Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Pár napja fejeztem be A láthatatlan fényt, és még nagyon a hatása alatt vagyok. Az első pár 10 oldal elolvasása után, nagyon magába szippantott, alig akartam letenni, alig vártam, hogy újra a kezembe vehessem, és olvashassam.

A történet a 2. világháború éveiben zajlik, parallelen 2 szálon. Az egyik szálon, Marie-Laurerral és édesapjával ismerkedhetünk meg Párizsban. Életüket főleg a lakásuk és a múzeum között töltik, ahol az apja lakatosként dolgozik. Mivel Marie-Laure vak, az apja kis makett házakban készíti el neki Párizs környékét, hogy megtanulja az utcákat. Normális és nyugodt életet élnek egészen addig, amíg el nem kell hagyniuk Párizst, és Franciaország, egy északi kikötőjébe menekülnek – Saint Malo-ba, ahol az apa, kicsit furcsa nagybátyja él. Marie Laure tudtán kívül, egy ritka és értékes gyémántot is magukkal menekítenek, a múzeumigazgató megbízásából.

A másik szálon, Wernerrel ismerkedhetünk meg, egy német kis bányászvárosban, ahol egy gyermekotthonban lakik húgával Juttával, és más gyerekekkel. Nem sok szórakozási lehetőség lévén, egy régi rádiót szerel meg, amin francia tudományos szövegeket hallgatnak titokban éjjel, a padlásszobán. Wernerre és tudására hamar felfigyelnek, és hamarosan bekerül a Hitler gyerek felkészítő-kiképző táborába, ahol nem tudja megtalálni a helyét. Próbálja, és teszi, amit mondanak neki, de ő túl jó azokhoz a kegyetlenségekhez, amiket elvárnak ott a tizenéves fiúktól. Szerencséjére, a rádiótudása miatt más feladatokat is kap, segít egy professzornak, de végül mégsem tudja elkerülni sorsát. Kiirányítják a frontra, ahol szintén a rádiózással kell foglalkoznia.

A két fiatal története, végül, csak egy nagyon rövid időre keresztezi egymást, a francia Saint Maloban, ahol Werner megmenti Marie Laure életét, azáltal, hogy a veszélyben lévő lány rádióüzeneteket küld a padlásról, és a Nemo kapitányból olvas fel. Werner, a saját kis fogságában hallgatja a lányt a rádióján, miközben ő is az életéjért küzd.

Nagyon jó történet, a menekülés, a bujkálás, a felkészülés. Nagyon jól fel van építve, Anthony Doerrnek sikerül tartania a feszültséget végig a könyvben, azzal, hogy rövid részekkel, előreugrik a történetben. Ha valaki idegenkedne az elolvasásától, mert világháborús, ne tegye, gondoljon inkább arra, hogy ez egy kis történet, ami éppen abban a korban játszódik, és ennyi. És valóban a könyv vége bizonyítja, hogy ez nem más, mint akár egy valós történet. Bizonyítja, hiszen csalódunk. Semmi nem kap olyan véget, ahogy szeretnénk. De hát az életben sem heppiend minden történet. Ennek ellenére, minden kicsi szálhoz visszatér, és valamilyen lezárást kap – mégha nem is olyat, amilyet szeretnénk. Az utolsó néhány oldal, már a hetvenes évekbe ugrik a történettel, és ez ez egyetlen rész, ahol nem tetszett nekem a könyv. De csak mert én nem így fejeztem volna be :).

Ami a könyv címének hátterét érinti, a láthatatlan fény az az összes, az életünket körülevő és segítő fényre vonatkozik, legyen az mágneses vagy elektromos. Azokra a fényekre, amit fel sem fogunk, vagy már észre sem vesszük, hogy a mindennapjaink részei. Ami a magyar kiadás borítóját érinti, azt nem értem... Sajnálom, hogy nem ragaszkodtak, az eredeti borítóhoz, ahol a háttérben Saint Malo városkája látható, ami maga is olyan mint egy kis makett, a szűk utcáival, és házaival. A 2 kisgyerek a magyar borítón számomra jelentéktelen...

Találtam egy jó kis videót, ahol Anthony Doerr beszél arról, hogyan is jött az ötlete, hogy megírja ezt a könyvet, nagyon jó és érdekes, nem hosszú, érdemes meghallgatni.

Összefoglalva azt mondhatom, nem hiába kapta meg 2015-ben a Pulitzer díjat a könyv, örülök, hogy így lett, mert így legalább megismerhettem. Ha arra gondolok, hány shortlist-es könyvet soha nem olvasunk el, csak mert elfelejtődnek, vagy itthon ki sem adják, pedig el kellene azokat is, kitudja milyen kincsekre bukkannánk (habár nekem tavalyról van egy kis listám, amit különböző díjak shortlistjeiből válogattam össze). Akit nem zavar az angol, és szereti az audio könyveket, az youtubon megtalálja 2 részben az egész könyvet. Persze gondolom, aki hallgat hangos könyvet, annak vannak jobb módszerei is, mint youtube :). Én pedig remélem, hogy film is készül belőle, mert ez egy olyan sztori, amit teljes mértékben megérdemli a megfilmesítést.

Paul Auster: The red notebook

Nyáron egy vékony kis könyvecskét olvastam el Paul Austertől. Még tavasszal, egy véletlen angol könyvesbolt nézelődéskor találtam rá, és mivel még nem volt meg, megörültem neki, és megvettem. Aztán kicsit megijedtem, mert miután jobban nézegettem – olvastam a tartalmát, eszembe jutott, hogy már egy vékony, önéletrajz ihletésű könyvét olvastam magyarul. Ez persze annak ellenére, hogy a címük nem egyezik – hiszen láttunk már nagyon félrefordított könyv címeket. Szerencsére kiderült, hogy nem ugyanazokról a könyvekről van szó.

