Sokk és csalódás. Bob Dylan nyerte az irodalmi Nobel-díjat

Olvasom, és sokkolódom. Bob Dylan nyerte az irodalmi Nobel-díjat. Hirtelen, azt hiszem, rosszul olvasom, biztosan van egy hasonló nevű író is, akiről nem tudok (hiszen maj’ minden éven olyan nevek kerülnek elő, akikről csak keveset tudni). De Bob Dylan? És mégis. Ő az. Még mindig az első perc sokkja. Mit keres Bob Dylan az irodalmi Nobel díj közelében? Igazat megvallva nem ismerem a dalait. De nem azzal van a baj. Hanem, hogy erre biztosan vannak zenei díjak. De OK. Ő írja a dalait. Ez akkor olyan mintha egy versíró nyert volna, akinek megzenésítik az írásait. Próbálom elfogadni. Bekapcsolom a youtube-ot. Random válogatok a dalai között. Kettőt meghallgatok, egyik sem tetszik. Mondjuk addig el sem jutok, hogy felfogjam a szöveget, mert már a zenei stílus sem jön be. Lehet rosszul választok. Kérek pár dallistát, amire illik a meghatározás: “for having created new poetic expressions within the great American song tradition”. Nem tudom, mit hallgassak?

És most disrespect nélkül. De ennyire nem tudták kinek adni a valódi írók közül? Vagy mi volt a baj? Ezért tolták el egy héttel a kihirdetését? Azt hiszem sosem tudjuk meg. Vagyis, lehet 50 év múlva (akkor kerül nyilvánosságra, hogy kiket jelöltek). Nekem leginkább azzal van a bajom, hogy miért  veszik el, ezt a nagyon fontos díjat, a valódi íróktól. Inkább bele sem gondolok, hogy aki évek óta vár, hogy hátha sorra kerül, mit érez. Bármynnire próbálok pozitív maradni, és keresni a jót benne, azon kívül, hogy igen ez akkor egy vers, amit el is énekelnek, nem találok. Indokot. Ne vegyék már el az íróktól, így is csak egyszer osztják egy évben. Számomra teljesen elvesztette ez a díj a komolyságát. Csalódott vagyok. És lehet, hogy ez sokaknak tetszik, és nagyon sok pozitív hozzászólást olvasok, de szerintem akik olvasnak, és figyelemmel kísérnek könyveket, azok nagyrészének ez felfoghatatlan vicc. Majd ha megszeretném venni a 2016-os irodalmi Nobel díjasának a könyvét, veszek egy CD-t? Tudom, tudom Bob  Dylant már az iskolákban is oktatják (ennek a helyességéről is lehet érdekességeket olvasni), és azt is tudom, hogy amerikaiak inkább örülnek ennek – hiszem már csipogtak, hogy milyen régen nem nyert amerikai irodalmi Nobel díjat, de ez így nem helyes. Nevezzetek maradinak, vagy butának, de szerintem a svéd akadémia elkanyarodott a díj és az kitüntetés alap koncepciójától. Inkább egy teljesen ismeretlennek, de annál jobbnak adták volna, és ezzel is gazdagodott volna a világ, és az irodalmi tudat.

Őszi könyves díjak

Megjött az ősz, és ezzel a szuper évszakkal egyben jönnek a sok-sok könyves díjak is, az elkövetkező hetekben. Először kezdünk az irodalmi Nobel-díjjal, utána jön a Man Booker Prize még októberben és novemberben a National Book Awards. Úgyhogy hamarosan egy-két név az irodalomban újrakiadásra kerül, vagy esetleg lefordításra, és hamarosan a magyar kiadók egyike is lecsap rájuk. Talán, ami a magyar kiadókat illeti, ők inkább csak a Nobel díjasoknak szoktak nagyobb felhajtást keríteni, a többi díjjal inkább külföldön foglakoznak többet, pedig itthon is kellene.

A legközelebbi díj, ami szinte már itt van a küszöbön – pedig még egy héttel később is jelentik be, mint szokták – a Nobel díj, október 13-án. Természetesen a szavazás szuper titkos, de ez még sosem zavarta meg az olvasókat, hogy reménykedjenek és tippeljenek a következő nyertesre. A fogadóirodák legmagasabb fokán – ismét – a japán Murakami áll, kiegészítve a szíriai Adonis-szal. Őket követi Philip Roth, James Carol Oates, a kenyai Ngugi Wa Thiong’o, az albán Ismail Kadare és a spanyol Javier Marías. Én csak annyit fűznék hozzá, hogy sok név ugyanaz, akiket tavaly is vártak, egy név, pedig már tudjuk hogy évek óta várja, hogy megkapja, de hát ez nem így működik. Sőt, azt mondanám, minél tovább vár valaki, annál kisebb az esélye a győzelemre. Gyakran, a legtöbb ember számára ismeretlen név győz. És persze, hogy az amerikaiak oda-vissza lennének egy győzelemtől, de mint tudjuk a svédek mindig előnyben részesítik valamilyen más ország szerzeményét. Így amerikában nem is kap nagy reflektorfényt ez a díj.

A Man Booker Prize eredményhirdetése október 25.-én várható, jelenleg már csak 6 anyag várja a döntést. Régebben ez a díj Nagy-Britanniára, Írországra, a Commonwealth államokra és Zimbabwe-ra limitálódott, most viszont változtattak a szabályokon. Bármilyen szerző pályázhat, akinek a műve kiadásra került Nagy-Britanniában és angolul volt megírva. Az idei hatos:

• Paul Beatty: The sellout
• Deborah Levy: Hot milk
• Graeme Macrae Burnet: His bloody project
• Ottessa Moshfegh: Eileen
• David Szalay: All that man is
• Madeleine Thien: Do not say we have nothing

A National Book Awards díjait 4 kategóriában adják, fiction, non-fiction, poetry és young people’s literature (a hitelesség kedvéért nem fordítottam a kategóriákat). Eddig még csak a hosszú lista elérhető, a rövid holnap lát napvilágot, és végül november 16.-án derül fény a győztesre. Mivel itt túl hosszú lenne  a felsorolás, nem teszem, nézzetek utána, vagy várjátok meg a holnapot a rövidért. Nekem néhány favoritom van, akik már fel is kerültek a kívánságlistámra még korábban. Ezekkel a könyvekkel annyi a a probléma, hogy szerintem minimális számuk fog magyarul megjelenni. Így akik nem tudják eredeti nyelven elolvasni, azokkal kiszúrás. Mindenestre ajánlom mindkét kategória könyveit, mert számomra sok érdekes történet akad köztük.

