Suki Kim: Nélküled mi sem vagyunk

Minden alkalommal, amikor elolvasok egy Észak-Koreás könyvet, megfogadom, hogy egy darabig nem olvasok mégegyett. Erre valahogy ezt a fogadalmat mindig megszegem, mert legalább egyre mindig jut hely minden éven. Kicsit kezdem úgy érezni, ez a kiadók hibája is, rájöttek, jó biznisz ÉK-ás könyveket kiadni, mert ezt megveszi egy olyan réteg ember is, akik mást nem.

Az idei adag, Suki Kim, korei-amerikai újságíró élményeit meséli el, aki, ál-misszionáriusként – kissé kémként, mivel könyvet akart róla írni – érkezik Észek-Koreába, hogy a phenjani egyetemen tanítson angolt, az erre jogosult diákoknak. Csak egy vékony, elit réteg juthat be az egyetemre, a diákok szülei orvosok, vagy diplomaták, vagy kormánytisztviselők. Ennek ellenére, a kevés, amit megtudhatunk még ezekről a diákokról is, nem túl boldog. Ők képviselik azt a réteget, akiknek jobban megy a soruk Észak-Koreában, de a tanár beszámolói szerint, még ez is elég rabság. Szinte soha nem találkozhatnak a szüleikkel, még azok sem, akik Phenjanban laknak. Nem telefonálhatnak, csak ritkán kapnak csomagokat. Órákra eltűnnek minden nap, hogy a nagy vezetőről elmélkedjenek, vagy kint kell fagyoskodniuk őrjáraton, vagy akár bent is mert nincs megfelelő fűtés. Egyedül kosárlabdázni vagy focizni szoktak, szétkopott labdákkal, de aminek legalább mindig örülnek.

A tanár, az egyetem kampuszán kap szállást, talán egész tűrhetőt, de folyamatosan félt, hogy még itt is lehallgatják, figyelik. Talán 2x3 hónapot töltött ott, ami normál esetben teljesen kibírható idő lenne egy idegen, ismeretlen helyen, de Kim, folyamatos honvággyal küszködött és a bezártság érzésé és paranoiája, csak rontott a helyzeten. Nem hagyhatta el a kampusz területét, max. csak hetente 1x bevásárolni egy boltba, ahol csak külföldiek vásárolhattak. Suki Kim, természeten, mint bármelyik más nyugati ember, aki eljut Észak-Koreába, rendelkezett ismeretekkel az országról és a helyzetről ott. Ebben a tudatban 24 órán keresztül vigyáznia kellett mit mond, mit tesz, mert tudta hogy figyelik őt, és tudta azt is, mindent amit mutatnak neki egy nagy hazugság

A hazugságot a diákokba egyébként is természetüktől fogva, vagy kiskoruktól fogva beléjük programozzák, ugyanis folyamatosan lebuknak kitalált, vagy nem reális sztorikkal, amikből aztán, csak egy sima „beszéljünk másról” kifejezéssel menekültek. Úgy hazudtak, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga. Ahogy az írót sem, úgy az olvasót sem vették meg a hazugságaikkal, de főleg azt nem tudtuk, mi célból hazudnak. Ezt mondták nekik? Erre vannak „betanítva”? Azt hiszik ez a helyes? Vagy a legkevésbé hihető, hogy ennyire lélektelenek. De inkább csak nem tudják mi a különbség igazság és hazugság között.

Az egész könyvben ezt a lelki vívódást követhetjük nyomon, új és új példákkal.  Az író nagyon megszerette a diákjait, és szívesen megosztott volna velük „extra” információkat, de nagyon félt a következményektől. Mind féltette a diákjait, és ő is állandó rettegésben élt a mondottai kihatásától. Ez a könyv azért menetes a szörnyű, gyomorforgató, vagy sírásra késztető tényeketől, mint más könyvek, de ez annak is köszönhető, hogy az egyetem területét, körülbelül 2-3x sikerült elhagyniuk hosszabb kirándulásra. De akkor is alig láttak valamit, csak bús arcú embereket az utak szélén.

Aki talán kevésbé akar felkavaró olvasmányt olvasni Észak-Koreáról, akkor annak ezt a könyvet ajánlom. Mint már említettem a bejegyzésem elején, sok könyvet adtak ki az elmúlt években erről a titokzatos országról, és talán már nem is annyira titokzaktos a nyugati embereknek, mint valaha. Ámbár azt hiszem, akárhány könyvet is fogunk róla elolvasni, a közelébe sem jutunk, hogy megértük, mit is éreznek azok az emberek nap, mint nap, szinte kilátástalanul egy szebb jövőre.

Sokk és csalódás. Bob Dylan nyerte az irodalmi Nobel-díjat

Olvasom, és sokkolódom. Bob Dylan nyerte az irodalmi Nobel-díjat. Hirtelen, azt hiszem, rosszul olvasom, biztosan van egy hasonló nevű író is, akiről nem tudok (hiszen maj’ minden éven olyan nevek kerülnek elő, akikről csak keveset tudni). De Bob Dylan? És mégis. Ő az. Még mindig az első perc sokkja. Mit keres Bob Dylan az irodalmi Nobel díj közelében? Igazat megvallva nem ismerem a dalait. De nem azzal van a baj. Hanem, hogy erre biztosan vannak zenei díjak. De OK. Ő írja a dalait. Ez akkor olyan mintha egy versíró nyert volna, akinek megzenésítik az írásait. Próbálom elfogadni. Bekapcsolom a youtube-ot. Random válogatok a dalai között. Kettőt meghallgatok, egyik sem tetszik. Mondjuk addig el sem jutok, hogy felfogjam a szöveget, mert már a zenei stílus sem jön be. Lehet rosszul választok. Kérek pár dallistát, amire illik a meghatározás: “for having created new poetic expressions within the great American song tradition”. Nem tudom, mit hallgassak?

