Szerb Antal: Utas és holdvilág

A fene gondolta volna gimi alatt, hogy az az irodalomtörténész – akit kb. minden tananyaghoz idéztek – maga is egy író. Azt meg már pláne nem, hogy még egész élvezhető kis történetet fabrikált össze. Az első és egyetlen mű tőle, amit olvastam, a Helikon zsebkönyv-sorozatában megjelent Utas és holdvilág volt. Már egy ideje szemeztem vele, és amikor megvettem, úgy hozta a véletlen, hogy nem volt nálam más olvasni való, így az út során – haza a boltból – rögtön el is kezdtem olvasni.

És jó volt. Kicsit elvont, kicsit előrelátható volt történet helyenként, de ettől eltekintve – és legfontosabban, élvezhető volt, és nem volt unalmas olvasni. Olaszországba kalauzol minket az író Mihály által, de visszaemlékezéseiben a régi Budapestre is csöppenünk, vagy Erzsi által Párizsban és Franciaországban töltünk néhány napot.

A legelső – és talán legmeghökkentőbb az olvasónak – a 2 főszereplő, friss házas, anyagi megélhetése. Persze ez valahogy (ma sem értem hogyan csinálták) a régi időkben gyakoribb volt, hogy a tehetősebb fiatalok, heteket, esetleg hónapokat töltsenek egy-egy európai városban, üdülés, szabadság, rehabilitáció, vagy csak pihenés céljából. A mi házaspárunk jelenesetben a nászútjukat töltik Olaszországban. És nem azt a képet sugározzák, hogy milyen nagyon szerelmesek, hanem inkább azt, hogy jól meglennének egymás nélkül is. Főleg Mihály. Amikor útjuk során összetalálkoznak Mihály régi barátjával, a fiatal férj, megosztja múltja történetét Erzsivel. Akkoriban négyen-öten, nagyon jó barátságban voltak, köztük a furcsa testvérpár Tamás és Éva. Az egész visszaemlékezés kicsit zavaros, sejtjük, tudjuk, hogy valami nincs rendben velük, de még nem tudjuk mi az. Később János ezt csak fokozza, amikor csak úgy „lelép” a feleségétől, és nem is nagyon izgatja, mi lesz vele, vagy, hogy megkeresse. Egy kis olasz faluban telepszik le, ahol úgy hozza a véletlen, hogy megtalálja a régelveszett Évát és Ervint, mint szerzetest. Innentől kezdve már teljesen zavarodott a történet, szellemekkel, és varázslattal. Nem értjük mi a bajuk ezeknek a fiataloknak, miért akartak több-kevesebb sikerrel öngyilkosok lenni. Miféle furcsa kapocs tartja őket össze? Mi a titkuk?

Azt hiszem, tartalomról ennyit írnék, aki kíváncsi mi történik a szereplőkkel, az olvassa el bátran a könyvet. A Helikon ezt meg is könnyítette nekünk, hogy ne legyen nehéz cipelni, és olyan műhöz juttat hozzá sok embert, ami kimaradhatott eddig az életükből. Ez egy kifejezetten jó választás volt tőlük (nem minden zsebkönyv formációjukkal vagyok elégedett).

Idézetek:

• A szerelemhez távolság kell, hogy a szerelmesek azon keresztül közeledhessenek egymáshoz. A közeledés persze csak illuzórikus, mert a szerelem valójában eltávolít.
• A londoni november nem is hónap – hanem lélekállapot.
• A földrajz a legerősebb afrodiziákum
• Mert minden embernek megvan a maga egyedül megfelelő életkora, az biztos. Vannak, akik egész életükben gyermekek maradnak, és vannak, akik egész életükön át félszegek, fonákok, nem találják a helyüket, amíg egyszerre bölcs és szép öregasszonyok vagy öregemberek lesznek: hazaértek az életkorukba.
• Intelligens embernek nincs lelki élete.
• Az ember mániákusan, veszendően, a pokol és a halál határán vágyódik valaki után, keresi, kergeti, és élete elsorvad a nosztalgiában.
• Az ember sokkal jobban megbecsüli az olyan dolgot, amiért várnia, küzdenie és szenvednie kellett.
• És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.