Több infó itt.

Csak le kell írnom, hogy ne felejtsem el

Péntek este, a keletinél a 2. megállóban felszállt egy idősödő, fura ember. Lassan járt, így utolsók között ült le. Először azt hittem, húú, ez a hajléktalan ne üljön már közel. Aztán tovább néztem. Nem nézett ki hajléktalannak. Igazat megvallva, nem is tudom minek nézett ki. Öreg volt. De tiszta volt a ruhája. Kezében valami péksütemény, meg nem mondom pontosan micsoda, talán valami szilvalekváros. Csipegette, úgy ette. Aztán mindig leporolta magáról a morzsákat. Persze nem úgy, hogy szemeteljen, mert hiszen 1-2 szem, ha ráesett.. Csak hogy ne legyen a pulóverjén. Teljesen ártalmatlannak, és barátságosnak nézett ki. Csak mint egy öreg. Lassú mozdulatokkal. Volt nála egy fekete vászontáska. Nem tudom mi volt benne. A lány, aki mellé leült, nem szerette. Amikor tudott felállt, és átült. Pedig csak meg kellett volna néznie. Lehet, hogy nem friss rét illata volt, de szerintem csak öreg szaga volt, nem feltétlen hajléktalan szag. Tényleg nem tudom mi volt. Legszívesebben megnéztem volna hová utazik, de le kellett szállnom korábban. Annyira megsajnáltam. Senkinek nem ártott. Rendesebben viselkedett, mint a legtöbb ember a buszon.. Csak remélem haza ment, és a péksütemény, amit evett, nem az első falat volt, amit aznap elfogyasztott. Nem szabad előreítélni. Nem tudhatjuk a történetüket. És mindenki lesz öreg.

Börtönlakók könyvei

A héten egy érdekes cikkre bukkantam, ami az egyik kedvenc – és szerintem egy sok potenciállal rendelkező – témámmal kapcsolatos, ami nem más, mint a könyvek és a börtön. Már írtam egyszer az olvasás kultúrajáról börtönökben, és a nézetem nem változott a téma iránt. Az egyik legfontosabbnak tartanám a könyvtárak létrehozását, és szabadon használatát a börtönökben. A mostani cikk inkább egy összefoglaló az 5 legjobb könyvről a börtönéletről, ami kedvenc olvasmány a fogvatartott társadalomban. Mindegyik börtönt-élt írók tollából származik, és mindegyik más megvallás, hogyan lehet az ottlétet átvesztegelni. Hármat közülük ki is emelnék, mert valamilyen okból érdekesnek találom, és szívesen elolvasnám  őket. Mindhárom más típusú, és talán ez adja a varázsukat.

In the belly of the beast: letters from prison – Jack Henry Abbott – A könyvet Abbott akkor írta, amikor Norman Mailerrel levelezet, aki egy sorozatgyilkos után nyomozott. Maga a könyv, ezeket a levelezéseket tartalmazza, Mailerrel. Az író 21 évesen börtönbe kerül gyilkosságért, ami a könyv lírai tragédiája. Ezt  már csak az fokozza, amikor 16 évesen szabadul és 6 hétre rá újabb gyilkosságot követ el. A könyv színvallás a foglyok hierarchiájának az általánosságáról.

Prisoners of honour: David Levering Lewis – Könyv az Alfred Dreyfus per törvényszéki vizsgálatáról, majd bebörtönzéséről és végül szabadulásáról. A francia kapitányt árulásért ítélték életfogytiglanra az „Ördög szigeten” (Devil’s island), ami nem volt nagyobb mint egy pálmafa árnyéka, 10 mérföldre Francia Guianatól. Az ártatlan Dreyfus ebben a kicsi „börtönben” tengte életét, ami direkt neki volt készítve. A könyv a bátorság és tisztesség inspiráló példája. (Ne feledjük, ő az a Dreyfus, akinek ártatlanságáról Émile Zola is meg volt győződve, aki temérdek védő írást írt az érdekében – leghíresebb J’accuse, amivel elérte az ügy újranyitását, és akinek bujdosnia is kellett amikor emiatt el akarták ítélni).

In the place of justice: Wilbert Rideau – Az író, 19 évesen lett halálra ítélve gyilkosságért, és majdnem 44 évet ült, mielőtt 2005-ben szabadult a luisianai nemzeti – Farm nevű börtönből (Angolának is becézik). Ez úgy sikerült neki, hogy a halálbüntetés ideiglenesen fel lett függesztve Luisianaban. Itt kezdett el rovatot írni a börtönéletről Dzsungel néven (The Jungle). Rideau később szerkesztője lett az Angolite nevű, börtön-díj nyertes magazinnak (igen, ilyen is van J). 1998-ban segített elkészíteni a később Oscar jelölt dokumentumfilmet az Angola börtönről (Angola State), Farm címen.

További két mű, amelyet megemlítenek ebben a témakörben a No beast so fierce – Edward Bunker-től, és a The loneliness of the long distance runner – Alan Sillitoe tollából. Persze ez csak néhány példa az ilyen típusú könyvekről, mindenbizonnyal sok  más jobbnál-jobb könyv lehet a témában, vagy hasonlóban elérhető a – nemfeltétlen magyar – könyvpiacon. És a legjobb források ez ügyben? Azok akik már olvasták őket.

Strand könyvesbolt NYC - nosztalgia

Egy interjúba bukkantam a Strand könyvesboltról, vagyis inkább az ott dolgozóról, élményeikről, kedvenc történetükről, véleményükről, és a könyvekhez vagy az olvasáshoz való viszonyukról. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy voltam már a Strand-ben, és bizony a következő amerikai utamat is NYC érintésével szeretném véghezvinni, csak hogy visszamehessek. És igen, azért mert annyira jó.