A The red notebook 5 részre osztódik. Az első része, rövid, pár oldalas elbeszélések gyűjteménye, amelyeket Paul, saját életéből merített, vagy saját élményei, vagy mások által megismertek. Ezek a kis történetek nagyon jók voltak, azt gondoltam, ha az egész könyv ilyen, akkor szeretni fogom. A történetek főleg különös véletlenekről szóltak, amik már annyira hihetetlenek, hogy az ember azt feltételezné, hogy csak kitaláció. Az meg még csak olaj a tűzre, hogy valóban mind vele történt meg, vagy az ismerőseivel, vagy az ismerősei ismerőseivel. Aztán következett a második rész, ami pár oldal után, kétségeket ébresztett bennem, hogy most valójában jó lesz-e ez a könyv vagy sem... Hihetetlen lassú volt, unalmas – legalábbis nekem. Egy teljes történet, nem volt részekre bontva, és inkább egy irodalmi történészeti szakszövegnek nevezném, aminek számomra se füle se farka nem volt, nem is beszélve a tényről, hogy ilyet magyarul is nehéz megemészteni, nem még angolul.

Aztán jött a harmadik rész, ami megint nagyon érdekes lett. Ez a rész interjúkat tartalmazott Paul Austerrel, imitt-emitt kis ismétlésekkel, de egyébként nagyon izgalmas darabja a könyvnek. Hiszen interjúkat olvasni egy olyan íróval, akit az ember egyébként is szeret, olyan, mintha magával a szerzővel beszélgetnénk, is mi is lehetne ennél jobb? Ezek a riportok is vissza-vissza térnek a véletlenekhez, a sorshoz. És megint megemlít bennük nem egy olyan esetet, amik vagy meglepőek, vagy esetleg olyan semmiségek, amit egy halandó ember észre sem venne. Megismerkedhetünk, milyen véletlen telefonhívás vezetett a New York trilógia megírásához. Amikor többször egymás után azzal hívták fel, hogy egy bizonyos detektív irodát keresnek, azon kezdett el gondolkodni, mi lett volna, ha azt mondja igen. A New York trilógia első része is így kezdődik az – Üvegvárossal (City of glass), főhősünket felhívják, és ő nem mondja meg az igazat. A könyv 4. része, ima Salman Rushdie-ért – szó szerint. Az 5. részben pedig ismét rövid, saját ihletésű történetekkel magyarázza, miért is kell írni.

„In the end, you dont only write the books you need to write, but you write the books you would like to read yourself."

Összességében nagyon pozitívan értékelném a könyvet, bárkinek ajánlanám, a Paul Auster rajongóknak pedig kötelező darab!

Idézetek:

• I learned that books are never finished, that it is possible for stories to go on writing themselves without an author.
• Reality is a great deal more mysterious than we ever give it credit for.
• Most people tend to think of solitude a rather gloomy idea, but I don’t attach any negative connotation to it. It’s a simple fact, one of the conditions of being human, and even if we’re surrounded by others we essentially live our lives alone: real life takes place inside us. … we can think, and because we think, we’re always in to places at the same time.
• ..you don’t begin to understand your connection to others until you are alone. And the more intensely you are alone, the more deeply you plunge into a state of solitude, the more deeply you feel that connection.
• If there is a pencil in your pocket, there’s a good chance that one day you’ll feel tempted to start using it.

Richard Yates: Egy jó iskola

Az, Egy jó iskoláról elég nehéz írnom, 2 fő okból is. Az egyik, hogy lassan fél éve olvastam, valamikor nyáron, a másik pedig, hogy annyira semmilyen volt a számomra, hogy szinte nem is tudom mit írhatnék róla. A könyv szerzője az a Richard Yates, aki többek között a Szabadság útjait (Revolutionary road) is írta, amit ha máshonnan nem, a Kate Winslet és Leonardo Dicaprio által játszott filmből lehet  ismerős.  Nem mintha én tudtam volna – amikor megvettem ezt a könyvet, ki az a Richard Yates.  Igazat megvallva a Revolutionary road c. film sem hagyott bennem mély benyomást. Úgyhogy amiatt biztos nem vettem volna meg. De a cím és az addig ismert sztori érdekesnek bizonyult, és ha igaz is lett volna, akkor valószínűleg jobban élvezem, és most lenne róla mit írnom...

Talán még az első fejezet érdekes volt, amikor az anya próbálja eldönteni, milyen bentlakásos iskolába írassa a fiát. De onnantól aztán teljesen elszabadulnak a karakterek, abban sem vagyok biztos ki volt a főszereplő. Nagyon sok szereplő sorakozik fel, diákok, és tanárok és hozzátartozóik. Őszintén, utána kellett olvasnom interneten, hogy visszatérjenek az emlékeim a könyvről. Minimális részletekre emlékeztem csak. A furcsa, bentlakásos iskolás viccek, amik kissé túlfűtött szexuális energiáról árulkodtak, ahogy a tanárok viszonyai is. Csakúgy mint valamelyik tanár lánya, aki az egyetlen lányként élt az iskolában. Állítólag Yates az egyik szereplőt önmagáról mintázta.

Ha beszélsz valakivel… nem fontos, hogy kivel vagy miről, a lényeg az, hogy tudd, mikor kell befejezni. Soha ne mondj olyat, ami csak ront a csenden.

