Irodalmi hírek, az amerikai elnökválasztással kapcsolatban

Valószínűleg mindenkinek van véleménye a nem régi amerikai elnökválasztások eredményéről, és novembertől ilyen-olyan meglepően támogató, vagy ellenes megjegyzéseket lehet hallani a világ különböző fontos embereitől. Én – a The Guardian néhány régebbi írása alapján – azokat a híreket gyűjtöttem össze, amik valamilyen módon – közvetve vagy közvetlenül – kapcsolódnak, a nemrégen hivatalba lépett amerikai elnök személyéhez.

Talán senkit nem lep meg, hogy az új elnök nem egy irodalmár, és sokak szerint a saját életrajzán kívül (The art of the deal) semmit nem olvasott még el. Obamával ellentétben, akinek a nyári olvasás listái, vagy könyvesbolt látogatásai, sokakat motiváltak. Állítása szerint, a könyvek lelassították, és engedték, hogy jobb képet kapjon dolgokról és mások életébe jusson a segítségükkel. Ezek után nem kell csodálkoznunk, ha az új elnököt a modern idők legkevésbé olvasott elnökének titulálják. Tony Schwatznak, az életrajza szellemírójának afelől is kétségei vannak, hogy Trump a saját könyvét olvasta-e. Ezek után, talán fel sem fogta, mekkora reklámot csinált a beiktatása után, egy nagy klasszikusnak, amikor Kellyanne Conway (Trump tanácsadója) az „alternatív tény” nevű fogalmat használta, hogy megmagyarázza a sajtófőnök egyik észrevételét. Mivel „alternatív tény”, együtt más elvont szavakkal, mint a „duplagondol”, „gondolatbűn” és „újbeszél”, Orwell utópisztikus, 1984 című művében találhatók, így meg sem lepődünk, hogy a könyv hamar a 6. legnépszerűbb lett az Amazon eladási listáján.

Ezek után, már csak 2 amerikai író reakciójáról írnék. Egyik Paul Auster, aki a sokk után, hogy Trump lett az elnök, úgy érezte tennie kell valamit, így elvállalná  a PEN America elnökségét. Már sokszor ajánlották neki, de eddig mindig visszautasította. Most azt nyilatkozta, ha 2018-ban is felajánlanák, elvállalná. A PEN Amerika különböző programokon keresztül támogatja az írókat, irodalmat, kultúrát. Trump igazgatása alatt, visszaakarják szorítani ezeknek az intézményeknek a támogatását. Auster állítása szerint, nagyon nehezen tudná megbocsátani magának, ha nem indulna ezért a pozícióért, most, hogy Trump vette át az igazgatást Amerika fellett. Egy másik meglepő vagy kevésbé meglepő nyilatkozatott Paul Beattytől hallhattuk. Ő nyerte tavaly a Man booker díjat a Sellout című regényével. Ő azt mondta, (feketeként) számára Trump-féle amerika mindig is létezett. Fehér fölényeskedés, xenofóbia és érőszak, olyasmi, amivel ő és más „nem-fehér-amerikai” társa együtt nőtt fel. Nem akar túl pesszimista lenni, és nem is akar jövőről nyilatkozni, de azt nem bízik Trumpban, sem a mögötte álló emberekben.

Ezek voltak az e heti érdekességek, amik Trump beiktatása után mindössze 1 héttel ellepték az internetet. Később biztosan lenyugszanak a kedélyek, de azért örülök, hogy néhány író, akiket szeretek (Paul Auster, Stephen King), hasonlóképpen vélekedik a történtektől, mint a legtöbb épeszméjű ember.

Paul Auster: The red notebook

Nyáron egy vékony kis könyvecskét olvastam el Paul Austertől. Még tavasszal, egy véletlen angol könyvesbolt nézelődéskor találtam rá, és mivel még nem volt meg, megörültem neki, és megvettem. Aztán kicsit megijedtem, mert miután jobban nézegettem – olvastam a tartalmát, eszembe jutott, hogy már egy vékony, önéletrajz ihletésű könyvét olvastam magyarul. Ez persze annak ellenére, hogy a címük nem egyezik – hiszen láttunk már nagyon félrefordított könyv címeket. Szerencsére kiderült, hogy nem ugyanazokról a könyvekről van szó.

