emlékezet! című önéletrajzi könyvére esett a választásom. Mármint az olvasására. Megvásárolva már egy jó ideje megvan.

Elég sokáig halasztgattam az írást a könyvről, mert nem túl sok mindent tudok mondani róla. Nem volt túl mesélgetős, nem volt érdekes, hiányzott a stílus és a hangulat. Olvastam én már több életrajzi művet is, önéletrajzot is, de ez valahogy csak unalmas volt. A könyv 80%-a, kb. az író gyerekkorát foglalja magába, és rettentő részletességgel, követhetetlen orosz nevekkel ismerkedünk meg, sorban még a második unokatestvér személyével is. Szerintem ez egy tipikus rossz példája annak, hogyan írjunk önéletrajzot. Egy felnőtt ember élete nem gyerekkorábban az érdekes, hanem inkábba akkor, amikor már szabad akarata van, és  történnek is vele dolgok. Szívesebben olvastam volna arról, hogyan vált íróvá. Vagy, hogy hogyan ismerkedett meg Verával, akinek erősen köszönhetjük az írói hagyatékát. Vagy ha annyira a fiatalkoráról akart írni, akkor tehette volna érdekesebben. Nem volt benne túl sok cselekmény. Ha meg nem történt vele semmi, akkor kérem ne írjon önéletrajzot.

Az a gond, hogy nem vagyok biztos benne hol romlott el ez az iromány. Amikor goodreads-en néztem, ott nagyon magas értékeléseket kapott. Úgyhogy lehet, hogy bennem volt a hiba. Senkit nem tántorítok el az elolvasásától, inkább nézzetek jobban utána, hogy fog-e tetszeni. Nekem lassú volt, és néhány résznél annyira nem motivált az olvasása, hogy elő sem vettem. És mivel ez olyan „BKV-zős” könyv volt, azokat azért jobban olvasom (mert hát mit csináljon az ember ha utazik), mármint könnyebben. Itt volt sajnos olyan alakalom is, hogy elő sem vettem. Ezzel be is fejezem az összefoglalót. Nabakovtól az esélyt nem vontam meg, biztos, hogy még olvasok tőle, mert tud ő jobbat is!

Idézetek:

• Az idő börtöne gömbölyű, és nincs kijárata.
• …a gyötrelem érzete önmagában nem elegendő a lélek örökkévalóságához.
• Úgy tűnik, a világ dimenziós skáláján létezik egy törékeny kis tér, ahol a képzelet és a tudomány összetalálkozik, egy pont, amelyet úgy érünk el, hogy a nagy dolgokat lekicsinyítjük, a kicsiket felnagyítjuk – és e pont lényege a művészet.
• …a tudós a tér egy pontján történő dolgokat látja, addig a költő az idő egyik pontján történő dolgokat érzi.
• …aki költő szeretne lenni, annak rendelkeznie kell egy képességgel: egyszerre több dologra tud gondolni.

Olimpia hónapja

Az augusztusi összefoglalóm csak rövid lesz, ugyanis nem sok könyvet vettem, és amit igen, arról már írtam egy külön posztban, korábban. Így nem is ismétlem magam azokkal a könyvekkel. Egy  van még, amit már megrendeltem, de még eddig nem jeleztek, hogy átvehetném, így az majd marad szeptemberre. Amúgy a hónap főleg olimpiásan telt el, egy hétig zombi voltam, mert többször felkeltem éjjel, hogy megnézzem az úszódöntőket élőben. És amit végre megvettem augusztus legelején, az A kis állatok titkos élete matricás album, amibe azóta gyűjtögetem a levonókat. Kezdek arra a szintre érni, hogy a 10 darabból, már  csak olyan 3-4 akad, ami még nincs meg, úgyhogy nagyon sok maradt cserére. Akit érdekel szóljon!! :)

Gárdos Péter: Hajnali láz

A Hajnali lázról először akkor olvastam, amikor még  nem volt körülötte ez a nagy figyelem és felhajtás. Legalábbis én nem éreztem. Aztán lehet, hogy csak lemaradós üzemmódban voltam. Gondolkoztam rajta mindig, hogy  vegyem-e meg, aztán egy Libris akcióra volt szükség, még januárban, hogy végül megtegyem.

A könyvet jó egy hét alatt olvastam el, még június elején. Ennek több oka is volt. Az egyik, hogy a kiadásában, nem követték a „spóroljunk a lappal” metódust, hanem jó vastag lapokra nyomtatták, óriás betűkkel, és nemhogy nagy szóközökkel, de most még nagyon széles lapszélekkel is. A másik ok az volt, hogy a tartalma annyira egyszerű volt, hogy nem követelt sok figyelmet és gondolkodást. Sok párbeszéd volt benne, így gyakran egy sor annyi szöveg tett ki, hogy „jó”.

