Elena Chizhova: Nők férfiak nélkül

A nők férfiak nélkül az első olvasmányom a Geopen új, szépirodalmi sorozatából. Az elsők között is jelent meg, még tavaly, a könyvfesztivál környékén, és nem sokkal később ki is néztem magamnak, majd végül a könyvhéten meg is vettem.

A rövid kis tartalmon a borítón, és a kapós megjelenésen kívül, nem sok infóm volt a műről, vagy az írónőről, Elena Chizhovaról. Így, végülis nem is tudtam mit várjak tőle. Igazat megvallva kellemes meglepetés volt. Olyan 50-es évek Oroszországában játszódik a történet, ahol a főszereplő Atonyina 3 öregasszonnyal és lányával osztja meg életét és kis lakását, napjait pedig a gyárban tölti. Abban a szovjet  korban játszódik, ahol a lakásért feliratkozni kell, mosógépet csak hallomásból ismerni, és TV-ért hosszú listára kell kerülni, és várni hónapokat, tejet is a munkában osztják, amit úgy kell hazacsempészni a munkaruha alatt. Antonyina a gyárban dolgozik, hogy eltartsa a „fogyatékos” kislányát – akinek semmi baja, csak nem beszél egy ideig, és inkább nem íratja óvodába, nehogy a szájukra vegyék az emberek, vagy elvegyék tőle. Inkább a 3 öregasszony – a nagyik – nevelgetik, akik semmilyen rokoni kapcsolatban nincsenek az anyával, de jobban kitudnak jönni a pénzükből, így, hogy együtt laknak. A nagyik saját unokájukként szeretik, az egyik franciára tanítja, színházba hordják, elviszik megkeresztelkedni, és új nevet adnak neki az anyja háta mögött, mivel a Süzannocska szerintük, túl szajhás.

Egyébként a sztori, ezeknek az embereknek a mindennapjait meséli el, munka, vagy otthoni mindennapjaikat, vagy éppen ki-milyen pletykát hallott. Antonyinának nem sok barátja van a gyárban, nem akarja, hogy bárkinek is feltűnjön, vagy sokat kérdezősködjön a lánya apjáról – akinek még a vezetéknevét sem ismeri – vagy az öregasszonyokról. A könyv vége egy kicsit drámaiba fordul, amikor egy véletlen vizsgálat során kiderül az anya betegsége, és így a könyv vége már nem arról szól, hogy ő hogyan gondoskodik az öregasszonyokról, hanem inkább hogy ők hogyan gondoskodnak róla. A közelgő tragédia hírére, az öregek mindent megtesznek, hogy Szofja (Szüzannocska) velük maradhasson, annak ellenére, hogy nem a rokonai.

Amit nagyon sajnáltam, hogy ahogyan az első néhány oldalon bevezetik a sztorit, hogyan ismerkedik meg Antonyina a gyermeke leendő apjával, az olyan gyorsan véget is ér. Nem erről szólt a sztori. Pár oldalt szántak ennek, és alig ismertünk meg bármit, mi is történt valójában. Szerintem azt folytathatták volna. Azután már rögtön ugrottunk néhány évet előre, és inkább a jelen mindenapjait kaptuk sztoriként. Megismerkedhettünk a 3 öregasszony sorsával is, hogyan jutottak a magányra, mert annak ellenére, hogy most egymagukban éltek, mindnek megvolt a maga története, többjüknek a saját családja is, akiket így vagy úgy elveszítettek. A könyv legvégén, néhány lapban elolvashatjuk a felnőtt Szofja történetét, aki összefoglalja mi történt, spolier – az anyja halála után.

Összességében nem volt rossz könyv, az ilyen orosz régi mindennapokról mindig szeretek olvasni. Más részei már nem voltak olyan szimpatikusak, és jobban örültem volna ha az ismerkedés témát jobban boncolják az elején, de hát nem ezt kaptuk. Plusz a drámai szál a végén is túl szomorú volt. Azért egy erős közepes eredményt megérdemel.

Suki Kim: Nélküled mi sem vagyunk

Minden alkalommal, amikor elolvasok egy Észak-Koreás könyvet, megfogadom, hogy egy darabig nem olvasok mégegyett. Erre valahogy ezt a fogadalmat mindig megszegem, mert legalább egyre mindig jut hely minden éven. Kicsit kezdem úgy érezni, ez a kiadók hibája is, rájöttek, jó biznisz ÉK-ás könyveket kiadni, mert ezt megveszi egy olyan réteg ember is, akik mást nem.

Az idei adag, Suki Kim, korei-amerikai újságíró élményeit meséli el, aki, ál-misszionáriusként – kissé kémként, mivel könyvet akart róla írni – érkezik Észek-Koreába, hogy a phenjani egyetemen tanítson angolt, az erre jogosult diákoknak. Csak egy vékony, elit réteg juthat be az egyetemre, a diákok szülei orvosok, vagy diplomaták, vagy kormánytisztviselők. Ennek ellenére, a kevés, amit megtudhatunk még ezekről a diákokról is, nem túl boldog. Ők képviselik azt a réteget, akiknek jobban megy a soruk Észak-Koreában, de a tanár beszámolói szerint, még ez is elég rabság. Szinte soha nem találkozhatnak a szüleikkel, még azok sem, akik Phenjanban laknak. Nem telefonálhatnak, csak ritkán kapnak csomagokat. Órákra eltűnnek minden nap, hogy a nagy vezetőről elmélkedjenek, vagy kint kell fagyoskodniuk őrjáraton, vagy akár bent is mert nincs megfelelő fűtés. Egyedül kosárlabdázni vagy focizni szoktak, szétkopott labdákkal, de aminek legalább mindig örülnek.