Suki Kim: Nélküled mi sem vagyunk

Minden alkalommal, amikor elolvasok egy Észak-Koreás könyvet, megfogadom, hogy egy darabig nem olvasok mégegyett. Erre valahogy ezt a fogadalmat mindig megszegem, mert legalább egyre mindig jut hely minden éven. Kicsit kezdem úgy érezni, ez a kiadók hibája is, rájöttek, jó biznisz ÉK-ás könyveket kiadni, mert ezt megveszi egy olyan réteg ember is, akik mást nem.

Az idei adag, Suki Kim, korei-amerikai újságíró élményeit meséli el, aki, ál-misszionáriusként – kissé kémként, mivel könyvet akart róla írni – érkezik Észek-Koreába, hogy a phenjani egyetemen tanítson angolt, az erre jogosult diákoknak. Csak egy vékony, elit réteg juthat be az egyetemre, a diákok szülei orvosok, vagy diplomaták, vagy kormánytisztviselők. Ennek ellenére, a kevés, amit megtudhatunk még ezekről a diákokról is, nem túl boldog. Ők képviselik azt a réteget, akiknek jobban megy a soruk Észak-Koreában, de a tanár beszámolói szerint, még ez is elég rabság. Szinte soha nem találkozhatnak a szüleikkel, még azok sem, akik Phenjanban laknak. Nem telefonálhatnak, csak ritkán kapnak csomagokat. Órákra eltűnnek minden nap, hogy a nagy vezetőről elmélkedjenek, vagy kint kell fagyoskodniuk őrjáraton, vagy akár bent is mert nincs megfelelő fűtés. Egyedül kosárlabdázni vagy focizni szoktak, szétkopott labdákkal, de aminek legalább mindig örülnek.

A tanár, az egyetem kampuszán kap szállást, talán egész tűrhetőt, de folyamatosan félt, hogy még itt is lehallgatják, figyelik. Talán 2x3 hónapot töltött ott, ami normál esetben teljesen kibírható idő lenne egy idegen, ismeretlen helyen, de Kim, folyamatos honvággyal küszködött és a bezártság érzésé és paranoiája, csak rontott a helyzeten. Nem hagyhatta el a kampusz területét, max. csak hetente 1x bevásárolni egy boltba, ahol csak külföldiek vásárolhattak. Suki Kim, természeten, mint bármelyik más nyugati ember, aki eljut Észak-Koreába, rendelkezett ismeretekkel az országról és a helyzetről ott. Ebben a tudatban 24 órán keresztül vigyáznia kellett mit mond, mit tesz, mert tudta hogy figyelik őt, és tudta azt is, mindent amit mutatnak neki egy nagy hazugság

A hazugságot a diákokba egyébként is természetüktől fogva, vagy kiskoruktól fogva beléjük programozzák, ugyanis folyamatosan lebuknak kitalált, vagy nem reális sztorikkal, amikből aztán, csak egy sima „beszéljünk másról” kifejezéssel menekültek. Úgy hazudtak, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Ahogy az írót sem, úgy az olvasót sem vették meg a hazugságaikkal, de főleg azt nem tudtuk, mi célból hazudnak. Ezt mondták nekik? Erre vannak „betanítva”? Azt hiszik ez a helyes? Vagy a legkevésbé hihető, hogy ennyire lélektelenek. De inkább csak nem tudják mi a különbség igazság és hazugság között.

Az egész könyvben ezt a lelki vívódást követhetjük nyomon, új és új példákkal.  Az író nagyon megszerette a diákjait, és szívesen megosztott volna velük „extra” információkat, de nagyon félt a következményektől. Mind féltette a diákjait, és ő is állandó rettegésben élt a mondottai kihatásától. Ez a könyv azért menetes a szörnyű, gyomorforgató, vagy sírásra késztető tényeketől, mint más könyvek, de ez annak is köszönhető, hogy az egyetem területét, körülbelül 2-3x sikerült elhagyniuk hosszabb kirándulásra. De akkor is alig láttak valamit, csak bús arcú embereket az utak szélén.

Aki talán kevésbé akar felkavaró olvasmányt olvasni Észak-Koreáról, akkor annak ezt a könyvet ajánlom. Mint már említettem a bejegyzésem elején, sok könyvet adtak ki az elmúlt években erről a titokzatos országról, és talán már nem is annyira titokzaktos a nyugati embereknek, mint valaha. Ámbár azt hiszem, akárhány könyvet is fogunk róla elolvasni, a közelébe sem jutunk, hogy megértük, mit is éreznek azok az emberek nap, mint nap, szinte kilátástalanul egy szebb jövőre.