Irodalmi hírek, az amerikai elnökválasztással kapcsolatban

Valószínűleg mindenkinek van véleménye a nem régi amerikai elnökválasztások eredményéről, és novembertől ilyen-olyan meglepően támogató, vagy ellenes megjegyzéseket lehet hallani a világ különböző fontos embereitől. Én – a The Guardian néhány régebbi írása alapján – azokat a híreket gyűjtöttem össze, amik valamilyen módon – közvetve vagy közvetlenül – kapcsolódnak, a nemrégen hivatalba lépett amerikai elnök személyéhez.

Talán senkit nem lep meg, hogy az új elnök nem egy irodalmár, és sokak szerint a saját életrajzán kívül (The art of the deal) semmit nem olvasott még el. Obamával ellentétben, akinek a nyári olvasás listái, vagy könyvesbolt látogatásai, sokakat motiváltak. Állítása szerint, a könyvek lelassították, és engedték, hogy jobb képet kapjon dolgokról és mások életébe jusson a segítségükkel. Ezek után nem kell csodálkoznunk, ha az új elnököt a modern idők legkevésbé olvasott elnökének titulálják. Tony Schwatznak, az életrajza szellemírójának afelől is kétségei vannak, hogy Trump a saját könyvét olvasta-e. Ezek után, talán fel sem fogta, mekkora reklámot csinált a beiktatása után, egy nagy klasszikusnak, amikor Kellyanne Conway (Trump tanácsadója) az „alternatív tény” nevű fogalmat használta, hogy megmagyarázza a sajtófőnök egyik észrevételét. Mivel „alternatív tény”, együtt más elvont szavakkal, mint a „duplagondol”, „gondolatbűn” és „újbeszél”, Orwell utópisztikus, 1984 című művében találhatók, így meg sem lepődünk, hogy a könyv hamar a 6. legnépszerűbb lett az Amazon eladási listáján.

Ezek után, már csak 2 amerikai író reakciójáról írnék. Egyik Paul Auster, aki a sokk után, hogy Trump lett az elnök, úgy érezte tennie kell valamit, így elvállalná  a PEN America elnökségét. Már sokszor ajánlották neki, de eddig mindig visszautasította. Most azt nyilatkozta, ha 2018-ban is felajánlanák, elvállalná. A PEN Amerika különböző programokon keresztül támogatja az írókat, irodalmat, kultúrát. Trump igazgatása alatt, visszaakarják szorítani ezeknek az intézményeknek a támogatását. Auster állítása szerint, nagyon nehezen tudná megbocsátani magának, ha nem indulna ezért a pozícióért, most, hogy Trump vette át az igazgatást Amerika fellett. Egy másik meglepő vagy kevésbé meglepő nyilatkozatott Paul Beattytől hallhattuk. Ő nyerte tavaly a Man booker díjat a Sellout című regényével. Ő azt mondta, (feketeként) számára Trump-féle amerika mindig is létezett. Fehér fölényeskedés, xenofóbia és érőszak, olyasmi, amivel ő és más „nem-fehér-amerikai” társa együtt nőtt fel. Nem akar túl pesszimista lenni, és nem is akar jövőről nyilatkozni, de azt nem bízik Trumpban, sem a mögötte álló emberekben.

Ezek voltak az e heti érdekességek, amik Trump beiktatása után mindössze 1 héttel ellepték az internetet. Később biztosan lenyugszanak a kedélyek, de azért örülök, hogy néhány író, akiket szeretek (Paul Auster, Stephen King), hasonlóképpen vélekedik a történtektől, mint a legtöbb épeszméjű ember.

"Négy láb jó láb, két láb rossz."

Milyen rövid is volt az Állatfarm. Olyan hamar elolvastam, mondjuk olvastatta is magát, meghát sokat utaztam is azon a héten. Az éven a második Orwell könyvet olvastam, nem olyan régen még az 1984-et fejeztem be.

Már a közepe táján annyira felcseszte az agyamat a könyv. Jobbanmondva a disznók viselkedése. Annyira idegesítő volt, hogy a többi állat ennyire „birka” volt, képletesen szólva. Megengedtek a disznóknak mindenféle igazságtalanságot, és elhittek nekik mindenféle meséket. A könyv lényege ugyanis az, hogy az állatok átveszik az uralmat a major felett, elüldözik a gazdát és a feleségét, és a disznók állnak a major élére, azzal az ígérettel, hogy minden sokkal jobb lesz mint annakelőtte, több élelem és kevesebb munka jut az állatoknak. A disznók válnak a major főnökeivé, ők hozzák meg a döntéseket és a szabályokat amihez minden állatnak tartania kell magát. Fel is írják a falra a 7 parancsolatot, és a tanulékonyabb állatok el is olvassák a többieknek. Persze ezeknek a parancsolatoknak később értelme vész, megváltoznak, vagy teljesen eltörölődnek, amint rájönnek a disznók, milyen kényelmes is diktátorként, semmirekellőként élni.

A legjobban Bandi lovat sajnáltam, aki nagyon sokat dolgozott, persze ő neki sem lehetett túl sok sütnivalója, aki így követi a disznók igazságtalan utasításait. És még szabadidejében is dolgozik, csak hogy bevágódjon. Ha ember lenne biztos utálnám :D Na de szóval, ahogy megöregedett, és legyengült majd a baleset után már nem volt a régi önmaga, orvos helyett a vágóhídnak adták át a lovat. Persze a többi állat azt is bevette a disznóknak, hogy csak azért olvasták a kocsin a vágóhíd feliratot, mert az orvos nem írta még át.

