Joel Dicker: Az igazság a Harry Quebert ügyben

Az igazság a Harry Quebert ügyben című könyvvel először, valamikor tél végén, vagy tavasz elején találkoztam, az egyik idegen nyelvű könyvesboltbam, amikor nézelődtem. Csak a kezembe került, és miután elolvastam a hátulján a tartalmát, felírtam magamnak, hogy majd valamikor megveszem. Aztán később, egy véletlen során rájöttem, hogy magyarul is megjelent J. Így valamikor tavasz végén megrendeltem a magyar verziót – és nem tipikusan – nagyon hamar el is kezdtem olvasni.

A  sztori főszála, 2 ember életén át mutatkozik meg, egy fiatalabb és egy idősebb íróéban. A fiatalabb Marcus, aki miután hipp-hopp híressé válik az első könyvével, szenved a 2. könyve leadási határidejével. Olyannyira, hogy teljesen írásképtelen. Ekkor fordul régi tanárához, és mentorához, Harry Queberthez, akin keresztül megismerkedhetünk kicsit Marcus fiatalkorával is. Akkor is jelen van, amikor Harryt gyilkosság vádjával börtönbe csukják, és titkok sora kerül napfényre a múltjából. Marcus nyomozni kezd, hogy bebizonyítsa barátja ártatlanságát.

Nagyon tetszett a könyvben az írói légkör, az írók problémái, élete, mindennapjai. Betekintést nyerhetünk abba, milyen nyomást gyakorolnak az ügynökök és kiadók az írókra. Az olvasó kicsit bepillanthat a kulisszák mögé. El tudom képzelni, hogy sok író küzd ugyanazzal a problémával, amivel a mi fiktív karakterünk is, hogy a nagy sikert hozó könyv után már nem tudja tartani a minőséget. Ami a könyv íróját, és írói teljesítményét illeti – és most Joel Dickerre gondolok – néhol az volt az érzésem, hogy csak összedobta a szöveget. Ami Harry és Nola megismerkedését illeti, szerintem eléggé nem reális. 2 nap alatt, teljesen primitív beszélgetésekből a 30 akárhányéves író beleszeret egy 16 éves lányba. Talán hihető lett volna, ha beleír néhány különlegességet, ami vonzóvá tette volna a lányt. De nem írta azt sem hogy idősebbnek nézett ki, vagy hogy okosabb volt mint az átlag. Volt köztük valami gyermeteg párbeszédek sorozata, és már fülig szerelmesek voltak. És ha már a párbeszéd, akkor megjegyezném még a többi párbeszédet is a könyvben. Néhol tényleg túl egyszerű volt. Túl sok információt próbált belezsúfolni, és azokra nem szánt időt, hanem ha eljött az idő a leleplezésükre, akkor 4-5 mondat, és kész. Persze, ahogy egyre mélyebben olvassuk magunkat a könyvbe, mindenki gyanusított, és aztán azok az emberek – akik nem mellesleg haragszanak is rá – megosztják a hosszú évekig őrzött titkukat Marcussal, mintha csak a legbizalmasabb barátjuk lenne. Ez a sok karakternek, a sok titoknak és a folytonos új fejlemények felbukkanásának köszönhető.

Ezeket a hibákat leszámítva viszont egy mozgalmas, könnyen olvasható sztoriról van szó, amiben peregnek az események, végig tartja az izgalmat és valóban jól felépített. A negatív oldalai egyben a pozitívak is. A legvégén persze kapunk még egy meglepetést, ami a könyv elején nem is volt kérdéses. Összességében egy jól és könnyen olvasható könyv, ha mélyebbre ásunk, persze sok furcsa hibát találunk benne, ami talán azt az érzést kelti bennünk, hogy az író csak összedobta. Ennek ellenére azért ajánlom, egy jó kis kikapcsolódás azoknak, akik szeretik a hasonló műfajt.

„Nem tudom, hogy az írók magányosak-e, vagy inkább a magány, ösztönöz az írásra."

Zola: Germinal

Májusban úgy döntöttem, hogy ideje egy újabb Zola műnek nekilátnom, és az egyik leghíresebb művére esett a választásom, a Germinalra. A könyv, a Rougon Macquart sorozatban megjelenésileg a 13., ajánlott olvasási sorrendben pedig a 16. kötet.

A mű, a Macquart családi vonalon folytatódik, a Patkányfogóból jól ismert Gervaise középső fia – Étienne, munkakeresését és későbbi beilleszkedését mutatja be. Étienne, egy kis bányászfaluban próbál szerencsét, munkát keres, és mivel a szerencse valóban melléje szegődik, pont egy megüresedett helyre sikerül felvételt nyernie – bányamunkásnak. Már szinte az első napon barátságba kerül a Maheu bányászcsaláddal, akiknek 3 nemzedéke is egyszerre feketéllik a bányában. Étienne a munkáról a nagyapával beszél, majd az apa fogadja szinte fiának a szimpatikus munkást. Egyedül Cathrinnel, a lányával nem találja meg a megfelelő hangnemet, és nem indulnak döccenőmentesen a dolgaik. Ahogy Étienne egyre jobban érzi magát Montsou-ban, úgy érzi egyre jobban szívügyének a bányászok sorsát is. Beköltözik Maheu-ékhoz, és egyre jobban belemélyed a sztrájk gondolatába, majd nekilát magának az előkészítésének. Lassan meggyőzi az embereket és hamarosan kitör a nagy sztrájk, ami akkora méreteket ölt, hogy az emberek inkább éheznek, agresszívakká válnák, sőt gyilkolnak is, de elvből addig mégsem mennének vissza dolgozni, amíg a feltételeiket nem teljesítik. Ők csak jobb munkakörülményeket, és több pénzt akarnak a munkájukért, amit szinte már semmire sem becsülnek a munkaadóik.

