„Experience is the name so many people give to their mistakes”

     A cím, amit választottam, az Oscar Wildtól származik, ezzel az idézettel indít F. Scott Fitzgerald This side of paradise könyvének kiadása. És nekem tetszik. Ezt az irományt is Fitzgeraldról szeretném írni, mert még nem került fel semmi ide róla, és szerintem megérdemli.

      2 könyvet olvastam már Fitzgeraldtól, mindkettőt még nem blogger koromban, vagyis legalábbis nem aktív bloggerként. Az első, a már említett This side of paradise volt, amit még Coloradóban vettem a drága jó Bordersben (ami ugye azóta már bezárta kapuit), 2007-ben, és akkor olvastam is. Érdekes módon, ilyem emlékfoszlányokat tudok hozzátenni, hogy mindig velem volt, amikor a buszt vártam, oda-vissza a hotelból (a szürke hátizsákomban), meg a nyár vége felé már a kötényben, amikor semmi dolgunk nem volt, csak ültünk a törölközővel takaródzva a mechanical room-ban. A másik a Great Gatsby, amit szerintem 2011-ben olvastam el, szintén már a metrón. Pozsonyban vettem, amikor kint voltunk munkaügyben, angolul persze ezt is. Ezekután még jó hogy a következő Fitzgerald könyvet is, amit el akarok olvasni, angolul néztem ki.

     Na de tehát visszatérve a könyvekre.. Hogy az igazat megvalljam, egyikből sem emlékszek sokra. Mondjuk ez azért van, mert már régebben olvastam őket. Akkor kellett volna írnom róluk, amíg még frissek voltak az emlékeim. De nem is baj, mert nem az a célom, hogy nagyon könyvtartalmakat írjak le, azt akárhol megtudják találni azok, akiket az érdekel. Annyit elmondható, hogy mindkettőn érezhető Fitzgerald stílusa. 

      Na már most természetesen én ezt a stílust csak abból értem, amit én olvastam és abból a következtetésből vontam le. De amire gondolok az az, hogy érezhető mindkét könyvön, hogy ugyanannak az írónak a tollából származik. Szerintem mindkettő elég nehéz olvasmány volt, lehet hogy azért is, mert angolul olvastam mindkettőt, és nem a leg „common”-abb szavakat használta. És azt sem mondhatom, hogy nem tudok angolul. Szívesen elolvasnám magyarul is összehasonlításképp, hogy mekkora a különbség, de hát egyenlőre annyi időm nincs, hogy magyarul is belekezdjek. Hasonlóság talán annyi, hogy mindkettő főszereplője egy fiatal fiú, aki éppen elvégezte/vagy fogja elvégezni egyetemi tanulmányait. És az a nyelvezet amit Fitzgerald használ, az valóban klasszikus (ha ez lehet az igazi amerikai klasszikus). De az is lehet, hogy csak a Jazz korszak hősének személyes kifejezőformája. És talán ez a korszak tipikusa található meg mindkét általam említett művében. Meg valószínűleg a korszak, amiben ő maga és Zelda is élt. A hírhedt bohém páros (miután elolvastam Zelda Fitzgerald életrajzát arról is bővebben beszámolok). A közeljövőben tervezek megvenni még egy könyvet tőle, amit egy ideje már el akarok olvasni, angolul olcsóbb is, és ha már a többit is így olvastam miért, ne? Esetleg aki olvasott Fitzgeraldot magyarul, az elmesélhetné milyen volt a nyelvezet.

     Na és attól, hogy lusta blogger voltam akkoriban, azért még úgy olvastam mint most, és az idézeteimet itt is aláhúztam, amit megosztok, hogy ha már rendes beszámolóval nem tudok szolgálni, legalább ennyi legyen. Meghát jók. Az idézetek természetesen angolul lesznek, mert így vannak a könyveim.

This side of paradise:

• „Selfish people are in a way terribly capable of great loves”

• „The sentimental person thinks things will last – the romantic person has a desperate confidence that they won’t.”