Azt hiszem ettől többet, ha akarnék sem tudnék írni a műről. Azt mondanám, akit érdekel olvassa el maga, de ez sem lenne igaz, mert tisztaszívvel nem tudom ajánlani ezt senkinek. Unalmas és nem volt túl folytonos. Legalábbis BKV utazáshoz nem ajánlott. Egyébkén pár éve már, nyaranta megtalálható az Alexandra kínálatában sok-sok százalékos akcióban. Annyi pénzt talán megér.

Narancs Október

Az egyik kedvenc hónapom is elszállt, és én nem is tudom mit írjak róla. Olvasás/írás felhozatalomat még mindig nem sikerült normalizálnom, pedig októberben több dolog felkerült a blogra, de csak minimális könyv értékelés. Megtörtént 2 könyves díjátadás, a Nobel-díjat újra nem részletezném, legalább mostanra az érintett megszólalt a díjjal kapcsolatban, és nem követi Sartre példáját, átveszi a díjat. Később pedig átadták a Man Booker Prize-t is, amit Paul Beatty The Sellout című műve nyert. Ebben a kupacban (az érintett esélyes könyvek között) elég sok érdekességre lehet találni, ajánlom a beleolvasást. Ettől jobbak már csak a National Book Awards várományosai, de arra még november derekáig várni  kell.

Aztán ami az itthoni dolgokat illeti, úgy láttam az Európa is előáll újra zsebkönyvekkel. Ami jó, szükség van megfizethető – remélhetőleg – szépirodalmi darabokra. Remélem néhány ritkaságot is elővesznek. Érkezik ugye a Goldfinch is Donna Tartt-tól, eddig a mai nap volt megjegyezve a kiadás dátumának, ha nem változtatnak rajta, akkor hamarosan megkapom, ugyanis ez volt a szülinapi könyvem, de még akkorra nem jelent meg J. Ami pedig az októberi szerzeményeimet illeti, az a Steinbeck kis-regények gyűjteménye, amit bookdepository-ról rendeltem. Már nagyon régen várok rá, és nagyon szép, ugyanabban a kiadásban jött, amiben az East of Eden-em is megvan tőle.

Voltam olvasás éjszakáján, és Coelho könyvbemutatón is, amire nem is vagyok teljesen biztos miért mentem el, ugyanis nem olvasok Coelhot. Mindenesetre így szereztem meg a Kémet, amit oda kell adnom valakinek, mert még a borítójától is kiráz a hideg. De  ha lesz időm, erről a könyvbemutatóról írok később külön, és akkor jobban összefoglalom negativitásom okait.

Stephen King: A halálsoron

A leírás spoilert tartalmazhat.

A halálsoron-nal (The green mile), legelőször, még gimis koromban találkoztam, amikor a filmet adták a TV-ben. Azt, akkor nem néztem meg. Elaludtam, vagy kikapcsoltam, már nem emlékszem. De eleget láttam belőle ahhoz, hogy tudjam, hogy egyszer ezt még be kell pótolnom. A filmet azóta sem láttam, de mikor az Európa kiadta tavaly a könyvet újra, megvettem, hogy akkor most itt az idő elolvasni. Ez múlt nyáron történt. Most kezdtem neki. Egy vakációra tartogattam.

Nagyon nehéz róla írni, Mr. King megint óriásit alkotott. A történetet, egy valaha a halálsoron dolgozó őr meséli el. Egyik éven meghozzák utolsó útjára, a szelíd óriást, John Coffey-t, akiről már az elején sejtjük, hogy nem egy egyszerű elítélt. Sejtjük, de még nem tudjuk mi is a titka. Stephen King írói profizmussal vázolja elénk, lassan, részekben a történetét, hogy szinte várjuk a folytatást. Ezek közben megismerkedünk két másik, a halálsoron várakozó elítélttel is, akik közül egy másikat szintén szívünkbe tudunk zárni, annak ellenére, hogy gyilkosról van szó. Talán azért, mert a végére megbánja tetteit. Talán azért, mert megszereti a kisegerét, akinek trükköket tanít. Talán, mert az egérvárba küldené, a pillámüveg mögé. Mindenestre a végzetét nem kerülheti el. A csendes John viszont csak szemlél, és keveset beszél. De gyógyít. Nem is értjük, hogyan, de sikerül neki. Amikor feltámasztja a félig halott Mr. Jingels-t (egérkét), a börtönőr tudja, cselekednie kell. Kollégáival és barátaival egyességre jutva, az éjj leple alatt kicsempészik az óriást, hogy megpróbáljanak egy lehetetlent – amiben talán ők sem hiszen teljesen - megmenteni egy haldokló asszonyt, aki nem más, mint a börtönigazgató felesége.

Annyira megható és érzékeny történet, Stephen King lazaságával megírva. Igaz, van benne egy kis „csoda”, de ez senkit nem zavar vagy bánt. Sőt. Jó olvasni. Az utolsó oldalak pedig annyira megsirattak, hogy nem is tudtam abbahagyni, amíg vége nem lett a fejezetnek. Azt hiszem ez volt az első könyv amin sírtam. Óriás, kedves, jószívű. És mindenki tudta, hogy ártatlan. Ő csak segíteni akart. És félt a sötétben.

A könyv elején pár oldalon az író elmeséli a keletkezési körülményeket, amit ugyanolyan érdekes, és jó olvasni mint magát a sztorit. Nagyon támogatnám, hogy minden könyv elején legyen egy ilyen ismertető. Szeretném tudni, hogyan jött az ötlet… Vagy mi minden volt a háttérben. A történet 6 részre osztódik, amik annakidején, folytatásos kiskönyvekben jelentek meg, Dickens példájára. Aki pedig nem érez magában kedvet az 500+ oldal elolvasására, vagy kíváncsi a film verzióra, az jövőhéten megnézheti, azt hiszem valamelyik viasat vagy ilyen tv-n (nem emlékszem, csak anyukám mondtam, amikor meglátta, hogy pont azt olvasom éppen). A könyvet pedig mindenkinek ajánlom!