A tanár, az egyetem kampuszán kap szállást, talán egész tűrhetőt, de folyamatosan félt, hogy még itt is lehallgatják, figyelik. Talán 2x3 hónapot töltött ott, ami normál esetben teljesen kibírható idő lenne egy idegen, ismeretlen helyen, de Kim, folyamatos honvággyal küszködött és a bezártság érzésé és paranoiája, csak rontott a helyzeten. Nem hagyhatta el a kampusz területét, max. csak hetente 1x bevásárolni egy boltba, ahol csak külföldiek vásárolhattak. Suki Kim, természeten, mint bármelyik más nyugati ember, aki eljut Észak-Koreába, rendelkezett ismeretekkel az országról és a helyzetről ott. Ebben a tudatban 24 órán keresztül vigyáznia kellett mit mond, mit tesz, mert tudta hogy figyelik őt, és tudta azt is, mindent amit mutatnak neki egy nagy hazugság

A hazugságot a diákokba egyébként is természetüktől fogva, vagy kiskoruktól fogva beléjük programozzák, ugyanis folyamatosan lebuknak kitalált, vagy nem reális sztorikkal, amikből aztán, csak egy sima „beszéljünk másról” kifejezéssel menekültek. Úgy hazudtak, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Ahogy az írót sem, úgy az olvasót sem vették meg a hazugságaikkal, de főleg azt nem tudtuk, mi célból hazudnak. Ezt mondták nekik? Erre vannak „betanítva”? Azt hiszik ez a helyes? Vagy a legkevésbé hihető, hogy ennyire lélektelenek. De inkább csak nem tudják mi a különbség igazság és hazugság között.

Az egész könyvben ezt a lelki vívódást követhetjük nyomon, új és új példákkal.  Az író nagyon megszerette a diákjait, és szívesen megosztott volna velük „extra” információkat, de nagyon félt a következményektől. Mind féltette a diákjait, és ő is állandó rettegésben élt a mondottai kihatásától. Ez a könyv azért menetes a szörnyű, gyomorforgató, vagy sírásra késztető tényeketől, mint más könyvek, de ez annak is köszönhető, hogy az egyetem területét, körülbelül 2-3x sikerült elhagyniuk hosszabb kirándulásra. De akkor is alig láttak valamit, csak bús arcú embereket az utak szélén.

Aki talán kevésbé akar felkavaró olvasmányt olvasni Észak-Koreáról, akkor annak ezt a könyvet ajánlom. Mint már említettem a bejegyzésem elején, sok könyvet adtak ki az elmúlt években erről a titokzatos országról, és talán már nem is annyira titokzaktos a nyugati embereknek, mint valaha. Ámbár azt hiszem, akárhány könyvet is fogunk róla elolvasni, a közelébe sem jutunk, hogy megértük, mit is éreznek azok az emberek nap, mint nap, szinte kilátástalanul egy szebb jövőre.

Irodalmi hírek, az amerikai elnökválasztással kapcsolatban

Valószínűleg mindenkinek van véleménye a nem régi amerikai elnökválasztások eredményéről, és novembertől ilyen-olyan meglepően támogató, vagy ellenes megjegyzéseket lehet hallani a világ különböző fontos embereitől. Én – a The Guardian néhány régebbi írása alapján – azokat a híreket gyűjtöttem össze, amik valamilyen módon – közvetve vagy közvetlenül – kapcsolódnak, a nemrégen hivatalba lépett amerikai elnök személyéhez.

Talán senkit nem lep meg, hogy az új elnök nem egy irodalmár, és sokak szerint a saját életrajzán kívül (The art of the deal) semmit nem olvasott még el. Obamával ellentétben, akinek a nyári olvasás listái, vagy könyvesbolt látogatásai, sokakat motiváltak. Állítása szerint, a könyvek lelassították, és engedték, hogy jobb képet kapjon dolgokról és mások életébe jusson a segítségükkel. Ezek után nem kell csodálkoznunk, ha az új elnököt a modern idők legkevésbé olvasott elnökének titulálják. Tony Schwatznak, az életrajza szellemírójának afelől is kétségei vannak, hogy Trump a saját könyvét olvasta-e. Ezek után, talán fel sem fogta, mekkora reklámot csinált a beiktatása után, egy nagy klasszikusnak, amikor Kellyanne Conway (Trump tanácsadója) az „alternatív tény” nevű fogalmat használta, hogy megmagyarázza a sajtófőnök egyik észrevételét. Mivel „alternatív tény”, együtt más elvont szavakkal, mint a „duplagondol”, „gondolatbűn” és „újbeszél”, Orwell utópisztikus, 1984 című művében találhatók, így meg sem lepődünk, hogy a könyv hamar a 6. legnépszerűbb lett az Amazon eladási listáján.

Ezek után, már csak 2 amerikai író reakciójáról írnék. Egyik Paul Auster, aki a sokk után, hogy Trump lett az elnök, úgy érezte tennie kell valamit, így elvállalná  a PEN America elnökségét. Már sokszor ajánlották neki, de eddig mindig visszautasította. Most azt nyilatkozta, ha 2018-ban is felajánlanák, elvállalná. A PEN Amerika különböző programokon keresztül támogatja az írókat, irodalmat, kultúrát. Trump igazgatása alatt, visszaakarják szorítani ezeknek az intézményeknek a támogatását. Auster állítása szerint, nagyon nehezen tudná megbocsátani magának, ha nem indulna ezért a pozícióért, most, hogy Trump vette át az igazgatást Amerika fellett. Egy másik meglepő vagy kevésbé meglepő nyilatkozatott Paul Beattytől hallhattuk. Ő nyerte tavaly a Man booker díjat a Sellout című regényével. Ő azt mondta, (feketeként) számára Trump-féle amerika mindig is létezett. Fehér fölényeskedés, xenofóbia és érőszak, olyasmi, amivel ő és más „nem-fehér-amerikai” társa együtt nőtt fel. Nem akar túl pesszimista lenni, és nem is akar jövőről nyilatkozni, de azt nem bízik Trumpban, sem a mögötte álló emberekben.

Ezek voltak az e heti érdekességek, amik Trump beiktatása után mindössze 1 héttel ellepték az internetet. Később biztosan lenyugszanak a kedélyek, de azért örülök, hogy néhány író, akiket szeretek (Paul Auster, Stephen King), hasonlóképpen vélekedik a történtektől, mint a legtöbb épeszméjű ember.

Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Pár napja fejeztem be A láthatatlan fényt, és még nagyon a hatása alatt vagyok. Az első pár 10 oldal elolvasása után, nagyon magába szippantott, alig akartam letenni, alig vártam, hogy újra a kezembe vehessem, és olvashassam.