Végig arra tanították az állatokat, hogy az, aki két lábon jár: ellenség. Aki négy lábon jár, vagy szárnyai vannak: barát. Vagy a birkák állandó mondata: „négy láb jó láb, két láb rossz”. Persze, aztán a végén, amikor a disznók elkezdenek az örök ellenséggel az emberekkel barátkozni, ők is úgy látják jónak, ha már nem 4 hanem 2 lábon járnak. Szóval szó ami szó, azt hiszem a könyv alaptartalmát mindenki ismeri, miszerint minden állat egyenlő, de néhány állat egyenlőbb. Maga a könyv tetszett, könnyű is volt olvasni, meg persze túl hosszú sem volt. A könyv óriási szimbolizmus, amit nem is akarok elemezni, mert azt mindenki elolvashatja hozzá, és ajánlom is. Ami érdekes, hogy a főszereplő disznót, Napoleont (aki ugye Sztalint testesíti meg), a könyv francia kiadásában Cesarnak nevezik.

ezerkilencszáznyolcvannégy

Az 1984 és közém, hosszú idő emléke kötődik. Első nekifutásom sok évvel ezelőtt történt, még gimis koromban, de mint már sokszor írtam, befejezés előtt visszaszállították a könyvtárba.

Amikor elkezdtem másodszor újraolvasni, ugyanazt az élményt kaptam, mint először. Nem tudtam letenni. Először csak otthoni, esti olvasmánynak szántam, mert egy vastagfedeles kiadást vásároltam meg (azóta bánom hogy nem csak a diákkönyvtárosat, de erről majd később) és túl nehéz lett volna cipelni és még a táskámba sem fért volna bele. De hát amikor olyan kíváncsi az ember, hogy hogy folytatódik, nagyon hamar elveti a nehéz és nagy  jelzőket és inkább cipeli még a könyvet is a kezében a laptopon és a spanyol könyveken kívül.

Nem tudom mennyire kell bemutatni a könyvet. Egy szocializmus/egypárt uralmi rendszerben játszódó történet, ahol a Nagy Testvér mindent lát. Az emberek lakásai be vannak kamerázva és lehallgatva, csak bizonyos megszabott elvek alapján élhetnek. A párt mindent meghamisít, ami a rossz nevét kelhetnék. Ha valamit hibásan jósoltak meg a múltban, ami a jelenben nem következett be, azt simán kiradírozzák és átírják, ezzel minden régi bizonyítékot meghamisítanak. A gyerekeket már óvodás koruktól besúgónak nevelik, akik nem irtóznak beköpni a saját szüleiket sem ha kell. Ami pedig aztán történik az emberekkel, a könyv elején csak találgatni lehet. A végén nyilvánvalóvá válik, ugyanis ez történik a főhősünkkel, Winston Smith-el, és talán innen kezdődik a könyv kicsit nehéz olvasmány lenni. Itt már aztán harcoltam az olvasással, ugyanis kínzásról azért mégsem szívesen olvas az ember. A lényeg, hogy az ilyen embereket megpróbálják átnevelni, kiűzni belőlük minden bűnös gondolatot a párttal szemben, és elhitetni velük, hogy már nem is így gondolják.

Alapjában véve nagyon pozitívan értékelném a könyvet, a kiadását, mint már említettem kevésbé. Nagyon nehéz könyv, feleslegesen vastag lapokkal. A papírborító alatt figyelő „nagy testvér” meg szörnyen taszító, rá kellett ragasztanom egy poszt-itet, hogy ne lássam. Nekem volt egy elképzelésem nagy testvérről, de az nem ilyen volt. Ha már annyira ezt akarták sugallni, elég lett volna oda tenni egy számpárt vagy ilyesmi.

Szerettem volna még szólni, a könyvben elhangzott érdekességekről, mint a „duplagondol” vagy „gondolatbűn”. Esetleg a szeretet minisztérium (ahol a kínzások folytak) vagy a bőségminisztérium és így tovább.

„A háború: béke;

A szabadság: szolgaság;

A tudatlanság: erő.”

Ahogy a könyvet olvastam, valahogy úgy képzeltem, hogy Orwellnek vagy volt köze a szocializmushoz, mármint saját bőrén átélte, vagy valami komoly ismeretei kellettek hogy legyenek róla, mert amit leírt, azt akár egy „szocializmus jövőjének” is lehetne tekinteni. Néhány esetben az volt az érzésem, ilyesmi működhet Észak-Koreában. Ami elég szomorú.

• „Olyan álom volt ez, amelyben megvannak ugyan az álmok jellemző kellékei, mégis valahogyan folytatása az ébrenlétnek, s benne olyan tényekre és gondolatokra jön rá az ember, amelyek ébredés után is újnak és fontosnak tűnnek.”
• „Legfélelmetesebb ellenségünk, gondolta, a saját idegrendszerünk. A bennük lévő feszültség bármelyik pillanatban kész átalakulni valamilyen látható tünetté.”
• „Így van ez, értette meg, minden hősiesnek vagy tragikusnak látszó helyzetben. A csatatéren, a kínzókamrában, a süllyedő hajón az ember mindig elfelejti azokat a célokat, amelyekért küzdött…”
• „Az érzéseidet nem változtathatják meg. Hiszen magad sem tudod megváltoztatni őket, még ha akarnád is. A legapróbb részletekig felfedhetnek mindent, amit tettél, mondtál vagy gondoltál; a szíved belseje azonban, amelynek működése még önmagad számára is rejtély, bevethetetlen.”
• „Ha az emberi egyenlőséget örökre el akarják hárítani, akkor az uralkodó elmeállapotnak a szabályozott őrületnek kell lennie.”
• „Minden történés az agyunkban megy végbe. Ami minden agyban megtörténik, az valóban megtörténik.”
• „Most értette meg első ízben, hogyha az ember titokban akar tartani valamit, önmaga elől is el kell titkolnia.”