Lucy Sykes, Jo Piazza: techbitch

Az igazat megvallva erről a könyvről nagyon nehéz írnom, mert ritka szörnyű volt. Egy tipikus példája annak, hogy próbálok esélyt adni kortárs fura könyveknek, hogy az a kis tartalom a könyv hátulján hátha valami izgalmasba is fordulhatna. De nem szabad. Nem szabad ismeretlen könyveket repülőtéren megvenni, mert az csak valami szirupos agysejtpusztító lesz,  ami minden második oldalon valamivel felbosszant, és már csak azt várom legyen már vége ennek a kínzásnak.

Szóval a Techbitchről. Főszereplője Imogen, egy 40-es éveiben járó nő, aki fél éves betegszabadság után csöppen vissza a munkahelyére, ahonnét magazin szerkesztőként távozott annakidején. Visszatérte után mintha egy másvilágba esett volna, rájön, hogy a magazin online-á lépett, és a régi asszisztense Eve vette át a helyét az irodában. Everől kiderül, hogy maga az ördög, mindenki utálja, mindenkit kínoz, a „posztoljunk mindig, mindent” stílusával. Imogen pedig mintha nem félév után tért volna vissza, hanem 5 év után, és nem betegszabadságról, hanem legalábbis egy rezervátumból, mert amennyire a technika világában való járatlanságát beállították, az már sok volt és hihetetlen. Természetesen mindezek ellenére, lassan megtanulja a hashtag-ek, az emailek (igen emailek, ugyanis állítólag a betegszabadsága előtt csak kinyomtatott formában olvasott emailt), fényképek és rövidítések világát. Minden helyzetben van ismerőse, ismeri a leghíresebb és leggazdagabb embereket, minden helyzetet megment. Teljesen hiteltelennek írják a karakterét.

A könyv hasonlít az „Intern” nevű filmre, azt is elég szenvedés volt végignézni a 20. perc után. Ebben a könyvben is hasonlóan zavarónak éreztem a szereplőket, és főleg, mint már írtam, teljesen hitelt vesztettnek. A könyv hátsó borítójára az volt írva, hogy azoknak ajánlják, akiknek az Ördög pradat visel c. film jött be. Mivel én azt ezer éve egyszer láttam, feltételezem nekem nem jött be. Ha bejött volna, újranézetem volna, és emlékeznék rá J. Amit még megjegyeznék, és ami számomra csak növeli a könyv negativitását, az a címválasztást. Ugyanis eredetileg The knockoff címmel jelent meg a mű, és erre a kiadásra változtatták meg. Jó ez az új cím is, de ha már egy könyvnek van egy címe, akkor ne adjuk már ki teljesen másképp, főleg ugyanazon a nyelven.

A könyvet a könnyű olvasmányokat kedvelő, és nem túl elmélyedő olvasóknak ajánlom. Biztos vagyok benne, hogy ennek is megvan a célközönsége, sajnos nem én voltam.

Szerzőpáros: Lucy Sykes és Jo Piazza (nekem még mindig érthetetlen amikor ketten írnak meg egy könyvet, egyszer majd csak megértem – mármint ha nem iskolai, vagy valamilyen tudományos munkáról van szó.)