A The red notebook 5 részre osztódik. Az első része, rövid, pár oldalas elbeszélések gyűjteménye, amelyeket Paul, saját életéből merített, vagy saját élményei, vagy mások által megismertek. Ezek a kis történetek nagyon jók voltak, azt gondoltam, ha az egész könyv ilyen, akkor szeretni fogom. A történetek főleg különös véletlenekről szóltak, amik már annyira hihetetlenek, hogy az ember azt feltételezné, hogy csak kitaláció. Az meg még csak olaj a tűzre, hogy valóban mind vele történt meg, vagy az ismerőseivel, vagy az ismerősei ismerőseivel. Aztán következett a második rész, ami pár oldal után, kétségeket ébresztett bennem, hogy most valójában jó lesz-e ez a könyv vagy sem... Hihetetlen lassú volt, unalmas – legalábbis nekem. Egy teljes történet, nem volt részekre bontva, és inkább egy irodalmi történészeti szakszövegnek nevezném, aminek számomra se füle se farka nem volt, nem is beszélve a tényről, hogy ilyet magyarul is nehéz megemészteni, nem még angolul.

Aztán jött a harmadik rész, ami megint nagyon érdekes lett. Ez a rész interjúkat tartalmazott Paul Austerrel, imitt-emitt kis ismétlésekkel, de egyébként nagyon izgalmas darabja a könyvnek. Hiszen interjúkat olvasni egy olyan íróval, akit az ember egyébként is szeret, olyan, mintha magával a szerzővel beszélgetnénk, is mi is lehetne ennél jobb? Ezek a riportok is vissza-vissza térnek a véletlenekhez, a sorshoz. És megint megemlít bennük nem egy olyan esetet, amik vagy meglepőek, vagy esetleg olyan semmiségek, amit egy halandó ember észre sem venne. Megismerkedhetünk, milyen véletlen telefonhívás vezetett a New York trilógia megírásához. Amikor többször egymás után azzal hívták fel, hogy egy bizonyos detektív irodát keresnek, azon kezdett el gondolkodni, mi lett volna, ha azt mondja igen. A New York trilógia első része is így kezdődik az – Üvegvárossal (City of glass), főhősünket felhívják, és ő nem mondja meg az igazat. A könyv 4. része, ima Salman Rushdie-ért – szó szerint. Az 5. részben pedig ismét rövid, saját ihletésű történetekkel magyarázza, miért is kell írni.

„In the end, you dont only write the books you need to write, but you write the books you would like to read yourself."

Összességében nagyon pozitívan értékelném a könyvet, bárkinek ajánlanám, a Paul Auster rajongóknak pedig kötelező darab!

Idézetek:

• I learned that books are never finished, that it is possible for stories to go on writing themselves without an author.
• Reality is a great deal more mysterious than we ever give it credit for.
• Most people tend to think of solitude a rather gloomy idea, but I don’t attach any negative connotation to it. It’s a simple fact, one of the conditions of being human, and even if we’re surrounded by others we essentially live our lives alone: real life takes place inside us. … we can think, and because we think, we’re always in to places at the same time.
• ..you don’t begin to understand your connection to others until you are alone. And the more intensely you are alone, the more deeply you plunge into a state of solitude, the more deeply you feel that connection.
• If there is a pencil in your pocket, there’s a good chance that one day you’ll feel tempted to start using it.

Paul Auster: Máról holnapra

Mostanában vagy olvasok, vagy veszek olyan kvázi életrajz ihletésű könyvet, amiben a szerző arról ír, hogyan vált belőle író, hogyan jutott el azon a bizonyos rögös úton addig, hogy kiadják munkáját és valóban írónak nevezhesse magát. Jelen esetben, Paul Auster könyvét, a Máról holnapra-t olvastam.

