A nők
férfiak nélkül az első olvasmányom a Geopen új, szépirodalmi sorozatából. Az
elsők között is jelent meg, még tavaly, a könyvfesztivál környékén, és nem
sokkal később ki is néztem magamnak, majd végül a könyvhéten meg is vettem.
A
rövid kis tartalmon a borítón, és a kapós megjelenésen kívül, nem sok infóm
volt a műről, vagy az írónőről, Elena Chizhovaról. Így, végülis nem is tudtam
mit várjak tőle. Igazat megvallva kellemes meglepetés volt. Olyan 50-es évek
Oroszországában játszódik a történet, ahol a főszereplő Atonyina 3
öregasszonnyal és lányával osztja meg életét és kis lakását, napjait pedig a
gyárban tölti. Abban a szovjet korban
játszódik, ahol a lakásért feliratkozni kell, mosógépet csak hallomásból
ismerni, és TV-ért hosszú listára kell kerülni, és várni hónapokat, tejet is a
munkában osztják, amit úgy kell hazacsempészni a munkaruha alatt. Antonyina a
gyárban dolgozik, hogy eltartsa a „fogyatékos” kislányát – akinek semmi baja,
csak nem beszél egy ideig, és inkább nem íratja óvodába, nehogy a szájukra
vegyék az emberek, vagy elvegyék tőle. Inkább a 3 öregasszony – a nagyik –
nevelgetik, akik semmilyen rokoni kapcsolatban nincsenek az anyával, de jobban
kitudnak jönni a pénzükből, így, hogy együtt laknak. A nagyik saját unokájukként
szeretik, az egyik franciára tanítja, színházba hordják, elviszik
megkeresztelkedni, és új nevet adnak neki az anyja háta mögött, mivel a
Süzannocska szerintük, túl szajhás.
Egyébként
a sztori, ezeknek az embereknek a mindennapjait meséli el, munka, vagy otthoni
mindennapjaikat, vagy éppen ki-milyen pletykát hallott. Antonyinának nem sok
barátja van a gyárban, nem akarja, hogy bárkinek is feltűnjön, vagy sokat
kérdezősködjön a lánya apjáról – akinek még a vezetéknevét sem ismeri – vagy az
öregasszonyokról. A könyv vége egy kicsit drámaiba fordul, amikor egy véletlen
vizsgálat során kiderül az anya betegsége, és így a könyv vége már nem arról
szól, hogy ő hogyan gondoskodik az öregasszonyokról, hanem inkább hogy ők
hogyan gondoskodnak róla. A közelgő tragédia hírére, az öregek mindent
megtesznek, hogy Szofja (Szüzannocska) velük maradhasson, annak ellenére, hogy
nem a rokonai.
Amit
nagyon sajnáltam, hogy ahogyan az első néhány oldalon bevezetik a sztorit,
hogyan ismerkedik meg Antonyina a gyermeke leendő apjával, az olyan gyorsan
véget is ér. Nem erről szólt a sztori. Pár oldalt szántak ennek, és alig
ismertünk meg bármit, mi is történt valójában. Szerintem azt folytathatták
volna. Azután már rögtön ugrottunk néhány évet előre, és inkább a jelen mindenapjait
kaptuk sztoriként. Megismerkedhettünk a 3 öregasszony sorsával is, hogyan
jutottak a magányra, mert annak ellenére, hogy most egymagukban éltek, mindnek
megvolt a maga története, többjüknek a saját családja is, akiket így vagy úgy elveszítettek.
A könyv legvégén, néhány lapban elolvashatjuk a felnőtt Szofja történetét, aki
összefoglalja mi történt, spolier – az anyja halála után.
Összességében
nem volt rossz könyv, az ilyen orosz régi mindennapokról mindig szeretek
olvasni. Más részei már nem voltak olyan szimpatikusak, és jobban örültem volna
ha az ismerkedés témát jobban boncolják az elején, de hát nem ezt kaptuk. Plusz
a drámai szál a végén is túl szomorú volt. Azért egy erős közepes eredményt megérdemel.
