Dumas: A fekete tulipán

Az éven olvasott kevéske könyveim közül, talán ezt a kis olvasmányt élveztem a legjobban ezidáig. Dumas a 17.-18. századba kalauzol minket, ahol megismerkedhetünk Corneliussal a kertésszel, akinek minden álma, hogy kitenyéssze a fekete tulipánt. Mikor már úgy gondolja, hogy elkészült a tökéletes tulipánhagymákkal, börtönbe csukják, mert megőrzött valami iratot a bűnös keresztapjától. A könyv eleje pont a keresztapa sorsával ismertet meg minket, aminek a része – azt kell mondanom, hogy megijesztett, hogy esetleg unalmas lesz az egész könyv. Szerencsére ez, egy fejezet után véget ért, és onnantól, mintha egy jó kis filmsorozatba csöppentem volna, ahol alig bírtam kivárni a következő fejezetek történéseit. Szóval miután Corneliust hosszú rabságra ítélik, a 3 sarjhagymáját a börtönőre lányára bízza, akivel megszeretik egymást a rácsok két túl oldalán. Természetesen a gonosz sohasem alszik, és nemcsak a börtönőr apa teszi tönkre az első fekete tulipán felnevelés próbálkozást, de felbukkan Cornelius számára rejtelmes ellenfele is, aki mindent megtesz, hogy megszerezze a kincset. Ami természetesen sok pénzt ér.

Mint említettem, annyira érdekes volt a történet, hogy nagyon szívesen olvastam a könyvet. Nem hosszú, nagyon olvastató, fiataloknak is ajánlott. Úgy látszik, Dumas szereti ezeket a börtön-történeteket, a Monte Cristóban is így kezd J. A szereplők nagyon szerethetők, a történet pedig folyamatosan fenntartja ez olvasó érdeklődését. Nem is húzza az író túl sokáig az időt, féltem esetleg, hogy a szereplők naivitásával fogja próbálni majd a lapszámokat szaporítani. Nem így volt. A nyelvezete is nagyon baráti, mintha tényleg az író mesélne az olvasónak.

Azt hiszem ennyi elég is lesz a könyv fényezéséből, még mindig mosolyogva gondolok vissza rá. Ez Dumasnak a 2. könyve (Monte Cristo után), ami nagyon pozitív élményt hagyott bennem, így lehet szétnézek még, miféle mást olvashatnék tőle.

Idézetek:

• Meglehetősen ritkán fordul elő, hogy a megfelelő pillanatban Istennek is mindjárt keze ügyében legyen egy nagy tett véghezvitelére alkalmas ember, így érthető, hogy a történelem, mihelyt véletlenül megesik ez a gondviselésszerű összetalálkozás, rögtön följegyzi és az utókor bámulatába ajánlja a kiválasztott ember nevét. Ám ha az ördög ártja bele magát emberi dolgokba, hogy megrontson egy életet, vagy fölrobbantson egy birodalmat, nagy ritkaság, hogy nyomban kéznél ne legyen valami nyomorult, akinek csak egy szót kell a fülébe súgni, és máris munkához lát.
• … abban a biztos meggyőződésben, hogy az ember mindig többet kap az Égtől, mint amennyi a boldogságához szükséges, és eleget ahhoz, hogy ne legyen boldog.
• Egy szívünknek kedves eszme dédelgetése erőssé teszi és megnemesíti a test és a lélek minden megnyilatkoztatását.
• Megbántja Istent, aki a virágot megveti.
• Csakhogy a gonosz gondolatokban az a legrettentőbb, hogy a rosszlelkű emberek lassanként megbarátkoznak velük.
• Olykor eleget szenvedünk ahhoz, hogy jogunk legyen soha azt nem mondani: - Nagyon-nagyon boldog vagyok.

Monte Cristo Grófja

     2011-ben indult egy új amerikai sorozat az ABC csatornán, Revenge címmel. Mivelhogy hamar megtetszett a sorozat, ahogyan a főszereplő hölgy sorban áll bosszút az embereken, akik miatt az apja meghalt. Ekkor lettem figyelmes arra is, ahogyan többen a sorozatot Dumas nagysikerű regényéhez, a Monte Cristo grófjához hasonlítják.

     Hát a fejembe jött az ötlet, hogy meg kéne vennem a könyvet. Valamikor novemberben, meg is láttam tiszta új kiadásban, így karácsonyi ajándékaim közé került.

