Minden
alkalommal, amikor elolvasok egy Észak-Koreás könyvet, megfogadom, hogy egy
darabig nem olvasok mégegyett. Erre valahogy ezt a fogadalmat mindig megszegem,
mert legalább egyre mindig jut hely minden éven. Kicsit kezdem úgy érezni, ez a
kiadók hibája is, rájöttek, jó biznisz ÉK-ás könyveket kiadni, mert ezt
megveszi egy olyan réteg ember is, akik mást nem.
Az
idei adag, Suki Kim, korei-amerikai újságíró élményeit meséli el, aki, ál-misszionáriusként
– kissé kémként, mivel könyvet akart róla írni – érkezik Észek-Koreába, hogy a
phenjani egyetemen tanítson angolt, az erre jogosult diákoknak. Csak egy
vékony, elit réteg juthat be az egyetemre, a diákok szülei orvosok, vagy
diplomaták, vagy kormánytisztviselők. Ennek ellenére, a kevés, amit megtudhatunk
még ezekről a diákokról is, nem túl boldog. Ők képviselik azt a réteget,
akiknek jobban megy a soruk Észak-Koreában, de a tanár beszámolói szerint, még
ez is elég rabság. Szinte soha nem találkozhatnak a szüleikkel, még azok sem,
akik Phenjanban laknak. Nem telefonálhatnak, csak ritkán kapnak csomagokat. Órákra
eltűnnek minden nap, hogy a nagy vezetőről elmélkedjenek, vagy kint kell
fagyoskodniuk őrjáraton, vagy akár bent is mert nincs megfelelő fűtés. Egyedül
kosárlabdázni vagy focizni szoktak, szétkopott labdákkal, de aminek legalább
mindig örülnek.
A
tanár, az egyetem kampuszán kap szállást, talán egész tűrhetőt, de folyamatosan
félt, hogy még itt is lehallgatják, figyelik. Talán 2x3 hónapot töltött ott,
ami normál esetben teljesen kibírható idő lenne egy idegen, ismeretlen helyen,
de Kim, folyamatos honvággyal küszködött és a bezártság érzésé és paranoiája,
csak rontott a helyzeten. Nem hagyhatta el a kampusz területét, max. csak
hetente 1x bevásárolni egy boltba, ahol csak külföldiek vásárolhattak. Suki
Kim, természeten, mint bármelyik más nyugati ember, aki eljut Észak-Koreába,
rendelkezett ismeretekkel az országról és a helyzetről ott. Ebben a tudatban 24
órán keresztül vigyáznia kellett mit mond, mit tesz, mert tudta hogy figyelik
őt, és tudta azt is, mindent amit mutatnak neki egy nagy hazugság
A
hazugságot a diákokba egyébként is természetüktől fogva, vagy kiskoruktól fogva
beléjük programozzák, ugyanis folyamatosan lebuknak kitalált, vagy nem reális
sztorikkal, amikből aztán, csak egy sima „beszéljünk másról” kifejezéssel
menekültek. Úgy hazudtak, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga.
Ahogy az írót sem, úgy az olvasót sem vették meg a hazugságaikkal, de főleg azt
nem tudtuk, mi célból hazudnak. Ezt mondták nekik? Erre vannak „betanítva”? Azt
hiszik ez a helyes? Vagy a legkevésbé hihető, hogy ennyire lélektelenek. De
inkább csak nem tudják mi a különbség igazság és hazugság között.
Az
egész könyvben ezt a lelki vívódást követhetjük nyomon, új és új példákkal. Az író nagyon megszerette a diákjait, és
szívesen megosztott volna velük „extra” információkat, de nagyon félt a
következményektől. Mind féltette a diákjait, és ő is állandó rettegésben élt a
mondottai kihatásától. Ez a könyv azért menetes a szörnyű, gyomorforgató, vagy
sírásra késztető tényeketől, mint más könyvek, de ez annak is köszönhető, hogy
az egyetem területét, körülbelül 2-3x sikerült elhagyniuk hosszabb
kirándulásra. De akkor is alig láttak valamit, csak bús arcú embereket az utak
szélén.
Aki
talán kevésbé akar felkavaró olvasmányt olvasni Észak-Koreáról, akkor annak ezt
a könyvet ajánlom. Mint már említettem a bejegyzésem elején, sok könyvet adtak
ki az elmúlt években erről a titokzatos országról, és talán már nem is annyira
titokzaktos a nyugati embereknek, mint valaha. Ámbár azt hiszem, akárhány
könyvet is fogunk róla elolvasni, a közelébe sem jutunk, hogy megértük, mit is
éreznek azok az emberek nap, mint nap, szinte kilátástalanul egy szebb jövőre.
No comments:
Post a Comment