Hópehely

A január hónapom nem telt könyvvásárlósan. Elsősorban nem is akartam, mert decemberben nagyon bevásároltam, de január vége felé, eszembe jutott, hogy a tesóm adott még nekem két 500 forintos Alexandra utalványt. Gondoltam akkor veszek érte Zola könyveket. Mivel csak a Nana volt meg nekik, azt mégsem tudtam venni (az már megvan). Így, amit vettem, az az Édes Anna lett, ritka ronda borítóval. Ilyen diákkönyvtáros-szerű, de nem az az ismert. Az igazat megvallva olyan kiadás, amit normálisan a kezembe sem vennék (Mérték kiadó, ha valakit érdekel). Értem én, hogy minél olcsóbban ki kell adni, de ha már úgyis nyomtatnak neki borítót nem lehetne valami ízléseset?? Többet kéne mondani, hogy a kevesebb gyakran több… Na, nem baj, már így lett. Volt otthon még karácsonyról hópihés csomagolópapírom, így azzal beborítottam, így nem kell néznem a ronda elejét J.

Költőnk és Korea, avagy Karafiáth Orsolya élményei Észak-Koreában

Kedd este Karafiáth Orsolya élménybeszámolót tartott az Észak-Kóreai élményiből, tavaly májusról. Megpróbálom összefoglalni az érdekességeket, amik vagy újbóli megemlítést érdemelnek, vagy számomra is új információk voltak.

Kezdeném azokkal az információkkal, amik valóban egy turistához jutnak el, élmények inkább, nem tények, és szabályok, ahogyan ezt a Koreai Népköztársaság engedélyezi. Air Koryo járatával érkezett az országba, amint mint később megtudta lehet nem volt a legjobb döntés, mivel nem lehet tudni hol szerzik a gépeiket vagy a kiképzést a pilótáik. Második lehetőség vonat lett volna Pekingből, de az 22 órát utazik. Új szabályok szerint, mobiltelefont már be lehet vinni az országba, de a SIM-kártyát már a repülőtéren elkobozzák. Fényképezni csak azt szabad, amit a kísérők megengednek, de távozás előtt azért a fényképezőgép memóriakártyáját is ellenőrzik. Állítólag ezeken a programokon való részvétel hatalmas önfegyelmet kíván, mert nem szabad nevetni a nagyvezér képe előtt, vagy ha egy katona van a közelben. Ami – annak, aki kicsit is ismeri ÉK-t – annyit jelent, hogy sosem, mert minden sarkon vagy egy kép, vagy egy szobor vagy egy katona virít. Újságot sem szabad kidobni, ez két dolognak is betudható. Egyik, hogy nagyon kevés a papír, a másik, hogy minden újság címlapján a vezér mosolyog, tiszteletlenség lenne kidobni, vagy összegyűrni (mondjuk felmerül a kérdés, hogy akkor mit csinálnak vele?). Az emberek nem is nagyon tudnak hol információkhoz jutni, max, az ilyen kiállított újság bulletinekről közhelyeken. A fővárosban, ahol működő metró van (állítólag), a turistáknak mindössze 2 megállóba szabad lemenniük, azt is csak meghatározott időben. A képekből ítélve nagy fényűzésű megállók ezek, óriási csillárokkal. Egyébként a legmélyebb metró, pont Észak-Koreában található 120 méter mélyen. Állítólag a megengedett időpontban tényleg jöttek szerelvények, emberek pedig valóban fel-le szálltak… (itt felmerül megint a kérdés, hogy ez mennyire valós… amikor köztudott, hogy minden amit az ország a turistáknak mutat egy mese, egy szerep…).  A kedvencem a fodrászat és hajviselet szekció volt :). A nőknek 18 féle frizura áll a rendelkezésükre, a férfiaknak 10 féle verzió. Ezek közül választhatnak, és mást nem viselhetnek.