• „But the truth is that sex is right in the middle of our purest abstractions, so close that it obscures vision…”

 The great Gatsby:

• „Whenever you feel like criticising anyone, just remember that all the people in this world haven’t had the advantages that you’ve had.”

• “Reserving judgments is a matter of infinite hope.”

• “…a sense of the fundamental decencies is parceled out unequally at birth.”

• “Blessed are the dead that the rain falls on.”

• “…a bad driver was only safe until she met another bad driver.”

• “So we beat on, boats against the current, borne back ceaselessly into the past.”

Március

     Újra elmúlt egy hónap. Akármennyire nem akarom, hogy április legyen, de lesz. Ebben a hónapban is sikerült pár könyvet beszereznem, természetesen jutányos áron. Az Alexandrában brit hetek voltak, és néhány klasszikus és nem klasszikus meg egyéb NB-hoz kapcsolódó könyvek le voltak árazva. Ekkor szereztem meg a Hiúság vásárát, és egy másik könyvet, amit vissza vittem, mert kiderült, hogy már megvan. Persze nem nekem, mert arra emlékeztem volna, de anyukámnak. Így egy hét múlva ki kellett cserélnem, mivel pénzt nem tértettek vissza. Így vettem meg a már rég várt Sunset Parkot Paul Auster-től. A hónap utolsó kapása Faulkner A legyőzetlenek című könyve. Az outlet könyvesboltban vettem, ahová egyik ebédszünetemben néztem be.

Kívánságlistám bookline-ról

Persze már egy ideje rakosgatok rá könyveket… Jönnek mennek. Van amit megveszek, amikor éppen látom, hogy valami nagyon jó akció van rá.. Van amikor máshol veszem meg és ezért tűnik el a kívánságlistámról. És sok csak azért csücsül még mindig ott, mert annyira nem sürgető az elolvasásuk, csak szeretném őket a polcomon tudni egyszer….

1. Victor Hugo: Nyomorultak

2. Murdoch Brian: The novels of Erich Maria Remarque: Sparks of life (ENG)

3.Lev Tolsztoj, Szofja Tolsztaja: Kreutzer-szonáta – Ki a bűnös?

4. Don DeLillo: Cosmopolis (ENG)

5. Don DeLillo: White noise. 40th birthday edition (ENG)

6. Stephen King: 11/22/63 I-II.

7. George Orwell: 1984

8. Vladimir Nabokov: Lolita

9. F. Scott Fitzgerald: Szépek és átkozottak

10. Kertész Erzsébet: Harriet regénye

11. Ernest Hemigway: A jéghegy csúcsa – Hemingway összes novellája

Még van rajta pár apróság, de azokat nem tartom annyira fontosnak. Ezt a listát is fel fogom rakni a „könyvlista” fülre, hogy lássam hogyan csappannak meg ezek is.

UPDATE: Amióta ezt a bejegyzést írtam, kb. március közepén, a kívánságlistámra még néhány könyv felkerült.

Tucatkönyvek vs. klasszikusok

     Folyton azon gondolkodok, miszerint olvasnak az emberek? Csak nekem tűnik-e úgy, hogy az emberek 85%-a választja az ún. „könnyebb utat”, ami olvasás szempontjából a könnyebb olvasmány. Igen, ilyenkor valóban az ilyen tucat könyvre gondolok, amit körülbelül 1 hónap alatt összedob az írója, és gyártja halomszámra a „könyveit”. Lehet, hogy az ilyen könyv jó valamilyen nehéz időszakon átvonuló embereknek, aki valami nehezebbel nem tudna éppen megbirkózni. De sosem fogom megérteni azokat, akiknek ez az olvasás. És aztán örülnek maguknak, hogy egy hónap alatt 5+ könyvet olvastak el. Na már bocsánat. Ha nem vagy munkanélküli időmilliomos, ez komoly könyvekkel nem működik. És akkor még arról nem is beszélnék, hogy valóban felfogták-e mi van leírva a könyvbe. Úgyhogy én az ilynek helyében inkább nem kérkednék azzal hogy sikerült elolvasni XY számú szart…  Mert már ne haragudjanak az olyanokat olvasók, de azokat csukott szemmel is elolvassa az ember mert tudja mi lesz benne. Nem szükséges az odafigyelés.