És most disrespect nélkül. De ennyire nem tudták kinek adni a valódi írók közül? Vagy mi volt a baj? Ezért tolták el egy héttel a kihirdetését? Azt hiszem sosem tudjuk meg. Vagyis, lehet 50 év múlva (akkor kerül nyilvánosságra, hogy kiket jelöltek). Nekem leginkább azzal van a bajom, hogy miért  veszik el, ezt a nagyon fontos díjat, a valódi íróktól. Inkább bele sem gondolok, hogy aki évek óta vár, hogy hátha sorra kerül, mit érez. Bármynnire próbálok pozitív maradni, és keresni a jót benne, azon kívül, hogy igen ez akkor egy vers, amit el is énekelnek, nem találok. Indokot. Ne vegyék már el az íróktól, így is csak egyszer osztják egy évben. Számomra teljesen elvesztette ez a díj a komolyságát. Csalódott vagyok. És lehet, hogy ez sokaknak tetszik, és nagyon sok pozitív hozzászólást olvasok, de szerintem akik olvasnak, és figyelemmel kísérnek könyveket, azok nagyrészének ez felfoghatatlan vicc. Majd ha megszeretném venni a 2016-os irodalmi Nobel díjasának a könyvét, veszek egy CD-t? Tudom, tudom Bob  Dylant már az iskolákban is oktatják (ennek a helyességéről is lehet érdekességeket olvasni), és azt is tudom, hogy amerikaiak inkább örülnek ennek – hiszem már csipogtak, hogy milyen régen nem nyert amerikai irodalmi Nobel díjat, de ez így nem helyes. Nevezzetek maradinak, vagy butának, de szerintem a svéd akadémia elkanyarodott a díj és az kitüntetés alap koncepciójától. Inkább egy teljesen ismeretlennek, de annál jobbnak adták volna, és ezzel is gazdagodott volna a világ, és az irodalmi tudat.

Börtönlakók könyvei

A héten egy érdekes cikkre bukkantam, ami az egyik kedvenc – és szerintem egy sok potenciállal rendelkező – témámmal kapcsolatos, ami nem más, mint a könyvek és a börtön. Már írtam egyszer az olvasás kultúrajáról börtönökben, és a nézetem nem változott a téma iránt. Az egyik legfontosabbnak tartanám a könyvtárak létrehozását, és szabadon használatát a börtönökben. A mostani cikk inkább egy összefoglaló az 5 legjobb könyvről a börtönéletről, ami kedvenc olvasmány a fogvatartott társadalomban. Mindegyik börtönt-élt írók tollából származik, és mindegyik más megvallás, hogyan lehet az ottlétet átvesztegelni. Hármat közülük ki is emelnék, mert valamilyen okból érdekesnek találom, és szívesen elolvasnám  őket. Mindhárom más típusú, és talán ez adja a varázsukat.

In the belly of the beast: letters from prison – Jack Henry Abbott – A könyvet Abbott akkor írta, amikor Norman Mailerrel levelezet, aki egy sorozatgyilkos után nyomozott. Maga a könyv, ezeket a levelezéseket tartalmazza, Mailerrel. Az író 21 évesen börtönbe kerül gyilkosságért, ami a könyv lírai tragédiája. Ezt  már csak az fokozza, amikor 16 évesen szabadul és 6 hétre rá újabb gyilkosságot követ el. A könyv színvallás a foglyok hierarchiájának az általánosságáról.

Prisoners of honour: David Levering Lewis – Könyv az Alfred Dreyfus per törvényszéki vizsgálatáról, majd bebörtönzéséről és végül szabadulásáról. A francia kapitányt árulásért ítélték életfogytiglanra az „Ördög szigeten” (Devil’s island), ami nem volt nagyobb mint egy pálmafa árnyéka, 10 mérföldre Francia Guianatól. Az ártatlan Dreyfus ebben a kicsi „börtönben” tengte életét, ami direkt neki volt készítve. A könyv a bátorság és tisztesség inspiráló példája. (Ne feledjük, ő az a Dreyfus, akinek ártatlanságáról Émile Zola is meg volt győződve, aki temérdek védő írást írt az érdekében – leghíresebb J’accuse, amivel elérte az ügy újranyitását, és akinek bujdosnia is kellett amikor emiatt el akarták ítélni).

In the place of justice: Wilbert Rideau – Az író, 19 évesen lett halálra ítélve gyilkosságért, és majdnem 44 évet ült, mielőtt 2005-ben szabadult a luisianai nemzeti – Farm nevű börtönből (Angolának is becézik). Ez úgy sikerült neki, hogy a halálbüntetés ideiglenesen fel lett függesztve Luisianaban. Itt kezdett el rovatot írni a börtönéletről Dzsungel néven (The Jungle). Rideau később szerkesztője lett az Angolite nevű, börtön-díj nyertes magazinnak (igen, ilyen is van J). 1998-ban segített elkészíteni a később Oscar jelölt dokumentumfilmet az Angola börtönről (Angola State), Farm címen.

További két mű, amelyet megemlítenek ebben a témakörben a No beast so fierce – Edward Bunker-től, és a The loneliness of the long distance runner – Alan Sillitoe tollából. Persze ez csak néhány példa az ilyen típusú könyvekről, mindenbizonnyal sok  más jobbnál-jobb könyv lehet a témában, vagy hasonlóban elérhető a – nemfeltétlen magyar – könyvpiacon. És a legjobb források ez ügyben? Azok akik már olvasták őket.

Denise Kiernan: Az atomváros lányai

Valamikor 2 éve, hogy először találkoztam a Manhattam c. sorozattal, ami akkor megtetszett, és kicsit mélyebbre is ástam magam a történetbe. Néztem dokumentumfilmet róla, és interneten keresgéltem, mert eléggé felkeltették az érdeklődésemet azok a titkok, amik a Manhattan terv körül alakultak ki. Nem tudtam azelőtt túl sok mindent a „háttér életről”. Akkor történt az is, hogy könyveket is keresgéltem a témáról, így találtam rá a The girls of the atomic city címűre. Nem rendeletem meg, de a listámon maradt. Aztán egy véletlen során megtudtam, hogy az a könyv magyarul is kapható, így tavaly ősszel, végül magyarul megvettem.