A történet a 2. világháború éveiben zajlik, parallelen 2 szálon. Az egyik szálon, Marie-Laurerral és édesapjával ismerkedhetünk meg Párizsban. Életüket főleg a lakásuk és a múzeum között töltik, ahol az apja lakatosként dolgozik. Mivel Marie-Laure vak, az apja kis makett házakban készíti el neki Párizs környékét, hogy megtanulja az utcákat. Normális és nyugodt életet élnek egészen addig, amíg el nem kell hagyniuk Párizst, és Franciaország, egy északi kikötőjébe menekülnek – Saint Malo-ba, ahol az apa, kicsit furcsa nagybátyja él. Marie Laure tudtán kívül, egy ritka és értékes gyémántot is magukkal menekítenek, a múzeumigazgató megbízásából.

A másik szálon, Wernerrel ismerkedhetünk meg, egy német kis bányászvárosban, ahol egy gyermekotthonban lakik húgával Juttával, és más gyerekekkel. Nem sok szórakozási lehetőség lévén, egy régi rádiót szerel meg, amin francia tudományos szövegeket hallgatnak titokban éjjel, a padlásszobán. Wernerre és tudására hamar felfigyelnek, és hamarosan bekerül a Hitler gyerek felkészítő-kiképző táborába, ahol nem tudja megtalálni a helyét. Próbálja, és teszi, amit mondanak neki, de ő túl jó azokhoz a kegyetlenségekhez, amiket elvárnak ott a tizenéves fiúktól. Szerencséjére, a rádiótudása miatt más feladatokat is kap, segít egy professzornak, de végül mégsem tudja elkerülni sorsát. Kiirányítják a frontra, ahol szintén a rádiózással kell foglalkoznia.

A két fiatal története, végül, csak egy nagyon rövid időre keresztezi egymást, a francia Saint Maloban, ahol Werner megmenti Marie Laure életét, azáltal, hogy a veszélyben lévő lány rádióüzeneteket küld a padlásról, és a Nemo kapitányból olvas fel. Werner, a saját kis fogságában hallgatja a lányt a rádióján, miközben ő is az életéjért küzd.

Nagyon jó történet, a menekülés, a bujkálás, a felkészülés. Nagyon jól fel van építve, Anthony Doerrnek sikerül tartania a feszültséget végig a könyvben, azzal, hogy rövid részekkel, előreugrik a történetben. Ha valaki idegenkedne az elolvasásától, mert világháborús, ne tegye, gondoljon inkább arra, hogy ez egy kis történet, ami éppen abban a korban játszódik, és ennyi. És valóban a könyv vége bizonyítja, hogy ez nem más, mint akár egy valós történet. Bizonyítja, hiszen csalódunk. Semmi nem kap olyan véget, ahogy szeretnénk. De hát az életben sem heppiend minden történet. Ennek ellenére, minden kicsi szálhoz visszatér, és valamilyen lezárást kap – mégha nem is olyat, amilyet szeretnénk. Az utolsó néhány oldal, már a hetvenes évekbe ugrik a történettel, és ez ez egyetlen rész, ahol nem tetszett nekem a könyv. De csak mert én nem így fejeztem volna be :).

Ami a könyv címének hátterét érinti, a láthatatlan fény az az összes, az életünket körülevő és segítő fényre vonatkozik, legyen az mágneses vagy elektromos. Azokra a fényekre, amit fel sem fogunk, vagy már észre sem vesszük, hogy a mindennapjaink részei. Ami a magyar kiadás borítóját érinti, azt nem értem... Sajnálom, hogy nem ragaszkodtak, az eredeti borítóhoz, ahol a háttérben Saint Malo városkája látható, ami maga is olyan mint egy kis makett, a szűk utcáival, és házaival. A 2 kisgyerek a magyar borítón számomra jelentéktelen...

Találtam egy jó kis videót, ahol Anthony Doerr beszél arról, hogyan is jött az ötlete, hogy megírja ezt a könyvet, nagyon jó és érdekes, nem hosszú, érdemes meghallgatni.

Összefoglalva azt mondhatom, nem hiába kapta meg 2015-ben a Pulitzer díjat a könyv, örülök, hogy így lett, mert így legalább megismerhettem. Ha arra gondolok, hány shortlist-es könyvet soha nem olvasunk el, csak mert elfelejtődnek, vagy itthon ki sem adják, pedig el kellene azokat is, kitudja milyen kincsekre bukkannánk (habár nekem tavalyról van egy kis listám, amit különböző díjak shortlistjeiből válogattam össze). Akit nem zavar az angol, és szereti az audio könyveket, az youtubon megtalálja 2 részben az egész könyvet. Persze gondolom, aki hallgat hangos könyvet, annak vannak jobb módszerei is, mint youtube :). Én pedig remélem, hogy film is készül belőle, mert ez egy olyan sztori, amit teljes mértékben megérdemli a megfilmesítést.

Sok karácsonyfa

Próbálom, próbálom magam felhozni a lemaradásommal, ami kicsit úgy érződik, mintha sikeres lenne, de az igazság az, hogy nem írok többet, hanem inkább kevesebbet olvasok. Novemberben nem fejeztem be egy könyvet sem, és lassan az évnek is vége. Amit nem sikerült befejeznem novemberben, azzal minddel viszont végeztem decemberben.

A december is gyorsan és káoszosan telt (a munka miatt). Alig érkeztem kapkodni a fejemet, hogy mit intézzek és főleg mikor, mert szabadidőm nagy részét is munkában és munkával kellett tölteni. 2 nap szabadságom volt csak, és mivel az ünnepek is főleg hétvégére estek, alig volt annál több a szünet.

Ami a könyvbeszerzéseimet illeti, 3 könyvet vettem a Helikon zsebkönyvei közül. Még talán hónap elején vagy Mikulás környékén jött a hír, hogy 2+1 akcióban vannak. Szerb Antal A Pendragon-legenda került hozzám, Kosztolányi Esti Kornélja és Marcus Aurelius Elmélkedései. A karácsony sem telhetett könyvek nélkül, azon 3 új Geopen könyvet kaptam, az aktuális kortárs szerző sorozatukból. A nevek pedig: Isabelle Allende: Maya naplója, Kim Fay: Sárga Babilon és Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája. Hát meglátjuk mi lesz ezekből a kortárs művekből, ugyanis én elég kritikus vagyok velük szemben, és nagyon kevés kortárs művet olvasok, habár az elmúlt 1-2 évben adtam esélyt néhánynak, kb. 50-50%-os siker és sikertelenség arányban. És mivel ezek a könyvek is elsősorban a szép új borítójukkal vettek meg, aztán persze a hátoldalukon szereplő szöveg alapján választottam, de más nem is nagyon tudok róluk.

