Sunday, January 17, 2016

Az Antarktisz hősei - Robert Falcon Scott naplója

Próbáltam a bejegyzést január 17-re időzíteni, ugyanis ma 104 éve érte el Scott és csapata a déli sarkot, sorban a másodikként, a norvég Amundsen után.

Akik ismernek, tudják, hogy szeretem, és érdekel az Antarktisz, egy időben jó sok könyvet vettem a témában, de még mindig vannak olvasatlanok. Most, a régóta várakozó Oxford sorozatban kiadott Scott naplóját olvastam el végre. Tudtam mire vállalkozok, amikor elkezdtem, tudtam a történetük végét, és mégis az igazat megvallva nehezen olvastam az utolsó lapokat. Ilyesmit azért nem könnyű megemészteni.

Scott, a 33 személyből álló csapatával 1911. január elején érkezik meg az Antarktiszra, a déli sark meghódítására. Ross szigetén építik fel a szállásukat az elkövetkező 2 évre – Cape Evansben. Az első hónapok, a felkészülésről szólnak, a hosszú, déli-sark felé való menetelésükre. Leírja, melyik este éppen ki tartott előadást, vagy éppen melyik kutyával vagy pónival gyűlt meg a bajuk. Októberben indulnak neki a rövidebbre tervezett, de végül több mint 5 hónapig tartó útjuknak. Több csoport indul neki, hogy elvigyék az összes felszerelést, élelmiszert és üzemanyagot, és hogy felállítsák a visszaúthoz elengedhetetlen depókat. Az út során sorban vált meg a segédcsapatoktól, és küldte őket vissza. Végül, az 5 emberből álló sarki csapat (Scott, Oates, Edgar Evans, Bowers és Wilson) 1912. január 17.-én éri el a déli sarkot, megtörve, szétfagyva, és legyengülve, csakhogy újabb csapásként rájöjjenek, hogy a norvég Amundsen és csapata több mint 1 hónappal megelőzte őket (1911.12.14.). Már az oda-úton eléggé le voltak gyengülve, többjük fagyás tüneteivel küszködött. Az odaúton és a visszaúton is, folyamatosan az időjárás kegyetlenségeiről ír, és hogy mennyire szerencsétlenül éri őket az idő. Visszaemlékezik Shackleton feljegyzéseire, aki az útja során mindössze egy viharos nappal találkozott, míg ők, mindössze egy olyannal, amikor nem volt vihar. Egyre nehezebb és nehezebb volt visszatalálniuk a depókba, egyre nehezebben jártak, fáztak, és még az eleségük is elégtelennek bizonyult mennyiségileg. Folyamatosan arról írt, mennyire nincs energiájuk, és sajnálta társait, akik közül többen rosszabb helyzetben voltak mint ő, folyamatos fájdalommal küszködve. Végül Edgar Evans adja fel elsőként a küzdelmet (február 18.), akinek egy korábbi esése során az agya is sérült, és elég önkívületlenül találtak rá, mikor lemaradt. Másodikként Oates „sétál ki a sátorból” – szó szerint (március 17-18.). Ekkora, már mindannyian rettenetes állapotban vannak, szenvednek, Oates pedig, akinek a lába már az odaút során is rossz állapotban volt  - és amit elhallgatott Scott elől, mert mindenképp a sarki csapatban akart maradni – nem bírta tovább. Lehet tudta is, hogy a többiek terhére van, mindig rá kellett várni, szegényre. Ezt, Scott többször meg is írja a naplójában. Az utolsó három, talpon maradt hős, március végéig bírhatta, mindössze néhány kilométerre a következő depótól. Egy végzetes hóvihar a sátraikba kényszerítette őket napokig, és élelem és üzemanyag híján, legyengülve és átfagyva esélytelen volt a küzdelmük. Az év novemberében találnak rájuk társaik (Cherry-Gerald &co.), a sátorban, Scottnál a naplói.

"Great God! This is an awful place..."