Amit tudni kell róla, az hogy NYC-ben található, 18 mérföldnyi könyveiről híres. Megtalálhatók a legújabb darabok, használt kincsek, vagy régi ritkaságok. Könyveken kívül a legkülönbözőbb könyves- és olvasással kapcsolatos dolgokat árusítják, valamint kint fel van állítva egy polc, ahol filléres könyvek közül válogathatnak az arra igyekvők. 1920-ban, egy akkor 25 éves vállalkozó kedvű, és könyveket szerető fiatalembernek, Ben Bass-nak köszönhetjük a megalakulását. Mindössze 300 saját, és 300 kölcsönkért dollárból indította az üzletet. Akkoriban, ez a része a városnak a „könyv sornak” volt becézve, a 48 különböző könyvárusával.

A hely lassan már kezdi kinőni magát, a könyves polcok hadai egymás mellett sorakoznak, roskadoznak és valóban ritka, hogy valamit ne találjon meg az ember. A jó pedig az, hogy minden könyv olcsóbb benne, mint alapjáraton a könyvek ára. Annakidején a Borders-ben tudtam úgy vásárolni, hogy olcsóbban, mint ami rá volt írva, azóta pedig itt. A hely rendszeresen tart könyves rendezvényeket és más programokat. Az akcióikról pedig inkább nem is beszélek. Amikor én ott voltam, 50 dollár feletti vásárláshoz egy Strand-es vászontáska volt az ajándék. És vajon ki volt az, aki 2 este is még visszament könyvek után szimatolni? J

A nyilatkozatokba most annyira nem akarok belemenni, mindenki elolvashatja, az eladók válaszát, azokra a kérdésekre, hogy mit változtatnának meg a boltban (valaki például egy olyan részt tenne a boltba ahol a kutyusunkkal együtt tudunk olvasni – big like!), vagy melyik a kedvenc részlegük. A kedvenc kérdésemre a válaszokat azért mégis leírom pár mondatban. A kedvenc furcsa, állandó vásárlójukról kérdezték őket. Ami, NYC lévén nem nagy csoda, de van az az állandó vásárlójuk, aki mindig magában beszél, hogy megint hogyan rendezték át a polcokat, és van az a kutya, aki már tudja hol tartják a jutalomfalatkákat neki J. Lehet őket nem szeretni?

A cikket itt tudják elolvasni azok, akiket érdekel.

Érdekességek az irodalom világából #2

Egy kis irodalmi érdekességlistát hoznék, amik valamelyike jobban, valamelyike kevésbé érdekes, valamelyikét már sokszor hallottuk, valamelyik teljesen új információ lehet. Íme:

• Dr Seuss a Zöld tojás sonkával (Green eggs and ham – nem tudom van-e magyar változata) című könyvét egy kihívásra írta, miszerint írnia kellet egy könyvet kevesebb, mint 50 különböző szóval.
• Az első könyv, ami írógéppel íródott, Tom Sawyer kalandjai voltak, Mark Twain tollából.
• Van Angliában egy autópálya (M6), aminek az építéséhez 2,5 millió Mills and Boon (egy brit romantikus könyv-kiadó) romantikus könyvet használtak fel, péppé zúzva.
• Sting, az Every breath you take című dalát, ugyanannál az asztalnál írta, ahol Ian Fleming a James Bond könyveit. Az asztal Jamaicán, a „Fleming Villában” a GoldenEye Resortban van.
• És melyik országban habzsolják legjobban a könyveket? Az Indiaiak átlagosan 10,7 órát olvasnak hetente.
• Frank Baum, OZ-t a nagyvarázslót, az irodájában lévő egyik iratszekrényről nevezte el. Az egyik szekrény úgy volt felcímkézve, hogy A-tól N-ig, a másik O-tól Z-ig. :)
• James M. Barrie, Peter Pan című könyvének teljes bevételét a londoni Great Ormond Street Hospital for the SIck Children nevű kórház örökölte.
• Iskolásként Roald Dahl – nem is tudom mi a helyes kifejezés rá – csokikóstoló volt a Cadbury’s csokigyárnak. Elgondolkodtató, hogy ez inspirálta-e a Charlie és a csokigyár megírásához...
• Az első megvásárolt könyv az Amazonon a „Fluid concepts and creative analogies: computer models of the fundamental mechanisms of thought” volt. Könnyed kis olvasmány lehetett. :)
• Az első nyilvános könyvtár Amerikában, Charlestonban, Dél Karolinában nyílt, 1698-ban.
• A leghosszabb mondata az irodalomnak? Bizony Victor Hugo Nyomorultakjában található, és összesen 823 szóból áll.
• És a 3 legolvasottabb könyv a világon? A Szent Biblia, Mao Tse-Tung idézetei és a Harry Potter.

És akkor még egy videó, ami kicsit idevág, és nevetni is lehet rajta. Jimmy Fallon éjszakai showjában bemutatott néhány könyvet, amit nem kéne elolvasnunk. :)

“A tél nyaralni jár Párizsba” (Émile Zola) – és én is

Valójában ezt az írást együtt szerettem volna posztolni azzal a könyvvel, amit Zola életéről olvastam, de miután átéltem rájöttem, hogy nem lenne jó ötlet, ugyanis egyikről is, másikról is, túl sok mondandóm akad. Így most ez a bejegyzés a Párizsi irodalmi élményeimet fogja összefoglalni, aminek jelentős része így is Zolát fogja érinteni, hiszen szándékosan igyekeztem bejárni a fontos helyeket.

Úgy elsőre nem is tudom, mit mondhatnék Párizsról – mindent. Az irodalom szerelmeseinek egy paradicsom. A Szajna parti könyvárusokkal, ahol a világirodalom klasszikusai minden számban megtalálhatók, a kis könyvárusokig, a híres írók házain át a történelmi kávéházak sokaságáig.  Nem is tudom, hol kezdjem, de akkor talán időrendi sorrendben.

