Az Antarktisz hősei - Robert Falcon Scott naplója

Próbáltam a bejegyzést január 17-re időzíteni, ugyanis ma 104 éve érte el Scott és csapata a déli sarkot, sorban a másodikként, a norvég Amundsen után.

Akik ismernek, tudják, hogy szeretem, és érdekel az Antarktisz, egy időben jó sok könyvet vettem a témában, de még mindig vannak olvasatlanok. Most, a régóta várakozó Oxford sorozatban kiadott Scott naplóját olvastam el végre. Tudtam mire vállalkozok, amikor elkezdtem, tudtam a történetük végét, és mégis az igazat megvallva nehezen olvastam az utolsó lapokat. Ilyesmit azért nem könnyű megemészteni.

Scott, a 33 személyből álló csapatával 1911. január elején érkezik meg az Antarktiszra, a déli sark meghódítására. Ross szigetén építik fel a szállásukat az elkövetkező 2 évre – Cape Evansben. Az első hónapok, a felkészülésről szólnak, a hosszú, déli-sark felé való menetelésükre. Leírja, melyik este éppen ki tartott előadást, vagy éppen melyik kutyával vagy pónival gyűlt meg a bajuk. Októberben indulnak neki a rövidebbre tervezett, de végül több mint 5 hónapig tartó útjuknak. Több csoport indul neki, hogy elvigyék az összes felszerelést, élelmiszert és üzemanyagot, és hogy felállítsák a visszaúthoz elengedhetetlen depókat. Az út során sorban vált meg a segédcsapatoktól, és küldte őket vissza. Végül, az 5 emberből álló sarki csapat (Scott, Oates, Edgar Evans, Bowers és Wilson) 1912. január 17.-én éri el a déli sarkot, megtörve, szétfagyva, és legyengülve, csakhogy újabb csapásként rájöjjenek, hogy a norvég Amundsen és csapata több mint 1 hónappal megelőzte őket (1911.12.14.). Már az oda-úton eléggé le voltak gyengülve, többjük fagyás tüneteivel küszködött. Az odaúton és a visszaúton is, folyamatosan az időjárás kegyetlenségeiről ír, és hogy mennyire szerencsétlenül éri őket az idő. Visszaemlékezik Shackleton feljegyzéseire, aki az útja során mindössze egy viharos nappal találkozott, míg ők, mindössze egy olyannal, amikor nem volt vihar. Egyre nehezebb és nehezebb volt visszatalálniuk a depókba, egyre nehezebben jártak, fáztak, és még az eleségük is elégtelennek bizonyult mennyiségileg. Folyamatosan arról írt, mennyire nincs energiájuk, és sajnálta társait, akik közül többen rosszabb helyzetben voltak mint ő, folyamatos fájdalommal küszködve. Végül Edgar Evans adja fel elsőként a küzdelmet (február 18.), akinek egy korábbi esése során az agya is sérült, és elég önkívületlenül találtak rá, mikor lemaradt. Másodikként Oates „sétál ki a sátorból” – szó szerint (március 17-18.). Ekkora, már mindannyian rettenetes állapotban vannak, szenvednek, Oates pedig, akinek a lába már az odaút során is rossz állapotban volt  - és amit elhallgatott Scott elől, mert mindenképp a sarki csapatban akart maradni – nem bírta tovább. Lehet tudta is, hogy a többiek terhére van, mindig rá kellett várni, szegényre. Ezt, Scott többször meg is írja a naplójában. Az utolsó három, talpon maradt hős, március végéig bírhatta, mindössze néhány kilométerre a következő depótól. Egy végzetes hóvihar a sátraikba kényszerítette őket napokig, és élelem és üzemanyag híján, legyengülve és átfagyva esélytelen volt a küzdelmük. Az év novemberében találnak rájuk társaik (Cherry-Gerald &co.), a sátorban, Scottnál a naplói.

"Great God! This is an awful place..."