Akkor most a könyvről. Az igazat megvallva, nem erre számítottam.  Ami annyit jelent, nem olyan stílusban volt megírva, és nem olyan információkat tartalmazott, amit én olvasni szerettem volna. Úgy látszik, az, hogy a címben szerepel, hogy lányok, máris más megvilágításba teszi a könyvet. Persze, voltak információk, ami az egész projektet érintették, és voltak háttér információk, de azon felül, az egész könyv x számú kiválasztott nőről szólt és az ő életükről. Ami – mivel a Manhattan terven dolgozó emberek átlagéletkora nagyon alacsony volt – magába foglalja, hogyan pasiznak az otthonukat először elhagyó lányok.

De akkor talán kicsit az elejéről. A könyv az X létesítmény lakóira koncentrál, ez volt a hely Tennessee államban (Oak Ridge), ahol a szerkezethez készítették elő az anyagot. (Ahol magát az atombombát készítették az szintén egy titkos helyszínen volt, de az az Új Mexikói sivatagban, Los Alamosban. Ez volt az Y létesítmény.). Ezeket a helyszíneket akkor valóban a semmiből építették fel, a lakóhelyek inkább hasonlítottak munkásszállásra, vagy még arra sem. Férfiak-nők nem keveredhettek, sőt volt olyan fekete házaspár akik együtt sem lakhattak. Nagyon fiatalokat toboroztak munkára, és ezrek lettek hamarosan Oak Ridge lakosai, akiknek gőzük sem volt, mivel is foglalkoznak igazán.

Mint már említettem, nem tudományos szemszögből mutatja a könyv a történéseket, inkább olyasmit mesél el, hogyan készített lepényes tálat vagy mit az egyik nő, hogy étel tudjon készíteni (ami egyébként tilos volt), mert az általuk felszolgált, ehetetlen volt. Még sorolhatnám a hasonló „rendkívül érdekes” női sorsokat a könyvből, de nem teszem. Magáról a tényekről sajnos, ebből a könyvből keveset tudunk meg. Megismerjük a reakciókat, amikor napfényre kerül, hogy miben is segédkeztek. Megismerhetjük annak az alanynak a sorsát, akit önkényesen teszteltek arra, hogy milyen hatással lesz a szervezetére a veszélyes anyag szállítása. Talán a történet egyik legkegyetlenebb része volt, ahogy kiszedték a fogait, átnevezték, őrülnek nyilvánították és sokkterápiában részesítették, csak mert szükségük volt adatokra valakiről… De ez is úgy lett elmesélve és becsomagolva, hogy a szegény nő, amikor szép új lakást kapott, elvették tőle, hogy a speciális betegnek alakítsanak ki elkülönített termet. De szinte minden kicsi információ, ami érdekes lehet, inkább ezekhez a nőkhöz volt kapcsolva.

Nem is tudom, összességében, hogyan nyilatkozzak a könyvről. Mondom inkább azt, hogy jó volt, de  nekem kevés. Én többet vártam tőle, és nem kaptam meg. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy másnak sem tetszene, sőt lehet valaki inkább ilyen könnyedebb adagban olvasna a történtekről. Úgyhogy akik nem tudnak túl sok mindent a Manhattan terv körüli rejtélyről, azoknak hajrá, akik pedig már belemerítették magukat, azok lehet nézzenek inkább más olvasmány után :).

Az Antarktisz hősei - Robert Falcon Scott naplója

Próbáltam a bejegyzést január 17-re időzíteni, ugyanis ma 104 éve érte el Scott és csapata a déli sarkot, sorban a másodikként, a norvég Amundsen után.

Akik ismernek, tudják, hogy szeretem, és érdekel az Antarktisz, egy időben jó sok könyvet vettem a témában, de még mindig vannak olvasatlanok. Most, a régóta várakozó Oxford sorozatban kiadott Scott naplóját olvastam el végre. Tudtam mire vállalkozok, amikor elkezdtem, tudtam a történetük végét, és mégis az igazat megvallva nehezen olvastam az utolsó lapokat. Ilyesmit azért nem könnyű megemészteni.

Scott, a 33 személyből álló csapatával 1911. január elején érkezik meg az Antarktiszra, a déli sark meghódítására. Ross szigetén építik fel a szállásukat az elkövetkező 2 évre – Cape Evansben. Az első hónapok, a felkészülésről szólnak, a hosszú, déli-sark felé való menetelésükre. Leírja, melyik este éppen ki tartott előadást, vagy éppen melyik kutyával vagy pónival gyűlt meg a bajuk. Októberben indulnak neki a rövidebbre tervezett, de végül több mint 5 hónapig tartó útjuknak. Több csoport indul neki, hogy elvigyék az összes felszerelést, élelmiszert és üzemanyagot, és hogy felállítsák a visszaúthoz elengedhetetlen depókat. Az út során sorban vált meg a segédcsapatoktól, és küldte őket vissza. Végül, az 5 emberből álló sarki csapat (Scott, Oates, Edgar Evans, Bowers és Wilson) 1912. január 17.-én éri el a déli sarkot, megtörve, szétfagyva, és legyengülve, csakhogy újabb csapásként rájöjjenek, hogy a norvég Amundsen és csapata több mint 1 hónappal megelőzte őket (1911.12.14.). Már az oda-úton eléggé le voltak gyengülve, többjük fagyás tüneteivel küszködött. Az odaúton és a visszaúton is, folyamatosan az időjárás kegyetlenségeiről ír, és hogy mennyire szerencsétlenül éri őket az idő. Visszaemlékezik Shackleton feljegyzéseire, aki az útja során mindössze egy viharos nappal találkozott, míg ők, mindössze egy olyannal, amikor nem volt vihar. Egyre nehezebb és nehezebb volt visszatalálniuk a depókba, egyre nehezebben jártak, fáztak, és még az eleségük is elégtelennek bizonyult mennyiségileg. Folyamatosan arról írt, mennyire nincs energiájuk, és sajnálta társait, akik közül többen rosszabb helyzetben voltak mint ő, folyamatos fájdalommal küszködve. Végül Edgar Evans adja fel elsőként a küzdelmet (február 18.), akinek egy korábbi esése során az agya is sérült, és elég önkívületlenül találtak rá, mikor lemaradt. Másodikként Oates „sétál ki a sátorból” – szó szerint (március 17-18.). Ekkora, már mindannyian rettenetes állapotban vannak, szenvednek, Oates pedig, akinek a lába már az odaút során is rossz állapotban volt  - és amit elhallgatott Scott elől, mert mindenképp a sarki csapatban akart maradni – nem bírta tovább. Lehet tudta is, hogy a többiek terhére van, mindig rá kellett várni, szegényre. Ezt, Scott többször meg is írja a naplójában. Az utolsó három, talpon maradt hős, március végéig bírhatta, mindössze néhány kilométerre a következő depótól. Egy végzetes hóvihar a sátraikba kényszerítette őket napokig, és élelem és üzemanyag híján, legyengülve és átfagyva esélytelen volt a küzdelmük. Az év novemberében találnak rájuk társaik (Cherry-Gerald &co.), a sátorban, Scottnál a naplói.

