Az Antarktisz hősei - Robert Falcon Scott naplója

Próbáltam a bejegyzést január 17-re időzíteni, ugyanis ma 104 éve érte el Scott és csapata a déli sarkot, sorban a másodikként, a norvég Amundsen után.

Akik ismernek, tudják, hogy szeretem, és érdekel az Antarktisz, egy időben jó sok könyvet vettem a témában, de még mindig vannak olvasatlanok. Most, a régóta várakozó Oxford sorozatban kiadott Scott naplóját olvastam el végre. Tudtam mire vállalkozok, amikor elkezdtem, tudtam a történetük végét, és mégis az igazat megvallva nehezen olvastam az utolsó lapokat. Ilyesmit azért nem könnyű megemészteni.

Scott, a 33 személyből álló csapatával 1911. január elején érkezik meg az Antarktiszra, a déli sark meghódítására. Ross szigetén építik fel a szállásukat az elkövetkező 2 évre – Cape Evansben. Az első hónapok, a felkészülésről szólnak, a hosszú, déli-sark felé való menetelésükre. Leírja, melyik este éppen ki tartott előadást, vagy éppen melyik kutyával vagy pónival gyűlt meg a bajuk. Októberben indulnak neki a rövidebbre tervezett, de végül több mint 5 hónapig tartó útjuknak. Több csoport indul neki, hogy elvigyék az összes felszerelést, élelmiszert és üzemanyagot, és hogy felállítsák a visszaúthoz elengedhetetlen depókat. Az út során sorban vált meg a segédcsapatoktól, és küldte őket vissza. Végül, az 5 emberből álló sarki csapat (Scott, Oates, Edgar Evans, Bowers és Wilson) 1912. január 17.-én éri el a déli sarkot, megtörve, szétfagyva, és legyengülve, csakhogy újabb csapásként rájöjjenek, hogy a norvég Amundsen és csapata több mint 1 hónappal megelőzte őket (1911.12.14.). Már az oda-úton eléggé le voltak gyengülve, többjük fagyás tüneteivel küszködött. Az odaúton és a visszaúton is, folyamatosan az időjárás kegyetlenségeiről ír, és hogy mennyire szerencsétlenül éri őket az idő. Visszaemlékezik Shackleton feljegyzéseire, aki az útja során mindössze egy viharos nappal találkozott, míg ők, mindössze egy olyannal, amikor nem volt vihar. Egyre nehezebb és nehezebb volt visszatalálniuk a depókba, egyre nehezebben jártak, fáztak, és még az eleségük is elégtelennek bizonyult mennyiségileg. Folyamatosan arról írt, mennyire nincs energiájuk, és sajnálta társait, akik közül többen rosszabb helyzetben voltak mint ő, folyamatos fájdalommal küszködve. Végül Edgar Evans adja fel elsőként a küzdelmet (február 18.), akinek egy korábbi esése során az agya is sérült, és elég önkívületlenül találtak rá, mikor lemaradt. Másodikként Oates „sétál ki a sátorból” – szó szerint (március 17-18.). Ekkora, már mindannyian rettenetes állapotban vannak, szenvednek, Oates pedig, akinek a lába már az odaút során is rossz állapotban volt  - és amit elhallgatott Scott elől, mert mindenképp a sarki csapatban akart maradni – nem bírta tovább. Lehet tudta is, hogy a többiek terhére van, mindig rá kellett várni, szegényre. Ezt, Scott többször meg is írja a naplójában. Az utolsó három, talpon maradt hős, március végéig bírhatta, mindössze néhány kilométerre a következő depótól. Egy végzetes hóvihar a sátraikba kényszerítette őket napokig, és élelem és üzemanyag híján, legyengülve és átfagyva esélytelen volt a küzdelmük. Az év novemberében találnak rájuk társaik (Cherry-Gerald &co.), a sátorban, Scottnál a naplói.

"Great God! This is an awful place..."

Lehetetlenség minden információt leírni, hogyan készültek a megmentésükre a korábban visszatért társaik, vagy hogyan gondolta Scott, hogy a visszaúton valamelyik csoport több eledelt és üzemanyagot vitt el mint a megszabott adag volt, így nekik a visszaúton sokat kellett nélkülözniük. Vagy azt, hogyan kérte Wilsont, hogy adjon mindenkinek gyógyszert, hogy ha úgy döntenek nem bírják tovább a már addig is kibírhatatlan visszautat, maguk dönthessenek. Egyikük sem élt ezzel a lehetőséggel. Leírhatnám azt is, hogyan viselkedett az állatokkal. Amennyire emberségesen és kedvesen ír az állatokról az elején, úgy csalódtam a végén, milyen indifferensen, érzelmek nélkül használja ki az utolsó energiájukig a szegény pónikat. Érzelemmentesen írja le, mennyire reméli, hogy „Jehu” a póni kibír még 3 napot, aztán jó lesz kutyaeledelnek. Ezeket a szegény állatokat senki nem kérdezte meg akarnak-e az Antarktiszra menni, cipekedni és fagyoskodni. És akkor még haragosak is rájuk, ha nehezen kezelhetők. A pónik és a kutyák ugyanolyan hősei voltak az expedíciónak, mint az emberek.