Lehetetlenség minden információt leírni, hogyan készültek a megmentésükre a korábban visszatért társaik, vagy hogyan gondolta Scott, hogy a visszaúton valamelyik csoport több eledelt és üzemanyagot vitt el mint a megszabott adag volt, így nekik a visszaúton sokat kellett nélkülözniük. Vagy azt, hogyan kérte Wilsont, hogy adjon mindenkinek gyógyszert, hogy ha úgy döntenek nem bírják tovább a már addig is kibírhatatlan visszautat, maguk dönthessenek. Egyikük sem élt ezzel a lehetőséggel. Leírhatnám azt is, hogyan viselkedett az állatokkal. Amennyire emberségesen és kedvesen ír az állatokról az elején, úgy csalódtam a végén, milyen indifferensen, érzelmek nélkül használja ki az utolsó energiájukig a szegény pónikat. Érzelemmentesen írja le, mennyire reméli, hogy „Jehu” a póni kibír még 3 napot, aztán jó lesz kutyaeledelnek. Ezeket a szegény állatokat senki nem kérdezte meg akarnak-e az Antarktiszra menni, cipekedni és fagyoskodni. És akkor még haragosak is rájuk, ha nehezen kezelhetők. A pónik és a kutyák ugyanolyan hősei voltak az expedíciónak, mint az emberek.

Mint a könyv végén kiderült, több mindent „javítottak” a kiadásban, Scott több helyen nem volt olyan kedves a társaival, mint ahogy a könyvben írták. Természetesen csak kihagyott szavakról van szó, nem változtattak az íráson vagy a tartalmon. Még így is néhol lehetett érezni, vagy nyíltan leírta, kiben csalódott, ki nem hozta azt amit várt tőle, vagy ki tartotta éppen őket vissza. Természetesen Scott cselekedetei és döntései sem voltak makulátlanok, hibát hibára halmozott, és amilyen problémamentesen a norvégok elérték a sarkot, sok mai tudós, kemény baklövésnek tekintették Scotték sikertelenségét. Állítólag Scott-ban volt egy bizonyos „macho” hozzáállás, remek csapatot szervezett az expedícióra, de ő volt a „szamár a sok tudós és szakember között”. Sokak szerint – és minden irodalom főként ennek tekinti a felfedezőút sikertelenségét – inkább a pónikra hagyatkozott, és nem használta ki a kutyákat megfelelően. Ennek következtében, minden fizikai munkát, húzást, vonszolást, embererővel oldottak meg. Az embertelen időjárási körülmények között ez nem vált segítségükre. De ez csak egyike volt a sok-sok melléfogásnak, amik már előkerültek, és amik végre nyílvánosságot láttak. Hiba volt, hogy az emberei nem tudtak sielni, nem voltak megfelelő eszközeik, műszereik (a könyvben is íródik, néha elnézték az utat, és feleslegesen gyalogoltak a viszontagságos időjárási körülmények között). Scott fő célja – a norvégokkal ellentétben – nem csak az volt, hogy elérje a Déli sarkot, hanem, hogy felfedezéseket és tudományos kutatásokat végezzen. Folyamatosan köveket gyűjtöttek az útjuk során ami nem kevés extra súlyt adott a cipekedéshez.

A hibákat még lehetne sorolni, és rám még vár legalább 5 könyv a polcon ami ezzel a tematikával foglalkozik, valószínüleg az információkat csak bővíteni fogom. Ez is egy olyan téma volt, aminél nem tudtam leragadni egy rövid tartalomnál, és még így is nagyon sok részletet lehetett volna hozzáírni. Inkább úgy gondolom ezt hagyom azokra, akik úgy döntenek hogy elolvassák. Minden Antarktisz témakörrel foglalkozó könyvem 500+ oldalas, és egyik sem egy könnyed kis vasárnap délutáni olvasmány. Plusz nem is akarom mindet gyorsan elolvasni, mert akkor túl hamar elfogynának. Mindenesetre Scott naplója már régen váratott magára. Valóban hihetetlen olvasni valakinek az utolsó szavait, aki éppen a halálán van, és ennek tudatában is van. Hibái ellenére, minden tiszteletem az övé, és főleg a vele odaveszett társaié, akik kevesebb visszhangot kapnak, mint amennyit érdemelnének.

Tesla - a különc zseni

Nikola Tesla életrajzi könyvét ismeretlenül sokkal érdekesebbnek vártam. Lehet, hogy azért nem olyan érdekes, mert az írás, maga Teslától származik, aki természetesen elsősorban nem író volt, hanem feltaláló. Ahhoz képest egész jól ír. Nem panaszkodhatok. Szóval nem is tudom miért panaszkodok J.

