Attila

Hogy kiállhatatlan volt? Az hát. Erőszakos, rapszodikus, idegbeteg. Jó-jó, azért persze volt oka is rá, kapott épp elég nyaklevest, kezdődött azzal, hogy Öcsödön kijelentették: az „Attila” név márpedig nem létezik, így lett belőle Pista. Aztán már lehetett Attila, de nem sok öröme telt benne. Márta, Flóra, Judit… Ők sem bírták ki vele sokáig. Pedig egy költőnek kell a múzsa.

Nem volt szerencséje a nőkkel. Anyjával se. A mosónők korán halnak… Egyedül maradt…, de ő már csak így bírta… igaz, csupán addig a bizonyos napig. Egyedül maradt… abban a pillanatban, mikor megszületett… vagy még hamarabb…, amikor megfogant...

Semmi ágán ülő szíve 32 évig vacogott hangtalan. De addig dobogott! Aritmikusan, össze-vissza néha, de úgy, hogy muszáj volt odafigyelni rá...

Megjárta Párizst, kiadták néhány kötetét, úgyhogy minden bizonnyal ehetett végre libasültet meg 5 forintos kuglert is… Mily jó dolga volt Attilának…! De akkor már nem dicsekedett fűnek-fának. Nem is nagyon volt kinek...

Kortársai vagy lenézték, vagy istenítették, de senki sem kedvelte társaságát. Nehéz ember volt… Ő se nagyon szeretett önmagával lenni persze…, így aztán elmenekült, vagy legalábbis megpróbálta… Furcsa belegondolni, hogy akár még élhetne is… Az a szárszói vonat ott, akkor, valami fontosat vágott el… A magyar költészet egy fejezetét…., de ez Attilának már nem fájt… neki az élet fájt… nagyon...

Szatmári Gábor (Elhangzott a békéscsabai Start Rádióban, 1995.április 11.-én)

Nem akartam semmit posztolni a Költészet napja alkalmából. Aztán belebukkantam ebbe. Nem lehetett nem továbbosztani. És ne felejtsük el, Márai Sándornak is ma van a születésnapja!