Suki Kim: Nélküled mi sem vagyunk

Minden alkalommal, amikor elolvasok egy Észak-Koreás könyvet, megfogadom, hogy egy darabig nem olvasok mégegyett. Erre valahogy ezt a fogadalmat mindig megszegem, mert legalább egyre mindig jut hely minden éven. Kicsit kezdem úgy érezni, ez a kiadók hibája is, rájöttek, jó biznisz ÉK-ás könyveket kiadni, mert ezt megveszi egy olyan réteg ember is, akik mást nem.

Az idei adag, Suki Kim, korei-amerikai újságíró élményeit meséli el, aki, ál-misszionáriusként – kissé kémként, mivel könyvet akart róla írni – érkezik Észek-Koreába, hogy a phenjani egyetemen tanítson angolt, az erre jogosult diákoknak. Csak egy vékony, elit réteg juthat be az egyetemre, a diákok szülei orvosok, vagy diplomaták, vagy kormánytisztviselők. Ennek ellenére, a kevés, amit megtudhatunk még ezekről a diákokról is, nem túl boldog. Ők képviselik azt a réteget, akiknek jobban megy a soruk Észak-Koreában, de a tanár beszámolói szerint, még ez is elég rabság. Szinte soha nem találkozhatnak a szüleikkel, még azok sem, akik Phenjanban laknak. Nem telefonálhatnak, csak ritkán kapnak csomagokat. Órákra eltűnnek minden nap, hogy a nagy vezetőről elmélkedjenek, vagy kint kell fagyoskodniuk őrjáraton, vagy akár bent is mert nincs megfelelő fűtés. Egyedül kosárlabdázni vagy focizni szoktak, szétkopott labdákkal, de aminek legalább mindig örülnek.

A tanár, az egyetem kampuszán kap szállást, talán egész tűrhetőt, de folyamatosan félt, hogy még itt is lehallgatják, figyelik. Talán 2x3 hónapot töltött ott, ami normál esetben teljesen kibírható idő lenne egy idegen, ismeretlen helyen, de Kim, folyamatos honvággyal küszködött és a bezártság érzésé és paranoiája, csak rontott a helyzeten. Nem hagyhatta el a kampusz területét, max. csak hetente 1x bevásárolni egy boltba, ahol csak külföldiek vásárolhattak. Suki Kim, természeten, mint bármelyik más nyugati ember, aki eljut Észak-Koreába, rendelkezett ismeretekkel az országról és a helyzetről ott. Ebben a tudatban 24 órán keresztül vigyáznia kellett mit mond, mit tesz, mert tudta hogy figyelik őt, és tudta azt is, mindent amit mutatnak neki egy nagy hazugság

A hazugságot a diákokba egyébként is természetüktől fogva, vagy kiskoruktól fogva beléjük programozzák, ugyanis folyamatosan lebuknak kitalált, vagy nem reális sztorikkal, amikből aztán, csak egy sima „beszéljünk másról” kifejezéssel menekültek. Úgy hazudtak, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Ahogy az írót sem, úgy az olvasót sem vették meg a hazugságaikkal, de főleg azt nem tudtuk, mi célból hazudnak. Ezt mondták nekik? Erre vannak „betanítva”? Azt hiszik ez a helyes? Vagy a legkevésbé hihető, hogy ennyire lélektelenek. De inkább csak nem tudják mi a különbség igazság és hazugság között.

Az egész könyvben ezt a lelki vívódást követhetjük nyomon, új és új példákkal.  Az író nagyon megszerette a diákjait, és szívesen megosztott volna velük „extra” információkat, de nagyon félt a következményektől. Mind féltette a diákjait, és ő is állandó rettegésben élt a mondottai kihatásától. Ez a könyv azért menetes a szörnyű, gyomorforgató, vagy sírásra késztető tényeketől, mint más könyvek, de ez annak is köszönhető, hogy az egyetem területét, körülbelül 2-3x sikerült elhagyniuk hosszabb kirándulásra. De akkor is alig láttak valamit, csak bús arcú embereket az utak szélén.

Aki talán kevésbé akar felkavaró olvasmányt olvasni Észak-Koreáról, akkor annak ezt a könyvet ajánlom. Mint már említettem a bejegyzésem elején, sok könyvet adtak ki az elmúlt években erről a titokzatos országról, és talán már nem is annyira titokzaktos a nyugati embereknek, mint valaha. Ámbár azt hiszem, akárhány könyvet is fogunk róla elolvasni, a közelébe sem jutunk, hogy megértük, mit is éreznek azok az emberek nap, mint nap, szinte kilátástalanul egy szebb jövőre.