Amikor megtudtam, hogy létezik ez a könyv, megrendeltem bookdepositoryról. Különös ismereteim Tesláról nem voltak (kivéve, hogy volt pár Tesla TV-nk, de még rádiónk is J) csak amit nagy általánosságban az ember megjegyez az iskolában. Ami viszont mindig ez emlékezetemben marad, az a Griffith Obszervatóriumba (Los Angeles) tett látogatásunk, ahová elsősorba azért mentünk, hogy a Hollywood feliratot lássuk, de mivel abból sz*rt se láttunk, így maradt a benti kiállítás és ott is a Tesla tekercs J. Annyira emlékszem, hogy jó nagy volt, sokkal nagyobb, mint amivel iskolában fizikaórán játszottunk annakidején J. Ennek ellenére azt gondoltam érdekes lehet a könyv, és örülök, hogy megrendeltem.

Amit elsősorban tudni kell a könyvről az az, hogy két részre lehet bontani. Az első részben az életéről, ír, megtudhatjuk a különcségeit, és hogy hogyan jut Amerikába. Mennyit dolgozik, és hogy veszít el néhány találmányt, ami akár az ő nevéhez is lehetne köthető, de még sincsen így. A könyv második fele, az „egyéb írások” címet viseli, és kb. így is kell hozzáállni. Rövidebb bejegyzések, egy-egy tematikában. Nem vagyok tisztában az egyes nagyobb fizikai/tudományos vívmányok kronológiájában, de amennyire meg tudom állapítani, nem korhű az írás. Úgy értem, szerintem Teslának egész tiszta elképzelései voltak, hogyan fognak a jövő szerkezetei működni. Hogyan tudjuk majd kihasználni az egyes energiaforrásokat.

Nikola Tesla szerb származású fizikus, tudós. Már kiskorában túl sokat olvasott, és amikor édesapja – egészsége megvédése miatt – eltiltotta az olvasástól azzal, hogy elvette tőle a gyertyákat, maga kreált gyertyákat, hogy olvasni tudjon. Az ő nevéhez kötődik a váltóáram (AC – alternating current), de ezen felül sok más fizikai találmány. Amikor Amerikába utazott, Edisonnál kezdett dolgozni, hamar magasabb pozíciókba is került, mert Edison látta mire képes. Egy feladat elvégzéséért 50 ezer dollárt ígért neki, amit Tesla nagyon hamar meg is oldott. Amikor a pénzről kérdezte, Edison csak annyit mondott, hogy viccelt, és hogy Tesla tanulja meg érteni az amerikai humort. Amerikai évei alatt Tesla főleg hotel szobákban lakott, látástól vakulásig dolgozott (ha jól emlékszem reggel 5-ig, aztán délelőtt 10-ig aludt és újra munka…). Kicsit mániás volt, baktériumok megszállottja, vagy a 3-as számé. Állítólag azt hitte, hogy összeházasodott egy galambbal, és hogy barátok Mark Twainnel. Nem viselte el az emberi haj érintését, és azt sem, ha egy nő gyöngy fülbevalót viselt. Remek memóriája volt, több nyelvet beszélt, és gyakran emlegette, ha a klasszikusok elvesznének, ő visszaadhatja.

Ezekkel a különcségeivel szerintem nincs is semmi baj. Azt gondolom, akik nagy dolgokat hoznak létre, azok kicsit zakkantak. Igazat megvallva csak tisztelettel lehet irántuk az ember. Az írásokból nem csodálom, hogy Teslát a mai napig annak az embernek nevezik, aki feltalálta a 20.századot. Magáról a könyvről még annyit jegyeznék meg, hogy egy Samantha Hunt nevű hölgy írt hozzá előszót, és akik el akarják kerülni a spoilereket, azok inkább a könyv olvasása után olvassák ezt a részt J. Ez a Pinguin Classics kiadást érinti. A könyv borítója meg valami remek.

Tesla gondolatai:

• A new idea must not be judged by its immediate results.
• The wonders of yesterday are today common occurrences.
• The true rewards are ever in proportion to the labor and sacrifices made.
• War is without reason or excuse; a horror greater than a thousand infernos, real or Dante-pictured.
• There can be no doubt that, of all the frictional resistances, the one that most retards human movement is ignorance.
• The scientific man does not aim at an immediate result. He does not expect that his advanced ideas will be readily taken up. His work is like that of the planter – for the future. His duty is to lay the foundation for those who are to come, and point the way. He lives and labors and hopes.