"Great God! This is an awful place..."

Lehetetlenség minden információt leírni, hogyan készültek a megmentésükre a korábban visszatért társaik, vagy hogyan gondolta Scott, hogy a visszaúton valamelyik csoport több eledelt és üzemanyagot vitt el mint a megszabott adag volt, így nekik a visszaúton sokat kellett nélkülözniük. Vagy azt, hogyan kérte Wilsont, hogy adjon mindenkinek gyógyszert, hogy ha úgy döntenek nem bírják tovább a már addig is kibírhatatlan visszautat, maguk dönthessenek. Egyikük sem élt ezzel a lehetőséggel. Leírhatnám azt is, hogyan viselkedett az állatokkal. Amennyire emberségesen és kedvesen ír az állatokról az elején, úgy csalódtam a végén, milyen indifferensen, érzelmek nélkül használja ki az utolsó energiájukig a szegény pónikat. Érzelemmentesen írja le, mennyire reméli, hogy „Jehu” a póni kibír még 3 napot, aztán jó lesz kutyaeledelnek. Ezeket a szegény állatokat senki nem kérdezte meg akarnak-e az Antarktiszra menni, cipekedni és fagyoskodni. És akkor még haragosak is rájuk, ha nehezen kezelhetők. A pónik és a kutyák ugyanolyan hősei voltak az expedíciónak, mint az emberek.

Mint a könyv végén kiderült, több mindent „javítottak” a kiadásban, Scott több helyen nem volt olyan kedves a társaival, mint ahogy a könyvben írták. Természetesen csak kihagyott szavakról van szó, nem változtattak az íráson vagy a tartalmon. Még így is néhol lehetett érezni, vagy nyíltan leírta, kiben csalódott, ki nem hozta azt amit várt tőle, vagy ki tartotta éppen őket vissza. Természetesen Scott cselekedetei és döntései sem voltak makulátlanok, hibát hibára halmozott, és amilyen problémamentesen a norvégok elérték a sarkot, sok mai tudós, kemény baklövésnek tekintették Scotték sikertelenségét. Állítólag Scott-ban volt egy bizonyos „macho” hozzáállás, remek csapatot szervezett az expedícióra, de ő volt a „szamár a sok tudós és szakember között”. Sokak szerint – és minden irodalom főként ennek tekinti a felfedezőút sikertelenségét – inkább a pónikra hagyatkozott, és nem használta ki a kutyákat megfelelően. Ennek következtében, minden fizikai munkát, húzást, vonszolást, embererővel oldottak meg. Az embertelen időjárási körülmények között ez nem vált segítségükre. De ez csak egyike volt a sok-sok melléfogásnak, amik már előkerültek, és amik végre nyílvánosságot láttak. Hiba volt, hogy az emberei nem tudtak sielni, nem voltak megfelelő eszközeik, műszereik (a könyvben is íródik, néha elnézték az utat, és feleslegesen gyalogoltak a viszontagságos időjárási körülmények között). Scott fő célja – a norvégokkal ellentétben – nem csak az volt, hogy elérje a Déli sarkot, hanem, hogy felfedezéseket és tudományos kutatásokat végezzen. Folyamatosan köveket gyűjtöttek az útjuk során ami nem kevés extra súlyt adott a cipekedéshez.

A hibákat még lehetne sorolni, és rám még vár legalább 5 könyv a polcon ami ezzel a tematikával foglalkozik, valószínüleg az információkat csak bővíteni fogom. Ez is egy olyan téma volt, aminél nem tudtam leragadni egy rövid tartalomnál, és még így is nagyon sok részletet lehetett volna hozzáírni. Inkább úgy gondolom ezt hagyom azokra, akik úgy döntenek hogy elolvassák. Minden Antarktisz témakörrel foglalkozó könyvem 500+ oldalas, és egyik sem egy könnyed kis vasárnap délutáni olvasmány. Plusz nem is akarom mindet gyorsan elolvasni, mert akkor túl hamar elfogynának. Mindenesetre Scott naplója már régen váratott magára. Valóban hihetetlen olvasni valakinek az utolsó szavait, aki éppen a halálán van, és ennek tudatában is van. Hibái ellenére, minden tiszteletem az övé, és főleg a vele odaveszett társaié, akik kevesebb visszhangot kapnak, mint amennyit érdemelnének.

Könyves karácsonyi tradíció Izlandon

Izlandon, az emberek könyveket adnak karácsonykor egymásnak. Az igazat megvallva, majdnem minden könyvet a karácsonyi előtti hónapokban adják ki (szeptembertől-decemberig), és ezt úgy nevezik hogy a „karácsonyi könyv áradat” avagy Jolabokaflod (Chrictmas book flood). Ezt az időszakot megelőzi, hogy kiadnak egy nagy könyves katalógust – a frissen megjelenésre váró könyvekről – és ingyen eljuttatják minden házhoz. Aztán az embereknek nincs más dolgok, minthogy válogassanak és bevásároljanak. Aztán karácsony estéjén, amikor mindenki megkapta az ajándék könyvét, elvonul vele és egy kis csokival, és egész este olvas a család. Nem is csodálkozunk már, hogy Izland nemzete a legolvasottabb, ugye?