Az látogatásom első helye Zola Rue de Bruxelles-i lakása volt, ahol hosszabb-rövidebb ideig élt, és végül itt is halt meg. Az, hogy ezt sikerült először meglátogatnom, kicsit a sors kezének is mondható.  Ugyanis amikor lefoglaltam a szállodát, még nem néztem meg pontos címeket, hogy hová is akarok elmenni. Később, amikor elkészült a listám, látom, hogy a hotelünk kábé a hely szomszédságában van, valami 5 percre laktunk ettől a bizonyos lakástól. Nem tudom, hogy csináltam :). Egyébként az egész környék a Montmarte része, ahol olyan híresebb helyek vannak sétatávolságban, mint a Sacre Coure vagy a Moulin Rouge. Mondjuk a kettő témája tűz és víz, de hát ilyenek ezek a franciák. Művészet-művészet. De nem a párizsi híres helyekről akarok beszélni, hanem folytatom tovább az irodalmi túrámat.

A következő állomás már másnap volt a Shakespare and Co. könyvesbolt, ami már a város egyik turistalátványosságává nőtte ki magát és persze mindenkinek látni kell. Az igazat megvallva, kicsit túlértékeltnek vélem, persze, megvan benne szerintem minden klasszikus, szebbnél-szebb kiadásban, de azon felül inkább már csak marketing, mert olyan híres. A könyvek pedig annyira túl vannak árazva, hogy nekem kedvem sem volt nézelődni és vásárolni. A hely tele volt, és mivel elég kis helyre próbálnak beömleszteni nagyon sok könyvet, a járkálás kicsit nehézkes. Eléggé csalódott kezdtem lenni, miután megfogtam 1-2 könyvet és láttam az árukat. Mondhatom, hogy mindegyik 4-5-6 euróval több volt, mint a normál ára. Már szomorúan indultam is volna ki, mivel mégcsak Zola köteteket sem találtam, amikor kifelé menet a kasszánál megláttam őket (megint véletlenül). Nem is gondoltam, hogy tudnak még olyan példánnyal szolgálni angolul, ami nekem nincs meg, de megleptek, és igen. Sikerült 2 könyvet is találnom. Az Álmot – ez a Rougon-Macquart sorozat egyik része, és a The Flood-ot – ami mint később kiderült, a „Mesék Ninonnak” (Zola egyik korai munkája) egy része. Miután megkaptam beléjük a pecsétjeimet is, egész boldogan jöttem ki a boltocskából, annak ellenére, hogy a 2 könyvért és egy táskáért 33 eurót fizettem. Az utunkat a Szajna parton folytattuk, ahol könyvárusok százai kínálják portékáikat, szebbnél szebb kiadásban. Néhol nem tudtam eldönteni, hogy újak-e vagy használtak… Vagy csoportosan adják ki ezeket „ritkaság” néven. De mindegy is, itt már nagyon fájt a szívem, hogy nem tudok franciául, és nem tudom megvenni ezeket a kincseket. És itt nem csak Zolára gondolok, akinek a Rougon-Macquart sorozatát arany kötésű-enciklopédia szerű könyvben láttam (mondjuk csak 6 művet tartalmazott a 20-ből), hanem a világirodalom minden jeles képviselőire. És ezek a könyvek tényleg már 3 euró körül elérhetők voltak (persze nem az aranyozott lapúak :)). Még korábban egy könyvesboltban megláttam ezt a verziót (szinte minden világklasszis műveivel), olyan műanyag borító fedte őket – amit nálunk is a drága holmikra raknak a boltokban, hogy a kasszánál külön le kelljen róla venni – de több mint 50 euró volt az ára. Amikor Szajna parti árusoknál megláttam ezeket, és olyan 25-30 euró körül, azt mondtam ennyiért már megveszem, még ha nem is értem, mert olyan szép. De sajna mire Zolára az egyiknél rátaláltam, az még mindig 37 euró volt, így azt még mindig túlzásnak tartottam… Majd legközelebb!

A harmadik napunk legfontosabb állomása a Pantheon volt, amit alig bírtam kivárni. Annak ellenére, hogy már 3. napja voltunk Párizsban és még az Eiffel tornyot sem láttam, valahogy mégse azt vártam a legjobban. A többi „turista-csalogató” helyhez képest, itt elég rövid sor volt – gondolom, az embereket nem érdeklik a kripták. És normál esetben lehet engem sem érdekelt volna, de mivel itt nyugszik Émile Zolán kívül, Hugo és Dumas is például, nekem egyik legfontosabb megállóm volt. És valahogy itt is teljesen ismeretlenül, rögtön elsőre Zola kriptájához kanyarodtam be… A kriptája együtt volt a már említett Victor Hugo-jéval, és Alexandre Dumas-jéval, és csak kívülről volt elérhető, be nem lehetett teljesen lépni. Ami érdekes, mert például Marie és Pierre Curie kriptájába teljesen be lehetett lépni. Nem tudom mi szerint nyitják meg. Minden héten másét? A Pantheón ajándékboltjában még bevásároltam cuccokat, ceruzát, könyvjelzőt… aztán távoztunk. Negyedik napra már nem maradt más látványosság, amit beterveztünk volna, pedig még túl sok mindent nem látogattam meg. Ahhoz valószínűleg egyedül kellesz mennem Párizsba, mert minden híres temetőt azért mégsem járhatok végig egyszerre :). 

Még így a végén megjegyzem a Les Deux Magots nevű kávázót, ahol annakidején Picasso, Hemingway vagy Camus vitatta meg a világ eseményeit. Természetesen itt is megittunk egy kávét, de ez nem volt nagy szám. Az érzést, bármelyik párizsi kávéház elhozza.

Ezután a 4 nap után Párizsban – meg kell mondanom – Budapest nagyon üresnek érződik… Nagyon jól éreztem magam, hihetetlen kulturális és gasztronómiai energiabombát adott, amiből nehéz visszarázódni a hétköznapokba. Annak ellenére, hogy a napi 23 kilométeres sétáinkkal vasárnapra már a talpam szétszakadt a nyomi cipőmben, minden más teljesen a helyén volt. Reggel a csípős hideg, délelőtt 11-től pedig a szó szerinti verőfényes napsütés, hogy nem tudtuk hová rakni a kabátunkat, és a hosszú-ujjú is túl meleg volt… A créme brulée és az a francia csokis briósság… Ja, és igen, csigát is ettem… Egy péntek-hétfő alatt persze nem váltam „olyan francia picsává” ahogy Phoebe barátom mondaná, de lehet hogy, könnyen megtudnám szokni a párizsi életet :).

Ez nem kifestő!