Idézetek:

• Arra gondoltam, talán mindnyájan cirkuszi egerek vagyunk, futkosunk körbe-körbe abban a homályos tudatban, hogy Isten és mennyei seregei figyelnek minket bakelitházaikban a pillámüveg ablakokon át.
• A vezeklés hatalmas dolog;  ez az a zár, amivel bezárhatod a múltra nyíló ajtót. 
• …néha egyáltalán nincs különbség az üdvözölés és a kárhozat között. 
• Mindnyájan meghalunk, tudom, hogy nincs kivétel, de néha, ó, Istenem, olyan hosszú a halálsor.

„What did you see that got us Cujo?” - rövidke Stephen King, reggeli kávé mellé

Amerikában a napokban jelent meg Stephen King új regénye End of watch címmel, ami a Mr. Mercedes-nek és a Finders Keepers-nek (nálunk Aki kapja, marja) a folytatása. Ennek mivoltjából hívta meg őt a CBS amerikai csatorna a reggeli showjába, ahol nemcsak az új könyvről beszélgettek, hanem régiekről is, ahogy politikáról és Donald Trumphoz való viszonyáról. Aztán ilyen egyszerű beszélgetésektől érzem mindig, mennyire jó lenne őt személyesen is ismerni – mondjuk ilyen szomszédi viszonyban – és reggelente amikor összefutnánk, miközben behozzuk az újságot, megtárgyalnánk a világ ügyeit. Meg a jó kis sztorijait J.

A videót ide kopizom, hallgassátok, miket mond Uncle Stevie J:

Bizonyára a könyv magyar fordítására sem kell majd sokat várnunk, habár most, hogy meghalt Szántó Judit, a King könyvek jelentős számának fordítója, nem tudom jelent-e ez majd valami változást a fordítások és kiadások ütemén. És amennyire sajnálom Szántó Judit halálát, annyira azt gondolom, hogy rá fér a King fordításokra egy kis friss, új hangulat.

Ray Bradbury: Fahrenheit 451

Ray Bradbury Fahrenheit 451-es története már régóta foglalkoztatott. Legutóbbi amerikai utamról magammal is hoztam, szép borítóval, olyan a külső fedele, mint egy régi gyufásskatulya, és a fogása is kicsit puhán érdes. Ha ez így érthető J.

Főszereplője Guy Montag, aki valamikor a disztopikus jövőben tűzoltóként keresi a kenyerét. Ezzel nem is lenne gond. A tűzoltók hasznos emberek. De ezek, ebben a funkcióban, nem egészen. A feladatuk, hogy olyan házakat keressenek, ahol könyveket tartanak, és ezeket felgyújtsák. Ebben a jövőben az olvasás és a könyvek szeretete bűn, és aki ezt megszegi súlyos következményeknek néz elébe. Mindeközben a mi tűzoltónk eltesz, megment néhány könyvet a munkája során. Az összegyűjtött könyveit elrejti, és ugyanakkor egyre jobban megutálja a szakmáját, és undort érez iránta. Lassanként, megszerette a könyveket, kicsit tovább tartott, hogy rájöjjön miben is rejlik a varázsuk. Ezután egyedül marad, hiszen nem oszthatta meg senkivel titkát. A felesége inkább követi a törvényt, és nagy bajba sodorja, amikor a bizalmába avatja. Innentől kezdve féltenie kell az életét, és menekülnie. Beáll egy város határban táborozó „bandába”, akik klasszikusokat tanulnak meg, hogy megvédjék és megtartsák a jövőnek.

Tartalomról ennyit, így is túl sok lett, nem szoktam ennyit írni. Kicsit többet vártam ettől a könyvtől. Amennyit annak előtte hallottam róla, abból nekem egy kicsit más szűrődött le. Félreértés elkerülése végett, természetesen jobb mint a legtöbb, de azért mégsem nevezném kedvencemnek. Valami hiányzott belőle. Montag maga sem tudta mit is akar kezdeni önmagával, a feleségét legszívesebben elrugdostam volna valamerre a tucat gondolkodásával. Na látjátok, az a nő, az megtestesíti a vele egykorú mostani emberek 90%-át. Csinálja amit mondanak neki, gondolja, amit más gondol, és azt szereti, ami éppen menő. Mert épp a 4 falas tévé volt az új divat, és nekik csak 3 falas tévéjük volt... Inkább nem részletezem, akinek nem ige ne vegye magára. Szóval Montag, a kiálló gondolkodásával, nem volt képes ráncba szedni a feleségét. Úgyhogy ezzel ő maga is egy vesztes. A másik „nemtudomhovatenni karakter” Faberé volt, akinél megmaradt kicsit a titokzatossága, nem tudtuk pontosan kicsoda ő, de tudtuk, hogy egyike a könyv szeretőknek. De ő is annyira bátortalan volt, hogy ki sem merte tenni a lábát a házból. Mintha Bradbury egy szerencsétlenek kötegét írta volna össze a könyvbe. Jujj, már megint nagyon negatívoskodok, elvenni meg senki kedvét nem szeretném. Sőt.

Az én könyv verziómnak a második fele, vélemények, magyarázatok, előzmények és fogadtatások történeteit tartalmazta. A végén „megszólal” maga Bradbury is, és elmeséli hányféle különböző verziója volt a címnek, vagy hogy miként írta meg a történetet. Valójában csak egy novellának indult.. Mondjuk az is. A cím kutatásnál felhívta  több egyetem tudomány karát  megérdeklődni, hogy milyen hőfokon ég a papír. Sehol sem tudtak neki választ adni. Végül a tűzoltóságnál kapta meg a válaszát –  a 451 fahrenheitot. És innen jött a cím. Általában a UCLA könyvtárát használta, ahol 10 centért, fél órára bérelhette az írógépet. A nevek kitalálásánál sem vitte túlzásba a kreativitást, Montagot egyszerűen egy papírgyártó cégről nevezte el, a Faber-t pedig – gondolom mondanom sem kell – egy ceruza márkáról. Szóval csak vette a körülötte levő tárgyakat J.