A könyvet inkább 2 vonalon jellemezném. Az egyik a munkások élete, a bánya, és a kemény munka, ami a föld mélyén folyik. A másik pedig inkább egy családtörténet, amiben Maheu-ék kerülnek előtérbe és ismerhetjük meg rajtuk keresztül a falut, az ott élő munkásokat és szokásokat és a sztrájk súlyos következményeit.  A család története szívbemarkoló, a magas áldozataikkal, és a történések alakulásával, ahogyan mindent elveszítenek. Keményen kitartanak a munkabeszüntetés mellett, és inkább éheznek és szenvednek, csak hogy az elvüket ne adják fel. Sorra veszítjük el a család tagjait, és némelyiket bizony annyira sajnáltam, hogy már haragudtam Zolára, ahogyan érzéketlenül, sorra írja ki a szereplőket a könyvből. De még messze nem volt vége… Nagyon szívrendítő történet. Még a lovacskák sorsát is olyan élethűen írja le, hogy az embernek sírni támad kedve. Egyébként a könyvnek ezt a részét, ahol inkább a családról ír, jellemzi őket és a szomszédokat, inkább a Patkányfogóhoz hasonlítanám. Lehet azért is kedveltem jobban ezt a részt.

Nem hiába nevezik a Germinált a legjobb világirodalmi leírásnak, és nemhiába mondja Lanoux a Zola életében, hogy azt a leírást, amit Zola végrehajt a Germinálban, iskolákban kellene tanítani. Ami a mű keletkezésének körülményeit illeti megjegyezném, hogy Zola, amikor ezt a könyvet készült megírni, valóban ellátogatott egy bányába, és amikor csak a külsőségeket mutatták meg neki, ő kérte, hogy ő a „poklot” szeretné látni. Saját bőrén, saját tapasztalatán látta, mit is csinálnak, mit is éreznek a bányászok, akik 12 óra/nap, 2 hetes turnusokban 1 szabadnappal, vájják a földet.

A könyv sokkal több minden kifejez, mint amennyit én itt le tudok írni, és visszaadni. Zola a Germinálra kritikákat is kapott, és egy időben csak cenzúrázottan jelenhetett meg, túl élénk, néhol agresszív jelenetei miatt.  Szerencsére, ma már teljes valójában olvasható a mű, és a munkásosztály bibliájának nevezhető. Őszintén mondhatom, hogy magasan az irodalmi ranglétrán van a helye. Az enyémen biztos ott van.

Idézetek:

• Vágy gyötörte, hogy láthasson, és félelem, hogy látni fog.
• Fújd el a gyertyát, még véletlen meglátnám, amire gondolok.
• Az ösztön erősebb az észnél.
• A tudást mohón szomjazó tudatlanokra jellemző rendszertelenséggel vetette magát a tanulásba.
• …kibírja az egyhetes koplalást az az ember, aki tizenkét éves kora óta tanulja, hogyan kell elviselni tüzet is, vizet is, és lelkierejük most már a katona, a hivatására büszke ember rátartiságával párosult, hiszen naponta szembenéztek a halállal, és természetesnek tartották a bátor önfeláldozást.
• …rossz asszony szerencse a háznak.
• Ha az embernek kenyere van, azzal még nincs minden rendben. Melyik bomlott agyú találta ki azt, hogy az ember bldogsága e füldön a vagyon arányos elosztásában rejlik?
• Ám a bányakatasztrófáknak van egy íratlan törvénye: mindig fel kell tételezni, hogy életben vannak azok, akiket a bánya betemetett…
• A szén nagy távolságból is kristálytisztán vezeti a hangot.
• …s a föld alatti gályarabok gyötrelmes munkájára olyan roppant súllyal nehezedtek a sziklák, hogy csak aki tudta, mi folyik odalent, csak az hallhatta meg a fájdalmas sóhajt.

BBC rádió Zola sorozata

Már egy ideje tervezek újra Zoláról írni, és amikor a minap rátaláltam a BBC rádió sorozatára, úgy láttam, itt a legjobb ideje, hogy ezt megtegyem. A brit BBC rádió egy 9 részes sorozatot indított, Zola, Rougon Macquart regényciklusát véve alapul. Minden rész egy-egy regényhős főszereplésével, a Rougon-Maquartok „alapítójának” Aunt Dide elbeszélésével történik. A sorozatnak sokatmondó, múltat idéző, de egyben modern, aktuális, figyelemfelkeltő címet választottak, Blood, Sex, Money névvel. Ha jobban megvizsgáljuk, teljesen jogos, és pontos megfelelője ez a cím a  Zola mű tartalmakra, a teljes naturalista elemeivel és a természet törvényeinek az egyik legtökéletesebb ábrázolásával.

A sorozat, mint írtam 9 részből áll, olyan címekkel mint például Power, Jelousy vagy Lust. Ebből is látszik, hogy egy-egy Zola téma után nyúlnak a szerkesztők minden részben. Az első rész, Performance néven, Nana főszereplésével zajlik, ahol épp színházi pályája kezd kibontakozni. Annyira élethűen hozzák Nana szerepét, a kacérságával a nyitott és szemérmetlen bájával, hogy ámbár maga a történet új, teljesen beleillene egy Nana kiegészítésbe a 21. században. Több részig még nem jutottam el a történetben, de a következő résznek Power címmel, Eugene Rougon politikai feltörekvését kellene tartalmaznia. És amíg a Nana-s rész egy óra hosszú volt, addig a második rész már 1,5 óra lesz.