És itt az emberek nem egy könyvet vesznek. Míg más országokban, mindössze az emberek minimális száma vásárol évente több darab könyvet, a legtöbbje évente egyet vesz. Izlandon, az emberek szeretik a könyveket. Mindenki arról álmodik, hogy írjon is egyet. És a legtöbb meg is teszi J. A világon az egy főre eső legtöbb könyvkiadás is Izland nevéhez fűződik. A fővárosban, Rejkjavikban (200 ezer lakosú), a könyvtári kölcsönzések száma 1,2 millió körül mozog évente. 

Remek kis tradíció ez, eggyel több ok, hogy meglátogassuk Izlandot, vagy esetleg odaköltözzünk. J Aki eddig még nem törte volna ezen a fejét egyébként is...

Érdekességek az irodalom világából #2

Egy kis irodalmi érdekességlistát hoznék, amik valamelyike jobban, valamelyike kevésbé érdekes, valamelyikét már sokszor hallottuk, valamelyik teljesen új információ lehet. Íme:

• Dr Seuss a Zöld tojás sonkával (Green eggs and ham – nem tudom van-e magyar változata) című könyvét egy kihívásra írta, miszerint írnia kellet egy könyvet kevesebb, mint 50 különböző szóval.
• Az első könyv, ami írógéppel íródott, Tom Sawyer kalandjai voltak, Mark Twain tollából.
• Van Angliában egy autópálya (M6), aminek az építéséhez 2,5 millió Mills and Boon (egy brit romantikus könyv-kiadó) romantikus könyvet használtak fel, péppé zúzva.
• Sting, az Every breath you take című dalát, ugyanannál az asztalnál írta, ahol Ian Fleming a James Bond könyveit. Az asztal Jamaicán, a „Fleming Villában” a GoldenEye Resortban van.
• És melyik országban habzsolják legjobban a könyveket? Az Indiaiak átlagosan 10,7 órát olvasnak hetente.
• Frank Baum, OZ-t a nagyvarázslót, az irodájában lévő egyik iratszekrényről nevezte el. Az egyik szekrény úgy volt felcímkézve, hogy A-tól N-ig, a másik O-tól Z-ig. :)
• James M. Barrie, Peter Pan című könyvének teljes bevételét a londoni Great Ormond Street Hospital for the SIck Children nevű kórház örökölte.
• Iskolásként Roald Dahl – nem is tudom mi a helyes kifejezés rá – csokikóstoló volt a Cadbury’s csokigyárnak. Elgondolkodtató, hogy ez inspirálta-e a Charlie és a csokigyár megírásához...
• Az első megvásárolt könyv az Amazonon a „Fluid concepts and creative analogies: computer models of the fundamental mechanisms of thought” volt. Könnyed kis olvasmány lehetett. :)
• Az első nyilvános könyvtár Amerikában, Charlestonban, Dél Karolinában nyílt, 1698-ban.
• A leghosszabb mondata az irodalomnak? Bizony Victor Hugo Nyomorultakjában található, és összesen 823 szóból áll.
• És a 3 legolvasottabb könyv a világon? A Szent Biblia, Mao Tse-Tung idézetei és a Harry Potter.

És akkor még egy videó, ami kicsit idevág, és nevetni is lehet rajta. Jimmy Fallon éjszakai showjában bemutatott néhány könyvet, amit nem kéne elolvasnunk. :)

Hemingway a bestseller listák élén Párizsban

“If you are lucky enough to have lived in Paris as a young man, then wherever you go for the rest of your life stays with you, for Paris is a moveable feast."

Ezeket írta Hemingway, párizsi emlékirataiban az időkről, amit a városban töltött. Már a csapból is Hemingway folyik, így szerintem nincs is ember, aki ne tudná, hogy Hemingway hosszabb időt élt Párizsban, ahol az akkori kortárs kulturális életet tartotta össze, és írt. A napokban történt terrorcselekmények óta pedig, a Vándorünnep a francia eladási listák élére szökött. Talán maga Hemingway is elcsodálkozna, hogy a könyvét, a történtek emlékiratává változtatták.

„All of the sadness of the city came suddenly with the first cold rains of winter."

A Guardian és CNN szerint, jelenleg az Amazon eladási listájának első helyén áll, sőt egyenesen kifogytak jelenleg a készletükből. Sok példányt emlékként hagynak az életüketvesztettekért. A Folio kiadó szerint, az átlagos 10 példányról 500-ra ugrott a napi megrendelések száma. A nagy francia bolthálózat A Fnac (ami könyveket is árul) és az Amazon több ezer példány rendelt be, amikor is a kiadó teljes évi eladása ez a szám, a normál esetben. Jelenleg is éppen újranyomtatás alatt van a Vándorünnep. Nem ez az első alkalom, hogy a párizsiak valamilyen könyvhöz „menekülnek” terrortámadás után. A januári Charlie Hebdo gyilkolás után, Voltaire egyik műve került a bestsellerlisták élére Franciaországban.

A könyv eredetileg poszthumuszként adódott ki, halála után, 1964-ben, és párizsi élményeiről szól. Nem nagyon rajongok Hemigway-ért, és már egy ideje feladtam, hogy elolvasok még egy könyvet tőle (mondjuk olyan sokat még nem olvastam), de a Vándorünnep az kivétel volt. Az mindenképp el akartam olvasni, de nem lehetett kapni. Eszébe juthatna valamelyik magyar kiadónak is, hogy újranyomja. A párizsiakat pedig bírom, hogy könyvhöz nyúlnak ilyen estekben.

“A tél nyaralni jár Párizsba” (Émile Zola) – és én is

Valójában ezt az írást együtt szerettem volna posztolni azzal a könyvvel, amit Zola életéről olvastam, de miután átéltem rájöttem, hogy nem lenne jó ötlet, ugyanis egyikről is, másikról is, túl sok mondandóm akad. Így most ez a bejegyzés a Párizsi irodalmi élményeimet fogja összefoglalni, aminek jelentős része így is Zolát fogja érinteni, hiszen szándékosan igyekeztem bejárni a fontos helyeket.