Összefoglalva  nem volt annyira rossz a könyv, fogjuk arra, hogy én tettem túl magasra a lécet. Kicsit hiányzott nekem bele egy kis történet, és hogy végülis lezárja annak a kevés szereplőnek a történetét, akiket felsorakoztat. Inkább rábízom mindenkire, hogy olvassa el, és döntse el, én örülök, hogy elolvastam, de nálam mindössze a közepes szintet üti meg.

Idézetek:

• There must be something in books, things we can’t imagine, to make a woman stay in a burning house; there must be something there. You don’t stay for nothing.
• …for the first time I realized that a man was behind each one of the books. A man had to think them up. A man had to take a long time to put them down on paper.
• Everyone must leave something behind when he dies, my grandfather said. A child or a book or a painting or a house or a wall built or a pair of shoes made. Or a garden planted. Something your hand touched some way so your soul has somewhere to go when you die, and when people look at that tree or that flower you planted, you’re there. It doesn’t matter what you do, he said, so long as you change something from the way it was before you touched it into something that’s like you after you take your hands away.

Donna Tartt: A titkos történet

Nem is tudom hogyan került le a polcról éppen ez a könyv, de március legvégén elkezdtem Donna Tartt Titkos történetét olvasni. Hát az valami hihetetlen, hogy milyen tempóval szippantott magába. Régen volt könyv, amit ennyire szerettem volna olvasni. Tudni kell róla, hogy majdnem A4-es nagyságú kiadás, kisbetűkkel íródott, van vagy 500 oldal, és még így is  - együltemben nem tudtam kevesebbet mint kb. 80 oldalt olvasni. Mivel hétköznap kevesebb időm jut olvasni, így kb. 2 hétvége alatt végeztem a könyvvel. Annyira jól van megírva, annyira közel áll hozzám a helyszíne, olyan  jó a témája, hogy lehetetlenség volt nem szeretni. A  könyvet, a főszereplő meséli el, egyes szám első személyben. Ő Richard, aki egy vermonti egyetemre kap felvételt, ahol mi sem kézenfekvőbb középiskolás múltja miatt – hogy görög órákat vesz fel, az egyetem rektorának negatív véleménye ellenére is. Nehézkesen, de felvételt nyer ebbe az 5 tagból álló elit csoportba, akikről akkoriban vajmi keveset tudott. A könyv egész első felén végigérezhető ez a titokzatosság, tudjuk, hogy valami nincs rendben ezzel a csoporttal, de gőzünk sincs mi lehet az. Ahogy az ősz télbe megy át, úgy válik Richard közelebbi barátjává a csoport tagjainak, de talán nem érez elég közelséget ahhoz, hogy segítséget kérjen tőlük a téli szünetre ránehezedő szállásgondjai miatt. Ekkor olvastam a kedvenc részemet a könyvben, amikor ott marad egyedül a vermonti rideg télben, egy padlásszobában aludva, aminek lyukas a plafonja. Végül egyik csoporttársa menti meg – addigra szinte már a fagyhaláltól – aki korábban hazatért európai útjáról. A tavasz betértével válnak igazi jó baráttá, és végül fény derül a titok nyitjára, arra a titokra, amit a csoport hosszú ideje rejteget és mi alig várjuk, hogy kiderüljön. Egy gyilkosságról van szó, aminek a leplezéséhez egy újabbat kell elkövetniük. Hogy mentség magukat. És erről már Richard is tud, és részese lesz. Azt hiszem innentől a könyv tartalmát már nem részletezném, a második fele a nyomozásról, a türelmetlenkedésről, gyanakvásról, és főleg arról szól, hogyan birkózik meg az 5 fiatal ennek a szörnyű bűnténynek a súlyával, amivel együtt kell élniük, és hogyan változik meg ezáltal az életük.

„Hát ha az ember azzal ébred, hogy kettőkor meggyilkol valakit, aligha gondol arra, mit ad a hullának vacsorára."

Aki ismeri a Koponyák című filmet, és aki látta az újabb Riot Club nevűt, azok felfedezhetnek némi hasonlóságot, ám én inkább mégsem hasonlítanám egyikhez sem. Inkább azt mondom, mindkettőből van benne egy kis ötlet, de maga A titkos történet sztorija teljesen egyedi a maga nemében. Igazat megvallva, nem is tudom olvastam-e hasonló könyvet, ami ilyen jól volt megírva és ami ennyire lekötött. Ezek után csak mégjobban kíváncsi vagyok az írónő Goldfinch nevű könyvére, ami állítólag még ennél is jobb – és ami azt hiszem régebben valahol olvastam – készül magyarul is.

Egyébként az írónő élete is majdnem ennyire misztikus, mint a könyve, és valószínű, hogy saját élményei alapján született meg A titkos történet, aminek a megírásához még egyetemi évei alatt látott neki. Donna Tartt is a vemonti egyetemre járt, és olvas görögül. Nem szeret a figyelem középpontjában lenni, nem néz tv-t, nem olvas újságot, nincs jelen internetes közösségi oldalakon. Csak az írással és az olvasással kapcsolódik ki, de ennek ellenére nem publikál új könyveket évről-évre.

