Suki Kim: Nélküled mi sem vagyunk

Minden alkalommal, amikor elolvasok egy Észak-Koreás könyvet, megfogadom, hogy egy darabig nem olvasok mégegyett. Erre valahogy ezt a fogadalmat mindig megszegem, mert legalább egyre mindig jut hely minden éven. Kicsit kezdem úgy érezni, ez a kiadók hibája is, rájöttek, jó biznisz ÉK-ás könyveket kiadni, mert ezt megveszi egy olyan réteg ember is, akik mást nem.

Az idei adag, Suki Kim, korei-amerikai újságíró élményeit meséli el, aki, ál-misszionáriusként – kissé kémként, mivel könyvet akart róla írni – érkezik Észek-Koreába, hogy a phenjani egyetemen tanítson angolt, az erre jogosult diákoknak. Csak egy vékony, elit réteg juthat be az egyetemre, a diákok szülei orvosok, vagy diplomaták, vagy kormánytisztviselők. Ennek ellenére, a kevés, amit megtudhatunk még ezekről a diákokról is, nem túl boldog. Ők képviselik azt a réteget, akiknek jobban megy a soruk Észak-Koreában, de a tanár beszámolói szerint, még ez is elég rabság. Szinte soha nem találkozhatnak a szüleikkel, még azok sem, akik Phenjanban laknak. Nem telefonálhatnak, csak ritkán kapnak csomagokat. Órákra eltűnnek minden nap, hogy a nagy vezetőről elmélkedjenek, vagy kint kell fagyoskodniuk őrjáraton, vagy akár bent is mert nincs megfelelő fűtés. Egyedül kosárlabdázni vagy focizni szoktak, szétkopott labdákkal, de aminek legalább mindig örülnek.

A tanár, az egyetem kampuszán kap szállást, talán egész tűrhetőt, de folyamatosan félt, hogy még itt is lehallgatják, figyelik. Talán 2x3 hónapot töltött ott, ami normál esetben teljesen kibírható idő lenne egy idegen, ismeretlen helyen, de Kim, folyamatos honvággyal küszködött és a bezártság érzésé és paranoiája, csak rontott a helyzeten. Nem hagyhatta el a kampusz területét, max. csak hetente 1x bevásárolni egy boltba, ahol csak külföldiek vásárolhattak. Suki Kim, természeten, mint bármelyik más nyugati ember, aki eljut Észak-Koreába, rendelkezett ismeretekkel az országról és a helyzetről ott. Ebben a tudatban 24 órán keresztül vigyáznia kellett mit mond, mit tesz, mert tudta hogy figyelik őt, és tudta azt is, mindent amit mutatnak neki egy nagy hazugság

A hazugságot a diákokba egyébként is természetüktől fogva, vagy kiskoruktól fogva beléjük programozzák, ugyanis folyamatosan lebuknak kitalált, vagy nem reális sztorikkal, amikből aztán, csak egy sima „beszéljünk másról” kifejezéssel menekültek. Úgy hazudtak, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Ahogy az írót sem, úgy az olvasót sem vették meg a hazugságaikkal, de főleg azt nem tudtuk, mi célból hazudnak. Ezt mondták nekik? Erre vannak „betanítva”? Azt hiszik ez a helyes? Vagy a legkevésbé hihető, hogy ennyire lélektelenek. De inkább csak nem tudják mi a különbség igazság és hazugság között.

Az egész könyvben ezt a lelki vívódást követhetjük nyomon, új és új példákkal.  Az író nagyon megszerette a diákjait, és szívesen megosztott volna velük „extra” információkat, de nagyon félt a következményektől. Mind féltette a diákjait, és ő is állandó rettegésben élt a mondottai kihatásától. Ez a könyv azért menetes a szörnyű, gyomorforgató, vagy sírásra késztető tényeketől, mint más könyvek, de ez annak is köszönhető, hogy az egyetem területét, körülbelül 2-3x sikerült elhagyniuk hosszabb kirándulásra. De akkor is alig láttak valamit, csak bús arcú embereket az utak szélén.

Aki talán kevésbé akar felkavaró olvasmányt olvasni Észak-Koreáról, akkor annak ezt a könyvet ajánlom. Mint már említettem a bejegyzésem elején, sok könyvet adtak ki az elmúlt években erről a titokzatos országról, és talán már nem is annyira titokzaktos a nyugati embereknek, mint valaha. Ámbár azt hiszem, akárhány könyvet is fogunk róla elolvasni, a közelébe sem jutunk, hogy megértük, mit is éreznek azok az emberek nap, mint nap, szinte kilátástalanul egy szebb jövőre.

