Saturday, December 31, 2016

Sok karácsonyfa

Próbálom, próbálom magam felhozni a lemaradásommal, ami kicsit úgy érződik, mintha sikeres lenne, de az igazság az, hogy nem írok többet, hanem inkább kevesebbet olvasok. Novemberben nem fejeztem be egy könyvet sem, és lassan az évnek is vége. Amit nem sikerült befejeznem novemberben, azzal minddel viszont végeztem decemberben.


A december is gyorsan és káoszosan telt (a munka miatt). Alig érkeztem kapkodni a fejemet, hogy mit intézzek és főleg mikor, mert szabadidőm nagy részét is munkában és munkával kellett tölteni. 2 nap szabadságom volt csak, és mivel az ünnepek is főleg hétvégére estek, alig volt annál több a szünet.

Ami a könyvbeszerzéseimet illeti, 3 könyvet vettem a Helikon zsebkönyvei közül. Még talán hónap elején vagy Mikulás környékén jött a hír, hogy 2+1 akcióban vannak. Szerb Antal A Pendragon-legenda került hozzám, Kosztolányi Esti Kornélja és Marcus Aurelius Elmélkedései. A karácsony sem telhetett könyvek nélkül, azon 3 új Geopen könyvet kaptam, az aktuális kortárs szerző sorozatukból. A nevek pedig: Isabelle Allende: Maya naplója, Kim Fay: Sárga Babilon és Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája. Hát meglátjuk mi lesz ezekből a kortárs művekből, ugyanis én elég kritikus vagyok velük szemben, és nagyon kevés kortárs művet olvasok, habár az elmúlt 1-2 évben adtam esélyt néhánynak, kb. 50-50%-os siker és sikertelenség arányban. És mivel ezek a könyvek is elsősorban a szép új borítójukkal vettek meg, aztán persze a hátoldalukon szereplő szöveg alapján választottam, de más nem is nagyon tudok róluk.

Mivel az éven már aktívan részt vettem a Goodreads oldalon, ahol év elején beállítottam – a tavalyi 32 olvasás után – egy 30 darabos könyvcélt, amin sikeresen sikerült megbuknom. 90%-ban teljesítettem a kihívást, amit nem nehéz kiszámítani, pontosan 3 könyvvel kevesebbel zártam az évet, mint szerettem volna. Persze nem bánkódok, semmiképp nem versenyezni szerettem volna, vagy úgy olvasni még 3 könyvet, hogy azt sem tudjam miről van szó. És emellett nagyon sok más dologgal is foglalkozok, így nekem ez nagyon megfelel. Ennek ellenére hiszem, hogy a 30, az egy normális elfogadható mennyiség, így szerintem jövőre is ennyit fogok beállítani, nem pedig csak 25-öt. És persze hozzáolvashattam volna 1-2 teljesen rövid könyvecskét, de miért? Inkább minőség, mint mennyiség.


Jövőre mindenképp szeretném ledolgozni a bejegyzések hosszú hónapokra való lemaradását, max. 1-2 hónapon belül szeretnék mindenről írni, persze ehhez előbb a 7 elolvasott, de még nem írott művet kellene behoznom. Hú, ez egyre nehezebb, mert minél tovább húzom, annál kevésbé emlékszek mit akartam róla írni :/. Ezzel azt hiszem ki is fogyott a szó belőlem erre az évre, úgyhogy befejezem.

Thursday, December 22, 2016

Charles Dickens: Karácsonyi ének

Sokszor olvastam már ezt a történetet, persze sohasem így. Ismertem már, mert annak idején az iskolás angol könyvben benne volt a rövidített tartalma. Talán ezért is, de valahogy sohasem éreztetem késztetést, hogy elolvassam a teljes történetet. Az éven viszont, a Libri 400Ft-ért kínálta, ha az ember 7 ezer forintért vásárolt. Így került az én kosaramba is, barátságos áron, és szép kiadásban.

A könyvecske vékony, kb. 120 oldalas, képes, és 5 strófából áll. Az elsőben megismerkedhetünk a világirodalom legzsugoribb és legmérgesebb emberével – Ebenezer Scrooge-dzsal. Főhősünk nem szereti a karácsonyt, nem nagyon állhatja az embereket, nem szívesen segít vagy adakozik. Egyik éjszaka meglátogatja volt üzlettársa szelleme, aki arról panaszkodik milyen rossz sorsa van szellemként, és hogy Scrooge változtasson az életén, nehogy az ő sorsára jusson.