A könyv elég vékony, és főleg az író fiatalkorát mutatja be. Először a kisgyerek Pault, azokból az időkből, amikor a szülőkkel élt, aztán már azt a Pault, aki próbálta a saját kenyerére valót megkeresni. Lehetősége volt sokat utazni, többször járt Párizsban, ahol hosszabb időket töltött. Dolgozott különböző nyári munkákat Amerikában, egy alakalommal egy hajón is volt mindenes hónapokig. Második Párizsi tartózkodásáról mesél hosszabban, hogyan kérték fel francia-angol fordításokra, hogyan keveredett többé-kevésbé filmes körökbe. Egészen ezekig az évekig semmi valamirevalót nem tudott produkálni, írt néhány verset, de a legtöbb munkáját nem tartotta meg. Nagyon gyakran valóban, „máról-holnapra” élt, éppen csak annyijuk volt, amire szükség volt. Aztán Amerikába visszatérte után kapott egy ösztöndíjat a Columbia Egyetemtől, és ez egy kis időre „megmentette” őket.

A könyvről általában annyit, hogy könnyű olvasmány, nem volt olyan érdekes számomra, mint a Stephen King féle On writing (ha már írásról Paul Austertől, akkor inkább ehhez az áprilisi bejegyzésemhez hasonlókat kéne összeszedni), de azért ilyen típusú könyveket mindig szívesen fogok olvasni. Még vár a polcomon egy hasonló, Nabokov tollából, aztán szét kellesz néznem, ki írt még hasonlót. Ami Austert illeti, tudom, hogy neki is sok mondanivalója lenne, csak meg kéne írnia (újra: az az interjú vele áprilisban – priceless) J.

„Sometimes you have to wait a long time, before stories find their ending”

Éppen egy interjút hallgattam Paul Austerrel arról, hogyan vált íróvá. És a történet annyira aranyos volt, hogy úgy döntöttem megosztom. Kiskorában volt egy kedvenc baseball játékosa Willie Mays, és amikor elmentek egy meccsre sikerült vele találkoznia, valahol kint, már utcai ruhában a meccs után. Megkérdezte tőle, hogy adna-e neki egy autogramot, aki azt válaszolta, „igen persze, van ceruzád?”. És nem volt. Nem volt senkinél. Sem a szüleinél, sem a barátaiknál. Sem ceruza, sem toll. Innentől kezdve, mindig volt nála valamilyen írószer, mert nem akart szükség esetén újra, felkészületlen lenni.

Paul ekkor 8 éves lehetett. Egész úton hazafelé sírt az autóban. Később megírta a történetet egy esszé formában (azt hiszem a The red notebook című könyvében olvasható).

Pár éve már híres íróként, elmentek egy Key West-i írófesztiválra, ahol találkozott Amy Tan írónővel, akiről kiderült, hogy a barátai Willie Mays szomszédjai, valahol San Francisco környékén. Felhívta őket (Amy Tan), és kérte vegyenek egyet Paul könyvéből (amiben az esszé volt található), és adják oda Willienek. Mays, akkoriban a 70-es évei végén járt, és amikor elolvasta meghatódva, csak annyit mondott, hogy 52 év… Fogott egy baseball labdát, és dedikálta Paulnak.

Paul ezzel a történettel nemcsak azt emeli ki, hogy a könyvek és az írás megváltoztathatják a valóságot, hanem azt is, hogy néha hosszú időt kell várni arra, hogy egy sztori befejezést kapjon.

Tényleg kevés mai író van, akit kedvelek, de Paul Auster nem titok, hogy közéjük tartozik. Már többször írtam, mennyire értékelem a munkáját és szeretem az írásait. Nem utolsó sorban, nagy dolgokat mond. És ez fontos.

Az említett interjút ezen a linken hallgathatják meg azok, akiket érdekel.

Happy birthday, Paul Auster!