Na jó, erről nem nagyon akartam írni. Csak mert nem érdekelt. De ma lerakott munkában valaki az asztalra egy „felnőtt kifestőt” (leírni is utálom) és hozzávaló eszközöket, azzal az üzenettel, hogy tartsunk szünetet, meg hogy ez jó móka (persze angolul). Miért csak most jó móka, hogy valaki előjött ezzel a béna változattal? Én eddig is, bármikor vettem egy sima gyerek kifestőt és kifestettem.. Minek kellett ehhez marketing, meg világ, csak hogy az ember kifestőzzön??

Arról nem is beszélve, hogy ezek a képek rondák és unalmasak. Ez nem is kifestő, hanem mozaik. Akik művészkedni akarnak, törjenek össze csempéket, és csinálják ezt azzal. Na azt megértem. Ezt a kifestőt nem. Természetesen itt már nem csak a Titkos kertről beszélünk, hanem a millió más generikumáról is, amik úgy nőnek, mint a gombák.

Tudom, hogy sokan nem értenek ezzel egyet, de nem érdekel. Szerintem ez nem művészet, nem szép és kicsivel sem több móka, mint a gyerekeknek való kifestőket festeni. Ott sem kell kimenni a csíkból. Ott is használhatsz dili színeket. Ott is kifestheted a hóembert. És azok az állatkák legalább aranyosak. A páva nem. Mondjuk, most már azt hiszem láttam felhőkarcolósat is, ami azért szép, de a felhőkarcoló színe szürke. Csak azért mert ici-pici kockákból rajzolták meg nem lesz más.

A többieknek pedig ajánlom a kifestőkönyvet az elfoglalt embereknek itt :).

Több ilyet!

Egy szívmelengető történet J. Utah-ban, kézbesítéskor a postást látott egy kisfiút, aki reklámpapírokat olvasgatott, és megkérdezte tőle van-e neki több, mert szeret olvasni. Amikor a postás mondta neki, hogy a könyvtárban sok könyv van, a gyerek azt válaszolta, hogy nincs autójuk, sem pénzük a buszjegyre. Ekkor Ron Lynch, a postás, készített egy facebook bejegyzést a 12 éves gyerekről, kérve az ismerőseit, hogy segítsenek neki könyvekhez jutni. Onnantól kezdve az egész önálló életre kelt, és a világ minden tájáról segíteni akartak neki. Kapott könyveket, amiket majd elolvasás után továbbad.

Ezen a linken lehet olvasni többet a történetről.

Itt pedig a videó J

Irodalom hullik az égből Brazíliában!

Stories int he sky project. Ez a neve, annak a tervnek, amit Brazíliában eszeltek ki az idei könyvnapra, mikor is összekapcsolták a gyerekek kedvenc időtöltését – sárkányeregetés – történetekkel. Brazil írók, ajánlanak fel történeteket, amiket papírsárkányokra nyomtatnak, és odaadják a gyerekeknek. Azok repültetik őket, de valamikor elvágják a madzagot és hagyják, hogy a történetek valahol máshol érjenek földet, más gyerekeknél. Azok a gyerekek előröl kezdhetik a reptetést, és így eljuthatják a történetek mindenkihez. Brazília egyes területein nagy a szegénység, a gyerekek talán könyvet sosem láttak, még a szüleiknek sincs. 

Összesen 500 különböző gyerektörténet került a sárkányokra. A projektet és a sárkányokat Rio de Janiero Santa Marta közösségében indították.

Coelho online elérhetővé teszi 2 könyvét. Vagy mégsem?

Paulo Coelho online, ingyen elérhetővé tett 2 könyvét, azzal a megjegyzéssel, hogy az olvasó csak akkor vegye meg, ha tetszik neki. Persze mindez nem pont úgy van, ahogy első hangzásra tűnik. Coelho elérhetővé teszi angolul a The manual of the warrior of light (A fény harcosának kézikönyve) című könyvét és portugálul a Bridát. És ezután jön a csavar. Az elérhetővé teszi, nem azt jelenti, hogy az érdeklődő elolvashatja az egész könyvet. Csak a 4/5-ét teszi közzé. Az első fejezetek elolvasása után, egy üzenet következik, amiben felhívja az olvasó figyelmét, hogyha tetszik a szöveg, legyen szíves megvásárolni, így jelezvén a kiadóknak, hogy ez nem rontja az üzletet. (Az oldalak, ahol elérhetőek a könyvek itt és itt.)

Nem ez volt az egyetlen radikális kijelentése a munkái terjesztésével kapcsolatban. Közismerten támogatója az illegális letöltéseknek. Ez annak köszönhető, hogy 1999-ben felkerült Az alkimista orosz verziója, amitől később az orosz eladások megugrottak. Erről bővebben itt ír, nagyon érdekes egyébként, ez kifejezetten tetszik.

Lecsekkoltam az elérhető online könyveket, persze e-bookba letölteni nem tudom, de amit meg tudtam nézni online, az bizony nem a 4/5-e volt a könyvnek. Körülbelül az első fejezet után előjött az üzenet. Nem tudom én csináltam-e rosszul, vagy e-bookban több is van, de mindegy is. Szerintem Coelho egy olyan író, akinek a munkáját mindenhol full verzióban meg lehet találni és letölteni, ingyen.

Magával az íróval úgy vagyok, hogy sehogy. Olvastam egy könyvét angolul, de azt is csak azért, mert akkor éppen nem volt más. Nem is tudom mi volt a címe, de az biztos, hogy olyan értelmetlen történetet még nem olvastam. Persze, nem mondom vannak benne érdekes gondolatok, de hogy annyiért elolvassam azt az unalmas szöveget? Nem tudom. Abban sem vagyok biztos, hogy adtam-e egy esélyt egy magyar verziónak Az ördög és Prym kisasszonynak, vagy csak akartam. Ha adtam, akkor nyílván az sem hagyott mély nyomott bennem, mert nem emlékszem, hogy elolvastam-e (fúú, ezt leírni is fáj J). Úgyhogy nem tudom. Sokan szeretik, sokan nem, sokak szerint túlértékelt. Lehet benne valami, sőt abban is, hogy sokan azért olvassák, mert „annyit beszélnek róla”. Hát csak olvassák. Én egyelőre nem tervezem, habár az Adultery rajta van a listámon (mondjuk a kiadása…wáá… angolul néztem, nagyobb mint a többi könyve, minden oldalon kb. 2,5 sorközök, az oldalak végig sincsenek írva, óriás betűk… Elhiszem hogy sok embernek ez azt az érzést adja, hogy jaj, olyan jó volt hogy nagyon gyorsan elolvastam, pedig csak rövid volt és nem tűnt fel. Szerintem ez papírpazarlás és parasztvakítás megtévesztés).

