„Sometimes you have to wait a long time, before stories find their ending”

Éppen egy interjút hallgattam Paul Austerrel arról, hogyan vált íróvá. És a történet annyira aranyos volt, hogy úgy döntöttem megosztom. Kiskorában volt egy kedvenc baseball játékosa Willie Mays, és amikor elmentek egy meccsre sikerült vele találkoznia, valahol kint, már utcai ruhában a meccs után. Megkérdezte tőle, hogy adna-e neki egy autogramot, aki azt válaszolta, „igen persze, van ceruzád?”. És nem volt. Nem volt senkinél. Sem a szüleinél, sem a barátaiknál. Sem ceruza, sem toll. Innentől kezdve, mindig volt nála valamilyen írószer, mert nem akart szükség esetén újra, felkészületlen lenni.

Paul ekkor 8 éves lehetett. Egész úton hazafelé sírt az autóban. Később megírta a történetet egy esszé formában (azt hiszem a The red notebook című könyvében olvasható).

Pár éve már híres íróként, elmentek egy Key West-i írófesztiválra, ahol találkozott Amy Tan írónővel, akiről kiderült, hogy a barátai Willie Mays szomszédjai, valahol San Francisco környékén. Felhívta őket (Amy Tan), és kérte vegyenek egyet Paul könyvéből (amiben az esszé volt található), és adják oda Willienek. Mays, akkoriban a 70-es évei végén járt, és amikor elolvasta meghatódva, csak annyit mondott, hogy 52 év… Fogott egy baseball labdát, és dedikálta Paulnak.

Paul ezzel a történettel nemcsak azt emeli ki, hogy a könyvek és az írás megváltoztathatják a valóságot, hanem azt is, hogy néha hosszú időt kell várni arra, hogy egy sztori befejezést kapjon.

Tényleg kevés mai író van, akit kedvelek, de Paul Auster nem titok, hogy közéjük tartozik. Már többször írtam, mennyire értékelem a munkáját és szeretem az írásait. Nem utolsó sorban, nagy dolgokat mond. És ez fontos.

Az említett interjút ezen a linken hallgathatják meg azok, akiket érdekel.