Úgy elsőre nem is tudom, mit mondhatnék Párizsról – mindent. Az irodalom szerelmeseinek egy paradicsom. A Szajna parti könyvárusokkal, ahol a világirodalom klasszikusai minden számban megtalálhatók, a kis könyvárusokig, a híres írók házain át a történelmi kávéházak sokaságáig.  Nem is tudom, hol kezdjem, de akkor talán időrendi sorrendben.

Az látogatásom első helye Zola Rue de Bruxelles-i lakása volt, ahol hosszabb-rövidebb ideig élt, és végül itt is halt meg. Az, hogy ezt sikerült először meglátogatnom, kicsit a sors kezének is mondható.  Ugyanis amikor lefoglaltam a szállodát, még nem néztem meg pontos címeket, hogy hová is akarok elmenni. Később, amikor elkészült a listám, látom, hogy a hotelünk kábé a hely szomszédságában van, valami 5 percre laktunk ettől a bizonyos lakástól. Nem tudom, hogy csináltam :). Egyébként az egész környék a Montmarte része, ahol olyan híresebb helyek vannak sétatávolságban, mint a Sacre Coure vagy a Moulin Rouge. Mondjuk a kettő témája tűz és víz, de hát ilyenek ezek a franciák. Művészet-művészet. De nem a párizsi híres helyekről akarok beszélni, hanem folytatom tovább az irodalmi túrámat.

A következő állomás már másnap volt a Shakespare and Co. könyvesbolt, ami már a város egyik turistalátványosságává nőtte ki magát és persze mindenkinek látni kell. Az igazat megvallva, kicsit túlértékeltnek vélem, persze, megvan benne szerintem minden klasszikus, szebbnél-szebb kiadásban, de azon felül inkább már csak marketing, mert olyan híres. A könyvek pedig annyira túl vannak árazva, hogy nekem kedvem sem volt nézelődni és vásárolni. A hely tele volt, és mivel elég kis helyre próbálnak beömleszteni nagyon sok könyvet, a járkálás kicsit nehézkes. Eléggé csalódott kezdtem lenni, miután megfogtam 1-2 könyvet és láttam az árukat. Mondhatom, hogy mindegyik 4-5-6 euróval több volt, mint a normál ára. Már szomorúan indultam is volna ki, mivel mégcsak Zola köteteket sem találtam, amikor kifelé menet a kasszánál megláttam őket (megint véletlenül). Nem is gondoltam, hogy tudnak még olyan példánnyal szolgálni angolul, ami nekem nincs meg, de megleptek, és igen. Sikerült 2 könyvet is találnom. Az Álmot – ez a Rougon-Macquart sorozat egyik része, és a The Flood-ot – ami mint később kiderült, a „Mesék Ninonnak” (Zola egyik korai munkája) egy része. Miután megkaptam beléjük a pecsétjeimet is, egész boldogan jöttem ki a boltocskából, annak ellenére, hogy a 2 könyvért és egy táskáért 33 eurót fizettem. Az utunkat a Szajna parton folytattuk, ahol könyvárusok százai kínálják portékáikat, szebbnél szebb kiadásban. Néhol nem tudtam eldönteni, hogy újak-e vagy használtak… Vagy csoportosan adják ki ezeket „ritkaság” néven. De mindegy is, itt már nagyon fájt a szívem, hogy nem tudok franciául, és nem tudom megvenni ezeket a kincseket. És itt nem csak Zolára gondolok, akinek a Rougon-Macquart sorozatát arany kötésű-enciklopédia szerű könyvben láttam (mondjuk csak 6 művet tartalmazott a 20-ből), hanem a világirodalom minden jeles képviselőire. És ezek a könyvek tényleg már 3 euró körül elérhetők voltak (persze nem az aranyozott lapúak :)). Még korábban egy könyvesboltban megláttam ezt a verziót (szinte minden világklasszis műveivel), olyan műanyag borító fedte őket – amit nálunk is a drága holmikra raknak a boltokban, hogy a kasszánál külön le kelljen róla venni – de több mint 50 euró volt az ára. Amikor Szajna parti árusoknál megláttam ezeket, és olyan 25-30 euró körül, azt mondtam ennyiért már megveszem, még ha nem is értem, mert olyan szép. De sajna mire Zolára az egyiknél rátaláltam, az még mindig 37 euró volt, így azt még mindig túlzásnak tartottam… Majd legközelebb!

A harmadik napunk legfontosabb állomása a Pantheon volt, amit alig bírtam kivárni. Annak ellenére, hogy már 3. napja voltunk Párizsban és még az Eiffel tornyot sem láttam, valahogy mégse azt vártam a legjobban. A többi „turista-csalogató” helyhez képest, itt elég rövid sor volt – gondolom, az embereket nem érdeklik a kripták. És normál esetben lehet engem sem érdekelt volna, de mivel itt nyugszik Émile Zolán kívül, Hugo és Dumas is például, nekem egyik legfontosabb megállóm volt. És valahogy itt is teljesen ismeretlenül, rögtön elsőre Zola kriptájához kanyarodtam be… A kriptája együtt volt a már említett Victor Hugo-jéval, és Alexandre Dumas-jéval, és csak kívülről volt elérhető, be nem lehetett teljesen lépni. Ami érdekes, mert például Marie és Pierre Curie kriptájába teljesen be lehetett lépni. Nem tudom mi szerint nyitják meg. Minden héten másét? A Pantheón ajándékboltjában még bevásároltam cuccokat, ceruzát, könyvjelzőt… aztán távoztunk. Negyedik napra már nem maradt más látványosság, amit beterveztünk volna, pedig még túl sok mindent nem látogattam meg. Ahhoz valószínűleg egyedül kellesz mennem Párizsba, mert minden híres temetőt azért mégsem járhatok végig egyszerre :). 

Még így a végén megjegyzem a Les Deux Magots nevű kávázót, ahol annakidején Picasso, Hemingway vagy Camus vitatta meg a világ eseményeit. Természetesen itt is megittunk egy kávét, de ez nem volt nagy szám. Az érzést, bármelyik párizsi kávéház elhozza.