Mivel az éven már aktívan részt vettem a Goodreads oldalon, ahol év elején beállítottam – a tavalyi 32 olvasás után – egy 30 darabos könyvcélt, amin sikeresen sikerült megbuknom. 90%-ban teljesítettem a kihívást, amit nem nehéz kiszámítani, pontosan 3 könyvvel kevesebbel zártam az évet, mint szerettem volna. Persze nem bánkódok, semmiképp nem versenyezni szerettem volna, vagy úgy olvasni még 3 könyvet, hogy azt sem tudjam miről van szó. És emellett nagyon sok más dologgal is foglalkozok, így nekem ez nagyon megfelel. Ennek ellenére hiszem, hogy a 30, az egy normális elfogadható mennyiség, így szerintem jövőre is ennyit fogok beállítani, nem pedig csak 25-öt. És persze hozzáolvashattam volna 1-2 teljesen rövid könyvecskét, de miért? Inkább minőség, mint mennyiség.

Jövőre mindenképp szeretném ledolgozni a bejegyzések hosszú hónapokra való lemaradását, max. 1-2 hónapon belül szeretnék mindenről írni, persze ehhez előbb a 7 elolvasott, de még nem írott művet kellene behoznom. Hú, ez egyre nehezebb, mert minél tovább húzom, annál kevésbé emlékszek mit akartam róla írni :/. Ezzel azt hiszem ki is fogyott a szó belőlem erre az évre, úgyhogy befejezem.

Kőrösi Zoltán: Az ítéletidő

Idén nyáron helyet adtam egy kortárs magyar irodalmi műnek is, aminek az írója, idő előtt eltávozott, még mielőtt egy könyvet is olvastam volna tőle. Még a könyvfesztivál előtt kinézetem a könyvet, így nem volt kérdéses, hogy a rendezvényen meg is vegyem. Sajnos az író a megjelenését már nem élhette meg. Kőrösi Zoltán Az ítéletidő c. könyvéről van szó. Először, talán abba a rövid, ütős kis mondatba szerettem bele, ami a könyv elején található: „Ki a franc gondolkodna a világvégén, ha éppen vásárolni megy, kezében gurulós szatyorral.” Ahogy ebből a mondatból is kiderül, egy apokaliptikus Budapestre kalauzol el minket az író.

Főhősünk Borisz, miután tragikusan elveszíti szüleit, Robi bácsikájával kényszerül megosztani az életét. Nemsokkal az első megpróbáltatása után, rá kell jönnie, hogy Budapesttel is történik valami. Pontosan nem derül ki a könyvből, hogy mi az okozója, csak azt tudni, hogy valahol a 9. kerületben egy óriási lyuk nyílott a földben. Akadozni kezdenek a szolgáltatások, majd teljesen leállnak. Az emberek ott szereznek élelmiszert ahol tudnak, Robi és Borisz törzshelye pedig egy hotel lesz, ahol megismerkednek a Lilikkel, és ahol mindig akad valami ennivaló is. Sőt. Robi bácsi munkát kap. Míg Budapest, és az emberek egyre vadabbá és kedvtelenebbé válnak, Robi bácsi, úgy néz ki, megtalálta a számítását, és úgy látszik megszokták az új helyzetet. A könyv végére jut szomorúság és öröm is. Lassan helyreáll az élet Budapesten, de úgy néz ki, Borisz életébe ismét változás köszönt be.

Azt hiszem, jobban spoilerezni nem akarom a könyvet, így is túl részletes voltam. Elég könnyű volt olvasni, és minél többet olvasok magyar könyveket – legyen most az klasszikus vagy kortárs – élvezem, amikor valamilyen olyan részében játszódik Budapestnek, amit ismerek. Teljesen másképp dolgozik a képzeletem, mert kb. tudom, hogy hol játszódik a történet. De visszatérve Az ítéletidőhöz... Jó kis könyv lett belőle, lehet hogy nem pont az, amire számítottam, de így is megállja a helyét. Sajátosan vicces és szomorú egyben. Nyugodtan olvassátok!

Idézetek:

• Az ördögök képesek arra, hogy láthatatlanná váljanak. A szájukat az emberek szívére tapasztják, és egyenesen belesuttognak az emberek lelkébe, akik sajnálatos módon sokkal fogékonyabbak az ördögök suttogására, mint az angyalok példamutatására.
• Ki mondaná azt, hogy nincsen szépség a pusztulásban?
• Ki lehetne magányosabb, mint az, akitől még az emlékei is elszakadtak?

Paul Auster: The red notebook

Nyáron egy vékony kis könyvecskét olvastam el Paul Austertől. Még tavasszal, egy véletlen angol könyvesbolt nézelődéskor találtam rá, és mivel még nem volt meg, megörültem neki, és megvettem. Aztán kicsit megijedtem, mert miután jobban nézegettem – olvastam a tartalmát, eszembe jutott, hogy már egy vékony, önéletrajz ihletésű könyvét olvastam magyarul. Ez persze annak ellenére, hogy a címük nem egyezik – hiszen láttunk már nagyon félrefordított könyv címeket. Szerencsére kiderült, hogy nem ugyanazokról a könyvekről van szó.

A The red notebook 5 részre osztódik. Az első része, rövid, pár oldalas elbeszélések gyűjteménye, amelyeket Paul, saját életéből merített, vagy saját élményei, vagy mások által megismertek. Ezek a kis történetek nagyon jók voltak, azt gondoltam, ha az egész könyv ilyen, akkor szeretni fogom. A történetek főleg különös véletlenekről szóltak, amik már annyira hihetetlenek, hogy az ember azt feltételezné, hogy csak kitaláció. Az meg még csak olaj a tűzre, hogy valóban mind vele történt meg, vagy az ismerőseivel, vagy az ismerősei ismerőseivel. Aztán következett a második rész, ami pár oldal után, kétségeket ébresztett bennem, hogy most valójában jó lesz-e ez a könyv vagy sem... Hihetetlen lassú volt, unalmas – legalábbis nekem. Egy teljes történet, nem volt részekre bontva, és inkább egy irodalmi történészeti szakszövegnek nevezném, aminek számomra se füle se farka nem volt, nem is beszélve a tényről, hogy ilyet magyarul is nehéz megemészteni, nem még angolul.