Paul Auster iránti rajongásomat már többször kifejeztem itt. A polcomon sorakozó kb. 10 Auster könyv sem bizonyítja jobban. Egyetlen kortárs író, akit nagyon nagyra becsülök, és mindig szívesen olvasok.  Habár sokan a nevét a New York trilógiával kötik össze, nekem mégsem az a kedvencem. Születésnapja alkalmából, néhány írással kapcsolatos idézetre bukkantam, és úgy gondoltam én is megosztom:

1. The story is not in the words; it’s in the struggle
2. For some reason, all my characters come to me with their names attached to them. I never have to search for the names.
3. The truth of the story lies in the details.
4. Reading was my escape and my comfort, my consolation, my stimulant of choice: reading for the pure pleasure of it, for the beautiful stillness that surrounds you when you hear an author’s words reverberating in your head.
5. Stories only happen to those who are able to tell them.
6. The pen will never be able to move fast enough to write down every word discovered in the space of memory. Some things have been lost forever, other things will perhaps be remembered again, and still other things have been lost and found and lost again. There is no way to be sure of any this.
7. One should never underestimate the power of books.
8. We construct a narrative for ourselves, and that’s the thread that we follow from one day to the next. People who disintegrate as personalities are the ones who lose that thread.
9. I like the sound a typewriter makes.
10. When a person is lucky enough to live inside a story, to live inside an imaginary world, the pains of this world disappear. For as long as the story goes on, reality no longer exists.
11. Memory is the space in which a thing happens for a second time.
12. Writing is a solitary business. It takes over your life. In some sense, a writer has no life of his own. Even when he’s there, he’s not really there.
13. I’ve always written by hand. Mostly with a fountain pen, but sometimes with a pencil - especially for corrections.
14. I think it’s a very good thing to leave your country and look at it from afar.
15. We all want to believe in impossible things, I suppose, to persuade ourselves that miracles can happen.

Kapcsolódó írások:

http://pipikekonyvklubja.blogspot.hu/2012/08/invisible.html

http://pipikekonyvklubja.blogspot.hu/2013/07/paul-auster-sunset-park.html

Paul Auster: Sunset Park

Paul Austerről,nem tudok másképp írni, mint remek íróról. Engem megvett annakidején a Brooklyn Foolies könyvével, és azóta sem csalódtam. Lehet, hogy ő valami guilty plasure szinten van nekem, de nem hiszen, oda inkább Cook-ot vagy King-et tenném. De tény, hogy az egyetlen kortárs író, akinek rendszeresen olvasom a könyveit.

Azt hiszem már írtam, és nem akarom ismételgetni magam, de van a könyveinek egy légköre, ami miatt én nagyon szeretem. Egyetem, diák, könyvek, írók és ezeknek a kombinációi. A Sunset  Park-ban sem volt ez másképp. Főhőse egy 20-as éveinek kövepén járó fiú, aki 7 éve hagyta el szüleit, és Manhattant, mert szerinte a mostohatestvére halálát okozta (ami egyébként baleset volt).

Megintcsak tartalmat talán nem akarok írni a könyvről, szerintem azt bárhol találtok interneten. Inkább a vonatkoztatásokra térnék ki. A főszereplő a barátnőjét egy könyvön keresztül ismerte meg (Ne bántsátok a feketerigót), az apjának könyvkiadója volt és írókkal barátkozott. A fiúnak magának is természetesen írói hajlamai voltak, szerette az irodalmat, és mielőtt otthagyta volna az egyetemet, addig is irodalmat tanult. A következő mondattal jellemzi a fiú könyvek iránti szeretetét:

 „… but in the end books are not luxuries so much as necessities, and reading is an addiction he has no wish to be cured of.”

Az egész könyv totál laza, fejezetekben mutatja be az egyes szereplőket, egy teljes részt szán a főszereplőre. Aztán a 3 barátjára, akikkel együtt él a Sunset Park-i házban, majd a szüleire. Nem volt nehéz olvasmány, eléggé olvastatta magát, de mégis tetszett. Kell az ilyen is néha. Plusz egy kicsit magával vont, Manhattan és a könyvek…  De ezt majd egy másik bejegyzésben.