Ezután a 4 nap után Párizsban – meg kell mondanom – Budapest nagyon üresnek érződik… Nagyon jól éreztem magam, hihetetlen kulturális és gasztronómiai energiabombát adott, amiből nehéz visszarázódni a hétköznapokba. Annak ellenére, hogy a napi 23 kilométeres sétáinkkal vasárnapra már a talpam szétszakadt a nyomi cipőmben, minden más teljesen a helyén volt. Reggel a csípős hideg, délelőtt 11-től pedig a szó szerinti verőfényes napsütés, hogy nem tudtuk hová rakni a kabátunkat, és a hosszú-ujjú is túl meleg volt… A créme brulée és az a francia csokis briósság… Ja, és igen, csigát is ettem… Egy péntek-hétfő alatt persze nem váltam „olyan francia picsává” ahogy Phoebe barátom mondaná, de lehet hogy, könnyen megtudnám szokni a párizsi életet :).

Irodalmi Nobel díj előtt 2015

Az idei év Nobel díj kiosztására csütörtökön kerül sor Stockholmban, helyi idő szerint délután 1 órakor. Mint minden évben, most is 600-700 irodalmi egyén vagy szervezet adja le a voksát, a szerintük legkiemelkedőbb szerzőre, és a 200-ra szűkített jelöltekből a Nobel bizottság választja ki a befutókat. Nyáron a lista mér csak 5 egyénből állt.

Mint minden évben most is elmondják, hogy nagyon nehéz a választás, mert túl sok remek szerző van, és a világ túl nagy. Arról nem is beszélve, hogy évente újak és újak kerülnek elő. A Svéd Akadémia titkára szerint, még egybehangzó döntés sosem volt, és ha úgy alakulna, az nagyon furcsa lenne.

Legnagyobb esélyeseknek a fehérorosz Svetlana Alexievich (Voices from Chernobyl – monjuk így érthető) számítják, együtt, a már veteránnak számító Murakami-val, és a szintén visszatérő kenyai Ngugi wa Thiong’o. Az amerikai közül Philip Roth és Joyce Carol Oates lehet esélyes, ahogy az ír John Benville is. A fogadóirodák bejelentettek 2 „fekete pétert” is, mivel a szerintük növekvő esélyei lehetnek akár a magyar Krasznahorkai Lászlónak, vagy a koreai Ko Un-nak.

Magyar képviselettel, szerintem mindenki jobban várja az eredményeket, habár személyesen úgy gondolom, nem fog újra magyar nyerni. Annak ellenére, hogy köztudott, hogy az Akadémia inkább a kisebb országok, vagy inkább a nem „english-speaking” szerzőket részesít előnyben, úgy gondolom, nagy a paletta ahhoz, hogy másik ország is helyet kapjon. Sőt, helyet is kellene. Talán ezért is van az, hogy az amerikaiak nem nagyon törődnek az irodalmi Nobel díjjal. Mert számukra lezárulnak az angolul beszerezhető könyvekkel az olvasmányuk, és mivel nem angolul írott könyvek minimális százaléka kerül lefordításra, ezért nem is nagyon törődnek velük. Emlékszem, amikor pár éve Alice Munro nyert, minden külföldi oldal és szociális oldal tele volt vele. Persze, mert Kanadában angolul ír. Aztán jött Patrick Modiano, akiről kuss volt, mert persze hogy nem ismerték. Azt hiszem aztán kezdték fordítani a könyvei nagyrészét angolra.

Na, kicsit hosszúra sikeredett. Minden éven várom, kit hoznak ki győztesnek, mivel általában valami új-új névre lehet akadni, akiről esetleg keveset vagy még annyit sem tudunk. Én örülnék, ha a fehérorosz nyerne, mivel – ha jól tudom – magyarul még nem jelent meg a Chernobyl-os könyve, és azt szívesen elolvasnám. Ha nyerne, tuti kiadná valamelyik kiadó :). BTW, az Európa kiadónak előkészületben van Joyce Carol Oates könyve, lehet ő már tud valamit? ;-)

Új könyvsorozatot indít az Európa kiadó

Az új könyvsorozat egyelőre és már mindvégig a 100 könyv megnevezést fogja viselni, ám mint kiderült, ezt nem kell számszerinti pontossággal venni, ugyanis könnyen lehet, hogy tovább nyúlik majd a sorozat, mint 100 darab.

Európa kiadó oldaláról

Érdekesnek találom az ötletet, ám talán azt kevésbé, hogy bármilyen zsáner belekerülhet a felhozatalba. Az első két kiadvány között szerepel Golding Legyek ura, és Stephen King Tortúrája. Mindkettőt olvastam és szerettem, de nagyon távolállónak látom a kettőt. Kinget egyébként is szépen sorjában adják ki, kvázi egyforma kiadásokkal, erre a Tortúra teljesen új kötetet kap, sőt ahogy kinéz, szerintem nem tükrözi a könyv tartalmát. Ne értsetek félre, örülök, hogy kiadják újra, de nagyon csúnya… Úgy veszem észre, ez a 100 könyv sorozat próbál egy kicsit klasszikus, komolyabb borítót felvenni, de akkor nem kéne Kinget a kínálatba sorolni. A képen egy fiatal nő látható hátulról, elég csinosan… Hm, khm…  Aki olvasta/látta a Tortúrát, kit jelképez a nő a képen?? Mert biztos hogy nem Annie Wilkes-t… Na, de ennyit a „kilóg a sorból a Tortúra, pipike személyes érzései” témakörből :).

Európa kiadó oldaláról

A sorozatnak egyébként nagyon örülök, annak már kevésbé, hogy állítólag 8 év alatt adják ki a 100 darabot. Az annyit jelent, hogyha folyamatosan haladnak, havonta durván egy könyv jelenik csak meg. Ami még szintén furcsa volt, hogy gőzük nincs milyen könyvek kerülnek majd bele, tudják kb. az első hatot. Milyen tervezés ez? Ezeknél a könyvkiadóknál többször észre lehetett venni azért a fejetlenséget (nem csak az Európára gondolok, és főleg könyvsorozatoknál). Úgyhogy próbálják ők ezt elég nyitottan hagyni, szerintem azért is, hogy ha nem kapkodják, akkor tudjanak váltani. Sőt itt még eszembe jut, amit a Könyvjelzőben olvastam a sorozatról, miszerint Kinget azért is tették bele, mert őt mindig viszik, mint a cukrot… Azért ez is sokat elmond a dologról. És mégegyszer, nem Kinggel van a problémám...