     Olvasni valamikor tavasszal kezdtem, és rögtön beleéltem magam. A 2 kötetes könyv fejezetekre van bontva, azt hiszem mindkét kötet 3-3 részből (könyvből) áll. Az első rész talán a legérdekesebb, arról szól, hogyan kerül Dantes börtönbe, majd onnan hogyan sikerül sok év után megszöknie. Ezután egy lassabb és kevésbé érdekes rész jött, ahol megismerkedtünk a gazdag, jómódú Monte Cristo gróffal és annak újdonsült barátaival. Onnantól kezdve pedig lassan a tervek, hogyan állhat majd bosszút a legnagyobb ellenségein. Ahhoz képest, hogy a könyv a bosszúról szól, úgy van megírva, hogy egy gyerek is könnyen tudja olvasni, mint talán Dumas sok más regénye is. Az egyik érdekes dolog, amit megtudtam belőle, ami vagy igaz vagy nem, az az, hogy a keleti szokások szerint az ember az ellensége házéban nem fogyaszt semmit. Amit még a könyv állit az az, hogy ha részekben adagolod a mérget, a szervezetet hozzá lehet szoktatni, és minden nap kicsit több adagot tud elviselni. Nem tudom igazak lehetnek-e ezek a az állítások, viszont mindkettőt megjegyeztem. A könyv nagyrészét nyáron nagymamámnál az udvaron a hintában napozva olvastam. Szerintem ahányszor csak ránézek a könyvre, ez jut róla eszembe. A hinta, az udvar a napocska. Néhány lap kicsit hullámos is lett a víztől, amit magamra pocsoltam, vagy éppen az aktuális körömlakkom színe tündöklik az oldalakon, vagy tappancs nyomok is megtalálhatóak rajta, amikor Byron úgy gondolta puszit ad nekem miközben olvasok. Mindenesetre erről a könyvről le nem mosom ennek a nyárnak az elég szomorú és eseménydús napjait. Családon már mosolygott rajtam, hogy még mennyi van abból a könyvből, mert cipeltem haza minden hétvégén vonattal a kb. 2 kilós könyvet. Végül a könyvet szeptember 9.-én fejeztem be a vonatban Budapest felé.

     Összefoglalva tetszett a könyv, csak ajánlani tudom, és most néhány a sok aláhúzott gondolatból belőle:

•   „…a rossz gondolat szülőanyja rendszerint elferdült lelkiakarat, mert az ember természeténél fogva borzad a bűntől. „Ha rá akarsz találni a bűnösre, keresd meg előbb azt, aki hasznát látta volna az elkövetett bűnnek.”
• „A szerencsétlen ember sohasem beszél saját szenvedéseiről.”
• „Néha a nem remélt boldogság bekopogtat azoknál, akikkel a sors régóta mostohán bánt.”
• „A szív összetörik, ha a reménység langyos áradata már nagyon is eltöltötte, és utána a rideg valóság ront reá!”
• „A gonoszok nem halnak meg ilyen egyszerűen, mert mintha Isten a pártjukat fogná, csak azért, hogy bosszúja eszközéül használja fel őket.”
• „…a gondviselés valóban van, csakhogy te nem látod, mert ő Isten gyermeke lévén, láthatatlan, mint az atyja. Nem láttál hozzá hasonlót, mert táltos rugókat működtet, és rejtett utakon jár.”
• „…a gazdagság egy bizonyos fokán túl már csak a fölösleget lehet nélkülözhetetlennek tekinteni, …hogy az elragadtatás egy bizonyos fokán túl már csak az idealitást tekinthetik valóságnak.” „…mi is tulajdonképpen a csodálatos? Mindaz, amit nem értünk. És mit kívánunk mindig leginkább? Azt, amit nem kaphatunk meg.”
• „Ha valakinek a szívét a legnagyobb kétségbeesés járja át, akkor már nincs semmi kifejezése a közbeeső érzésekre.”
• „Két tekintet van: a testé és a léleké. A testi szem néha feledhet, de a lélek szeme örökké emlékszik.”
• „Bármennyire megedzett is bennünket a veszedelem, akármennyire is elkészültünk rá, mégis mindig ráébredünk szívünk dobogásáról és egész testünk remegéséről, hogy milyen hatalmas különbség van az álom és a valóság, a terv és annak kivitele között.”
• „Minden jól működő agyban van egy vezérgondolat. Ez a gondolat alszik el utoljára, és ez villan először eszébe az ébredőnek.”
• „Vannak olyan helyzetek, amelyeket csak ösztöneink fognak fel, de értelmünk nem tud rájuk magyarázatot adni.”
• „Ma már nem tesz csodát az Isten. Mert első tekintetre ő maga sem ismerte fel talán az Úr véghetetlen irgalmát (hiszen idő kell ahhoz, hogy a könnytől fátyolos szem tisztán lásson).”
• „…egyedül bánatával, egyedül ezzel a hatalmas szárnyú sassal, amelyet az Úr azért küld kiválasztottainak, hogy elvigye őket trónusa elé.”
• „…nincs ezen  a földön sem boldogság, sem boldogtalanság, a két fogalmat csak összehasonlítani lehet. Csak aki a legnagyobb fokú boldogtalanságot átérezte, az tudja átérezni a legnagyobb boldogságot is.”