Még egy kis megjegyzést kell tennem a Park kiadó kiadására. Telitalálat volt a könyvlapok. Nem az a nehéz hidrogénezett fehér lap, hanem az újrahasznosított, kicsit szürkébb, vékony lapocskák.  Én, személy szerint imádtam!

Idézetek:

• …a szerelem kegyetlen és borzalmas úr. Az ember elveszíti önmagát a másik kedvéért, de eközen a legszeszélyesebb isten rabszolgája és kiszolgáltatottja lesz.
•  …azt hiszem, jó, ha az ember néha változtat a hálóhelyén. Úgy gondolom, érdekesebbeket álmodik tőle.
• Az idők végeztével minden tett a semmibe süllyed.
• Nem jó olyan dolgoktól félni, amelyekről semmit sem tudnak.
• Mert túl sokat gondolkodtam, túlságosan az értelem világában éltem. Nehezen döntöttem.
• Bizonyos értelemben ő volt ennek a drámának a szerzője, és sokáig kellett várnia erre a pillanatra a kulisszák mögött, amikor a színpadra léphetett, és eljátszhatta a szerepet, amelyet önmagának írt.

Denise Kiernan: Az atomváros lányai

Valamikor 2 éve, hogy először találkoztam a Manhattam c. sorozattal, ami akkor megtetszett, és kicsit mélyebbre is ástam magam a történetbe. Néztem dokumentumfilmet róla, és interneten keresgéltem, mert eléggé felkeltették az érdeklődésemet azok a titkok, amik a Manhattan terv körül alakultak ki. Nem tudtam azelőtt túl sok mindent a „háttér életről”. Akkor történt az is, hogy könyveket is keresgéltem a témáról, így találtam rá a The girls of the atomic city címűre. Nem rendeletem meg, de a listámon maradt. Aztán egy véletlen során megtudtam, hogy az a könyv magyarul is kapható, így tavaly ősszel, végül magyarul megvettem.

Akkor most a könyvről. Az igazat megvallva, nem erre számítottam.  Ami annyit jelent, nem olyan stílusban volt megírva, és nem olyan információkat tartalmazott, amit én olvasni szerettem volna. Úgy látszik, az, hogy a címben szerepel, hogy lányok, máris más megvilágításba teszi a könyvet. Persze, voltak információk, ami az egész projektet érintették, és voltak háttér információk, de azon felül, az egész könyv x számú kiválasztott nőről szólt és az ő életükről. Ami – mivel a Manhattan terven dolgozó emberek átlagéletkora nagyon alacsony volt – magába foglalja, hogyan pasiznak az otthonukat először elhagyó lányok.

De akkor talán kicsit az elejéről. A könyv az X létesítmény lakóira koncentrál, ez volt a hely Tennessee államban (Oak Ridge), ahol a szerkezethez készítették elő az anyagot. (Ahol magát az atombombát készítették az szintén egy titkos helyszínen volt, de az az Új Mexikói sivatagban, Los Alamosban. Ez volt az Y létesítmény.). Ezeket a helyszíneket akkor valóban a semmiből építették fel, a lakóhelyek inkább hasonlítottak munkásszállásra, vagy még arra sem. Férfiak-nők nem keveredhettek, sőt volt olyan fekete házaspár akik együtt sem lakhattak. Nagyon fiatalokat toboroztak munkára, és ezrek lettek hamarosan Oak Ridge lakosai, akiknek gőzük sem volt, mivel is foglalkoznak igazán.

Mint már említettem, nem tudományos szemszögből mutatja a könyv a történéseket, inkább olyasmit mesél el, hogyan készített lepényes tálat vagy mit az egyik nő, hogy étel tudjon készíteni (ami egyébként tilos volt), mert az általuk felszolgált, ehetetlen volt. Még sorolhatnám a hasonló „rendkívül érdekes” női sorsokat a könyvből, de nem teszem. Magáról a tényekről sajnos, ebből a könyvből keveset tudunk meg. Megismerjük a reakciókat, amikor napfényre kerül, hogy miben is segédkeztek. Megismerhetjük annak az alanynak a sorsát, akit önkényesen teszteltek arra, hogy milyen hatással lesz a szervezetére a veszélyes anyag szállítása. Talán a történet egyik legkegyetlenebb része volt, ahogy kiszedték a fogait, átnevezték, őrülnek nyilvánították és sokkterápiában részesítették, csak mert szükségük volt adatokra valakiről… De ez is úgy lett elmesélve és becsomagolva, hogy a szegény nő, amikor szép új lakást kapott, elvették tőle, hogy a speciális betegnek alakítsanak ki elkülönített termet. De szinte minden kicsi információ, ami érdekes lehet, inkább ezekhez a nőkhöz volt kapcsolva.

Nem is tudom, összességében, hogyan nyilatkozzak a könyvről. Mondom inkább azt, hogy jó volt, de  nekem kevés. Én többet vártam tőle, és nem kaptam meg. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy másnak sem tetszene, sőt lehet valaki inkább ilyen könnyedebb adagban olvasna a történtekről. Úgyhogy akik nem tudnak túl sok mindent a Manhattan terv körüli rejtélyről, azoknak hajrá, akik pedig már belemerítették magukat, azok lehet nézzenek inkább más olvasmány után :).

Strand könyvesbolt NYC - nosztalgia

Egy interjúba bukkantam a Strand könyvesboltról, vagyis inkább az ott dolgozóról, élményeikről, kedvenc történetükről, véleményükről, és a könyvekhez vagy az olvasáshoz való viszonyukról. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy voltam már a Strand-ben, és bizony a következő amerikai utamat is NYC érintésével szeretném véghezvinni, csak hogy visszamehessek. És igen, azért mert annyira jó.