     Sajnálattal látom, hogy egyre kevesebb az olyan ember, aki klasszikusokat olvas. Persze lehet, hogy valaki már elolvasta az összeset, és akkor nyílván mást kell keresni, de szerintem egy bizonyos kor előtt nem olvasod el az összes klasszikust… Na jó, tudom én mániás vagyok kicsit, de hát ez van. Elvből nem olvasok „tucat könyvet”. Vagyis legalábbis amit én annak tartok. Az olyan „a könnyebb utat választani”. Mert persze, hogy azokból elolvasol egy éven ötvenet. Hogyne. Hisz mint mondtam az olyanok nagy része nyugdíjasoknak íródik, kicsit olyanok mint a szappanoperák. Még a gyengeelméjű is megérti. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy akik olvassák azok gyengeelméjűek, hanem azt, hogy „a könnyebb utat választják”. Szó szerint.

Ágyvég

A tesóm szerint ilyen ágyvég kellene nekem. Illetve ágy. Merthogy még ágyam sincs…

                    

Persze hogy a könyvespolc rész miatt. Egyébkülönben már én is gondoltam rá, hogy kéne egy könyvespolc az ágyam közelébe. Már a 2 kis Billy polcom úgyis kinőtte magát, és mivel nyáron veszek egy nagyot, lehet kicsit átrendezkedek vele együtt és az egyik kicsit, valahova az ágyam végibe rakom (ahogy boci mondja). 

Cézanne élete

     Végre elolvasásra került a regényes életek következő festő személyének az élete is, aki nem más volt mint Cézanne. Őt már több oknál  fogva vártam, de talán legjobban azért, mert januárban még elmentem a kiállításra, amíg tartott, mert tudtam addig a könyvvel nem leszek kész (akkor még el sem kezdtem). A könyvet egész gyorsan elolvastam, kevesebb mint 1 hónap alatt, pedig ez is csak az ún. „BKV-n” kategóriába tartozik. És még beteg is voltam pár napig amikor nem békávéztam. 

     A könyv érdekes volt körülbelül a 65-70%-áig, amikor is, még Zola nagymértékben része volt a történteknek. Ebből adódóan mondhatom, hogy nyílván Zola élete érdekesebb volt mint Cézanné, és feldobta a könyvet. Ugye az ő barátságuk még fiatalon kezdődött, együtt jártak bentlakásos iskolába, és nagyon közeli barátok lettek, annak ellenére, hogy Zola és édesanyja szűkösen éltek, mindig költöztek és megélhetési gondjaik voltak, míg Cézanne apja jómódú bankár volt. Miután Zoláék Párizsba költöztek, ő ösztönözte barátját, hogy jöjjön Párizsba mert sokkal több a lehetőség, annak ellenére, hogy ő gyakran csak olajos kenyeret evett… Barátságuk Cézanne Párizsba költözésével inkább meggyengült mint erősödött volna. Cézanne nem találta meg a helyét, vissza-vissza tért szülőhelyére, Zola biztatása ellenére. Ez a tengődés tovább folytatódott Cézanne-nál, míg Zola egyre sikeresebb lett, egyre több írása jelent meg és biztosította a saját megélhetését. Miután könyveket is elkezdett kiadni, Zola pályafutása csak felfelé ívelt, Cézanne képeit pedig senki sem vásárolta, ahogy a Szalonba sem tudott bekerülni képeivel. Zola minden kiadott könyvéből küldte a példányokat Cézanne-nak. 

"Cézanne éppen akkor kezd nagy festővé válni, amikor Zola már csak a megbénult művészt, az alkotás villámütöttjét látja benne."