Blaine Harden: Menekülés a 14-es táborból

Újabb Észak-Koreás könyvet olvastam el a napokban. Már a polcomon volt egy ideje, és nemrég a TV-ben láttam valami interjút a könyv főszereplőjével, amit ugyan nem tudtam akkor végignézni, de eldöntöttem, hogy akkor hamarosan elolvasom.

Már az első néhány oldal elolvasása után azt mondtam, egy darabig nem akarok Észak-Koreáról többet olvasni. Egy időben túl belemélyültem a témába, na meg hát bármikor, ha akad egy cikk azt elolvasom, mert erről az országról csak abszurdabbnál abszurdabb infók jönnek napvilágra. Ez sem volt egy könnyen emészthető olvasmány. Azért azt gondoltam már túl sok újat nem tudnak nekem mondani, de mégis sikerült.

A könyv főszereplője Szin, aki É-Korea egy legszigorúbb fogolytáborában született (szülei, a foglyok jól viselkedtek, ezért az őrök választottak nekik párt, és összeházasodhattak), soha nem ismerte a külvilágot, és a kinti életet. Észak-Koreában több munka/fogoly tábor létezik, amiket a kormány még a mai napig letagad, de még a műhold-felvételeken is ki lehet venni a helyüket, annyira nagyok.

Szabályok, büntetések, munka, éhezés, kínzás, gyilkolás, árulkodás. Ezek voltak a fő vonalai Szin beszámolójának a táborban töltött idejéről. Nem akarom túlzottan részletezni ezeket a tényeket, ehhez külön gyomor kéne megint. Annak, aki olvasta Barbara Demick Nincs mit irigyelnünk a világtól című könyvét, és tisztában van a 90-es évek éhínségivel Észak-Koreában, na, hát az itt, ebben a táborban még rosszabb volt. Csak itt hozzájárult az is, hogy ha véletlenül az iskolában megtalált a tanár a gyerek zsebében 3 szem kukoricát, amit rejtegetett, egyszerűen agyonverte. Az őröknek hatalmuk és joguk volt gyilkolni, saját döntésükön alapult minden. Támogattál az árulást, a gyerekeket már kiskoruktól arra nevelték, hogy jelentsenek minden eseményről, ami a rendszer ellen történne. Szin is így riportálta anyja és bátyja szökési tervét, aminek a végeredménye az lett, hogy őt és az apját hónapokig kínoztak és raboskodtak.

Később egy tanult értelmiségi ember került a táborba, akitől nagyon sokat megtudott a kinti életről és főleg az ételekről. Először életében bízott valakiben, és együtt tervelték a szökési kísérletet. A sors úgy hozta, hogy míg társa szökés közben meghalt, addig Szinnek sikerült meglógnia, és elmenekülnie a tél közepén.  Ezután kezdődik élete 2. felvonása, a túlélés az ismeretlenben. Lop és menekül, és egyben ismerkedik a kinti világgal. Hónapok után, amikor megfelelő tapasztalatot szerez, sikerül átkelnie Kínába, ahol munkát is talál, és még jónéhány hónapig ott él, míg végre átjut Dél-Koreába, és elkezdheti új életét.

Folyamatosan beilleszkedési gondokkal küzd, nem bízik az emberekben, rémálmok gyötrik, és lelkiismeret furdalás – amiért beköpte az anyja és testvére szökését, és amiért apját magára hagyta, holott tudta, hogy őt ezért újra megkínozzák.  Munkáit nem sokáig tudja megtartani, és a pénzzel sem tud megfelelően bánni. Egy idő után, amikor történetével mások is megismerkednek (azért az nagy dolog, hogy fogolytáborból szökjön meg valaki) Californiába költözik, de ott sem találja meg a számítását. Nem tud dönteni, hol is maradjon, és mihez is kezdjen magával.

Érdekes könyv, ajánlani tudom, talán híresebb is, a főszereplője miatt, mint például a BarbaraDemick könyve. Szin sokat szerepel, és meséli történetét, ezért jobb marketinget csinál a könyvnek. Még van egy könyv, amit el akarok olvasni, az kicsit más megvilágosításból mutat É-Koreára, azt még szerintem terítékre veszem, de nem a közel jövőben, az biztos. Annak ellenére, hogy nem hiszem, hogy az is ilyen kegyetlen lenne, nincs most gyomrom hozzá. Persze ez bármikor változhat J.

A legolvasottabb amerikai városok

5. alkalommal állították össze Amerika legolvasottabb városait, az Amazon.com listája alapján. A lista, könyv, magazin és újság eladásokból jött ki, egyaránt papír és elektronikus formákat belevonva. Az összegzés 2014 áprilisától, 2015 áprilisáig létrejött amazon rendelésekből indult ki (per capita) olyan városokból, amiknek több mint 500 ezer lakosa van.

Amerika legolvasottabb városa címét ismét Seattle nyerte el, úgyhogy ha valaki kávéra és könyvre vágyik, oda költözzön. Persze sokat esik ott, és mi más lehetne egy jó kis alternatíva esős napokra, mint a könyv :)?