Amit tudni kell róla, az hogy NYC-ben található, 18 mérföldnyi könyveiről híres. Megtalálhatók a legújabb darabok, használt kincsek, vagy régi ritkaságok. Könyveken kívül a legkülönbözőbb könyves- és olvasással kapcsolatos dolgokat árusítják, valamint kint fel van állítva egy polc, ahol filléres könyvek közül válogathatnak az arra igyekvők. 1920-ban, egy akkor 25 éves vállalkozó kedvű, és könyveket szerető fiatalembernek, Ben Bass-nak köszönhetjük a megalakulását. Mindössze 300 saját, és 300 kölcsönkért dollárból indította az üzletet. Akkoriban, ez a része a városnak a „könyv sornak” volt becézve, a 48 különböző könyvárusával.

A hely lassan már kezdi kinőni magát, a könyves polcok hadai egymás mellett sorakoznak, roskadoznak és valóban ritka, hogy valamit ne találjon meg az ember. A jó pedig az, hogy minden könyv olcsóbb benne, mint alapjáraton a könyvek ára. Annakidején a Borders-ben tudtam úgy vásárolni, hogy olcsóbban, mint ami rá volt írva, azóta pedig itt. A hely rendszeresen tart könyves rendezvényeket és más programokat. Az akcióikról pedig inkább nem is beszélek. Amikor én ott voltam, 50 dollár feletti vásárláshoz egy Strand-es vászontáska volt az ajándék. És vajon ki volt az, aki 2 este is még visszament könyvek után szimatolni? J

A nyilatkozatokba most annyira nem akarok belemenni, mindenki elolvashatja, az eladók válaszát, azokra a kérdésekre, hogy mit változtatnának meg a boltban (valaki például egy olyan részt tenne a boltba ahol a kutyusunkkal együtt tudunk olvasni – big like!), vagy melyik a kedvenc részlegük. A kedvenc kérdésemre a válaszokat azért mégis leírom pár mondatban. A kedvenc furcsa, állandó vásárlójukról kérdezték őket. Ami, NYC lévén nem nagy csoda, de van az az állandó vásárlójuk, aki mindig magában beszél, hogy megint hogyan rendezték át a polcokat, és van az a kutya, aki már tudja hol tartják a jutalomfalatkákat neki J. Lehet őket nem szeretni?

A cikket itt tudják elolvasni azok, akiket érdekel.

Lily és Dash - hihetetlenségek könyve inkább

Kicsit huzakodtam ennek a könyvnek posztolásával, talán mert kicsit kettős érzéseim vannak felőle, talán mert képtelen vagyok kedvelni olyan írókat mint Levithan, vagy csak mert tudtam, sokan nem örülnek majd a véleményemnek.

Amikor először hallottam felőle, felkeltette az érdeklődésemet, amit elég könnyű volt, mivel könyvek, New York és füzetek vannak benne. Ez már magában eléggé vonzó a számomra. Már akkor is sokáig gondolkodtam, hogy de tényleg akarok-e adni neki egy esély, végül úgy döntöttem, egyszer egy évben én is olvashatok valami egyszerűséget, valamit, ami csak olvastatja magát, és nem kíván sok mentális munkát az olvasótól. Így végül karácsonyra megkaptam a könyvet, amit a 2 ünnep között el is kezdtem olvasni. Hamar befejeztem, szó sem róla, valóbban nem kívánt agyi erőlködést az olvasása (igazat megvallva már értem miért tudnak annyi könyvet elolvasni azok, akik csak ilyesmiket olvasnak).

Amit ígért, a helyszínt, New York City-t megkaptam, és a Strand könyvesbolt is pipa. Karácsony is pipa. Ez mind jó. New Yorkban játszódó könyvet, sorozatot vagy filmet nagyon hamar megszeretek, pláne ha jó történet is kapcsolódik hozzá. Hát, ebben az esetben a történet kicsit sántikált, kicsit komolytalan volt. A történet főhőse Lily, akinek meleg bátyja úgy dönt, hogy barátkoznia kéne, ezért a nevében elrejt egy piros kisnoteszt a Strand könyvesbolt egyik polcán, ahol a véletlen Dash-t választja ki a megtaláló szerepére, és a nem túl bonyolult feladat után a kihívás folytatására. Innentől kezdve kapunk egy kis ízelítőt a 2 főszereplő életéről, családjáról, karácsonyhoz való viszonyáról, és a kisnotesz ide-oda passzolgatásáról. És ennyi. A többi kicsit nem reális. Persze, lehet az embernek minden híres boltban és múzeumban rokona, lehet mindenre kész legjobb barátja. De újságcímlapjára kerülés leglehetetlenebb helyzetből adódóan, vagy elveszett csizma, vagy pont egyik barátom ismeri az ismeretlent… kicsit sok. Inkább egy szép mese. És itt sajnos kezdtem el is veszíteni az érdeklődésemet. Nem tudom pontosan melyik korosztálynak íródott a történet, de felnőttek szerintem csak nagyon jóindulattal találják hihetőnek. És míg általában jó volt az alapötlet, és remek könyv lehetett volna, ha komolyabbá alakítják az egészet, így elég gyengécskére sikerült. Arról nem is beszélve, hogy ok, hogy nyitottak vagyunk és megszokható már, hogy minden amerikai sorozatban kell lenni legalább egy meleg párnak, de hogy mi az esélye, hogy ebbe a könyvbe legalább 4 meleg embert vonultatnak fel?? Nekem ez nagyon fura… És nem, nem zavarnak a melegek. Mondjuk melegeken kívül, kb. New York összes etnikai közössége is megmutatta magát valamilyen formában.

