ezerkilencszáznyolcvannégy

Az 1984 és közém, hosszú idő emléke kötődik. Első nekifutásom sok évvel ezelőtt történt, még gimis koromban, de mint már sokszor írtam, befejezés előtt visszaszállították a könyvtárba.

Amikor elkezdtem másodszor újraolvasni, ugyanazt az élményt kaptam, mint először. Nem tudtam letenni. Először csak otthoni, esti olvasmánynak szántam, mert egy vastagfedeles kiadást vásároltam meg (azóta bánom hogy nem csak a diákkönyvtárosat, de erről majd később) és túl nehéz lett volna cipelni és még a táskámba sem fért volna bele. De hát amikor olyan kíváncsi az ember, hogy hogy folytatódik, nagyon hamar elveti a nehéz és nagy  jelzőket és inkább cipeli még a könyvet is a kezében a laptopon és a spanyol könyveken kívül.

Nem tudom mennyire kell bemutatni a könyvet. Egy szocializmus/egypárt uralmi rendszerben játszódó történet, ahol a Nagy Testvér mindent lát. Az emberek lakásai be vannak kamerázva és lehallgatva, csak bizonyos megszabott elvek alapján élhetnek. A párt mindent meghamisít, ami a rossz nevét kelhetnék. Ha valamit hibásan jósoltak meg a múltban, ami a jelenben nem következett be, azt simán kiradírozzák és átírják, ezzel minden régi bizonyítékot meghamisítanak. A gyerekeket már óvodás koruktól besúgónak nevelik, akik nem irtóznak beköpni a saját szüleiket sem ha kell. Ami pedig aztán történik az emberekkel, a könyv elején csak találgatni lehet. A végén nyilvánvalóvá válik, ugyanis ez történik a főhősünkkel, Winston Smith-el, és talán innen kezdődik a könyv kicsit nehéz olvasmány lenni. Itt már aztán harcoltam az olvasással, ugyanis kínzásról azért mégsem szívesen olvas az ember. A lényeg, hogy az ilyen embereket megpróbálják átnevelni, kiűzni belőlük minden bűnös gondolatot a párttal szemben, és elhitetni velük, hogy már nem is így gondolják.

Alapjában véve nagyon pozitívan értékelném a könyvet, a kiadását, mint már említettem kevésbé. Nagyon nehéz könyv, feleslegesen vastag lapokkal. A papírborító alatt figyelő „nagy testvér” meg szörnyen taszító, rá kellett ragasztanom egy poszt-itet, hogy ne lássam. Nekem volt egy elképzelésem nagy testvérről, de az nem ilyen volt. Ha már annyira ezt akarták sugallni, elég lett volna oda tenni egy számpárt vagy ilyesmi.

Szerettem volna még szólni, a könyvben elhangzott érdekességekről, mint a „duplagondol” vagy „gondolatbűn”. Esetleg a szeretet minisztérium (ahol a kínzások folytak) vagy a bőségminisztérium és így tovább.

„A háború: béke;

A szabadság: szolgaság;

A tudatlanság: erő.”

Ahogy a könyvet olvastam, valahogy úgy képzeltem, hogy Orwellnek vagy volt köze a szocializmushoz, mármint saját bőrén átélte, vagy valami komoly ismeretei kellettek hogy legyenek róla, mert amit leírt, azt akár egy „szocializmus jövőjének” is lehetne tekinteni. Néhány esetben az volt az érzésem, ilyesmi működhet Észak-Koreában. Ami elég szomorú.

• „Olyan álom volt ez, amelyben megvannak ugyan az álmok jellemző kellékei, mégis valahogyan folytatása az ébrenlétnek, s benne olyan tényekre és gondolatokra jön rá az ember, amelyek ébredés után is újnak és fontosnak tűnnek.”
• „Legfélelmetesebb ellenségünk, gondolta, a saját idegrendszerünk. A bennük lévő feszültség bármelyik pillanatban kész átalakulni valamilyen látható tünetté.”
• „Így van ez, értette meg, minden hősiesnek vagy tragikusnak látszó helyzetben. A csatatéren, a kínzókamrában, a süllyedő hajón az ember mindig elfelejti azokat a célokat, amelyekért küzdött…”
• „Az érzéseidet nem változtathatják meg. Hiszen magad sem tudod megváltoztatni őket, még ha akarnád is. A legapróbb részletekig felfedhetnek mindent, amit tettél, mondtál vagy gondoltál; a szíved belseje azonban, amelynek működése még önmagad számára is rejtély, bevethetetlen.”
• „Ha az emberi egyenlőséget örökre el akarják hárítani, akkor az uralkodó elmeállapotnak a szabályozott őrületnek kell lennie.”
• „Minden történés az agyunkban megy végbe. Ami minden agyban megtörténik, az valóban megtörténik.”
• „Most értette meg első ízben, hogyha az ember titokban akar tartani valamit, önmaga elől is el kell titkolnia.”