•  “What is it then? What holds him here when everything tells him he should leave.”
• “…to savor the good moments while they lasted but not to expect them to last very long.”
• “The world is tangible. Human beings are tangible. They are endowed with bodies, and because those bodies feel pain and suffer from disease and undergo death, human life has not altered bz a single jot since the beginning of mankind.”
• “And if it does stand or fall on that matter, perhaps it was destined to fall in the first place.”
• “The accumulation of sufferings and sorrows weakens our capacity to endure more sufferings and sorrows, and since sufferings and sorrows are inevitable, even a small setback late in life can resound with the same force as a major tragedy when we are young.”

Invisible

     Paul Auster-t és műveit, nem is tudom hogyan ismertem meg. Talán egy könyvkiadó oldaláról? Nem is tudom… Az biztos, hogy a Brooklyn Follies volt az ami megfogott. Tudom, hogy nehézkesen is találtam rá akkoriban, kisváros lévén nem volt könnyű könyveket beszerezni. Aztán valahol angolul találtam meg. Persze hogy megvettem. Azóta persze sok víz lecsordult a Níluson és egyre több könyvet szereztem be tőle magyarul vagy angolul.

     Legutoljára, egy hosszabb kihagyás után – plusz az utolsó akkoriban magyarul kiadott könyve csalódása miatt (Travels in the Scriptorium) – az Invisible című könyvét vettem meg. Megint csak angolul. A könyvre még egy könyvesboltban figyeltem fel, mikor a szokásos ellenőrzéseimet végeztem az idegen nyelvű könyvek-polcon. Akkor rögtön nem vettem meg, de hátoldalát elolvasva nagyon megtetszett és eldöntöttem, hogy majd elolvasom. Aztán másodszor mikor ott jártam megint csak megfogtam, de nem vettem meg. Aztán láss csodát…Elmentem a könyvfesztiválra, ahol nem nemcsakhogy a néhány kiállított idegen nyelvű könyv között megtaláltam, de még 20% kedvezményt is kaptam rá. Úgy hiszem ennek így kellett történnie. :)

     Olvasása közben újra visszacsöppentem abba a világba amibe anno a Brooklyn Follies vagy a Oracle Night olvasása során. Kicsit talán az alaphelyzet miatt is, mindegyik New York-ban játszódik, mindegyikben van egy-egy író, vagy/és egyetemi diák. De talán nem is ez a fontos. Az Invisibleben, nem tudom ki is a főhős valójában. Nem tudom, hogy amit elmesél valóban igaz-e. Szerintem az író ezt ránk hagyja, döntsük el, mi milyen alaknak is képzeljük Adam Walker-t. A könyv 4 részre osztható: tavasz, nyár, ősz és Cecile Juin napló-ja. A főhős, a már említett Adam Walker, NY-i Columbián tanul irodalmat. Mint később kiderül a könyv, az ő elbeszélése 40 évvel később egy egyetemi barátjának. Kissé önéletrajz-szerű, arról a bizonyos évről, ahol összebarátkozik, majd eltávolodik Rudolf Born-tól (akiről mint később kiderül egy francia kém volt aki besúgott a szovjeteknek). Az életrajz néhány része, mint később kiderül nem igazak, de ez is egy olyan dolog, amit talán minden olvasó maga dönthet el. Milyennek akarja látni a figurát? Mit tart izgalmasabbnak?

     Nem akarom részletesen elmesélni a tartalmat, akit érdekel, az megtalálhatja interneten gondolom… Csak el akartam mondani, hogy Paul Auster még mindig az egyetlen kortárs író aki megérdemli hogy a klasszikusaim mellé rakjam a polcra.

Néhány feledhetetlen idézet a könyvből:

• “But odds don’t count when it comes to actual events, and just because a thing is unlikely to happen, that doesn’t mean it won’t. “
• “…and when you’re informed that a person likes you, your instinctive response is to like that person back.”
• “Playing the system in order to beat the system.”
• “…fear is what drives us to take risks and extend ourselves beyond our normal limits, and any writer who feels he is standing on safe ground is unlikely to produce anything of value.”
• “No one that sad can still be beautiful.”
• “Real love, she says, is when you get as much pleasure from giving pleasure as you do from receiving it.”
• “Find yourself drowning in a sea of trouble, and hard  work can become the raft that ends up keeping you afloat.”