Blaine Harden: Menekülés a 14-es táborból

Újabb Észak-Koreás könyvet olvastam el a napokban. Már a polcomon volt egy ideje, és nemrég a TV-ben láttam valami interjút a könyv főszereplőjével, amit ugyan nem tudtam akkor végignézni, de eldöntöttem, hogy akkor hamarosan elolvasom.

Már az első néhány oldal elolvasása után azt mondtam, egy darabig nem akarok Észak-Koreáról többet olvasni. Egy időben túl belemélyültem a témába, na meg hát bármikor, ha akad egy cikk azt elolvasom, mert erről az országról csak abszurdabbnál abszurdabb infók jönnek napvilágra. Ez sem volt egy könnyen emészthető olvasmány. Azért azt gondoltam már túl sok újat nem tudnak nekem mondani, de mégis sikerült.

A könyv főszereplője Szin, aki É-Korea egy legszigorúbb fogolytáborában született (szülei, a foglyok jól viselkedtek, ezért az őrök választottak nekik párt, és összeházasodhattak), soha nem ismerte a külvilágot, és a kinti életet. Észak-Koreában több munka/fogoly tábor létezik, amiket a kormány még a mai napig letagad, de még a műhold-felvételeken is ki lehet venni a helyüket, annyira nagyok.

Szabályok, büntetések, munka, éhezés, kínzás, gyilkolás, árulkodás. Ezek voltak a fő vonalai Szin beszámolójának a táborban töltött idejéről. Nem akarom túlzottan részletezni ezeket a tényeket, ehhez külön gyomor kéne megint. Annak, aki olvasta Barbara Demick Nincs mit irigyelnünk a világtól című könyvét, és tisztában van a 90-es évek éhínségivel Észak-Koreában, na, hát az itt, ebben a táborban még rosszabb volt. Csak itt hozzájárult az is, hogy ha véletlenül az iskolában megtalált a tanár a gyerek zsebében 3 szem kukoricát, amit rejtegetett, egyszerűen agyonverte. Az őröknek hatalmuk és joguk volt gyilkolni, saját döntésükön alapult minden. Támogattál az árulást, a gyerekeket már kiskoruktól arra nevelték, hogy jelentsenek minden eseményről, ami a rendszer ellen történne. Szin is így riportálta anyja és bátyja szökési tervét, aminek a végeredménye az lett, hogy őt és az apját hónapokig kínoztak és raboskodtak.

Később egy tanult értelmiségi ember került a táborba, akitől nagyon sokat megtudott a kinti életről és főleg az ételekről. Először életében bízott valakiben, és együtt tervelték a szökési kísérletet. A sors úgy hozta, hogy míg társa szökés közben meghalt, addig Szinnek sikerült meglógnia, és elmenekülnie a tél közepén.  Ezután kezdődik élete 2. felvonása, a túlélés az ismeretlenben. Lop és menekül, és egyben ismerkedik a kinti világgal. Hónapok után, amikor megfelelő tapasztalatot szerez, sikerül átkelnie Kínába, ahol munkát is talál, és még jónéhány hónapig ott él, míg végre átjut Dél-Koreába, és elkezdheti új életét.

Folyamatosan beilleszkedési gondokkal küzd, nem bízik az emberekben, rémálmok gyötrik, és lelkiismeret furdalás – amiért beköpte az anyja és testvére szökését, és amiért apját magára hagyta, holott tudta, hogy őt ezért újra megkínozzák.  Munkáit nem sokáig tudja megtartani, és a pénzzel sem tud megfelelően bánni. Egy idő után, amikor történetével mások is megismerkednek (azért az nagy dolog, hogy fogolytáborból szökjön meg valaki) Californiába költözik, de ott sem találja meg a számítását. Nem tud dönteni, hol is maradjon, és mihez is kezdjen magával.

Érdekes könyv, ajánlani tudom, talán híresebb is, a főszereplője miatt, mint például a BarbaraDemick könyve. Szin sokat szerepel, és meséli történetét, ezért jobb marketinget csinál a könyvnek. Még van egy könyv, amit el akarok olvasni, az kicsit más megvilágosításból mutat É-Koreára, azt még szerintem terítékre veszem, de nem a közel jövőben, az biztos. Annak ellenére, hogy nem hiszem, hogy az is ilyen kegyetlen lenne, nincs most gyomrom hozzá. Persze ez bármikor változhat J.