Aztán jött a harmadik rész, ami megint nagyon érdekes lett. Ez a rész interjúkat tartalmazott Paul Austerrel, imitt-emitt kis ismétlésekkel, de egyébként nagyon izgalmas darabja a könyvnek. Hiszen interjúkat olvasni egy olyan íróval, akit az ember egyébként is szeret, olyan, mintha magával a szerzővel beszélgetnénk, is mi is lehetne ennél jobb? Ezek a riportok is vissza-vissza térnek a véletlenekhez, a sorshoz. És megint megemlít bennük nem egy olyan esetet, amik vagy meglepőek, vagy esetleg olyan semmiségek, amit egy halandó ember észre sem venne. Megismerkedhetünk, milyen véletlen telefonhívás vezetett a New York trilógia megírásához. Amikor többször egymás után azzal hívták fel, hogy egy bizonyos detektív irodát keresnek, azon kezdett el gondolkodni, mi lett volna, ha azt mondja igen. A New York trilógia első része is így kezdődik az – Üvegvárossal (City of glass), főhősünket felhívják, és ő nem mondja meg az igazat. A könyv 4. része, ima Salman Rushdie-ért – szó szerint. Az 5. részben pedig ismét rövid, saját ihletésű történetekkel magyarázza, miért is kell írni.

„In the end, you dont only write the books you need to write, but you write the books you would like to read yourself."

Összességében nagyon pozitívan értékelném a könyvet, bárkinek ajánlanám, a Paul Auster rajongóknak pedig kötelező darab!

Idézetek:

• I learned that books are never finished, that it is possible for stories to go on writing themselves without an author.
• Reality is a great deal more mysterious than we ever give it credit for.
• Most people tend to think of solitude a rather gloomy idea, but I don’t attach any negative connotation to it. It’s a simple fact, one of the conditions of being human, and even if we’re surrounded by others we essentially live our lives alone: real life takes place inside us. … we can think, and because we think, we’re always in to places at the same time.
• ..you don’t begin to understand your connection to others until you are alone. And the more intensely you are alone, the more deeply you plunge into a state of solitude, the more deeply you feel that connection.
• If there is a pencil in your pocket, there’s a good chance that one day you’ll feel tempted to start using it.

A Jeltisev család – dráma az orosz tajga határában

Jeltisev családdal még az idei könyvfesztivál körüli időkben találkoztam először, szerintem akkoriban is adta ki az Európa. Aztán valamikor júniusban vettem meg, egy kis Alexandrás akció keretein belül.

Nem tudtam túl sokat sem a szerzőről, sem a könyvről, teljesen a rövidke tartalmára hagyatkoztam, amit a könyvhöz írtak. Reménykedtem benne, hogy legalább kicsit azt kapom, amire számítok. Rideg Oroszországot, családi drámát. Nem kellett nagyot csalódnom. Sőt, ha a drámai oldalát nézzük, talán kicsit túlzottan sok is volt a lelkemnek.

A sztori egy 4 tagú orosz családról szól, akinek a legfiatalabb tagja börtönben van, és miután a rendőr apa is problémákba kerül, elveszítik a városi lakásukat, és – mivel a garázson kívül a Moszkvicsnak – másuk nincsen, falura kell költözniük, Tánya nénihez. A néni szinte összedőlni készülő házban lakik, és eddig maga művelte meg a földet és rakott el télirevalót. Amikor a rokon vendégek megérkeznek – és beköltöznek, kicsit úgy néz ki, mintha nem is ismerné őket. Nem sokat beszél, de néha nagyokat mond. A család hiába költözik nagy tervekkel a szegényes faluba, hogy majd építkeznek, valahogy mindig tolódik a dolog. Az idősebbik fiuknak sem a munkán jár az esze, inkább szórakozni próbál, a gyenge választékban a faluban. Hamar megházasodni kényszerül, így a család  tervei az új házról egyre távolibbnak látszanak. Az anya szorgos volt, dolgos, próbált mindent megoldani, megszépíteni, amíg el nem ért egy pontra, amikor már semmi nem érdekelte, és lassan csúszott le a fertőbe. Eleinte kizártnak tartotta volna, hogy ő piacon árulja az erdőben szedett loncot, később a szükség csak rávitte. Ugyanúgy történt a szesz árusításával. A család egyre mélyebbre süllyedt, és lehetetlenség volt megállni. Minden pénzük lassan elfogyott, eladták a garázst is, de abból a pénzből sem épült fel a ház.

A család egy tipikus egyszerű, szovjet család. Olvasva a történetet, teljesen úgy éreztem magam, mintha én ezt a családot ismerném. Szerintem mindannyian ismerünk egy-egy ilyen családot. Vagy mert a szovjet kultúra és a keleti beütés még mindig közelebb van hozzánk, mint a nyugati, főleg a kisvárosokban és falvakban. Az anya rendkívül emlékeztetett engem Gervaise-ra, Zola Patkányfogójából, ahol szintén a könyv végére, a szorgos asszony minden erényét elvesztette és a társadalmi és erkölcsi ranglétra aljára süllyedt.

Egy teljesen igaz, valós, hiteles érzésű olvasmány, egy kemény, rideg orosz faluban, egy család, aki túlélni próbál a zord körülmények között, az új és borzalmas élethelyzetben, és akik legerősebb próbálkozásuk ellenére is, mindenben elbuknak. Habár sok rossz a végére nekem már sok volt, csakis ajánlani tudom ezt az olvasmányt, és remélem hamarosan újabb Szencsin műveket olvashatunk magyarul.