Egyébként ez már a sorozat 2. évada, sajnos az elsőt, én sehol nem találtam meg, valószínűleg már nem elérhető. Ezek a részek is csak limitált ideig hallgathatók, például az első rész még olyan 20 napig… Állítólag jön a  3. évad is, és csak remélem, hogy ezzel is, csak mégtöbb emberhez eljutnak a Zola művek – mégha ilyen elvont kiadásban is – és ami majd eljuttatja a könyvekhez is a hallgatót.  Ez persze azt szeretném, hogy ez majd azt eredményezné, hogy mégtöbb műve előkerüljön új kiadásban J. Legalább angolul, mert a magyarokról már lemondtam.

A részeket ezen az oldalon lehet meghallgatni, ahol egyéb mellett más érdekes információkkal is szolgálnak az íróról és az eredeti művekről.

A kis herceg

A kis herceget már egy jó ideje elolvastam, de mivel „lemaradós” üzemmódban vagyok, minden lassan 2 hónapos késéssel kerül megírásra. Rosszabb esetben, amikor már nem is emlékszem arra, hogy mit akartam írni J. Amikor kiválasztottam, csak a mérete miatt tettem, nem azért mert annyira olvasni akartam, habár kicsit furcsán éreztem magam, hogy még mindig nem olvastam ezt az „oly fontos könyvet”.

Az igazat megvallva – és lehet sokan nem értenek majd velem egyet – ez a könyv túl van értékelve. Vagy csak nekem nem jött át.. Nem tudom. Olvastam, olvastam, de valahogy nem vágódtam hanyatt tőle. Vártam, hogy hátha jön az a nagy rész… De nem jött… Hol van? Vagy csak ez a „jól csak a szívével lát az ember…” szöveg annyira közhely lett, hogy már nincs hatása? Mert ha ez a nagy mondandója a könyvnek, akkor köszönöm, ez mégsem olyan nagy könyv. Vagy lehet a hossza miatt, ez az egyetlen könyv, amit még a „nem olvasok” típusú ember is elolvas, és akkor végre van neki is egy szuper komoly könyves élménye? Nem tudom.. Magyarázzátok meg, ha rosszul látom.. De annyi jó könyv van a világirodalomban, a magyar irodalomban is, amiben sokkal több és mélyebb mondandó akad. De nem egy, durván olyan 1 órás olvasmányban, a maga 100 apró kis oldalával... (fele pedig csak kép).

Egyébként ha csak egy ismeretlen kis könyvről lenne szó, amit úgy talál az ember, aranyos történetnek nevezném, inkább mesének. A kisherceg valamilyen távoli bolygóról eljut a Földre, és utazásai során néhány furcsa emberrel találkozik, akik mind jelképeznek valamit.. Valamilyen tulajdonságot, erényt. A kis herceg szerethető az egyszerűségével, és ártatlanságával. Bárcsak a legtöbb gyerek ilyen lenne, de sajnos az már máshol el van rontva (de ez nem az a bejegyzés). A pilóta is jó fej, tetszett, hogy megtalálta a hangot a kis herceggel.

Olvasható, és szerethető, de én életet megváltoztató, befolyásoló könyvnek nem nevezném. Inkább egy túlreagált és reklámozott történet, aminek a hírneve nem éri el a valós minőségét. Ellenkezni lehet, sőt jöhetnek a magyarázatok is, ha valaki másképp látja :).

Még a könyv kiadásáról megjegyezném, hogy amit olvastam az a Helikon, Takács M. József által újrafordított zsebkönyve.

Idézetek:

• Mielőtt megnőnek, a majomkenyérfák is kicsiként kezdik.
• A virágok szavát soha nem szabad meghallgatni. Jobb, ha csak nézzük őket, és beszívjuk az illatukat.
• Mindenkitől csak azt lehet elvárni, amit az illető képes megtenni. A tekintély legfőbb alapja az ésszerűség… Azért van jogom megkövetelni az engedelmességet, mert parancsaim ésszerűek.
• Mert az ember lehet hűséges is, meg lusta is egyszerre.
• A beszéd sok félreértés forrása lehet.
• Mindörökre felelős vagy azért, amit megszelidítettél.
• A víz néha a szívnek is jót tehet.