Szintén információ, amit csak a belépő turisták tudhatnak meg, az az élelmezésükről való adat. Míg ők kaptak azért meleg ételt és kvázi rendes eledelt, már a kísérőik, csak a kiszabott fejadag hideg tésztájukat ehették (nem is volt szabad megkóstolni). Viszont például az ásványvizes palackok, vagy bármi más kínai importáru, hónapokkal lejárt szavatosságúak voltak (mondjuk legalább nem titkolják). Amikor 1-2 nap után rájöttek a kísérők, hogy túl sokat beszélnek magyarul, másnapra kaptak egy magyarul beszélő kísérőt is… Telefonálni nagyon komplikáltan lehetett, csak a fővárosból, útlevél leadás, a hívott személy kiléte ismertetésével. És érdekesmód másnap megkérdezték tőle, mi nem tetszik Észak-Koreában. Tehát a lehallgatás is bizonyítva van. A fővárosban állítólag 3 szálloda van, de a harmadikat még senki sem látta. Vidéken azért előjött a rizspapír a falak helyén, vagy ablak gyanánt verzió is. A tengerpartot nem lehet megközelíteni, duplaszögesdrót áll az útba. Amikor megemlítették/megkérdezték, hogy miért ilyen szomorúak, egyarcőak az emberek, hogy nem örülnek soha? A kísérők azt válaszolták, dehogynem, lesz itt mulatság. És láss csodát, másnap belebotlottak egy csoport munkásba, akik épp táncolgattak, örültek és énekelgettek… Képeket látva megjátszva, szegények.

Juuj, hát annyi mindent írnék, de tényleg ÉK napestig lehetne beszélni. Nem fogom most leírni az életkörülményeiket meg a nagy éhínséget. Mindenkinek ajánlom Barbara Demick könyvét, akit érdekel…  Karafiáth Orsolya vicces volt az előadás közben, főleg azért mert már régen járt ott, és még így is a dolgok felét elfelejtette. Például a kedvencem: „Erről nagyon sokat lehetne beszélni, de nem tudok, mert már elfelejtettem”. Nagyon laza :). Mondjuk igen talán látszott rajta, hogy a legtöbb infó számára a látogatásból van, ő nem olvashatta agyon magát ÉK-ról előtte, vagy extra könyveket (persze nem útikalauzokra gondolok). Néha úgy kiegészítettem volna :). Például amikor szörnyülködve mesélte, hogy nekik 6 napból áll a munkahét, a 7. napon pedig ki kell menniük önkéntes munkát végezni, például gyomlálni. Na itt jegyezném meg, hogy nemhogy gyomlálni, de füvet kell nyírniuk. Ami nem is lenne olyan nagy gond, ha szegényeknek nem egyszerű ollóval kellene ezt megoldaniuk… Kábé szálanként. Na, de tényleg csak ennyit fűznék hozzá, mert sosem hagyom abba máskülönben :). Egyébként jó volt, semmi rosszat nem mondhatok sem a programról (kivéva az áradó alkohol szagot egy ponton túl…), sem az előadóról. Jó fej volt.

Kapcsolódó írás:

http://repulokutya.blogspot.de/2013/09/beton-es-cseresznyefavirag-eszak-korea.html

Nem úgy sült el Zuckerberg kezdeményezése ahogy sokan várták...

Szerintem nagyon kevesen vannak, akik nem hallottak Mark Zuckerberg újévi kezdeményezéséről, a Könyvek évéről (A Year of Books). Aki mégsem, nagyon röviden annyi, hogy arra hívja fel a követőit, olvassanak vele 2 hetente el, egy általa kiválasztott könyvet (természetesen ajánlások érkezhettek). Ez annyira sikerült, hogy az első könyv, amit kiválasztott, pár nap alatt hiánycikk lett az Amazonon.