Joel Dicker: Az igazság a Harry Quebert ügyben

Az igazság a Harry Quebert ügyben című könyvvel először, valamikor tél végén, vagy tavasz elején találkoztam, az egyik idegen nyelvű könyvesboltbam, amikor nézelődtem. Csak a kezembe került, és miután elolvastam a hátulján a tartalmát, felírtam magamnak, hogy majd valamikor megveszem. Aztán később, egy véletlen során rájöttem, hogy magyarul is megjelent J. Így valamikor tavasz végén megrendeltem a magyar verziót – és nem tipikusan – nagyon hamar el is kezdtem olvasni.

A  sztori főszála, 2 ember életén át mutatkozik meg, egy fiatalabb és egy idősebb íróéban. A fiatalabb Marcus, aki miután hipp-hopp híressé válik az első könyvével, szenved a 2. könyve leadási határidejével. Olyannyira, hogy teljesen írásképtelen. Ekkor fordul régi tanárához, és mentorához, Harry Queberthez, akin keresztül megismerkedhetünk kicsit Marcus fiatalkorával is. Akkor is jelen van, amikor Harryt gyilkosság vádjával börtönbe csukják, és titkok sora kerül napfényre a múltjából. Marcus nyomozni kezd, hogy bebizonyítsa barátja ártatlanságát.

Nagyon tetszett a könyvben az írói légkör, az írók problémái, élete, mindennapjai. Betekintést nyerhetünk abba, milyen nyomást gyakorolnak az ügynökök és kiadók az írókra. Az olvasó kicsit bepillanthat a kulisszák mögé. El tudom képzelni, hogy sok író küzd ugyanazzal a problémával, amivel a mi fiktív karakterünk is, hogy a nagy sikert hozó könyv után már nem tudja tartani a minőséget. Ami a könyv íróját, és írói teljesítményét illeti – és most Joel Dickerre gondolok – néhol az volt az érzésem, hogy csak összedobta a szöveget. Ami Harry és Nola megismerkedését illeti, szerintem eléggé nem reális. 2 nap alatt, teljesen primitív beszélgetésekből a 30 akárhányéves író beleszeret egy 16 éves lányba. Talán hihető lett volna, ha beleír néhány különlegességet, ami vonzóvá tette volna a lányt. De nem írta azt sem hogy idősebbnek nézett ki, vagy hogy okosabb volt mint az átlag. Volt köztük valami gyermeteg párbeszédek sorozata, és már fülig szerelmesek voltak. És ha már a párbeszéd, akkor megjegyezném még a többi párbeszédet is a könyvben. Néhol tényleg túl egyszerű volt. Túl sok információt próbált belezsúfolni, és azokra nem szánt időt, hanem ha eljött az idő a leleplezésükre, akkor 4-5 mondat, és kész. Persze, ahogy egyre mélyebben olvassuk magunkat a könyvbe, mindenki gyanusított, és aztán azok az emberek – akik nem mellesleg haragszanak is rá – megosztják a hosszú évekig őrzött titkukat Marcussal, mintha csak a legbizalmasabb barátjuk lenne. Ez a sok karakternek, a sok titoknak és a folytonos új fejlemények felbukkanásának köszönhető.

Ezeket a hibákat leszámítva viszont egy mozgalmas, könnyen olvasható sztoriról van szó, amiben peregnek az események, végig tartja az izgalmat és valóban jól felépített. A negatív oldalai egyben a pozitívak is. A legvégén persze kapunk még egy meglepetést, ami a könyv elején nem is volt kérdéses. Összességében egy jól és könnyen olvasható könyv, ha mélyebbre ásunk, persze sok furcsa hibát találunk benne, ami talán azt az érzést kelti bennünk, hogy az író csak összedobta. Ennek ellenére azért ajánlom, egy jó kis kikapcsolódás azoknak, akik szeretik a hasonló műfajt.

„Nem tudom, hogy az írók magányosak-e, vagy inkább a magány, ösztönöz az írásra."

Sokk és csalódás. Bob Dylan nyerte az irodalmi Nobel-díjat

Olvasom, és sokkolódom. Bob Dylan nyerte az irodalmi Nobel-díjat. Hirtelen, azt hiszem, rosszul olvasom, biztosan van egy hasonló nevű író is, akiről nem tudok (hiszen maj’ minden éven olyan nevek kerülnek elő, akikről csak keveset tudni). De Bob Dylan? És mégis. Ő az. Még mindig az első perc sokkja. Mit keres Bob Dylan az irodalmi Nobel díj közelében? Igazat megvallva nem ismerem a dalait. De nem azzal van a baj. Hanem, hogy erre biztosan vannak zenei díjak. De OK. Ő írja a dalait. Ez akkor olyan mintha egy versíró nyert volna, akinek megzenésítik az írásait. Próbálom elfogadni. Bekapcsolom a youtube-ot. Random válogatok a dalai között. Kettőt meghallgatok, egyik sem tetszik. Mondjuk addig el sem jutok, hogy felfogjam a szöveget, mert már a zenei stílus sem jön be. Lehet rosszul választok. Kérek pár dallistát, amire illik a meghatározás: “for having created new poetic expressions within the great American song tradition”. Nem tudom, mit hallgassak?

És most disrespect nélkül. De ennyire nem tudták kinek adni a valódi írók közül? Vagy mi volt a baj? Ezért tolták el egy héttel a kihirdetését? Azt hiszem sosem tudjuk meg. Vagyis, lehet 50 év múlva (akkor kerül nyilvánosságra, hogy kiket jelöltek). Nekem leginkább azzal van a bajom, hogy miért  veszik el, ezt a nagyon fontos díjat, a valódi íróktól. Inkább bele sem gondolok, hogy aki évek óta vár, hogy hátha sorra kerül, mit érez. Bármynnire próbálok pozitív maradni, és keresni a jót benne, azon kívül, hogy igen ez akkor egy vers, amit el is énekelnek, nem találok. Indokot. Ne vegyék már el az íróktól, így is csak egyszer osztják egy évben. Számomra teljesen elvesztette ez a díj a komolyságát. Csalódott vagyok. És lehet, hogy ez sokaknak tetszik, és nagyon sok pozitív hozzászólást olvasok, de szerintem akik olvasnak, és figyelemmel kísérnek könyveket, azok nagyrészének ez felfoghatatlan vicc. Majd ha megszeretném venni a 2016-os irodalmi Nobel díjasának a könyvét, veszek egy CD-t? Tudom, tudom Bob  Dylant már az iskolákban is oktatják (ennek a helyességéről is lehet érdekességeket olvasni), és azt is tudom, hogy amerikaiak inkább örülnek ennek – hiszem már csipogtak, hogy milyen régen nem nyert amerikai irodalmi Nobel díjat, de ez így nem helyes. Nevezzetek maradinak, vagy butának, de szerintem a svéd akadémia elkanyarodott a díj és az kitüntetés alap koncepciójától. Inkább egy teljesen ismeretlennek, de annál jobbnak adták volna, és ezzel is gazdagodott volna a világ, és az irodalmi tudat.