Émile Zola: The fortune of the Rougons

Az idei évem első olvasmánya egy következő Zola mű volt, vagyis sorrendben nála az első, a The fortune of the Rougons avagy Rougonék szerencséje lenne magyarul, ha  kiadnák végre újra (!!). Mint említettem, ez a könyv az első a sorban a 20 kötetből, mind megjelenésileg, mind olvasási sorrendbe elsőnek ajánlja Zola. Nem is tehetne másként, hiszen valóban, ebben a könyvben vázolja fel az egész Rougon és Macquart család vonalát, kezdve Adelaidedal, akinek miután Rougon férje meghal, összeáll a semmirekellő,  iszákos, lusta és bűntényre is képes Macquarttal. Házasságából születtet fia Pierre, kisemmizi a 2 féltestvért és az anyát, és a saját szerencséjét próbálja meglovagolni. Tudatosan választ feleséget magának, akivel 5 gyerekük születik – majdnem mindnek jut egy-egy külön könyv és történet később a sorozatban. A másik vonalon, Antoine (a féltestvér) élete hasonlóan alakul mint a csapodár apjáé, hasonló természettel és hozzáállással. Nem viszi sokra az életben, és a könyv főcselekménye az ő elégedetlensége és vitája az elveszett vagyonról és testvére Pierre hozzáállásáról, aki ellen bosszút esküszik. Viszont rajta keresztül ismerkedhetünk meg Gervaiseval is, aki az egyik legerőteljesebb Zola műnek, A patkányfogónak a főszereplője, és akinek nehéz fiatalkora és genetikai háttere, megmagyarázza a későbbi zűlését. Antoine csak azért házasodott össze – az akkor jóravaló, szorgos Josephine-nel, mert jól keresett és nem kellett mellette szűkölködnie. Aztán ugyanígy kihasználta a gyerekeit is, amikor dolgozni kezdtek az összes pénzt amit hazahoztak, elvette tőlük. Rendszeresen látogatta a bárokat, szépen felöltözve, és este elköltötte a pénzt, amit a családja egész nap nehéz munkával megkeresett. A könyv másik hosszabb cselekmény vonala Silvere-é, aki a másik Macquart testvér, Ursule gyereke volt. Nagyanyjához költözik és megismerkedik a szomszédbeli rossz sorsú lánykával, akivel elszöknek, és együtt támogatják a köztársaságiakat. Ezeknél a részeknél éreztem egyedül unalmat a könyvben, Zolának kicsit sokáig és túl sok oldalon keresztül sikerült ábrázolni a két fiatal ismerkedését, és gyermeki bizonytalanságát. Egyébként Silvere egy nagyon szerethető figura, nem adja magát a nagybáty érzelmi zsarolására, és nem segít neki a testvérboszzúban. Eleinte, amikor dolgozni kezd, a kevéske pénzéből használt könyveket vesz J.

Összefoglalva nagyon tetszett, ideje volt már olvasnom egy olyan könyvet is, amiben megismerem az egész családot, eddig csak darabokban sikerült, és nem tudtam, hogy kit, mi tett olyanná, amilyen lett. Szó kerül más unokákról is röviden, de az ő történetüket nem ebben a könyvben ismerjük meg, mert vagy korán elkerülnek otthonról, vagy csak nem jutott nekik hosszabb történet. Azt hiszem ez a könyv egyedül Silvere-re koncentrál erősebben, és ő már nem is kap más történetet a későbbiekben. Szóval aki Zolát olvas, annak ajánlom előbb-utóbb kezdjen bele ebbe is, ugyanis egész jó kép tárulhat eléjük, hogy jobban megértsék a történeteket a későbbiekben. Az Oxford Classics kiadásban van egy családfa is az elején, ami (annak ellenére, hogy én azért már láttam és olvastam az egészről) nagyon hasznosnak bizonyul, mert azokat a szereplőket, akiknek a történetét/könyvét még nem olvastam, hamar és könnyen be lehet azonosítani, ki kinek a fia-borja.

Idézetek:

• Heredity, like gravity, has its laws.
• He was a decent lad whose ignorance made him all the more committed in his enthusiasms, whose manly heart was governed by a child’s intelligence, and who could be as submissive as a woman and as brave as any hero.
• You see, my dear child, the great art of politics is in being able to see when others are blind.
• …but it’s always like that in families, the good ones suffer while the bad ones make fortunes. 
• Where love had once passed, there it passed again. It was the eternal cycle, with its present joys and future tears.
• …seeking happiness in a way that tempts death and makes it jealous.
• ….quivering life that filled the lane came from the dead people sighing over their lost passion, telling them of their wedding night as they turned over in their graves, gripped by a fierce desire to live and love once more. 
• It often happens that guns go off of their own accord when they are in the hands of cowards.

Dumas: A fekete tulipán

Az éven olvasott kevéske könyveim közül, talán ezt a kis olvasmányt élveztem a legjobban ezidáig. Dumas a 17.-18. századba kalauzol minket, ahol megismerkedhetünk Corneliussal a kertésszel, akinek minden álma, hogy kitenyéssze a fekete tulipánt. Mikor már úgy gondolja, hogy elkészült a tökéletes tulipánhagymákkal, börtönbe csukják, mert megőrzött valami iratot a bűnös keresztapjától. A könyv eleje pont a keresztapa sorsával ismertet meg minket, aminek a része – azt kell mondanom, hogy megijesztett, hogy esetleg unalmas lesz az egész könyv. Szerencsére ez, egy fejezet után véget ért, és onnantól, mintha egy jó kis filmsorozatba csöppentem volna, ahol alig bírtam kivárni a következő fejezetek történéseit. Szóval miután Corneliust hosszú rabságra ítélik, a 3 sarjhagymáját a börtönőre lányára bízza, akivel megszeretik egymást a rácsok két túl oldalán. Természetesen a gonosz sohasem alszik, és nemcsak a börtönőr apa teszi tönkre az első fekete tulipán felnevelés próbálkozást, de felbukkan Cornelius számára rejtelmes ellenfele is, aki mindent megtesz, hogy megszerezze a kincset. Ami természetesen sok pénzt ér.

Mint említettem, annyira érdekes volt a történet, hogy nagyon szívesen olvastam a könyvet. Nem hosszú, nagyon olvastató, fiataloknak is ajánlott. Úgy látszik, Dumas szereti ezeket a börtön-történeteket, a Monte Cristóban is így kezd J. A szereplők nagyon szerethetők, a történet pedig folyamatosan fenntartja ez olvasó érdeklődését. Nem is húzza az író túl sokáig az időt, féltem esetleg, hogy a szereplők naivitásával fogja próbálni majd a lapszámokat szaporítani. Nem így volt. A nyelvezete is nagyon baráti, mintha tényleg az író mesélne az olvasónak.