A könyv felváltva hoz 1-1 fejezetet Lily szemszögéből, és Dash szemszögéből. Lilyt Rachel Cohn írta, Dasht pedig értelemszerűen David Levithan. Nekem ez is furcsa volt. Egy író, képtelen volt női és férfi hangon is megszólalni? Jó, tudom, lehet azzal védekezni, hogy így érdekesebb volt, meg mittudom én. Csak az a gond, hogy még így sem lett belőle szuper sztori. Ha pedig már sorolom a nemtetszésemet, megjegyezném a kiadását is magyarul, ugyanis kinyomtatták és bekötötték, ennyi. Nem volt még csak egy felesleges lap sem a végén, ahová lehetett volna jegyzetelni. Vége volt a történetnek, és ezzel vége volt a könyvnek is. Nem kérünk ilyen kiadást! Már olvasásnál is feltűnt, hogy ez egy olyan könyv amit eredeti nyelven kéne olvasni, hát valószínűleg kiadásban is legyőzte volna a magyar verziót. Sajnos a feltételezett fordítási hibákat nem írtam le (nem volt hova jegyzetelnem :D), és már nem emlékszek rájuk.  Azt hiszem ideje abbahagynom a negativitást erről a könyvről. Egyszerűen nekem túl lehetetlen volt, ennyi. Jó adni esélyt egyszer-egyszer olyan könyveknek, amiket nem gyakran olvasok, és néha valóban sikerül találni kincseket, ez most annyira nem az volt. Leírtam mindent ami tetszett, és a tényt, hogy hipp-hopp elolvasható, és azt is ami miatt inkább negatív véleménnyel vagyok róla. Innentől kezdve, mindenki maga döntse el, el akarja-e olvasni.

John Williams: Stoner

Jójó, tudom, nagy most a Stoner visszhang, hiszen magyarul nemrég jelent mégcsak meg, de az én példányom már egy ideje „porosodik” a polcomon, sőt ha az első próbálkozásomat veszem, akkor már azt is mondhatnám több mint egy éve. Pont egy éve azért nem vettem meg New Yorkban, mert én a másik borítót néztem ki, nekik meg csak az eredeti volt meg, amin egy fiatalember festményszerű képe volt látható. Nekem ez a könyves kellett. Végül bookdepositoryról rendeltem, valamikor még tavasszal. A magyar borító meg még rémesebb, mint az a másik angol. Ott legalább valóban egy iskolázott fiatalember néz vissza ránk, a magyarról pedig egy öregember, akit én végképp nem tudok azonosítani Stoner alakjával. Úgyhogy erről ennyit, maradjunk a borítónál a sok könyvvel. A könyv érdekessége pedig még az, hogy megjelenése után 50 évvel vált ennyire híressé, csak nemrég figyelt fel rá a külvilág.

A könyv olyan, mint az Egy asszony élete, csak mondhatni egy férfi élete. Jelen esetben William Stonerről van szó, aki a farmról – ahová a jövőjét is képzeli – egyetemre jut (Missouri), és diplomát szerez. Később megismerkedik – szerinte – élete szerelmével, akit feleségül vesz, majd rájön hibát követett el vele. Innentől kezdve az élete elég unalmas, boldogtalan és eseménytelen. Egészen addig, amíg egy véletlen viszonyba nem kezd egy tanítványával, aminek a vége szintén nem happy-end. Problémái a kollégájával odáig fokozódnak, hogy még a munkája is eléggé elviselhetetlenné válik számára.

Inkább csak olvasgat, és ír, de már azt sem élvezi annyira. A lányát – akit kiskorában szinte ő nevelt fel – a felesége elhidegíti tőle, majd felnőttként ő is hibát hibára halmaz, majd miután nagyon korán özvegy marad, az alkohol válik a legnagyobb támaszává. Stoner pedig lassan megöregedik, és végigkísérhetjük útját egészen élete végéig. Legalább a könyv végére a kapcsolata a feleségével, baráti marad, és végül talán úgy érezzük, hogy a felesége – ha nem úgy szereti, ahogyan kéne – de legalább ragaszkodik hozzá, és talán még hiányozni is fog neki.

Nem volt rossz a könyv összességében, ámbár az első pár oldal után az eleje eléggé unalmasan, és vontatottan indult be. Sokkal érdekesebbé vált, amikor Stoner élete is eseményekkel lett tele, legyen az most a cirkusz az egyik tanítványával, vagy a viszonya a másikkal. Mind egy kis életet vitt a könyvbe és a főhősünk is kicsit élni kezdett. Tetszett a könyvben az egyetemi háttér (ilyenekkel mindig meg lehet venni, ha egy könyv vagy film valamilyen egyetemen játszódik), és maga a tény, ami kissé elkerülhetetlen a bölcsész foglalkozásoknál, hogy Stoner sokat olvasott és írt. Szimplán szerette a könyveket. Talán a túl sok negatív esemény, ami szegénnyel történik, érezteti velünk, hogy ez inkább egy szomorú történet, annak ellenére is, hogy az író, nem nevezné annak. Úgy érezzük, szerencsétlent, még az ág is húzza, és amikor egy kis boldogságot talál, vagy jobb fordulatot vesz az élete, az rövid időn belül rosszá alakul. (Egyébként maga az író is angol tanár volt, Denver egyetemén).

Idézetek:

• And if a people goes through enough wars, pretty soon all that’s left is the brute, the creature that we have brought up from the smile. The scholar should not be asked to destroy what he has aimed his life to build.
• William Stoner learned what others, much younger, had learned before him: that the person one loves at first is not the person one loves at last, and that love is not an end but a process through which one person attempts to know another.
• Oh, how proper we seem to ourselves when we have no reason to be improper! It takes being in love to know something about yourself.
• But he read little, though the presence of his books comforted him.