A története szerintem mostanra már mindenkinek ismerős, Gárdos Péter, a szülei találkozását írja meg, egy svéd helyszínen. Mindkettőjüket kórházban ápolják, a pasi meg mindenáron meg akar nősülni, és szétküld vagy 100 levelet mindenféle nőknek, hogy találjon valakit… Itt el is vesztette a szimpátiámat. Végül nagyon hamar rátalál Lilire. Az orvosa nagyon rövid időt jósol neki, de ez őt nem tántorítja el, sőt szinte süket fülekre talál. A másik oldalon pedig Lili erőlködését látjuk, akinek egyik „barátnője” Gold Judit még meg is nehezíti a dolgát. Nem örül Lili új barátjának, és próbálja elválasztani őket.

És ez az a rész, amire kíváncsi lennék, mi is történt. Mivel bekerült a könyvbe, így feltételezem, hogy erre rájöttek, de soha sehol nem említik, milyen módon lepleződött le Judit. Pedig ezt vártam a végéig. Így hát nem tudom, hogy ez már csak az író képzelete szüleménye volt-e, hogy egy kicsit izgalmassá tegye a történetet, vagy valóban megtörtént.

Nem akarok rosszat írni a könyvről, de messze nem érte el szerintem azt a szintet, hogy ilyen nagy reflektorfénynek örvendjen. Legalábbis a könyv, nem. Semmi különös nem volt benne, semmi extra írói teljesítmény, talán csak a háttere a történetnek, de az is minimális. A szereplők egyszerűek voltak, nem rendelkeztek semmilyen figyelemreméltó tulajdonsággal, és ha csak azt vesszük, hogy az egész könyvben egy körforgása ment a levelezés-orvoslátogatás-találka szervezésének, hát az nem valami sok. Kicsit nagyobb elvárásaim voltak felé, a történet érdekesnek tűnt, de végül még hiányosan is zárult. Egy kis epilógust írhatott volna, hogy mégis mi történt pár évvel később. De csak ennyit kaptunk.

Könyvek szlovák kiadásai

A héten otthon voltam szabadságom, és az utam az egyik város könyvesboltjába is vezetett. A szlovákiai könyvesbolt-lánc egyik kisebb üzletében nézelődtem, a Panta Rhei-ben. Annyi szép kiadást találtam, hogy úgy döntöttem megér egy külön bejegyzést. Igazat megvallva, eléggé elvagyok maradva a könyvek szlovák megjelenésével, mert miért is olvasnám szlovákul, ha tudom magyarul? Na mindegy, lehet ezért is lepődtem meg. Még Donna Tartt – Goldfinch-je is már rég elérhető szlovákul, a magyarra pedig még várni kell (remélem már nem sokat, annak idején őszre ígérte a Park kiadó, azért nem vettem meg eddig angolul). Aztán egy pingvines könyvet fogtam meg, ezt nem ismertem, csak annyira tetszett a kiadása. A lapjai szélei pirosra voltak festve, a könyv fedele pedig krém színű, és olyan érdes. Öröm megfogni. Remélem a sztorija is olyan jó lesz mint a kiadása, mert elég zsákbamacskásan vettem meg :). Címe - Barátom a pingvin, egy tanárról szól, aki egy dél-amerikai útja során megment egy pingvint, és hazaviszi. Egyébként úgy néz ki, igaz történet.

Aztán a klasszikus irodalom polcon maradt tátva a szám. Van egy nagyon szép sorozatuk, klasszikusokkal, minden könyv egyforma köntösben, de különböző színben jelenik meg. Hemigwayből volt a legtöbb, és mivel megtaláltam a Magyarországon ritkaságszámba eső Vándorünnepet, így ezt is most szlovákul vettem meg. Mondjuk megrendelhettem volna angolul is, de úgy megtetszett ez a sorozat.

Aztán megláttam Gárdos Péter Hajnali lázát is szlovák kiadásban, és bizony tetszett nekem a leveles borítójával. Jól visszaadja a könyv tartalmát. Aztán láttam még Az igazság és más hazugságok című könyv szlovák változatát (egyébként a magyar már megvan nekem). Ez a kiadás kifejezetten jobban tetszett, egy írógép volt rajta és azon íródott ki a cím. Aki pedig tudja miről szól a könyv, annak szerintem értelmet ad ez a verzió.

Sok más meglepetést is láttam, szlovákul már ki van adva Colm Toibin Brooklyn című könyve, amit tudom, sokan a film miatt már várnak (nekem annakidején tetszett). Megtaláltam néhány Zolát is, ugyan azok csehül voltak meg, de azok után már utána jártam korábban, tudom, hogy a csehek kiadták mindent.