Ámbár hiába jósolták, hogy a kiválasztott könyvek majd bestseller listákra kerülnek, állítólag az első „könyvklub” találkozón, alig néhányan jelentek meg (virtuálisan), és akik igen, azoknak is a nagyrésze nem olvasta a könyvet (sokan csak az illegális PDF változatát kérték a könyvnek, vagy konspirációs teóriákról írtak/kérdeztek, és úgy általában állítólag elég buta kérdésekkel érkeztek). Ahogy néztem, pedig maga a szerző válaszolt a kérdezőknek, és a mai nappal 168 hozzászólás született (mindössze).

Ennek a „sikertelenségnek” az oka, sokak szerint lehet a kiválasztott könyv (elsőnek a The End of Power, Moisés Naím-től) – ami figyelemfelkeltő címével, és szembevágó borítójával ellentétben – sokkal összetettebb, mint sokan várták.

Amikor először olvastam erről az iniciatíváról, örültem, gondoltam végre valami könyves esemény. Mondjuk az első könyv nekem is furcsa volt, de mivel nem ismertem nem akartam erről hallatlanban/látatlanban nyilatkozni. Azt kevésbé gondoltam, hogy az emberek nem fogják elolvasni, ha már Zucki 31 millió követője közül, 250 ezer jelentkezett a kihívásra Mai állás szerint ez több mint 267 ezer). Még az elején, amikor megnéztem ezt Facebookon, emlékszem olvastam olyan kommenteket is valakiktől, hogy szívesen olvasnák vele 2 hetente a könyveket, de nincs pénze 2 könyvre havonta… Nekem ez annyira furcsa volt, mintha azt várta volna a középkorú nő, hogy majd Mark megveszi neki szánalomból/kedvességből/jószívűségből? Mindenestre csalódás, hogy egy ekkora befolyással bíró ember ennyire kevés embernek hívta fel a figyelmét a dologra (mármint érdemi figyelmét). Meggondolhatná, hogy szavazásra bocsátja a következő könyvcímet, akkor talán több embernek ülne. Vagy másképp kéne népszerűsíteni az olvasást. Nem akarom azt mondani, de még talán el is veheti az emberek kedvét, ha a rossz könyvet adja a kezükbe. De mégegyszer, nem ismerem, nem tudom miről szól az adott könyv, lehet valami zseniális munka amit valóban mindenkinek el kéne olvasni. De így nekem csak úgy tűnik, Mark a saját ízlését próbálja ráerőltetni az emberekre.  Mondjuk, én sosem olvasnék el csak azért egy könyvet, mert Mark Zuckerberg ajánlotta. Akkor már inkább direkt nem. De úgy látszik az a 250 ezer ember nem bánta. Vagy mégis.

A világ legnagyobb könyvesboltja

A világ legnagyobb könyvesboltja, Oregon állam (USA) Portland-jében található.A Powell’s City of Books, nemcsak hogy a legnagyobb könyvesbolt, de a legnagyobb független könyvesbolt, ami már maga egy láncot alkot.

Portland belvárosában található, és elfoglal egy egész városrészt (!!).(Na persze inkább egy ún. „block”-ot, de az itteni méretekhez képest akár annyit is). Majdnem 8000 négyzetméter területen, több mint 1 millió példányt tart új és használt könyvekből egyaránt. Kilenc, különböző színekkel ellátott részei/szobái vannak a könyvesboltnak, ahol több mint 3500 különböző témakörben és igazán ritka és nehezen megtalálható kiadványokat is felsorakoztat, akár olyat is, amit már nem nyomtatnak.

Ami a rendezvényeiket illeti, havonta megrendeznek egy művészeti kiállítást, és egy tucatnyi író-olvasó találkozót, ahol nem csak írók, de művészek és gondolkodók is fellépnek. Lehetőség van „saját könyvkiadásra”, vagy nehezen található művek kinyomtatására – mindezt egy kávényi idő alatt. Van egy direkt ritka könyvekre specializálódott terme, ahol dedikált első kiadásokat és más egyedi kiadványokat kínálnak, valódi gyűjtőknek. Minden nap több ezer használt könyvet vásárolnak a nyilvánosságtól, ahogy megvesznek gyűjteményeket, könyvtárak vagy könyvesboltok készletei egyaránt.