„Azt a láncot viselem, melyet életemben kovácsoltam."

 A következő napokban 3 kísértet látogatta meg barátunkat. Az első a múltba kalauzolja vissza, találkozhatunk vele fiatalon. Elgondolkodhat, hogyan alakult volna az élete, ha idejekorán másképp cselekszik életében. A következő részben egy második szellem a jelent mutatja meg neki. Írnokának és családjának a karácsonyát és unokaöccsének az életét. Nagyon meghatódik mindkettőn, és már érezhető rajta a változás. Ámbár az igazi pofoncsapást, a felébredést a jövő szellemétől kapja, aki megmutatja neki, mi lesz a sorsa, ha így bánik az emberekkel. Scrooge annyira megijed, és magáhoztér, hogy a legvidámabb, legjószívűbb ember válik belőle, aki mindenkinek segít és akit mindenki szeret.

A könyv máig nagyon népszerű és külföldön is folyamatos újranyomtatást él meg. Igazi kis karácsonyi történet, hideg, havas idővel, egyszerű emberekkel és happy end-del a végére. Kellemesen csalódtam a könyvben. Leginkább a 3. strófája tetszett, annak volt számomra a legkarácsonyiasabb hangulata. Igazán ajánlom mindenkinek, aki ügyes, simán elolvashatja egy este alatt.

Saturday, December 17, 2016

Kőrösi Zoltán: Az ítéletidő

Idén nyáron helyet adtam egy kortárs magyar irodalmi műnek is, aminek az írója, idő előtt eltávozott, még mielőtt egy könyvet is olvastam volna tőle. Még a könyvfesztivál előtt kinézetem a könyvet, így nem volt kérdéses, hogy a rendezvényen meg is vegyem. Sajnos az író a megjelenését már nem élhette meg. Kőrösi Zoltán Az ítéletidő c. könyvéről van szó. Először, talán abba a rövid, ütős kis mondatba szerettem bele, ami a könyv elején található: „Ki a franc gondolkodna a világvégén, ha éppen vásárolni megy, kezében gurulós szatyorral.” Ahogy ebből a mondatból is kiderül, egy apokaliptikus Budapestre kalauzol el minket az író.

Főhősünk Borisz, miután tragikusan elveszíti szüleit, Robi bácsikájával kényszerül megosztani az életét. Nemsokkal az első megpróbáltatása után, rá kell jönnie, hogy Budapesttel is történik valami. Pontosan nem derül ki a könyvből, hogy mi az okozója, csak azt tudni, hogy valahol a 9. kerületben egy óriási lyuk nyílott a földben. Akadozni kezdenek a szolgáltatások, majd teljesen leállnak. Az emberek ott szereznek élelmiszert ahol tudnak, Robi és Borisz törzshelye pedig egy hotel lesz, ahol megismerkednek a Lilikkel, és ahol mindig akad valami ennivaló is. Sőt. Robi bácsi munkát kap. Míg Budapest, és az emberek egyre vadabbá és kedvtelenebbé válnak, Robi bácsi, úgy néz ki, megtalálta a számítását, és úgy látszik megszokták az új helyzetet. A könyv végére jut szomorúság és öröm is. Lassan helyreáll az élet Budapesten, de úgy néz ki, Borisz életébe ismét változás köszönt be.

Azt hiszem, jobban spoilerezni nem akarom a könyvet, így is túl részletes voltam. Elég könnyű volt olvasni, és minél többet olvasok magyar könyveket – legyen most az klasszikus vagy kortárs – élvezem, amikor valamilyen olyan részében játszódik Budapestnek, amit ismerek. Teljesen másképp dolgozik a képzeletem, mert kb. tudom, hogy hol játszódik a történet. De visszatérve Az ítéletidőhöz... Jó kis könyv lett belőle, lehet hogy nem pont az, amire számítottam, de így is megállja a helyét. Sajátosan vicces és szomorú egyben. Nyugodtan olvassátok!