A top 20 város:                                      

1. Seattle, WA

2. Portland, OR

3. Las Vegas, NV

4. Tucson, AZ

5. Washington, D.C.

6. Austin, TX

7. San Francisco, CA

8. Albuquerque, NM

9. Denver, CO

10. Louisville, KY

11. Charlotte, NC

12. Baltimore, MD

13. San Diego, CA

14. Houston, TX

15. Indianapolis, IN

16. San Jose, CA

17. Jacksonville, FL

18. San Antonio, TX

19. Nashville, TN

20. Chicago, IL

Az amazon egy kicsit mélyebbre is ásott, és ezeket az infókat lehetett levonni, az emberek olvasási szokásaiból:

• Seattle (ami egyébként az Amazon főhadiszállása) nemcsak hogy a legtöbb könyvet rendelte, de a legtöbb Kindle verziót is, a legtöbb magazint és újságot.
• Washington D.C. lakosai, előnyben részesítik a nyomtatott, papírformájú könyveket, megelőzve ezekkel még Seattle-t is, amelyiknek a lakosai viszont a legtöbb könyvet vásárolják.
• California és Texas az olvasóké, ugyanis 3-3 városukkal kerültek be az első 20-ba :).
• Las Vegas a szerelmeseké, ugyanis az ottani lakosok rendelték a legtöbb romantikus könyvet. (inkább az igénytelenekének nevezném, de whatever, végülis ”What happens in Vegas stays n Vegas” :)).
• 20-ból, 7 városban, Gillian Flynn Gone Girl-je volt a legtöbbet rendelt könyv. A városok a következők: Houston, Austin, Charlotte, Tucson, Louisville, Albuquerque és Baltimore.

Azt hiszem ezt a listát már tavaly is láttam, és körülbelül ezekre a városokra emlékszem akkorról is. De lehet az más lista volt. Meg szerintem, azért ha kisebb városokat vennének figyelembe, egész más adatokat kapnának. Jó kis lista ez, persze az amerikai hemzseghetnek a lehetőséget között hogyan és hol vásárolják meg a könyveiket :).  Az amazonon mindig vannak akciók is, meg talán alapból is kicsit olcsóbbak.  És fel a kezeket, aki már rendelt könyvet amazonról (én!) :). Persze kizárólag  papírformájút! És milyen szívesen összeállítanám a listát az Amazonnak. Még több statisztika érdekelne :).

„Sometimes you have to wait a long time, before stories find their ending”

Éppen egy interjút hallgattam Paul Austerrel arról, hogyan vált íróvá. És a történet annyira aranyos volt, hogy úgy döntöttem megosztom. Kiskorában volt egy kedvenc baseball játékosa Willie Mays, és amikor elmentek egy meccsre sikerült vele találkoznia, valahol kint, már utcai ruhában a meccs után. Megkérdezte tőle, hogy adna-e neki egy autogramot, aki azt válaszolta, „igen persze, van ceruzád?”. És nem volt. Nem volt senkinél. Sem a szüleinél, sem a barátaiknál. Sem ceruza, sem toll. Innentől kezdve, mindig volt nála valamilyen írószer, mert nem akart szükség esetén újra, felkészületlen lenni.

Paul ekkor 8 éves lehetett. Egész úton hazafelé sírt az autóban. Később megírta a történetet egy esszé formában (azt hiszem a The red notebook című könyvében olvasható).

Pár éve már híres íróként, elmentek egy Key West-i írófesztiválra, ahol találkozott Amy Tan írónővel, akiről kiderült, hogy a barátai Willie Mays szomszédjai, valahol San Francisco környékén. Felhívta őket (Amy Tan), és kérte vegyenek egyet Paul könyvéből (amiben az esszé volt található), és adják oda Willienek. Mays, akkoriban a 70-es évei végén járt, és amikor elolvasta meghatódva, csak annyit mondott, hogy 52 év… Fogott egy baseball labdát, és dedikálta Paulnak.

Paul ezzel a történettel nemcsak azt emeli ki, hogy a könyvek és az írás megváltoztathatják a valóságot, hanem azt is, hogy néha hosszú időt kell várni arra, hogy egy sztori befejezést kapjon.

Tényleg kevés mai író van, akit kedvelek, de Paul Auster nem titok, hogy közéjük tartozik. Már többször írtam, mennyire értékelem a munkáját és szeretem az írásait. Nem utolsó sorban, nagy dolgokat mond. És ez fontos.

Az említett interjút ezen a linken hallgathatják meg azok, akiket érdekel.

Innál egy kávét? Szavalj el egy verset érte! :)

A költészet világnapja alkalmából, 24 ország csatlakozott egy kezdeményezéshez, miszerint, az aznapi kávéért, csak egy verssel, vagy idézettel elegendő fizetni. Idén, Magyarország is részese a mozgalomnak, és 10 kávéházban fogadják el a verset – ami lehet híres költemény vagy saját szerzemény – fizetőeszközként. A kezdeményezés kitalálói, ezzel próbálják felhívni a figyelmet, hogy vannak dolgok, amik pénzzel nem értékelhetőek – mint a költészet.

Az iniciatíváról most nem is akarok többet írni, remek ötletnek találom (sőt én még régebben olvastam az egyik budapesti kávéházról, hogy náluk bármikor fizethetnek verssel), én nem tartózkodom ma Budapesten, de aki teheti próbálja ki és mondja meg milyen volt J.

A csatlakozó kávéházak listáját, és bővebb információkat itt találtok. Hajrá!

Jó játék a szlovák martinus-nál

Az egyik szlovák könyváruház – martinus.sk-nak, napokban találkoztam egy jó kis játékával. Internetes oldalukon adott egy nagy kép, amin összesen 64jól ismert könyvet rejtettek el, rajzolt formában. Március folyamán, minden nap egy-egy részletet feltárnak a képből a versenyzőknek, akiknek az a feladatuk, hogy minél több könyvcímet megnevezzenek. A szerencsés nyertes akár 128 szabadon választott könyvet nyerhet J!! Ki ne akarna játszani? Minden megnevezett könyvért egy szabadon választott könyvet nyer a versenyző 10 euró értékben. Ha pedig március folyamán vásárol is, mindezt megduplázzák!

A versenyzők segítséget is kaphatnak, ha vásárolnak a martinus-nál, és a kép teljes mását néhány boltban meg lehet nézni. A kép jelenlegi állását posztolom, de ezen a linken megnézhetitek eredetiben is. Azért már elég sokat fel lehet ismerni! Ti hányat? J Lehetne itt is valami hasonló!

Milyenek is az USA elnökei.. The first family detail

A The first family detail-t már jó ideje elolvastam, de nagyon nehezen íródik róla. Ennek nem az az oka, hogy nem tudok róla mit írni, hanem pont az, hogy leírnám az egész könyvet. De mert érdekel. Lehet, másnak ez unalmas lenne. Nekem nem volt.