Marie Curie .. (és a rádium) és lányai

Marie Curie élete, eleinte kicsit csalódás volt. Talán azért, mert nekem emlékeimben a nélkülöző lengyel tudósnő erőfeszítéseit takarja, ahogyan boldogulni próbál Párizsban. De ahogy ennek a könyvnek a címe is mutatja, nem kifejezettem Marie életéről szól, hanem Irene és Eve (lányai) sorsáról is. A könyv, a nő történetét már a 2. Nobel díj odaítélése után kezdi, tehát, már a gyerekei nagyok, a férje halott, ő pedig szeretőt tart Paul Langevin személyében.

Az idősödő tudósnő zárkózott, nem túl emberbarát, antiszociális lény, aki valóban csak a munkájának él, a gyerekeit levélben neveli, mert gyerekkoruk nagyrészét külföldön töltik, és levélben küldözget nekik házi feladatokat, meg tanulni valókat. Ennek ellenére, Irene az idősebbik, rajong az anyjáért, és inkább a tudomány felé húzódik, míg Evenek a fiatalabbiknak inkább csak az anyja hiányzik.

A könyv bemutatja Marie barátságát az amerikai újságírónővel, Marie Meloney-val, aki ráveszi, hogy utazzon ki Amerikába, és gyűjtést is szervez neki, hogy vásárolhasson 1 gramm rádiumot, mivel neki még ennyi sincs, annak ellenére, hogy ő fedezte fel. És az amerikai emberek milyen nagylelkűen adakoznak erre a célra. Marie-nak még életében egyszer sikerül visszatérnie Amerikba, de Maloney-val a kapcsolatot mindvégig tartja. Ha valami gondja van neki, vagy a lányai közül valamelyiknek, rögtön neki írnak. Kicsit már úgy is tűnt, kihasználják szegényt. Aki minden kérésükre ugrott. A könyvben sok infó van Marie és lányai Fehér ház-beli látogatásaikról, vagy akár Einstein-ről, és a hozzá kötődő barátságukról.

Sokszor esik szó természetesen a rádium egészségre való negatív hatásairól, ami abban az időben még nem bizonyított. Marie későbbi gyengélkedéseit sem tudták az orvosok teljes bizonyossággal a rádium rovására írni. Akkoriban. Érdekes történetekről olvashatunk az akkori körülményekről ebben a témakörben. Például hogy hogyan próbáltak eladni kozmetikumokat rádium név alatt, amikor az a 30-as évek táján nagy hírnévnek örvendett (akkoriban, szinte mindenbe rádiumot kevertek többek között csokiba is), majd később horrorisztikus történeteket amerikai munkásnőkről, akik minden védőfelszerelés nélkül, rádiummal megfestett óralapokat gyártottak. Amihez azt az utasítást kapták, hogy az ecsetet szájukkal nyalják meg. Aztán sorban haltak meg…

A könyv második fele már inkább a lányai életét mutatja be, Irene, aki anyja nyomdokaiba lépve a tudománynak él, férjhez megy egy kutatótársához, Frederic-hez akivel közösen szintén osztoznak egy Nobel díjon. Nagyon közel jártak az urán pusztító erejének a bizonyításában (ami végül a Manhattan-tervben) végződött. Sajnálták, hogy ez az eredmény nem az ő nevükhöz főződik. Ami érdekesség, hogy Irene lánya, Helene (Marie unokája), pont Paul Langevin unokájával házasodik össze később. Olyan mintha ennek meg kellett volna történnie, ha már ő nem maradhatott akkoriban a szeretőjével, mert túl nagy botrányt kavart.

Eve inkább a médiát választja, és ír a kor eseményeiről. Újságírói rátermettségét mi sem bizonyítja jobban, mintsem hogy nem riadt vissza akár a harci tudósításoktól sem. Az egész világot bejárja utazásaival. Könyvet ír az anyjáról, ami Hollywood-i vászonra is kerül. Egy kis irodalmi érdekesség, hogy a forgatókönyv végső simításait olyan személyek végezték mint Aldous Huxley vagy F. Scott Fitzgerald.

Ahogy az elején csalódtam a könyvben a késői kezdés miatt, később ez már nem zavart. Nagyon jónak mondanám, valóban sok információt meg lehet belőle tudni, nem csak a 3 főszereplőről, hanem magáról a rádiumról és más radioaktív elemekről, valamint ezek a világháborúban és a hidegháborúban játszott szerepéről. Érdekes volt olvasni, de ez nem riaszt vissza, hogy beszerezzek egy teljes élettörténetet (bookdepository-ról, már ki is néztem), mert ennyi nem volt elég J.