     Úgy tűnt, sokáig érlődött benne egy gondolat egy bukott festőről. Megírta A mű című könyvét, amiben (mivel most olvasom azt is) erős személyes vonatkoztatás található. Cézanne egy köszönömöt írt válaszként a könyvre, és többé nem kereste gyerekkori barátját. Egyszer, sok év után meg akarta látogatni, de egy megnemerősített tény – miszerint Zola negatívan nyilatkozott a festőről – miatt mégsem ment el.  A regény vége felé – ami egyben Cézanne életének vége is – kezdődik el a festő menetelése. Egyre több képe talál gazdára jó pénzért, és talán kicsit több önbizalma is lesz belőle. Halálos ágyán a fiát hívatja, a levél el is van küldve a feleségének… Aki, mivel ruhapróbára kell mennie, inkább nem szól a fiának, mert tudja, elmenne meglátogatni az apját. Így a festő úgy hal meg, hogy nem tud elbúcsúzni a fiától. 

     Az élete a feleségével, nem volt valami kellemes nagy szerelem, ahogy ez az utolsó mondatból is igazolódik. Cézanne szintén gyenge személyiség volt, önbizalom hiányos, nem találta a helyét az emberek között, vagy társaságban. Valószínűleg így került össze ezzel a nővel, akivel már együtt maradt mert gyerekük született, de soha nem érzett mélyebben iránta… Mint olyan sokan mások…

A kiírt idézeteim:

- Az élet golyó, amely nem mindig arra gurul, amerre az ember gurítaná. (Zola írta Cézanne-nak)
- Az erősek titka, hogy szünet nélkül fegyelmezik magukat. (Barrés)

- Roppant és különös birodalmakba vonz a vágyunk
   Hol virágba borult titok várja, hogy leszakítsák
   Új játékok vannak ott és soha nem látott színek
   Ezer súlytalan ködképe az agynak
   Amire rá kell adni a valóság testét.  (Apollinaire)

- „És higgye el, mindig elérkezik az idő, amikor az ember győzelmet arat, és sokkal őszintébb, sokkal meggyőződésesebb hívei lesznek azoknál, akiket csak az olcsó külsőségek ragadnak meg.”
- De ilyen az élet: az egyiket megöli a másikat fölmagasztalja.
- A testi és lelki rútság szeretete is olyan szenvedély, mint a többi.

- „Az a munka, melynek révén az ember a maga mesterségében előbbre jut, elegendő kárpótlás azért, hogy az idióták nem értik meg.”
- Ha arra gondol, hogy őmaga milyen nagy utat tett meg eddig, abban sem kételkedik, hogy a mostani stádiumon is túl fog jutni. Csupán közbenső állomás ez – nem lehet más. Még jobban le kell győznie önmagát, nagyobb tárgyilagosságra kell magát kényszerítenie.

Lois és Clark – Superman legújabb kalandjai… Az elfeledett klasszikus

A DVD fülön találkozhattatok a régi Superman sorozat boksz szettjével is, amire még nyáron bukkantam rá, nagyon jó áron, és mindhárom évadra egyszerre!! Nagyon megörültem neki, még alapiskolás koromat emlékezteti, akkoriban ment a tv-ben, és ugye akkor mindennapos nézés volt. Nem tudom hogy azért-e, vagy mi okból, de még mindig nagyon tetszik. Nyilván nem új sorozat, de szerintem van egy kisugárzása. Lassan haladtam az első évaddal, néha esténként megnéztem 1-1 részt, tényleg soha nem többet mint kettőt. Talán ezért is tartott fél évig, míg megnéztem az első évadot. Körülbelül február közepén fejeztem be az első évadot, és úgy gondoltam ideje emlékezetetekbe idézni. 