Idézetek:
  • Az ördögök képesek arra, hogy láthatatlanná váljanak. A szájukat az emberek szívére tapasztják, és egyenesen belesuttognak az emberek lelkébe, akik sajnálatos módon sokkal fogékonyabbak az ördögök suttogására, mint az angyalok példamutatására.
  • Ki mondaná azt, hogy nincsen szépség a pusztulásban?
  • Ki lehetne magányosabb, mint az, akitől még az emlékei is elszakadtak?

Sunday, December 11, 2016

Paul Auster: The red notebook

Nyáron egy vékony kis könyvecskét olvastam el Paul Austertől. Még tavasszal, egy véletlen angol könyvesbolt nézelődéskor találtam rá, és mivel még nem volt meg, megörültem neki, és megvettem. Aztán kicsit megijedtem, mert miután jobban nézegettem – olvastam a tartalmát, eszembe jutott, hogy már egy vékony, önéletrajz ihletésű könyvét olvastam magyarul. Ez persze annak ellenére, hogy a címük nem egyezik – hiszen láttunk már nagyon félrefordított könyv címeket. Szerencsére kiderült, hogy nem ugyanazokról a könyvekről van szó.

A The red notebook 5 részre osztódik. Az első része, rövid, pár oldalas elbeszélések gyűjteménye, amelyeket Paul, saját életéből merített, vagy saját élményei, vagy mások által megismertek. Ezek a kis történetek nagyon jók voltak, azt gondoltam, ha az egész könyv ilyen, akkor szeretni fogom. A történetek főleg különös véletlenekről szóltak, amik már annyira hihetetlenek, hogy az ember azt feltételezné, hogy csak kitaláció. Az meg még csak olaj a tűzre, hogy valóban mind vele történt meg, vagy az ismerőseivel, vagy az ismerősei ismerőseivel. Aztán következett a második rész, ami pár oldal után, kétségeket ébresztett bennem, hogy most valójában jó lesz-e ez a könyv vagy sem... Hihetetlen lassú volt, unalmas – legalábbis nekem. Egy teljes történet, nem volt részekre bontva, és inkább egy irodalmi történészeti szakszövegnek nevezném, aminek számomra se füle se farka nem volt, nem is beszélve a tényről, hogy ilyet magyarul is nehéz megemészteni, nem még angolul.

Aztán jött a harmadik rész, ami megint nagyon érdekes lett. Ez a rész interjúkat tartalmazott Paul Austerrel, imitt-emitt kis ismétlésekkel, de egyébként nagyon izgalmas darabja a könyvnek. Hiszen interjúkat olvasni egy olyan íróval, akit az ember egyébként is szeret, olyan, mintha magával a szerzővel beszélgetnénk, is mi is lehetne ennél jobb? Ezek a riportok is vissza-vissza térnek a véletlenekhez, a sorshoz. És megint megemlít bennük nem egy olyan esetet, amik vagy meglepőek, vagy esetleg olyan semmiségek, amit egy halandó ember észre sem venne. Megismerkedhetünk, milyen véletlen telefonhívás vezetett a New York trilógia megírásához. Amikor többször egymás után azzal hívták fel, hogy egy bizonyos detektív irodát keresnek, azon kezdett el gondolkodni, mi lett volna, ha azt mondja igen. A New York trilógia első része is így kezdődik az – Üvegvárossal (City of glass), főhősünket felhívják, és ő nem mondja meg az igazat. A könyv 4. része, ima Salman Rushdie-ért – szó szerint. Az 5. részben pedig ismét rövid, saját ihletésű történetekkel magyarázza, miért is kell írni.

„In the end, you dont only write the books you need to write, but you write the books you would like to read yourself."

Összességében nagyon pozitívan értékelném a könyvet, bárkinek ajánlanám, a Paul Auster rajongóknak pedig kötelező darab!

Idézetek:
  • I learned that books are never finished, that it is possible for stories to go on writing themselves without an author.
  • Reality is a great deal more mysterious than we ever give it credit for.
  • Most people tend to think of solitude a rather gloomy idea, but I don’t attach any negative connotation to it. It’s a simple fact, one of the conditions of being human, and even if we’re surrounded by others we essentially live our lives alone: real life takes place inside us. … we can think, and because we think, we’re always in to places at the same time.
  • ..you don’t begin to understand your connection to others until you are alone. And the more intensely you are alone, the more deeply you plunge into a state of solitude, the more deeply you feel that connection.
  • If there is a pencil in your pocket, there’s a good chance that one day you’ll feel tempted to start using it.