Valóban a legnagyobb szabad üzlet a világon, annyira, hogy amikor – az a napi átlag 3000 vásárló belép – térképre van szükségük, hogy el ne tévedjenek (egyébként a boltban található). Az érdekessége, hogy amíg nagyon sok könyves bolt stagnálgat, vagy bezár, a Powell-nek rendületlenül jól megy a sora.

Hallottam már többször erről a könyvesboltról, de nem tudtam, hogy azért ilyen híres, mert a legnagyobb a világon. Most teljesen véletlenül találtam rá, egy cikkben Amerikáról, ahol az egyes tagállamok nevezetességeit nevezték meg más szemszögből. Nem a „nyilvánvaló” tényekre mentek, hanem olyasmire, amiről esetleg nem tudnak az emberek. Hát így. Oregonba amúgy is mindig el akartam menni J.

Camus: Közöny és A bukás

Camus a Közöny és A bukás című kisregénye, egy kötetben foglal helyet egy diákkönyvtáros kiadásban. Mindkettő alig van 100-100 oldal, én mégsem olvastam túl könnyedén. Mondjuk ennek inkább más oka volt, mint a hosszúsága, de akkor is.

A Közöny, amiről még gimis emlékeim is vannak, (akkor vettük), körülbelül megegyezik a valósággal (ezt úgy értem jól tanították az iskolában, tényleg arról szól J). A főszereplő fickónak meghal az anyja, amit elég közömbösen vesz, majd megöl egy embert és börtönbe kerül. Naaagyon depresszív volt az egész. Nagyon rossz volt olvasni. A fickó tényleg le sem szart semmit, mintha érzései sem lettek volna. A gyilkolása indítéka nekem kuka, fogalmam sincs miért tette. Lehet én nem figyeltem, de mintha csak úgy elsült volna a fegyver. Amikor pedig börtönbe került, akkor az sem érdekli, annak sem tulajdonít jelentőséget, elfogadja a sorsát. Lehet, hogy csak azért idegesített ennyire a Közöny, mert alapból nem kedvelem az ilyen típusú embereket. Érzelemmentes, de nem összekeverendő a nyugodt személyiséggel. Semmi sem lehet annyira rossz, hogy már ne érje meg.

A negatív közöny élmény után, A bukást kezdtem el, habár addigra már elment az egésztől a kedvem. Viszont az pozitívabb csalódást hagyott maga után. Maga a történet kevésbé volt aktív, de valahogy úgy éreztem, hogy szinte minden oldalon aláhúztam volna valamit, minden oldal mondott valami nagyot. Valami bíróról vagy papról, vagy valami olyan pasiról szólt, aki maga sem tudta eldönteni, hogy mi ő, és az egész egy monológ tőle, mintha mesélné el az életét valakinek. Eközben inkább élettanulságokat foglal össze, és talán azért keverte Camus a foglalkozásait, hogy jobban át tudjon térni egy témáról a másikra. Mindenesetre, ezt ajánlom elolvasni mindenkinek, sajnos én nagyon utazáskor olvastam, ezért tényleg nem húztam alá semmit amit most kiírhatnék, de például néhol emlékezetett Márai írásaira. Lehet, újra el kellesz olvasnom, hogy jobban megmaradjanak a felvetések.

A következő idézetek  a Közöny feléből származnak:

• Minél többet gondolkodtam, annál több rég felejtett vagy félreismert részletet szedtem elő az emlékezetemből. Akkor végre megértettem, hogy egy ember, aki csak egyetlenegy napig élt, száz évig is élhetne, s nem unatkoznék a börtönben.  Elegendő emléke lenne, hogy legyen mivel elmulatnia.
• „…mert sose kell játszani.” 