Azt hiszem ennyi elég is lesz a könyv fényezéséből, még mindig mosolyogva gondolok vissza rá. Ez Dumasnak a 2. könyve (Monte Cristo után), ami nagyon pozitív élményt hagyott bennem, így lehet szétnézek még, miféle mást olvashatnék tőle.

Idézetek:

• Meglehetősen ritkán fordul elő, hogy a megfelelő pillanatban Istennek is mindjárt keze ügyében legyen egy nagy tett véghezvitelére alkalmas ember, így érthető, hogy a történelem, mihelyt véletlenül megesik ez a gondviselésszerű összetalálkozás, rögtön följegyzi és az utókor bámulatába ajánlja a kiválasztott ember nevét. Ám ha az ördög ártja bele magát emberi dolgokba, hogy megrontson egy életet, vagy fölrobbantson egy birodalmat, nagy ritkaság, hogy nyomban kéznél ne legyen valami nyomorult, akinek csak egy szót kell a fülébe súgni, és máris munkához lát.
• … abban a biztos meggyőződésben, hogy az ember mindig többet kap az Égtől, mint amennyi a boldogságához szükséges, és eleget ahhoz, hogy ne legyen boldog.
• Egy szívünknek kedves eszme dédelgetése erőssé teszi és megnemesíti a test és a lélek minden megnyilatkoztatását.
• Megbántja Istent, aki a virágot megveti.
• Csakhogy a gonosz gondolatokban az a legrettentőbb, hogy a rosszlelkű emberek lassanként megbarátkoznak velük.
• Olykor eleget szenvedünk ahhoz, hogy jogunk legyen soha azt nem mondani: - Nagyon-nagyon boldog vagyok.

„Az emberek mind halálra vannak ítélve…” - Victor Hugo: Egy halálraítélt utolsó napja

Ezt a Helikon zsebkönyvet, még most vettem decemberben, és mivel utaztam haza karácsonyra, és nem akartam nagy könyvet cipelni (a 3 mellé, ami amúgy is a bőröndömben volt J), ezért úgy gondoltam ez pont jó lesz. Vastagsága miatt simán el lehet olvasni pár óra alatt.

A történet főszereplője – ahogy a cím is írja – egy halálraítélt, aki élete utolsó hetét tölti, már abban a tudatban, hogy közel a vég. Az ő szenvedéseit, gondolatait, utolsó élményeit ismerhetjük meg, egy franciaországi fogházban.

Nem egy könnyed olvasmány, azért nyel az ember közben eleget, és talán nem is együttérez a szereplővel, de magára ismer a harcában, amikkel küzd az utolsó óráiban. Amikor kilátástanságában tudja és felfogja, hogy már nem lesz lehetősége megváltoztatni vagy megtenni dolgokat. Akárcsak az ember, aki a múlton töri a fejét. Van benne egy rész, amikor azt magyarázza, hogy a vég gondolata, mennyire ki tudja készíteni az embert. Ámbár ez egy halálraítélt utolsó napjáról szól, a gyötrelme bárkire igaz lehet, nem kell a halálsoron lennie az illetőnek. Elég egy rossz gondolat, amit képtelenek vagyunk elengedni, és máris egy halálraítélt cipőjébe varázsoljuk magunkat.

Olyan érdekesen írta a könyvet Victor Hugo, hogy azon törtem a fejemet, hogy akár igaz is lehet a történet, hogy valóban ő ült a végzetére várva, és valóban úgy kerültek elő később a feljegyzései. Nem derül ki a halálraítélt pontos bűne, azt hiszem megemlítik a gyilkosságot, de nem részletezik, és nem derül fény az indokára sem. Ahogyan a halálraítélt nevére sem. És annak ellenére, hogy a cím utolsó napról beszél, azért a könyv az elejétől a végéig egy hosszabb időszakot ölel fel, heteket, talán hónapokat.

Tetszett a könyv, rövid volt, és sokatmondó. Nem volt könnyű olvasni, de inkább csak a témája miatt. Megfelelő egy párórás vonatútra. Jól kitalálta a Helikon ezeket a kiskönyveket. És már remélem azokról is hamarosan írni tudok egy beszámolót.

Idézetek:

• „Az emberek mind halálra vannak ítélve, de az ítélet végrehajtását meghatározatlan időre felfüggesztették."
• Mi a fizikai fájdalom a lelki szenvedéshez képest! Iszonyat és irgalom, ilyenek a törvények!
• Merthogy azt mondják, hogy az őrültség meghosszabbítja az életet; az öntudat legalább nem szenved; az alszik, úgyszólván halott.
• A sírbolt ajtaja belülről nem nyitható.
• Mit kezd a halál a lelkünkkel? Meghagyja-e érintetlenül? S ha nem, akkor mit vesz el belőle, s mit ad hozzá? Mire ítéli? Ad-e neki néha valódi szemet, hogy letekinthessen a földre, és sírhasson?

Maupassant - Egy asszony élete

Már egy ideje terveztem, most végre elolvastam Maupassant könyvét. Anyukámnak meg volt, és még tavaly el akartam olvasni, de akkoriban nem volt kedvem hozzá. Aztán most nyáron megláttam ezt a Fehér Hollós változatot a Lírában, megvettem mégegyszer, és úgy gondoltam, most már képes leszek elolvasni.