A harmadik könyvet szintén csak megtetszésből vettem meg, nem tudom pontosan milyen lesz. A címét úgy fordítanám, hogy A gurulós könyvtár.

Nem volt olcsó a 3 könyv, amit végül megvettem, de nagyon örülök nekik. A Hemingwayt még meggondolom angolul, de a másik kettőt elolvasom szívesen szlovákul.

Sam Savage: Firmin

A Firmin kisegérkés könyvre, már régebben felfigyeltem, egy random könyvesbolt nézelődés közben, és elhatároztam, hogy majd megveszem. Aztán nemsokára be is került az egyik Alexandrás százalékos akcióba, és akkor végre hozzám került. Nekilátni csak nem olyan régen kezdtem el, de nagyon hamar el is olvastam. Nagyon szerethető kis történet, lehet, hogy a patkányka miatt, aki akár egérke is lehetne J.

Tehát, a főhőse Firmin, egy patkánygyerek, aki legkisebbként születik az alomba, és elég nyurga marad, mert a testvérei eleszik előle az ennivalót. Hamar rájön, hogy nem csak testi adottságaiban különbözik a testvéreitől és a többi patkánytól. Nem szereti a patkányok életét, és szinte semmit, amit képviselnek. Nem szeret szemetet enni, és inkább álmodozik. Amikor megismeri a születési helye varázsát, egy régi, nagy, számára labirintusszerű antikváriumot, teljesen a könyvek szerelmesévé válik. Elolvas mindent amit tud, és nagyon megkedveli az antikvárium tulajdonosát. Minden vágya, hogy ember lehessen, vagy legalább megértesse magát velük, és tudjanak kommunikálni. Egy szerencsétlen gyilkossági kísérlet után (tulajdonos, rájön, hogy patkány van a házban), Firmin csalódott lesz, és elszökik. Megpróbál legalább süketnéma jelbeszédből megtanulni ezt-azt, elmutogatni, de mancsai nem a legtökéletesebbek a feladatra. Annyira jut, hogy „viszlát cipzár”. Menekülés közben baleset éri, és eltöri a lábát. Végül megmentője akad, aki nem csak hazaviszi meggyógyítani, hanem lakótársává és barátjává fogadja. A történetet tovább nem mesélem, szerintem ennyi éppen elég ahhoz, hogy valaki eldöntse érdekli-e a könyv vagy nem.

Igazából nem tudjuk mi a pálya Firminnel, hogy most ő igazából patkány-e vagy sem, és számomra nem is derült ki 100%-osan a könyvből sem. Voltak rá célzások, de nekem patkányként hihetőbb volt. Annyira aranyosan volt megírva a karaktere, hogy legszívesebben bárki hazavitte volna, szerintem. Amikor pedig eltöri a lábát és fáj neki, hát egyenesen sírhatnékom volt. Sajnáltam azt a kis patkányt, aki más volt mint a többiek, és senki nem értette meg. Az író pedig egyenesen nagy szavak tolmácsának állította be Fiirmint, ugyanis ez a patkányka nemcsak kedves és aranyos volt, hanem okos és bölcs is.

Mindenkinek ajánlom a könyvet, de különösen azoknak, akik szívesen olvasnak könyvekről, és azoknak, akik szeretik az állatokat. Szerintem ez a tökéletes kombináció. És ha már elérhetőségről, az Alexandra őrült akciósan árulja, most kevesebb mint 600Ft-ért kapható, úgyhogy szaladjatok megvenni!

Idézetek:

• Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy megmondja valakiről – a ruhájából, az akcentusából, a hajviseletéből, akár a járásából –, milyen fajta könyv való neki, mi az, amit szeret, és soha nem tévedett.
• Gazdájukkal együtt kellett volna eltemetni ezeket a könyveket, mint az egyiptomiak tették valaha, hogy utólag se fogdoshassa őket össze akárki – és hogy a távozónak legyen valami olvasnivalója az örökkévalóságon át tartó hosszú úton.
• A viszonzatlan szerelem éppen elég fájdalmas, de a viszonozhatatlan szerelem tényleg pusztító.
• Én nem vagyok az a fajta személyiség, aki anélkül bolondul meg, hogy tudná, bolond.
• Olvasmányimból megtanultam, hogy egészen borzasztó dolgokat tudunk művelni, ha unatkozunk, olyasmiket, amiktől aztán tényleg szerencsétlenek leszünk. Voltaképpen azért is tesszük ezeket, hogy szerencsétlenek legyünk, és ezzel végleg megszabaduljunk az unalomtól.
• …hogy ha nem szeretnéd újraélni az életedet,  az azt jelenti, hogy elvesztegetted.