Még a DVDk

Még a dvd-imről nem írtam, amiket most szereztem be, decemberben Amerikában. Valahogy mostanában ezt a témát eléggé hanyagoltam is. Nincs sok minden mondanivalóm róluk. A Scandal-t vettem meg, mert nagyon tetszett az első 2 évad. A harmadik nagyon nem, de most a 4.-el újra megvettek. A Downton Abbey-t pedig szintén megláttam akciósan, és így az első évadot abból sem hagytam ott. Szerencsémre mindhármat sikerült éppen akcióban megvennem a Targetben. Teljes áron nem vettem volna meg. #targetrulez

Aldous Huxley: Szép új világ

A szép új világot már évek óta tervezem, tervezem, de még csak most jutottam hozzá. Nyáron megvettem az Alexandra akciójában, és mivel elutazásom előtt már csak nem egész 2 hetem volt, olyan könyvet akartam választani a polcról, amit addig elolvasok. Ez méretileg meg is felelt a BKV-s könyvemnek arra az időre J.

A könyvet, Orwell 1984-éhez hasonlítják, ahogyan egy kalap alá teszik Ray Bradbury Fahrenheit 451-ével. A szép új világ is egy (anti)utópisztikus helyet mutat be, a jövő valamely angol földjén, ahol Ford a legfontosabb történelmi személyiség, és ahol az új generációk csak úgy lombikban készülnek, és mindegyik automatikus nevelést kap aszerint, milyen kategóriába sorolják őket. A legelőkelőbb helyet az alfák foglalják el, akik közül kerülnek elő a jövő vezetői és gondolkodói. Az utolsók, legkevesebb információval és tudással rendelkezők az epszilonok, akik csak manuális, robotikus munkára vannak „beprogramozva”.

A komplikációk akkor kezdődnek, amikor 2 főszereplő egy rezervátumot látogat meg, amelyben az emberek nem programozva keletkeznek, akik öregszenek és megbetegszenek. Megismerkednek azzal a fiúval, akinek az anyja még az új világból jött, és maradt a rezervátumban. Ennek az információnak köszönhetően jön rá a szereplőnk, hogy a fiú az igazgató fia, és úgy dönt, visszaviszi őket az új világba. Később, mikor a fiú – nevén John – megismeri az új helyet, elégedetlenné válik vele (anyja is itt hal meg) majd lázadásra próbálja buzdítani az ott élőket.

Nemhiába használja Huxley Ford nevét oly gyakran a műben (épületek vannak róla elnevezve, az emberek mindennapi beszédükbe az ő nevét emlegetik, stb.). Henry Ford képviseli a tömeggyártás alapjait, és ebben a könyvben, még az emberek is a tömeggyártás termékei.

Már így is túlzásba estem, hogy írtam egy kis tartalmat, persze ez csak nagyon rövid, és nem részletes. Huxleyval az elmúlt évben találkoztam a Marie Curie-s könyvben is, ahol megemlítik, hogy mikor filmet akartak készíteni Marieről, ő írta a forgatókönyvet. Ugyanakkor a szenvedélytől a széthullásig-ban is szerepel, mint valamelyik író barátja. Ezen kívül persze sok forgatókönyv köszönhető neki, elég korán elköltözött az Amerikai Egyesült Államokba, Californiába.

A könyv szerintem nagyon jó, én talán a végét kicsit érdekesebbnek vártam, de úgy látszik ezekkel az utópisztikus/antiutópisztikus könyvekkel már csak így vagyok. Az 1984-nek is a végében kicsit csalódtam. Ettől függetlenül pozitív élményeim vannak a könyvvel kapcsolatban, nem volt unalmas olvasni. Mindenkinek ajánlom.

