Paula McLain és A párizsi feleség

Anno, amikor megjelent a Párizsi feleség, és először olvastam róla nagyon nagyvonalakban, nagyon érdekelt, és kíváncsi voltam rá. Szeretem az önéletrajzokat, és Hemingway-jel biztosan nem lehet rossz, gondoltam. Annak ellenére mondom ezt, hogy a könyvből elég kommerce könyvet csináltak, ami abból szűrődött le, hogy a könyv, a tesco könyves polcán is megtalálható volt. Az pedig nyilvánvaló milyen könyvek a vannak a tesco kínálatában és kik a célszemélyek. Mármint semmi rossz, csak egyszerűen azok a könyvek, amiket mindenki vásárol.

Amikor elkezdtem olvasni a Párizsi feleséget, már láttam, hogy igazam volt, a rossz érzéssel vele kapcsolatban, mármint ami a „mindenhol árulják” érzésre gondolok. A könyv olvastatta magát, nem kellett túlságosan odafigyelni, vagy elgondolkodni az írottakon. Tipikusan úgy van megírva, hogy a háziasszony vidékről ugyanúgy megértse mint az unatkozó egyetemista a vonaton, vagy a pihenő nyugdíjas. Ha jobban belegondolok, ez lehetett a célja az írónőnek. Hiszen ő valószínűleg nem egy komoly, száraz könyvet akart írni, hanem inkább szórakoztatót, amihez úgy látszik megfelelő alapanyagnak szolgálhatott a Hemingway házaspár élete. Na, most azt nem tudom, hogy ebből mennyi az ő keze munkája, hogy szórakoztatóvá tette, vagy sok dolga nem volt vele, de a könyv végén megemlíti a forrásokat, amik alapján írta. Hát nem kevés könyv íródott már Hemingway első feleségéről, és ugye Hemingway is szinte mindent papírra vetett maga körül, abból is bőven lehetett szemezgetni. Plusz azért Hemingwaynek volt egy bizonyos élete, amiről nem nehéz írni, mert nem unalmas. De körülbelül ennyi. Minél többet megtudok Hemingwayről, annál kevésbé szimpatikus. Sajnos. Lehet ezért nem jönnek be a rövid novellái. Emlékszem akkoriban, hogy örültem, amikor egy szülinapomra megkaptam a Kilimandzsáró havát, és mennyire csalódtam amikor beleolvastam…

És akkor had hozzon el ez, a könyv főszereplőjéhez, Hadley Richardson-on, alias az első Mrs. Hemingwayhez. Na hát hogy az a nő mennyire idegesítő volt. Nem is tudok rá milyen megfelelő jelzőt használni, de a legjobban feldühített, hogy mennyire hipokrita volt. De inkább kezdem az elején. Egy 20-as évei végében járó nőről volt szó, aki a szüleivel élt, egyszerű életet, mikor megismerte a nála jó pár évvel fiatalabb Hemingwayt. Ezzel nem is lett volna baj. Miután összeházasodtak, körülbelül semmi mást nem csinált mint otthon ült. Sőt, miután Párizsba költöztek, annyira lefoglalta ez az otthon ülés és gondolkodás hogy a drága kis Tatie-ja (így nevezte Hemingwayt a könyvben) tud-e dolgozni, hogy fel kellett vennie egy bejáró nőt aki takarított és főzött. Hát biztosan nagyon nehéz lehetett neki. Arról elég gyakran írnak, hogy kevés pénzük volt, Hemingway nem kapott eleget az írásaiért (akkor még újságokba, mint tudósító főleg), és hogy a többi elit társaság tagjaihoz képest mennyire alulöltözöttek voltak. Körülbelül a nő úgy látta abból áll a hivatása, hogy ő Hemingway felesége. Az ugye hamar kiderült, hogy Hemingway nem tudott otthon dolgozni, így kibérelt egy kis szobát, ahová reggel elment és este visszajött. Nem említik meg a könyvben, hogy ennek a Hadley-nek volt-e igazi munkája, mást sohasem említettek, mint hogy zongorázott. Mármint tudott zongorázni, nem pedig hogy komolyabban foglalkozott volna vele. És amit már az elején elkezdtem írni, hogy a legjobban akkor akasztott ki az álszentségesedése, amikor valami új barátnőivel beszélgettek, és az egyik fiatal lány még nem volt férjnél, és megkérdezte: „Jaj, mond te sosem fogsz férjhez menni?”. Na bakker. Pont ő. Aki valószínűleg még most is ott ülne a testvéréjénél a padlásszobában és kötögetne (feltéve ha tudna), ha véletlenül nem akad össze Hemingwayjel. És azzal nem is lett volna gond, hogy olyan volt amilyen, de aztán később megházasodott, és úgy tett, mintha ez hitte volna mindig, és mintha soha más nem lett volna. És ugye a férje összes munkája elhagyása a vonatban incidensről nem kell írnom? Talán az egyik leghíresebb. Nos akik nem tudnák, egyszer Hemingway után akart utazni valami megbizatásra, és úgy döntött biztos hiányoznak férjének az addig megírt művei, novellái, berakta egy táskába, hogy elvigye neki. Amivel még nem is lett volna baj, de hogy aztán azt a táskát felrakja a vonatra, ő pedig lemenjen még nézelődni, aztán pedig csodálkozni, hogy valaki elvitte a táskát…  A butaság és felelőtlenség határa.

A könyvben kiderül, válásuk okára. Hemingway beleszeret a felesége egyik barátnőjébe és viszonyt kezd vele. Amit miután Hadley megtud, nem tesz semmit. Sőt. Hármasban járnak vakációzni, beszélgetnek mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, és a tetőpont az, amikor leírja, hogy egyik éjjel ébren volt, amikor hallotta, hogy a mellett e fekvő Hemingwayhez bemászik az ágyba a barátnője, és inkább tettette hogy alszik, minthogy erről szót tegyen. Na már komolyan.

De azért hogy jót is mondjak a könyvről, nagyon tetszett a Párizsi élet bemutatása a sok más híres író említése abból a korból, a partik és a gazdagság (már aki megtehette).

Csak sajnos azt nem tudom, hogy a könyvet az írónő tette olyanná amilyen, miszerint próbálta Hadleyt áldozatként bemutatni, és ő mellette szólva, vagy valóban a nő ilyen személyiség volt. Ehhez lehet nekem is többet kéne olvasnom róla, de őszintén, ezek után, semmi kedvem.

Annak ellenére, hogy a könyv olyan amilyen, azért ebben is akadt 1-2 idézet, amit feljegyeztem:

• „A legjobbak mentesek minden meggyőződéstől, míg a legrosszabbakból csak úgy árad a szenvedély és a lelkesültség.”
• „A várakozás segít, hogy kiforrjon a dolog. Ez kulcsfontosságú, a fájdalom pedig segít tartani az irányt.”
• „- Mit tud ő a szerelemről? -Talán többet, mint mi, mert ő nem szerelmes.”
• „Semmi sem fáj, ha az ember nem engedi.”
• „A viselkedését egyértelműen a bosszú motiválta. Ezt teszi az emberrel egy ilyen szörnyű, ocsmány helyzet, őrült tettekre készteti, amelyek ellenkeznek a saját értékeivel, saját énjével.”