Lehetetlenség minden információt leírni, hogyan készültek a megmentésükre a korábban visszatért társaik, vagy hogyan gondolta Scott, hogy a visszaúton valamelyik csoport több eledelt és üzemanyagot vitt el mint a megszabott adag volt, így nekik a visszaúton sokat kellett nélkülözniük. Vagy azt, hogyan kérte Wilsont, hogy adjon mindenkinek gyógyszert, hogy ha úgy döntenek nem bírják tovább a már addig is kibírhatatlan visszautat, maguk dönthessenek. Egyikük sem élt ezzel a lehetőséggel. Leírhatnám azt is, hogyan viselkedett az állatokkal. Amennyire emberségesen és kedvesen ír az állatokról az elején, úgy csalódtam a végén, milyen indifferensen, érzelmek nélkül használja ki az utolsó energiájukig a szegény pónikat. Érzelemmentesen írja le, mennyire reméli, hogy „Jehu” a póni kibír még 3 napot, aztán jó lesz kutyaeledelnek. Ezeket a szegény állatokat senki nem kérdezte meg akarnak-e az Antarktiszra menni, cipekedni és fagyoskodni. És akkor még haragosak is rájuk, ha nehezen kezelhetők. A pónik és a kutyák ugyanolyan hősei voltak az expedíciónak, mint az emberek.

Mint a könyv végén kiderült, több mindent „javítottak” a kiadásban, Scott több helyen nem volt olyan kedves a társaival, mint ahogy a könyvben írták. Természetesen csak kihagyott szavakról van szó, nem változtattak az íráson vagy a tartalmon. Még így is néhol lehetett érezni, vagy nyíltan leírta, kiben csalódott, ki nem hozta azt amit várt tőle, vagy ki tartotta éppen őket vissza. Természetesen Scott cselekedetei és döntései sem voltak makulátlanok, hibát hibára halmozott, és amilyen problémamentesen a norvégok elérték a sarkot, sok mai tudós, kemény baklövésnek tekintették Scotték sikertelenségét. Állítólag Scott-ban volt egy bizonyos „macho” hozzáállás, remek csapatot szervezett az expedícióra, de ő volt a „szamár a sok tudós és szakember között”. Sokak szerint – és minden irodalom főként ennek tekinti a felfedezőút sikertelenségét – inkább a pónikra hagyatkozott, és nem használta ki a kutyákat megfelelően. Ennek következtében, minden fizikai munkát, húzást, vonszolást, embererővel oldottak meg. Az embertelen időjárási körülmények között ez nem vált segítségükre. De ez csak egyike volt a sok-sok melléfogásnak, amik már előkerültek, és amik végre nyílvánosságot láttak. Hiba volt, hogy az emberei nem tudtak sielni, nem voltak megfelelő eszközeik, műszereik (a könyvben is íródik, néha elnézték az utat, és feleslegesen gyalogoltak a viszontagságos időjárási körülmények között). Scott fő célja – a norvégokkal ellentétben – nem csak az volt, hogy elérje a Déli sarkot, hanem, hogy felfedezéseket és tudományos kutatásokat végezzen. Folyamatosan köveket gyűjtöttek az útjuk során ami nem kevés extra súlyt adott a cipekedéshez.

A hibákat még lehetne sorolni, és rám még vár legalább 5 könyv a polcon ami ezzel a tematikával foglalkozik, valószínüleg az információkat csak bővíteni fogom. Ez is egy olyan téma volt, aminél nem tudtam leragadni egy rövid tartalomnál, és még így is nagyon sok részletet lehetett volna hozzáírni. Inkább úgy gondolom ezt hagyom azokra, akik úgy döntenek hogy elolvassák. Minden Antarktisz témakörrel foglalkozó könyvem 500+ oldalas, és egyik sem egy könnyed kis vasárnap délutáni olvasmány. Plusz nem is akarom mindet gyorsan elolvasni, mert akkor túl hamar elfogynának. Mindenesetre Scott naplója már régen váratott magára. Valóban hihetetlen olvasni valakinek az utolsó szavait, aki éppen a halálán van, és ennek tudatában is van. Hibái ellenére, minden tiszteletem az övé, és főleg a vele odaveszett társaié, akik kevesebb visszhangot kapnak, mint amennyit érdemelnének.

No comments:

Post a Comment