Olvasás éjszakája - rövidke élményem - Vámos Miklós könyvbemutató

Szombaton újra megrendezték az olvasás éjszakáját, és annak ellenére, hogy 3-4 program meglátogatását terveztem, mégsem úgy alakult a délutánom, hogy megtegyem. Örültem az idei felhozatalnak, ugyanis tavaly vagy tavalyelőtt úgy vártam, és végül, amikor a program kikerült, semmi sem érdekelt, amire elmentem volna. De mint már említettem, a napom nem úgy alakult, így végülis csak „beestem” 8-ra az Alexandrára, hogy legalább Vámos Miklós könyvbemutatóját meghallgassam. És milyen jól tettem. Természetesen most sem okozott csalódást.

Még megjelenés előtt elhozta nekünk a legújabb könyvét, a Hattyúk dalát. A könyv egy történelmi értekezés, ami visszanyúlik 2000 éves távlatokba, foglalkozik Jézus Krisztussal, és a magyarok történelmével is. Rengeteg könyvet elolvasott, hogy létrejöhessen ez a mű. A magyar történelem kérdőjelein kívül, a migráns kérdéseket is feszegeti benne. Vagy inkább azon keresztül próbálja magyarázni. Érdekessége, hogy minden fejezet egy szépirodalmi idézettel kezdődik, amiknek a „megfejtéseit” a könyv hátuljában találhatják az érdeklődők. Állítása szerint, minden művének van egy fő gondolata, egy mondanivalója, üzenete. Neki ebbe a gondolatba bele kell szeretnie ahhoz, hogy könyvet  tudjon róla írni. Reméli, hogy aki elolvassa, az kap valamit az ő derűs életszemléletéből, és bízik benne, hogy a könyv elolvasása után mindenkinek jobb lesz.

Vámost én sokáig tudom hallgatni, bármilyen sztorival is jön, mindig jópofa. Az a személy akivel csak leülne az ember beszélgetni. Most is hozott más témákat, felhozódott az éppen megszűnt Népszabadság, és „újramagyarázta” Anna Karenina-t is. Akik eddig nem ismerték őt – és most már egyre kevesebb műsora is van, mert mint most is megjegyezte, hogy a mostani tévékbe nem készítene műsort – azoknak mindenképpen ajánlom!

Őszi könyves díjak

Megjött az ősz, és ezzel a szuper évszakkal egyben jönnek a sok-sok könyves díjak is, az elkövetkező hetekben. Először kezdünk az irodalmi Nobel-díjjal, utána jön a Man Booker Prize még októberben és novemberben a National Book Awards. Úgyhogy hamarosan egy-két név az irodalomban újrakiadásra kerül, vagy esetleg lefordításra, és hamarosan a magyar kiadók egyike is lecsap rájuk. Talán, ami a magyar kiadókat illeti, ők inkább csak a Nobel díjasoknak szoktak nagyobb felhajtást keríteni, a többi díjjal inkább külföldön foglakoznak többet, pedig itthon is kellene.

A legközelebbi díj, ami szinte már itt van a küszöbön – pedig még egy héttel később is jelentik be, mint szokták – a Nobel díj, október 13-án. Természetesen a szavazás szuper titkos, de ez még sosem zavarta meg az olvasókat, hogy reménykedjenek és tippeljenek a következő nyertesre. A fogadóirodák legmagasabb fokán – ismét – a japán Murakami áll, kiegészítve a szíriai Adonis-szal. Őket követi Philip Roth, James Carol Oates, a kenyai Ngugi Wa Thiong’o, az albán Ismail Kadare és a spanyol Javier Marías. Én csak annyit fűznék hozzá, hogy sok név ugyanaz, akiket tavaly is vártak, egy név, pedig már tudjuk hogy évek óta várja, hogy megkapja, de hát ez nem így működik. Sőt, azt mondanám, minél tovább vár valaki, annál kisebb az esélye a győzelemre. Gyakran, a legtöbb ember számára ismeretlen név győz. És persze, hogy az amerikaiak oda-vissza lennének egy győzelemtől, de mint tudjuk a svédek mindig előnyben részesítik valamilyen más ország szerzeményét. Így amerikában nem is kap nagy reflektorfényt ez a díj.

A Man Booker Prize eredményhirdetése október 25.-én várható, jelenleg már csak 6 anyag várja a döntést. Régebben ez a díj Nagy-Britanniára, Írországra, a Commonwealth államokra és Zimbabwe-ra limitálódott, most viszont változtattak a szabályokon. Bármilyen szerző pályázhat, akinek a műve kiadásra került Nagy-Britanniában és angolul volt megírva. Az idei hatos:

• Paul Beatty: The sellout
• Deborah Levy: Hot milk
• Graeme Macrae Burnet: His bloody project
• Ottessa Moshfegh: Eileen
• David Szalay: All that man is
• Madeleine Thien: Do not say we have nothing

A National Book Awards díjait 4 kategóriában adják, fiction, non-fiction, poetry és young people’s literature (a hitelesség kedvéért nem fordítottam a kategóriákat). Eddig még csak a hosszú lista elérhető, a rövid holnap lát napvilágot, és végül november 16.-án derül fény a győztesre. Mivel itt túl hosszú lenne  a felsorolás, nem teszem, nézzetek utána, vagy várjátok meg a holnapot a rövidért. Nekem néhány favoritom van, akik már fel is kerültek a kívánságlistámra még korábban. Ezekkel a könyvekkel annyi a a probléma, hogy szerintem minimális számuk fog magyarul megjelenni. Így akik nem tudják eredeti nyelven elolvasni, azokkal kiszúrás. Mindenestre ajánlom mindkét kategória könyveit, mert számomra sok érdekes történet akad köztük.