Marie Curie .. (és a rádium) és lányai

Marie Curie élete, eleinte kicsit csalódás volt. Talán azért, mert nekem emlékeimben a nélkülöző lengyel tudósnő erőfeszítéseit takarja, ahogyan boldogulni próbál Párizsban. De ahogy ennek a könyvnek a címe is mutatja, nem kifejezettem Marie életéről szól, hanem Irene és Eve (lányai) sorsáról is. A könyv, a nő történetét már a 2. Nobel díj odaítélése után kezdi, tehát, már a gyerekei nagyok, a férje halott, ő pedig szeretőt tart Paul Langevin személyében.

Az idősödő tudósnő zárkózott, nem túl emberbarát, antiszociális lény, aki valóban csak a munkájának él, a gyerekeit levélben neveli, mert gyerekkoruk nagyrészét külföldön töltik, és levélben küldözget nekik házi feladatokat, meg tanulni valókat. Ennek ellenére, Irene az idősebbik, rajong az anyjáért, és inkább a tudomány felé húzódik, míg Evenek a fiatalabbiknak inkább csak az anyja hiányzik.

A könyv bemutatja Marie barátságát az amerikai újságírónővel, Marie Meloney-val, aki ráveszi, hogy utazzon ki Amerikába, és gyűjtést is szervez neki, hogy vásárolhasson 1 gramm rádiumot, mivel neki még ennyi sincs, annak ellenére, hogy ő fedezte fel. És az amerikai emberek milyen nagylelkűen adakoznak erre a célra. Marie-nak még életében egyszer sikerül visszatérnie Amerikba, de Maloney-val a kapcsolatot mindvégig tartja. Ha valami gondja van neki, vagy a lányai közül valamelyiknek, rögtön neki írnak. Kicsit már úgy is tűnt, kihasználják szegényt. Aki minden kérésükre ugrott. A könyvben sok infó van Marie és lányai Fehér ház-beli látogatásaikról, vagy akár Einstein-ről, és a hozzá kötődő barátságukról.

Sokszor esik szó természetesen a rádium egészségre való negatív hatásairól, ami abban az időben még nem bizonyított. Marie későbbi gyengélkedéseit sem tudták az orvosok teljes bizonyossággal a rádium rovására írni. Akkoriban. Érdekes történetekről olvashatunk az akkori körülményekről ebben a témakörben. Például hogy hogyan próbáltak eladni kozmetikumokat rádium név alatt, amikor az a 30-as évek táján nagy hírnévnek örvendett (akkoriban, szinte mindenbe rádiumot kevertek többek között csokiba is), majd később horrorisztikus történeteket amerikai munkásnőkről, akik minden védőfelszerelés nélkül, rádiummal megfestett óralapokat gyártottak. Amihez azt az utasítást kapták, hogy az ecsetet szájukkal nyalják meg. Aztán sorban haltak meg…

A könyv második fele már inkább a lányai életét mutatja be, Irene, aki anyja nyomdokaiba lépve a tudománynak él, férjhez megy egy kutatótársához, Frederic-hez akivel közösen szintén osztoznak egy Nobel díjon. Nagyon közel jártak az urán pusztító erejének a bizonyításában (ami végül a Manhattan-tervben) végződött. Sajnálták, hogy ez az eredmény nem az ő nevükhöz főződik. Ami érdekesség, hogy Irene lánya, Helene (Marie unokája), pont Paul Langevin unokájával házasodik össze később. Olyan mintha ennek meg kellett volna történnie, ha már ő nem maradhatott akkoriban a szeretőjével, mert túl nagy botrányt kavart.

Eve inkább a médiát választja, és ír a kor eseményeiről. Újságírói rátermettségét mi sem bizonyítja jobban, mintsem hogy nem riadt vissza akár a harci tudósításoktól sem. Az egész világot bejárja utazásaival. Könyvet ír az anyjáról, ami Hollywood-i vászonra is kerül. Egy kis irodalmi érdekesség, hogy a forgatókönyv végső simításait olyan személyek végezték mint Aldous Huxley vagy F. Scott Fitzgerald.

Ahogy az elején csalódtam a könyvben a késői kezdés miatt, később ez már nem zavart. Nagyon jónak mondanám, valóban sok információt meg lehet belőle tudni, nem csak a 3 főszereplőről, hanem magáról a rádiumról és más radioaktív elemekről, valamint ezek a világháborúban és a hidegháborúban játszott szerepéről. Érdekes volt olvasni, de ez nem riaszt vissza, hogy beszerezzek egy teljes élettörténetet (bookdepository-ról, már ki is néztem), mert ennyi nem volt elég J.