Mit is mondjak.. A könyv magyar címe találó (eredeti nyelven azt hiszem, csak annyi hogy „egy élet”), valóban a történet középpontjában egy elég naiv nő áll. A fiatal lány a „zárdából szabadul”, ott nevelkedik, amikor aztán 18 éves korában a szülei végre hazaviszik. Az anyja beteges, az apja pedig fejethajtó, sok mindenre behunyja a szemét. Nagyon hamar kiházasítják, talán túl hamar is, tapasztalatlanul, anélkül, hogy mélyebben megismernék az új embert a faluban. De persze ha a helyi pap ajánlja, akkor nem lehet gond...

Hamarosan kiderül, hogy a tisztességes férj, a hűséges szolgálót rontja, így hamarosan elküldik őt is és a közben megszületett gyermekét is, és kiházasítják egy helyi emberhez, hogy a szégyent és a botrányt kerüljék. A pap meglepően elnéző, és hamar rábeszéli a szülőket is, hogy ez nem olyan nagy gond, így Jeanne kénytelen elviselni a férjét. Miután a gyereke megszületik csak neki él, elkényezteti, elbutítja, és nem engedi iskolába sem járatni. Lassan elveszti a családját maga körül, meghalnak a szülei, az új gyermeke, és a férje is – az éppen aktuális szerető férje haragjának köszönhetően.

Az elkényeztetett fia felnő, és ahogy várható volt egy semmirekellő emberré válik. Nem tanul, elkártyázza nemcsak a saját pénzét, de az anyjáét is. Csak segítségért fordul haza. Amikor már minden elveszettnek látszik, Jeanne-en, régi barátnője és szolgálója Rosalie és fia segít (itt vesszük észre a két testvér különbségét, a különböző neveltetésnek köszönhetően).

Nem nagyon szoktam tartalmat írni, de erről a könyvről nem tudtam semmi mást. Egy ilyen tipikus asszony regény vagy hogyan is nevezzem. Zárda, férj, gyerek, csalás, halál. Maupassant leírja ugyan, hogyan lehet egy életet elrontani, de mégis a végére nyerni valamit. Olvasható, de az ember néha megrázogatná a főhőst. Valahogy annyira hasonlít – a most inkább aktuálisabb – Stoner című könyvhöz. Ott egy pasi szerencsétlen életét írja le, egy újabbkori nagyobb városban, itt meg egy nőét, a tanyán a 18.században. Ajánlom a következő egyetemi irodalom órákon műelemzéshez a két mű közös vonásait szétrágcsálni.

Idézetek:

• Aki nem tudja, eleget ad-e, adjon többet!
• Ábrándjainkat néha olyan szomorúan siratjuk, mint a halottakat.
• …el is nyomta szorongását, ahogyan visszafolytjuk és mindig kivetjük magunkból az aggodalmakat, a fenyegető gondokat, önző ösztönünk parancsára, lelki nyugalmunk természetes követelésére.
• Mély, bevallhatatlan öröm futott szét benne, aljas öröm, amit mindenáron el akart rejteni, az a visszataszító öröm, ami miatt pirulunk, de lelkünk titkos mélyeiben forrón élvezzük.

Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó

Van az a mondás, hogy amikor kinyitsz egy könyvet, a fa mosolyog, mert tudja, hogy van élet a halál után. Akármennyire nem hiszek ebben, és annyira nem tetszett sosem, nagyon aktuális a 6:27-es felolvasó egyik szereplőjére, Giuseppe-re. Amikor a nagy gép (ami egyébként könyveket aprít fel) elnyeli a lábait, úgy vigasztalódik, hogy beszerzi az összes elérhető bizonyos könyvet, ami az aprítás végtermékéből készült. Így próbálja „visszaszerezni” lábait, mondván, hogy azok a könyv lapjain lesznek.

A könyv főhőse egyébként Guylain, aki egy könyvpréselőben dolgozik, és nap mint nap semmisíti meg, az erre a sorsra jutott könyvecskéket. Munkáját utálja, de azért mindig „megment” néhány lapocskát, amelyet az overalljában elrejtve csempész ki, és amit később a 6:27-es vonaton felolvas az embereknek. Nem azért, hogy szórakoztassa őket, csak magának. Ellenben néhányan mégis várják a 6:27-es felolvasót, sőt még idősek otthonába is meghívják felolvasni.

Élete egyébként lapos, van ez az egynéhány barátja, akiknek többségét munkahelyéről ismer, és az aranyhala, aki a legjobb beszélgetőtársa is egyben. Akkor kezdenek pezsgővé válni a napjai, amikor talál egy elveszett flash drive-ot, amin mindössze néhány írásos dokumentum van. Elkezdi olvasni, és ismeretlenül beleszeret a szerzőbe (ugyanis saját élményeit írja le). Mindössze annyit tud róla, hogy egy pláza wc-s nénije, de az írásaiban szerethető, vicces és nem mindennapi. Barátja Giuseppe – akinek jobbdolga híján – kinyomozza a lehetséges helyszíneket, ahol a fiatal lány dogozhat, majd átadja Guylainnak.

Nagyon jó kis történetté alakult a végére, nagyon tetszett, ahogy a lány feljegyzéseit olvassa, talán a könyv legviccesebb jeleneteit tartalmazták azok a részek. Mintha valóban az író, 2 különböző nyelven szólalt volna meg. Könyv a könyvben. Ezen a szinten nem is tudtam kinek a történetei érdekesebbek. Gulayiné, vagy a takarítólányé. Nem is hosszú olvasmány, aki nekiül, egy este alatt is elolvashatja. Megfelelő mennyiségben vicces és komoly. És könyvek is vannak benne.