A sorozat Lois Lane és Clark Kent mindennapi életét mutatja be Metropolis fiktív városában, ahol nyilvánvalóan magas a bűnözés és nem egyedi eset a természetfeletti dolgok létrejötte sem (láthatatlan emberek, emberek eltüntetése, klónozás, stb.), így talán nem is olyan hihetetlen hogy Superman a szuperképességeivel segíti a helyi rendőrség munkáját. Hogy mit találok mégis ebben olyan megnyerőnek? Mert biztos hogy nem a természetfölötti történéseket. A kedvencem maga a Daily Planet sajtó szobája, ahol Lois és Clark – Superman inkognitóban dolgozik, írogatnak és nyomoznak. Ki ne álmodna jobb munkahelyről? Lois karaktere is nagyon jól meg van írva, emlékszem mindig „ő akartunk lenni amikor megnövünk” :). Úgy látszik ez most sem változott. Lehet azért vagyok még mindig szingli :) Várom én is Supermant :D. Viccet félretéve, szerintem jó kis sorozat volt ez a maga idejében a maga barátságos unrealitásával együtt, és ezek szerint még nosztalgia nézésnek is beválik. Még vár rám a következő két évad, és valószínűleg majd megrendelem Amerikából a 4. évadot is hogy teljes legyen a kollekcióm, ugyanis az Magyarországon már nem jelent meg. Csak ne lenne pont az az évad még mindig olyan drága…

Új könyveim január-február

Január-február nekem könyvszempontból nagyon gazdag lett. Ugye mint írtam korábban, megvettem Zola The Masterpiece című könyvét a Cézanne kiállítás után a Szépművészeti Múzeum ajándékboltjában (amit egyébként azóta már el is kezdtem olvasni a Cézanne élete című könyvvel párhuzamban). Aztán megkaptam a Pi életét is angolul (erről részletesebb információt nem akarok adni, egy elkésett karácsonyi ajándék volt vagy mi). Aztán ugye, mivel már kinéztem korábban az Oxford könyvesboltban a Scott naplóját, azt nem hagyhattam ott és egyik ebédszünetem alatt elvágtattam érte. És ugye még aznap este elmentem a Peter Terrin könyvbemutató estjére, ahol egy tiszteletpéldánnyal tértem haza.

Miért jó a saját idézeteinket megtalálni?

Mármint most arra gondolok, hogy miért jó, ha olvasás közben bukkansz valami kincsre. Persze, persze, a könnyebb módszer az a „kinyitom az internetet és szétnézek valamelyik a nagyon sok idézetes oldal között”. De az mégsem ugyanaz. Csak azért hogy ott sok szép idézetet olvasgatsz, nem azt jelenti hogy te találtad őket. Lehet,hogy amikor egy könyvet olvasol, észre sem veszed. Mit is jelent az? Csak azt, hogy mégsem olvasol olyan figyelmesen, mint ahogy kellene. Valóban megérted ami le van írva? Vagy később azt sem tudod hogy mit olvastál. Igen, persze, nekem is vannak ilyen pillanataim. Gondolatban valahol máshol járok, és közben rájövök, de hogy elolvastam két oldalt. Akkor gyorsan vissza, hogy akkor mi is volt? De ez nem is gond. Mert az, hogy ez megesik egyszer-kétszer egy könyv olvasása közben az szerintem belefér. Én ennek ellenére a legtöbb alkalommal, nagyon sok idézetet találok egy könyvben, ami tetszik. Sőt. Azokat is aláhúzom, ami annyira nem túl jó. Nem biztos, hogy a blogra felkerül, de azért a könyvben alá van húzva. Ezért is gondolom, hogy az a jó könyv – és legfőképp az a jó író – aki több mély gondolatot is elrejt a könyvében. És sajnos erre akárki nem képes. Lehet,hogy pont ezért olvasok klasszikusokat. Bennük azért nehéz csalódni. És amikor valamelyik kortárs író, azzal jön elő, hogy kb. az 5. könyvét adja ki, és mindegyikben aláhúzok 5 gondolatot… nagyvalószínűséggel klasszikusnak mondanám majd 50 év távlatában. Persze azért mondom 50 év távlatában, mert nekem valahogy legalább annyi évesnek kéne lenni egy könyvnek, hogy klasszikusnak mondhassuk. Összefoglalva, vannak kortárs írók, akiket szívesen olvasok (Paul Auster). Talán csak nehéz egy kortárs írónak először megadni a bizalmat, hogy elolvassak tőle egy-egy könyvet. Főleg, amikor toronyban várnak még az elolvasatlan klasszikusok :)

Egy csodálatos elme... én is így gondolom...