Azt hiszem ennyi, amit így elsőre megjegyeznék a sorozatról, összefoglalva teljesen jó hogy belevágnak, könyvkiadásokból sosem elég. És azért remélem, kijön 1-2 darab, ami már nem kapható, vagy amit szívesen olvasnék, vagy amit még nem olvastam. Csak a 8 évbe bele ne őszüljek :).

Aki bővebben szeretne olvasni a dologról az az Európa kiadó oldalán megteheti, vagy az aktuális Könyvjelző magazinban.

Több ilyet!

Egy szívmelengető történet J. Utah-ban, kézbesítéskor a postást látott egy kisfiút, aki reklámpapírokat olvasgatott, és megkérdezte tőle van-e neki több, mert szeret olvasni. Amikor a postás mondta neki, hogy a könyvtárban sok könyv van, a gyerek azt válaszolta, hogy nincs autójuk, sem pénzük a buszjegyre. Ekkor Ron Lynch, a postás, készített egy facebook bejegyzést a 12 éves gyerekről, kérve az ismerőseit, hogy segítsenek neki könyvekhez jutni. Onnantól kezdve az egész önálló életre kelt, és a világ minden tájáról segíteni akartak neki. Kapott könyveket, amiket majd elolvasás után továbbad.

Ezen a linken lehet olvasni többet a történetről.

Itt pedig a videó J

Irodalom hullik az égből Brazíliában!

Stories int he sky project. Ez a neve, annak a tervnek, amit Brazíliában eszeltek ki az idei könyvnapra, mikor is összekapcsolták a gyerekek kedvenc időtöltését – sárkányeregetés – történetekkel. Brazil írók, ajánlanak fel történeteket, amiket papírsárkányokra nyomtatnak, és odaadják a gyerekeknek. Azok repültetik őket, de valamikor elvágják a madzagot és hagyják, hogy a történetek valahol máshol érjenek földet, más gyerekeknél. Azok a gyerekek előröl kezdhetik a reptetést, és így eljuthatják a történetek mindenkihez. Brazília egyes területein nagy a szegénység, a gyerekek talán könyvet sosem láttak, még a szüleiknek sincs. 

Összesen 500 különböző gyerektörténet került a sárkányokra. A projektet és a sárkányokat Rio de Janiero Santa Marta közösségében indították.

Coelho online elérhetővé teszi 2 könyvét. Vagy mégsem?

Paulo Coelho online, ingyen elérhetővé tett 2 könyvét, azzal a megjegyzéssel, hogy az olvasó csak akkor vegye meg, ha tetszik neki. Persze mindez nem pont úgy van, ahogy első hangzásra tűnik. Coelho elérhetővé teszi angolul a The manual of the warrior of light (A fény harcosának kézikönyve) című könyvét és portugálul a Bridát. És ezután jön a csavar. Az elérhetővé teszi, nem azt jelenti, hogy az érdeklődő elolvashatja az egész könyvet. Csak a 4/5-ét teszi közzé. Az első fejezetek elolvasása után, egy üzenet következik, amiben felhívja az olvasó figyelmét, hogyha tetszik a szöveg, legyen szíves megvásárolni, így jelezvén a kiadóknak, hogy ez nem rontja az üzletet. (Az oldalak, ahol elérhetőek a könyvek itt és itt.)

Nem ez volt az egyetlen radikális kijelentése a munkái terjesztésével kapcsolatban. Közismerten támogatója az illegális letöltéseknek. Ez annak köszönhető, hogy 1999-ben felkerült Az alkimista orosz verziója, amitől később az orosz eladások megugrottak. Erről bővebben itt ír, nagyon érdekes egyébként, ez kifejezetten tetszik.

Lecsekkoltam az elérhető online könyveket, persze e-bookba letölteni nem tudom, de amit meg tudtam nézni online, az bizony nem a 4/5-e volt a könyvnek. Körülbelül az első fejezet után előjött az üzenet. Nem tudom én csináltam-e rosszul, vagy e-bookban több is van, de mindegy is. Szerintem Coelho egy olyan író, akinek a munkáját mindenhol full verzióban meg lehet találni és letölteni, ingyen.

Magával az íróval úgy vagyok, hogy sehogy. Olvastam egy könyvét angolul, de azt is csak azért, mert akkor éppen nem volt más. Nem is tudom mi volt a címe, de az biztos, hogy olyan értelmetlen történetet még nem olvastam. Persze, nem mondom vannak benne érdekes gondolatok, de hogy annyiért elolvassam azt az unalmas szöveget? Nem tudom. Abban sem vagyok biztos, hogy adtam-e egy esélyt egy magyar verziónak Az ördög és Prym kisasszonynak, vagy csak akartam. Ha adtam, akkor nyílván az sem hagyott mély nyomott bennem, mert nem emlékszem, hogy elolvastam-e (fúú, ezt leírni is fáj J). Úgyhogy nem tudom. Sokan szeretik, sokan nem, sokak szerint túlértékelt. Lehet benne valami, sőt abban is, hogy sokan azért olvassák, mert „annyit beszélnek róla”. Hát csak olvassák. Én egyelőre nem tervezem, habár az Adultery rajta van a listámon (mondjuk a kiadása…wáá… angolul néztem, nagyobb mint a többi könyve, minden oldalon kb. 2,5 sorközök, az oldalak végig sincsenek írva, óriás betűk… Elhiszem hogy sok embernek ez azt az érzést adja, hogy jaj, olyan jó volt hogy nagyon gyorsan elolvastam, pedig csak rövid volt és nem tűnt fel. Szerintem ez papírpazarlás és parasztvakítás megtévesztés).