Több infó itt.

Gárdos Péter: Hajnali láz

A Hajnali lázról először akkor olvastam, amikor még  nem volt körülötte ez a nagy figyelem és felhajtás. Legalábbis én nem éreztem. Aztán lehet, hogy csak lemaradós üzemmódban voltam. Gondolkoztam rajta mindig, hogy  vegyem-e meg, aztán egy Libris akcióra volt szükség, még januárban, hogy végül megtegyem.

A könyvet jó egy hét alatt olvastam el, még június elején. Ennek több oka is volt. Az egyik, hogy a kiadásában, nem követték a „spóroljunk a lappal” metódust, hanem jó vastag lapokra nyomtatták, óriás betűkkel, és nemhogy nagy szóközökkel, de most még nagyon széles lapszélekkel is. A másik ok az volt, hogy a tartalma annyira egyszerű volt, hogy nem követelt sok figyelmet és gondolkodást. Sok párbeszéd volt benne, így gyakran egy sor annyi szöveg tett ki, hogy „jó”.

A története szerintem mostanra már mindenkinek ismerős, Gárdos Péter, a szülei találkozását írja meg, egy svéd helyszínen. Mindkettőjüket kórházban ápolják, a pasi meg mindenáron meg akar nősülni, és szétküld vagy 100 levelet mindenféle nőknek, hogy találjon valakit… Itt el is vesztette a szimpátiámat. Végül nagyon hamar rátalál Lilire. Az orvosa nagyon rövid időt jósol neki, de ez őt nem tántorítja el, sőt szinte süket fülekre talál. A másik oldalon pedig Lili erőlködését látjuk, akinek egyik „barátnője” Gold Judit még meg is nehezíti a dolgát. Nem örül Lili új barátjának, és próbálja elválasztani őket.

És ez az a rész, amire kíváncsi lennék, mi is történt. Mivel bekerült a könyvbe, így feltételezem, hogy erre rájöttek, de soha sehol nem említik, milyen módon lepleződött le Judit. Pedig ezt vártam a végéig. Így hát nem tudom, hogy ez már csak az író képzelete szüleménye volt-e, hogy egy kicsit izgalmassá tegye a történetet, vagy valóban megtörtént.

Nem akarok rosszat írni a könyvről, de messze nem érte el szerintem azt a szintet, hogy ilyen nagy reflektorfénynek örvendjen. Legalábbis a könyv, nem. Semmi különös nem volt benne, semmi extra írói teljesítmény, talán csak a háttere a történetnek, de az is minimális. A szereplők egyszerűek voltak, nem rendelkeztek semmilyen figyelemreméltó tulajdonsággal, és ha csak azt vesszük, hogy az egész könyvben egy körforgása ment a levelezés-orvoslátogatás-találka szervezésének, hát az nem valami sok. Kicsit nagyobb elvárásaim voltak felé, a történet érdekesnek tűnt, de végül még hiányosan is zárult. Egy kis epilógust írhatott volna, hogy mégis mi történt pár évvel később. De csak ennyit kaptunk.

Könyvek szlovák kiadásai

A héten otthon voltam szabadságom, és az utam az egyik város könyvesboltjába is vezetett. A szlovákiai könyvesbolt-lánc egyik kisebb üzletében nézelődtem, a Panta Rhei-ben. Annyi szép kiadást találtam, hogy úgy döntöttem megér egy külön bejegyzést. Igazat megvallva, eléggé elvagyok maradva a könyvek szlovák megjelenésével, mert miért is olvasnám szlovákul, ha tudom magyarul? Na mindegy, lehet ezért is lepődtem meg. Még Donna Tartt – Goldfinch-je is már rég elérhető szlovákul, a magyarra pedig még várni kell (remélem már nem sokat, annak idején őszre ígérte a Park kiadó, azért nem vettem meg eddig angolul). Aztán egy pingvines könyvet fogtam meg, ezt nem ismertem, csak annyira tetszett a kiadása. A lapjai szélei pirosra voltak festve, a könyv fedele pedig krém színű, és olyan érdes. Öröm megfogni. Remélem a sztorija is olyan jó lesz mint a kiadása, mert elég zsákbamacskásan vettem meg :). Címe - Barátom a pingvin, egy tanárról szól, aki egy dél-amerikai útja során megment egy pingvint, és hazaviszi. Egyébként úgy néz ki, igaz történet.

Aztán a klasszikus irodalom polcon maradt tátva a szám. Van egy nagyon szép sorozatuk, klasszikusokkal, minden könyv egyforma köntösben, de különböző színben jelenik meg. Hemigwayből volt a legtöbb, és mivel megtaláltam a Magyarországon ritkaságszámba eső Vándorünnepet, így ezt is most szlovákul vettem meg. Mondjuk megrendelhettem volna angolul is, de úgy megtetszett ez a sorozat.

Aztán megláttam Gárdos Péter Hajnali lázát is szlovák kiadásban, és bizony tetszett nekem a leveles borítójával. Jól visszaadja a könyv tartalmát. Aztán láttam még Az igazság és más hazugságok című könyv szlovák változatát (egyébként a magyar már megvan nekem). Ez a kiadás kifejezetten jobban tetszett, egy írógép volt rajta és azon íródott ki a cím. Aki pedig tudja miről szól a könyv, annak szerintem értelmet ad ez a verzió.

Sok más meglepetést is láttam, szlovákul már ki van adva Colm Toibin Brooklyn című könyve, amit tudom, sokan a film miatt már várnak (nekem annakidején tetszett). Megtaláltam néhány Zolát is, ugyan azok csehül voltak meg, de azok után már utána jártam korábban, tudom, hogy a csehek kiadták mindent.

A harmadik könyvet szintén csak megtetszésből vettem meg, nem tudom pontosan milyen lesz. A címét úgy fordítanám, hogy A gurulós könyvtár.

Nem volt olcsó a 3 könyv, amit végül megvettem, de nagyon örülök nekik. A Hemingwayt még meggondolom angolul, de a másik kettőt elolvasom szívesen szlovákul.