Joel Dicker: Az igazság a Harry Quebert ügyben

Az igazság a Harry Quebert ügyben című könyvvel először, valamikor tél végén, vagy tavasz elején találkoztam, az egyik idegen nyelvű könyvesboltbam, amikor nézelődtem. Csak a kezembe került, és miután elolvastam a hátulján a tartalmát, felírtam magamnak, hogy majd valamikor megveszem. Aztán később, egy véletlen során rájöttem, hogy magyarul is megjelent J. Így valamikor tavasz végén megrendeltem a magyar verziót – és nem tipikusan – nagyon hamar el is kezdtem olvasni.

A  sztori főszála, 2 ember életén át mutatkozik meg, egy fiatalabb és egy idősebb íróéban. A fiatalabb Marcus, aki miután hipp-hopp híressé válik az első könyvével, szenved a 2. könyve leadási határidejével. Olyannyira, hogy teljesen írásképtelen. Ekkor fordul régi tanárához, és mentorához, Harry Queberthez, akin keresztül megismerkedhetünk kicsit Marcus fiatalkorával is. Akkor is jelen van, amikor Harryt gyilkosság vádjával börtönbe csukják, és titkok sora kerül napfényre a múltjából. Marcus nyomozni kezd, hogy bebizonyítsa barátja ártatlanságát.

Nagyon tetszett a könyvben az írói légkör, az írók problémái, élete, mindennapjai. Betekintést nyerhetünk abba, milyen nyomást gyakorolnak az ügynökök és kiadók az írókra. Az olvasó kicsit bepillanthat a kulisszák mögé. El tudom képzelni, hogy sok író küzd ugyanazzal a problémával, amivel a mi fiktív karakterünk is, hogy a nagy sikert hozó könyv után már nem tudja tartani a minőséget. Ami a könyv íróját, és írói teljesítményét illeti – és most Joel Dickerre gondolok – néhol az volt az érzésem, hogy csak összedobta a szöveget. Ami Harry és Nola megismerkedését illeti, szerintem eléggé nem reális. 2 nap alatt, teljesen primitív beszélgetésekből a 30 akárhányéves író beleszeret egy 16 éves lányba. Talán hihető lett volna, ha beleír néhány különlegességet, ami vonzóvá tette volna a lányt. De nem írta azt sem hogy idősebbnek nézett ki, vagy hogy okosabb volt mint az átlag. Volt köztük valami gyermeteg párbeszédek sorozata, és már fülig szerelmesek voltak. És ha már a párbeszéd, akkor megjegyezném még a többi párbeszédet is a könyvben. Néhol tényleg túl egyszerű volt. Túl sok információt próbált belezsúfolni, és azokra nem szánt időt, hanem ha eljött az idő a leleplezésükre, akkor 4-5 mondat, és kész. Persze, ahogy egyre mélyebben olvassuk magunkat a könyvbe, mindenki gyanusított, és aztán azok az emberek – akik nem mellesleg haragszanak is rá – megosztják a hosszú évekig őrzött titkukat Marcussal, mintha csak a legbizalmasabb barátjuk lenne. Ez a sok karakternek, a sok titoknak és a folytonos új fejlemények felbukkanásának köszönhető.

Ezeket a hibákat leszámítva viszont egy mozgalmas, könnyen olvasható sztoriról van szó, amiben peregnek az események, végig tartja az izgalmat és valóban jól felépített. A negatív oldalai egyben a pozitívak is. A legvégén persze kapunk még egy meglepetést, ami a könyv elején nem is volt kérdéses. Összességében egy jól és könnyen olvasható könyv, ha mélyebbre ásunk, persze sok furcsa hibát találunk benne, ami talán azt az érzést kelti bennünk, hogy az író csak összedobta. Ennek ellenére azért ajánlom, egy jó kis kikapcsolódás azoknak, akik szeretik a hasonló műfajt.

„Nem tudom, hogy az írók magányosak-e, vagy inkább a magány, ösztönöz az írásra."