     Sylvia Nasar könyve John Nash, a híres matematikus életéről a karácsonyi ajándékaim között szerpelt. Nashről nem is tudom, hogy először a csodálatos elme című filmből, vagy játékelmélet órán hallottam róla először. Szerintem elkezdtem én a filmet, csak nem nagyon érdekelt akkor és nem néztem végig, tehát nem tudtam miről is van benne szó. Aztán amikor egyetem 4. évében bátran bevállaltuk a játékelmélet órát (amit, btw senki nem mert ), jobban felfigyeltem rá. Először is a tanár, aki tanította az órát, nem csak a tananyaggal foglalkozott, hanem mondott azért háttér információkat is. Így említette azt is, hogy a játékelmélet nagy mesterének az életéről szól valójában a film. Na ekkor már nem kellett nagy buzdítás, szerintem rögtön letöltöttem és megnéztem a filmet. Azóta megvan eredeti dvd-n is, ami azt jelenti, hogy nagyon elnyerte a tetszésemet. Mindenesetre a film, cseppet sem téveszthető össze a könyvvel.

„Talán ha nem veszik észre, hogy milyen nehéz, akkor meg is tudják oldani.” 

      John Nash kivételes képességei már fiatal korában megmutatkoznak. Talán ezért is tartják őt számon mint fiatal zsenit. Nash húszas éveire tehetőek a legkimagaslóbb eredményei matematika terén. Amikor nem fogadta el – talán kicsit gőgből – a Harvardon felajánlott állást (túl keveset kínáltak neki) a Princetonra érkezett annak ellenére, hogy szerinte a Harvardnak volt a legjobb matematika tanszéke. Ezt követő éveket aztán a Princetonon tölti, és későbbi éveit is főleg ezek a területek környékén  (Boston, MA – MIT és Trenton NJ). Említésre méltó az RAND-nél (LA, California) töltött ideje is, mint matematikus (az államnak dolgozott), ahonnét aztán egy homoszexuális afférja miatt kellett végleg távoznia.
     Ami emlékeim szerint a legnagyobb különbség a film és az eredeti könyv között az az, hogy  a filmben sohasem tesznek említést az első gyerekéről Elenore-ral, aki sokáig nevelőszülőkhöz kényszerül mert  Nash nem támogatja őket. Ugyancsak Nash nyílt homoszexualitását is kihagyták. Egyébként akkoriban Nagyon népszerű volt Freud elmélete, miszerint a skizofrénia az elfojtott homoszexualitáshoz kötődik. Az elborult elméjű Nashről sem volt túl sok információ a filmben, hogy milyen körülmények között volt bezárva második alkalommal, amikor a családja úgy döntött, nem tudja fizetni a magán ellátását. Egy állami elmegyógyintézetbe zárták, ahol ún. „inzulinkúrával” kezelték… matematikus ismerősei kezdtek összefogni, hogy megfelelőbb helyre szállítsák, mivel féltek, hogy ez a zseni elveszíti zsenialitását. Mondjuk a filmet azért úgy készítették, hogy azért mégis hollywoodi adaptáció legyen, és hogy érdekesebb legyen, annak aki nem ismerte a történetet, egy ideig ne is tudja hogy mi történik Nashel. Mármint amikor kezd képzelegni, az úgy van mutatva, hogy akár igaz is lehetne. Én először emlékszem reménykedtem, hogy tényleg nem ő az őrült, hanem majd bebizonyosodik, hogy valóban minden létezik.  A filmben csak a második felesége Alicia mutatkozik, akivel szintén egy John nevű fiuk született (mindkét fia John volt, John David és John Charles), a duplikált név kérdéses maradt, de valószínűleg el akarták nyomni az elsőszülött Johnt a második gyerek anyai családja. A gyerekek először tizenéves korukban találkoztak, mindkettőn látszott apja után örökölt matematikai adottságuk. Sajnos John Charles-on más is… A gyerek először tizenévesen került kórházba ugyanazokkal a tünetekkel amivel az apja. A könyvben kiderül, h felnőtt koráig sem javul az állapota. Kicsit mondhatni, hogy valóban, mintha filmre készült volna a könyv, ugyanis bizonyos módon happy end-el fejeződik be a sztori. Nash, idősebb korára kezd meggyógyulni, egyre kevésbé látszottak rajta az őrület jelei. A Nobel díj átadásra már majdnem teljesen felépülve tudott elmenni, habár a saját természetét azt azért megtartotta.