Mindig érdekelt az amerikai elnök élete, hogyan működik a titkos szolgálat és az élet a fehér házban. Az a gyanúm, arról jobban majd az In president’s secret service könyvben fogok olvasni, ez egy kicsit más megközelítésből adta a beszámolót. Ronald Kessler írta mindkettőt, ahogy több jelentős ilyen témával foglalkozó könyvet. Valós, ex-ügynökökkel beszélgetett és tőlük szerezte be az információkat.

Nem is tudom mit írjak le, a szabályokat, vagy az elnökök jellemét. Nagyon sok elnököt jellemeztek az ügynökök visszaemlékezései. Nagyobb részük olyanok voltak, akikről nekem emlékeim nem voltak híradóból, mert vagy még nem éltem, vagy túl kicsi voltam, hogy érdekeljen.  Habár, már Clintonról vannak emlékeim, akkoriban még nem mondhatom, hogy túlzottan érdekelt a külpolitika. Csak a Monica Lewinskis ügyére emlékszem a tv-ből, mert akkor mindenhol ez ment. Aztán már Bushról valós emlékeim vannak, bizonyos vélemény meg is alakult a fejemben róla. Obama meg első perctől kedvenc J.  A könyv elolvasása után néhány elnököt ismeretlenül is nagyon megszerettem, néhányat nem, néhánynál pedig bebizonyosodott, hogy ugyanolyan amilyennek mutatja magát.

Azt hiszem összefoglalok néhány nagyon pozitív jellemzést kapó elnököt és néhány nagyon negatívat, szó szerint parasztként (a könyvben más szót használtak a jellemzésükre, de magyar megfelelője nem tetszik) viselkedőt.

Az első elnök, aki nagyon pozitívan volt jellemezve az Ronald Reagan volt. Azt mondták róla, hogy ő valóban pont az a személy volt, akinek a TV-n keresztül is tűnt. Azért, hogy a szolgálatában levő ügynökök otthon lehessenek karácsonykor, ő nem utazott el, hanem maradt a Fehér Házban. Reagan a későbbiekben Alzheimerrel lett diagnosztizálva, de állítólag ez az ovális irodában soha nem látszódott rajta. A másik nagyon pozitív, emberi elnök George W. Bush volt (aki az igazat megvallva annak ellenére, hogy politikailag voltak furcsa megnyilvánulásai, és sokszor nevettek is rajta, nekem mindig nagyon szimpatikusnak és barátságosnak jött le, és mint kiderült nem tévedtem). Ő is, és a felesége is nagyon figyelmeseknek voltak jellemezve, olyan embereknek, akik gondolnak másokra. Muszáj leírnom ezt a példát, amikor elutaztak, és elmentek reggel sétálni. Ilyenkor az ügynököknek követni kell őket, természetesen. Nem számoltak azonban azzal, hogy nagyon hideg lesz. Amikor Barbara (Mrs. Bush) meglátta az ügynököt, azonnal beküldte George-ot egy sapkáért és sálért, és ragaszkodott hozzá, hogy felvegye, nehogy megfázzon. Vagy amikor G. Bush sütit vadászott az egyik ügynökkel éjjel a Fehér Házban J. Bush is azon elnökök közé tartozott, akik karácsonykor a Fehér Házban maradtak, hogy az ügynökei otthon lehessenek. Amikor pedig az egyik volt ügynök kisfia beteg lett, ami miatt nem volt haja, az ügynökök összefogtak, és szolidaritásból leborotválták a hajukat, Bush ugyanezt tette (feltételezem ez már elnöksége után volt, mert nem emlékszem hogy kopasz lett volna valaha a TV-ben).

A legrosszabb jellemzést kiemelkedően Hillary Clinton kapta (na jó, ő nem elnök volt, de first ladynek ugyanúgy jár a védelem, sőt egész élete során). Nagyon goromba volt mindenkivel, és az ügynökök legnagyobb büntetése az volt, ha mellette kellett szolgálniuk. Elbújtak előle az emberek. Állítólag a képernyőn vigyorog, aztán senkit nem néz semmibe. A férje sem kapott jobb jellemzést. Ő nagyon pontatlan volt mindig, egyszer csak azért elrepült Los Angelesbe az elnöki géppel, hogy annál a sztárfodrásznál nyiratkozhasson. Ezen idő alatt mindkét kifutópálya az LAX-en le volt zárva, és nem szállhattak se le, sem fel a polgári repülőgépek. Ford elnök állítólag nagyon olcsójános volt, Carter pedig meg is kérte az ügynököket, hogy ne köszönjenek neki. Al Gore-t pedig Hillary-hez hasonlítják, állítólag nagyon neveletlen volt soha nem hordott magánál pénzt és az ügynököktől kért kölcsön.

Tudnám írni és sorolni a történeteket a végtelenségig, és ez még csak a jellemzés, a szabályok külön bejegyzést érdemelnének. Valóban csak nagyon érintve írtam le dolgokat, még annyi mindenkiről lehetne írni. Obamáról nem írtam, mert ő kevesebbszer volt említve a könyvben, mint a többiek. Ennek nem tudom, hogy az-e az oka, hogy ő még mindig elnök, és ez a könyv 2014-es kiadású volt, vagy más oka volt. Amit róluk írtak az jó volt, de csak annyi, hogy meghívta az ügynökeit magához Super Bowl-t nézni, és a felesége pedig ragaszkodik hozzá, hogy Michelle-nek szólítsák. De nem baj ha nem írnak Obamáról egy szót sem én akkor is szeretem és nem hiszem hogy valami botrányt rejteget. Ami viszont nagyon elrémiszt, az pont Hillary, ugyanis állítólag Obama már újra nem indul, és akkor a demokraták oldalán Hillary indul, aki valószínűleg meg is nyeri. Nem akaro,m hogy ilyen személy legyen az elnök… :/ Na de most ha belegondolok, akkor lehet ez a könyv már a következő választásokra volt írva, hogy az emberek megutálják Hillaryt és ne szavazzanak rá J. Na jó, elég a konspirációs elméletekből. Annyit mondok, akiknek tetszett ez a rövid összefoglaló, az mindenképp olvassa el a könyvet, mert kb. 250 oldalon ilyen érdekességek íródnak benne.