Néhány idézet:

• A kondicionálás célja az, hogy az emberek boldogan elfogadják eleve elkerülhetetlen végzetüket, a társadalomban számukra kijelölt helyet.
• Világos volt számára, miért nem engedhető meg az alacsonyabb kasztba tartozó embereknek, hogy olvasásra fecséreljék a Közösség drága idejét, és azt is értette, hogy ha könyveket adnak nekik, mindig fennállna a veszélye, hogy esetleg olyan olvasmány kerül a kezükbe, amelyik nemkívánatos módon dekondicionálja valamelyik fáradságos munkával beidegzett reflexüket, arra azonban mégsem talált magyarázatot, hogy a virágokkal mi a baj.
• Milyen jól érezhetnénk magunkat, gondolta, ha nem kellene egyfolytában a boldogságra gondolnunk!
• „…inkább vagyok boldogtalan, minthogy elmerüljek ebben a hamis, hazug boldogságban, amiben ti.”
• A barátok egyik legfontosabb szerepe, hogy – enyhébb és szimbolikus formában ugyan, de – elszenvedjék a büntetéseket, amelyeket ellenségeinknek szánunk, ám rajtuk nem tudunk végrehajtani.
• „…a tudományt láncon kell tartani és szájkosarat kell tenni rá. „
• A boldogság szigorú úr, különösen mások boldogsága. Ha az embert nem úgy kondicionálták, hogy feltétel nélkül elfogadja, a boldogság sokkal szigorúbb úr, mint az igazság.

Kedvencek

Ahogy olvasgattam más blogokat, rájöttem, hogy én nem írtam azokról a könyvekről összesítést, amik a múlt évben a legjobban tetszettek nekem. Ahogy a listámat nézem, könnyebb lenne írnom azokról, amik nem tetszettek. Rövidebb lenne a lista szerencsére J. Ha olvasási sorrendben haladnék, először is azzal a két könyvvel kezdeném, amit még egy éve karácsonykor kezdtem el, de csak januárban fejeztem be.

Máraitól Az igazi és Judit és az utóhang – ahogy azt az akkori beszámolómban is írtam, nagyon mély hatással volt rám. A Nincs mit irigyelnünk a világtól(tól) szintén azt kaptam, amit vártam. Szerintem ha több könyv létezne erről az országról, azokat is mind elolvasnám, hiszen olyan kevés információt lehet róluk megtudni, és mindig nagyon érdekelt. Most pedig majd jöhet az Interview című film (amit maga a könyv írónője – Barbara Demick – is kommentált), amitől kicsit félek ne hogy csak a felhajtás legyen nagy körülötte és maga a film nem. De majd meglátjuk.

Számomra az év talán legnagyobb felfedezése Zola, és A Patkányfogó. Annak ellenére, hogy nem ez volt az első olvasmányom Zolától, mégis ez hatott rám annyira, hogy elhatároztam a teljes Rougon Macquart sorozatot elolvassam tőle (persze, ha meg tudom őket szerezni).

Megemlíteném még Markus Zusak Könyvtolvaját, és Stephen King 11.22.63 című könyvét. Azért sorolom őket össze, mert mindketten kortársak, és mindketten nagyobb visszhangnak örvendnek mint mások. A könyvtolvajba a film után szerettem bele, King pedig mint már többször mondtam a „guilty pleasure”-öm (meg talán még Robin Cook). Persze mindkettő kiemelkedően jó könyv volt.  

Az éven ismerkedtem meg Nabokov írásával is, ami rögtön megnyert magának. Lolitával kezdtem, és annyira tetszett az, ahogyan ír, hogy az éven is biztos beiktatok tőle valamit újra.

Ezek voltak azok, melyekről mindenképp szót kívántam ejteni, de persze megemlíthetném még Steinbecktől Az egerek és embereket, a Dorian Grey arcképét , vagy Camus A bukás című művét, ami meglepően nagy gondolatokat tartalmaz (nem gondoltam volna).