Idézetek (vagyis csak egy):

• Az idő úgy bánik a könyvekkel, ahogy a jég az alászorult kövekkel: előbb vagy utóbb mind a felszínre dobja őket.

Hemingway a bestseller listák élén Párizsban

“If you are lucky enough to have lived in Paris as a young man, then wherever you go for the rest of your life stays with you, for Paris is a moveable feast."

Ezeket írta Hemingway, párizsi emlékirataiban az időkről, amit a városban töltött. Már a csapból is Hemingway folyik, így szerintem nincs is ember, aki ne tudná, hogy Hemingway hosszabb időt élt Párizsban, ahol az akkori kortárs kulturális életet tartotta össze, és írt. A napokban történt terrorcselekmények óta pedig, a Vándorünnep a francia eladási listák élére szökött. Talán maga Hemingway is elcsodálkozna, hogy a könyvét, a történtek emlékiratává változtatták.

„All of the sadness of the city came suddenly with the first cold rains of winter."

A Guardian és CNN szerint, jelenleg az Amazon eladási listájának első helyén áll, sőt egyenesen kifogytak jelenleg a készletükből. Sok példányt emlékként hagynak az életüketvesztettekért. A Folio kiadó szerint, az átlagos 10 példányról 500-ra ugrott a napi megrendelések száma. A nagy francia bolthálózat A Fnac (ami könyveket is árul) és az Amazon több ezer példány rendelt be, amikor is a kiadó teljes évi eladása ez a szám, a normál esetben. Jelenleg is éppen újranyomtatás alatt van a Vándorünnep. Nem ez az első alkalom, hogy a párizsiak valamilyen könyvhöz „menekülnek” terrortámadás után. A januári Charlie Hebdo gyilkolás után, Voltaire egyik műve került a bestsellerlisták élére Franciaországban.

A könyv eredetileg poszthumuszként adódott ki, halála után, 1964-ben, és párizsi élményeiről szól. Nem nagyon rajongok Hemigway-ért, és már egy ideje feladtam, hogy elolvasok még egy könyvet tőle (mondjuk olyan sokat még nem olvastam), de a Vándorünnep az kivétel volt. Az mindenképp el akartam olvasni, de nem lehetett kapni. Eszébe juthatna valamelyik magyar kiadónak is, hogy újranyomja. A párizsiakat pedig bírom, hogy könyvhöz nyúlnak ilyen estekben.

Émile Zola életrajza - amikor túl kevés volt a "lap", hogy mindent leírjak

A Jó napot Zola úr című könyvet, egy véletlen keresgélés során találtam egy antikvár oldalon, és miután elolvastam a tartalmát, el is határoztam, hogy megrendelem. Nagyon jól tettem. Annak ellenére, hogy Zola életéről már vettem egy könyvet (még nem olvastam). Az sokkal vékonyabb, így feltételezem, más szemszögből közelíti meg az író életét. Ezt a könyvet Armand Lanoux írta, aki személyesen ismerte az írót, így néhány bejegyzés egyenesen az írótól származik, némelyekhez pedig hozzá van téve a lánya vagy fia véleménye.

Nagyon nehéz megfelelően összefoglalni a könyvet, mert számomra nagyon érdekes volt. Annyira jó olvasni bizonyos művek keletkezéseinek körülményeiről, hogy éppen mi váltotta ki az adott témát az íróból, vagy éppen mi miatt változott meg a stílusa. Teljesen másképp néz az ember az adott olvasmányra, utána. Mondjuk vigyázni kell, mert erősen spoiler veszélyes azoknak, akik esetleg nem olvasták ezt vagy azt a művet.

Zola édesapja korán meghal, és őt az anyja és nagyanyja neveli elég szegény körülmények között. Fiatalkorában, Aix-i éveit, Paul Alexis és Paul Cézanne társaságában tölti, a líceumban jobban rajzol, mint Cézanne. A három barát elválaszthatatlan, de Zola korán Párizsba költözik, hogy jobb körülmények között élhessenek. Ez nem úgy sül el, ahogyan tervezi, ugyanis Párizsban még nyomorúságosabban él, nagyon kevés pénzből. Végre mikor észreveszik tehetségét, és megengedik, hogy írjon a Hatchett-nek, akkor kezd élete jobbra fordulni (itt hiányoltam, hogy nem ment bele mély részletekbe a szegény hónapokról). Sajnos részletesen az életét nehéz lenne leírni, nemhiába a könyv majdnem 500 oldalas, így meg sem próbálom. Megismerkedhetünk az író visszafogott stílusával – aki, amikor a Nanát készült megírni, és valóban utcalányok után járt hiteles információkért – szégyellte magát és szemérmes volt. A feleségével – aki mindenben támogatta és kitartó társa volt – is hasonlóan viselkedett. Az igazi szerelmet már élete végén ismeri meg, Jeanne személyében, aki a szolgálójuk volt, és akitől teljesen megfiatalodik, lefogy és boldog lesz. Ebből a viszonyból születik a 2 gyereke, akikkel titkos második életét éli, ámbár egy idő után Mdm Zola is tudomást szerez a létezésükről, és később belenyugszik. Könyvei Jeanne-el való kapcsolata után nyugodtabbak, visszafogottabbak lesznek, Lanoux állítása szerint, felváltja az élete a szenvedélyt, és könyvei lapjai kevesebbet kapnak belőle.