     Hogy jó képet adjak, hétvégén megnéztem a filmet is, és valóban jól emlékeztem, a könyvnek körülbelül a 20%-át teszi ki. Annak, aki nem ismeri a valódi történetet, szerintem nagyon érdekesen van megírva (mármint a film). Nyilván nem adhat át egy film egy teljes könyv adaptációját. És így, hogy most már úgy néztem a filmet, hogy elolvastam a könyvet, kijelenthetem, hogy Russell Crowe remek alakítást nyújtott. Nagyon hűen tükrözte John Nasht, körülbelül pont ilyen típusúnak volt jellemezve a könyvben is, talán
kicsit többet mosolygott, mint amennyire én képzeltem volna. Azt tudtam, hogy 4 Oscar díjat nyert anno a film, azt viszont nem, hogy Russell Crowe csak a jelölésig vitte. Így utólag, most hogy teljes képet látok, én adtam volna neki díjat. Habár lehet, hogy volt még nála is jobb azon az éven  Aki eddig még nem látta a filmet, annak csak ajánlani tudom.

     Az idézeteket elég nehéz kiírni a könyvből, mert sok rész, ami tetszett, az mind valaki mástól volt idézve. Ugye életrajzi könyveknél ez nem ritka, hiszen az író, felidézi, mit mondtak mások az adott személyről. Azért megpróbálom átadni ami tetszett, max. odaírom hozzá, hogy pontosan kitől van, ha meg van adva. Ezen kívül sok érdekességet húztam alá a könyvben, ami nem is idézetet volt, de valami olyan tény, ami érdekelt. Gondoltam érdekes és utána kell nézni.

•  „géniusz olyasvalaki briliáns leleménye, aki kiutat keres” (Jean-Paul Sartre)
•  „A beszélgetés gazdagítja az értelmet, de a magány a zseni iskolája.” (Edward Gibbon)
•  „A mélységes idegenkedés a tudás puszta elsajátításától és az erős kényszer arra, hogy a tudományt művelése során, önálló munka révén tanulja – ez mind a zsenialitás legbiztosabb jele.”
•  „Az Úr ravasz, de nem rosszindulatú.” (Einsteinnek a tudományba vetett hitét fejezi ki)
•  „Az a nemzet, mely a tudományt nem ápolja, nem tud helytállni.” (Rockefellerek)
•  „Bizonyos értelemben a visszautasítást úgy értelmezte, hogy a zsenialitásnak ez az ára.”
•  „Ha a II. világháború a fegyverek háborúja volt, egy újabb konfliktus mindkét fél részéről az elmék háborúját jelentené a tudomány legmagasabb szintjén.” (Fortune magazin)
•  „Az átlagon felüli ember… hűvösebb, ridegebb, határozottabb, és nem fél mások „véleményétől”; hiányoznak belőle azok az erények, melyek a tisztelet és a „tisztesség” velejárói, és minden más is, ami a „tömegember erényének” számít. Ha nem vezethet másokat, inkább a maga útját járja… Tudja jól, hogy mennyire zárkózott: ám ízléstelennek tartja a bizalmasságot… Ha nem önmagával beszél, maszkot visel. Lelke mélyén sötét magány honol, melyet sem magasztalás, sem szemrehányás el nem érhet.” (Friedrich Nietzsche: A hatalom akarása)
•  „Talán ha nem veszik észre, hogy milyen nehéz, akkor meg is tudják oldani.” 

     Voltak nagyon sok jegyzeteim ehhez a könyvhöz, és még valószínű hogy visszatérek majd hozzájuk, nem mindegyiket lehet bepréselni ebbe a posztba, ami már így is túl hosszúra sikeredett. Maradtak még már idézetek is, de sokkal számottevőbbek a tények, amelyek után utána kell hogy nézzek.