A könyv megismertet bennünket nemcsak Zolával, de kis mértéken a többi kortárs francia írógárdával, Hugo-val, Flaubert-el, Balzac-kal, Maupassant-al. Érdekességként, „Zola annyit dolgozik csak, amennyit éppen muszáj. Nagy hirtelen összemarkolt tudásának értéke elképesztő. Flaubertnek ugyanez, 20 évébe került volna”. Leírja milyen gyakori vendég nála Maupassant, és hogy mennyire lesújtja a halála. Ugyanakkor néhány – számunkra ismeretlen név, az akkori fiatalság – kritizálja Zolát, majd később egyenként rádöbbennek nagyot tévedtek, és bocsánatot kértek tőle. Ugyanúgy jó barátságban áll az akkori kortárs festőkkel, akiket nagyrabecsül, és úgy véli nagy hírnévre szertevő művészekké válhatnak, ha jól használják.

A könyvben nagyon sok mindent megtudhatunk a Zola regények keletkezéséről. Például, hogy a Germinál írása előtt, ő tényleg elment egy bányába, és saját szemével akarta látni a munkások életét. Amikor a bányavezető a nyugis részekbe viszi, ő arra kéri, hogy a poklot mutassa meg. Lanoux megjegyzi, hogy ámbár a Germinal tartalmaz hibákat, de tanítani kellene az újságíróiskolákban, mint a tökéletes helyzetfelmérés iskolapéldáját.

Jegyzeteim a könyvhöz

A mű megírásakor kicsit aggódott, a festő barátai miatt (főleg Cézanne miatt), de amikor felolvasott neki egy részletet belőle, úgy érezte, a festő áldását adta rá. Megjelenése után viszont, egy hideg levélben köszönte meg, és barátságuk megszakadt. Erről a későbbi kapcsolatról keveset ír a könyv, azt hiszem, egyszer hozza még fel Cézanne nevét, de már nem említi a próbálkozásokat egyik fél részéről sem a későbbiekben.

Kiderül az is, még mekkora tervei voltak az életműve folytatására, és tervezte miket is kell még megírnia. Különösen kedvesnek találtam azt az információt, hogy mennyire szerette a kutyáját Pimpim-et, és hogy sajnálta, hogy a Rougon-Macquart sorozat családfáján nem szerepeltethette az állatokat is.

Élete utolsó éveiben belekeveredik a híres Deyfrus-ügybe (ennek a könyvnek köszönhetően végre megtudtam a részleteket is), amibe elsősorban igazságérzete késztette. Deyfrust kémkedéssel vádolják, de Zola védőírásokkal magyarázza ártatlanságát, megtántoríthatatlanul, még akkor is, amikor el kell szöknie Franciaországból, egyedül, családja nélkül, mert üldözik hozzáállása miatt. Évek után kiderül Deyfrus bűntelensége.

Halálának körülményeiről olyan információkat tudhatunk meg, amelyek nagyon fontosak, és amikről nem sokat tudtam ezidáig. Például, hogy a gyilkosság gyanúja máig tisztázatlan maradt.  Feleségét és őt éjszaka éri a szénmonoxid mérgezés, és annyit lehet tudni, hogy Zola utolsó lépéseivel ablakot akart nyitni. Felesége túléli a történteket, Zola viszont meghal. Nemhivatalos nyomozásokban kiderül, hogy a szomszédos ház kéménymunkálatait használták fel arra, hogy eltömítsék az író kéményét is, aminek a nyomait meg is találták a későbbiekben. Ámbár senki nem lett elítélve a történtekkel kapcsolatban, a tények ismeretében elég nehéz elhinni a baleset lehetségességét.

Nehéz ezt a könyvet hova sorolni, hiszen mindent magába foglal. Életrajzot, műelemzést, pszichológiát és jellemelemzést, véleményt és még talán minimális fikciót is. Hűen adja vissza Zola életét, nagyrészben a legapróbb részletekig, néhol pedig elég felületesen (például hiányoltam a Cézanne-al a barátsága sorsának befejezését, vagy a párizsi élete első éveinek nyomorúságainak részletezését). Ennek ellenére, inkább azt mondanám, hogy még túlontúl is részletes minden másban. Akit érdekel az író, annak mindenképpen ajánlom, nekem öröm volt olvasni. Annak is érdekes lehet, aki csak egy jó és érdekes életrajzot olvasna. Mivel én elfogult vagyok, így abba is hagyom a reklámozást, a könyvei önmagukért beszélnek úgy is, és nincs szükségük marketingre vagy ajánlásra. Aki pedig nem olvassa őket, az magát fossza meg az élménytől.

Idézetek (néhány Zolat idéz, néhány viszont az életrajzíró tollából származik):

• "A tél Párizsba jött nyaralni." (Émile Zola)
• „Szeresd a céda nőt, s ő meg fog vetni: vesd meg, s ő szeretni fog." (Émile Zola)
• „Az Úr szabad akarattal ajándékozott meg, de magának tartotta fönn a büntetés és a jutalmazás jogát..” (Émile Zola)
• „Az ember tanulja meg csodálni az is, amit nem szeret." (azt hiszem, Flaubert)
• „Minden költő, minden regényíró ismeri az irodalmi alkotásnak ezt a különös sajátosságát, amit közönséges nyelvre így fordíthatnánk le: amit az ember a szívével ír, az bekövetkezik. Zola túlérzékeny idegrendszerével kész médium."
• „Vigyázni kell, mit ír az ember. Sok regényíró és költő tudja, tapasztalatból, hogy amit elgondol, utóbb beteljesül. A műalkotás számos rejtélye közül ez az egyike a legnyugtalanítóbbaknak."