Mint a könyv végén kiderült, több mindent „javítottak” a kiadásban, Scott több helyen nem volt olyan kedves a társaival, mint ahogy a könyvben írták. Természetesen csak kihagyott szavakról van szó, nem változtattak az íráson vagy a tartalmon. Még így is néhol lehetett érezni, vagy nyíltan leírta, kiben csalódott, ki nem hozta azt amit várt tőle, vagy ki tartotta éppen őket vissza. Természetesen Scott cselekedetei és döntései sem voltak makulátlanok, hibát hibára halmozott, és amilyen problémamentesen a norvégok elérték a sarkot, sok mai tudós, kemény baklövésnek tekintették Scotték sikertelenségét. Állítólag Scott-ban volt egy bizonyos „macho” hozzáállás, remek csapatot szervezett az expedícióra, de ő volt a „szamár a sok tudós és szakember között”. Sokak szerint – és minden irodalom főként ennek tekinti a felfedezőút sikertelenségét – inkább a pónikra hagyatkozott, és nem használta ki a kutyákat megfelelően. Ennek következtében, minden fizikai munkát, húzást, vonszolást, embererővel oldottak meg. Az embertelen időjárási körülmények között ez nem vált segítségükre. De ez csak egyike volt a sok-sok melléfogásnak, amik már előkerültek, és amik végre nyílvánosságot láttak. Hiba volt, hogy az emberei nem tudtak sielni, nem voltak megfelelő eszközeik, műszereik (a könyvben is íródik, néha elnézték az utat, és feleslegesen gyalogoltak a viszontagságos időjárási körülmények között). Scott fő célja – a norvégokkal ellentétben – nem csak az volt, hogy elérje a Déli sarkot, hanem, hogy felfedezéseket és tudományos kutatásokat végezzen. Folyamatosan köveket gyűjtöttek az útjuk során ami nem kevés extra súlyt adott a cipekedéshez.

A hibákat még lehetne sorolni, és rám még vár legalább 5 könyv a polcon ami ezzel a tematikával foglalkozik, valószínüleg az információkat csak bővíteni fogom. Ez is egy olyan téma volt, aminél nem tudtam leragadni egy rövid tartalomnál, és még így is nagyon sok részletet lehetett volna hozzáírni. Inkább úgy gondolom ezt hagyom azokra, akik úgy döntenek hogy elolvassák. Minden Antarktisz témakörrel foglalkozó könyvem 500+ oldalas, és egyik sem egy könnyed kis vasárnap délutáni olvasmány. Plusz nem is akarom mindet gyorsan elolvasni, mert akkor túl hamar elfogynának. Mindenesetre Scott naplója már régen váratott magára. Valóban hihetetlen olvasni valakinek az utolsó szavait, aki éppen a halálán van, és ennek tudatában is van. Hibái ellenére, minden tiszteletem az övé, és főleg a vele odaveszett társaié, akik kevesebb visszhangot kapnak, mint amennyit érdemelnének.

Nincs mit irigyelnünk a világtól… És tényleg!

A nincs mit irigyelnünk a világtól egy Észak-Koreáról szóló dokumentumregény. Az írónője 6 ember sorsán közvetlenül mutatja be 20 fejezeten keresztül Észak –Korea múltbeli és jelenlegi valóságát. Persze közvetetten sokkal több szereplőt vonultat fel.

A könyvet olyan embereknek ajánlom, akiket egyébként is érdekel az olyan „mi is van a függönyök mögött”. Nem olyan régen írtam a másik blogra róla bejegyzést, és nem szeretném ismételni magamat, de e körül az ország körül annyi a kérdőjel, a feltételezések, és a ki-ki szivárgott kicsi információk, hogy nem tudom ki az, akit ez az ország nem bűvöl el. Ugye az mindenkinek világos, hogy a való életének ennek az országnak a negyedéről sem tudunk. Ami kikerül az mégis annyira meglepő, annyira hasbavágó. De mondjuk már nem sok új. Éppen ezért gondolkoztat el, hogy akkor mi lehet az, amit annyira takargatnak, amiről véletlenül sem tudhat meg részleteket egy külső ember. Mert szerintem még így is rengetek dologról hallgatnak. Elég volt ezt olvasni annál a résznél, amikor végre elfogadtak valamilyen humanitárius segítséget az éhezés idején, de nem engedték a szervezeteket csak Phenjanba, ahol tudniillik, csak a „jobban szuperált” emberek élhetnek (egy családnak volt egy törpenövésű gyereke, el kiköltöztették őket a fővárosból, hogy „ne rontsák az imidzsüket”).  És a valósághoz, a külföldiek el sem jutnak, hogy lássák a valódi helyzetet.

Ez a könyv azért próbálta közel hozni minden aspektusát az életnek. Elég nehéz volt letennem, mert csak olvastam és olvastam volna. Mondjuk a közepe felé elég sok fejezet középpontjában az éhezés volt, és hogy azokban a bizonyos 90-es években, mennyi ember halt éhhalált, vagy, hogy hogyan próbáltak túlélni, és legfőképpen miként. Ezeket egy idő után már nagyon nehéz volt olvasnom, és igazán senkinek nem kéne panaszkodnia arról, hogy mennyire szegény, amíg van mit ennie, és nem füveket, békát vagy fakéregből sütött süteményt kell ennie, ami nagyon hamar szintén hiánycikk lett.

6 ember a főszereplője, de persze sokkal többeket is felvonultat. Bemutat egy szerelmespárt, akik végül sokévi „barátkozás” után szó nélkül válnak el egymástól, amikor a lány családja úgy dönt, hogy elszökik. Mivel sosem beszéltek egymásnak szökési terveikről (nem volt tanácsos, mivel sosem lehetett tudni, valójában ki az ellenség és ki fog beárulni), nem tudhatták, hogy mindkettőjüknek egyforma, gyomorfelforgató véleménye van az országukról. Sok év után találkoznak újra, amikor már késő, a lány házas, de az elmondásából ítélve inkább az észak-koreai szerelmével lett volna. A másik érdekes szereplő, egy nagyon komoly, az utasításokat mindig követő asszony – Szong asszony – aki, nem csak „tettetésből” imádja az uralkodót, és aki mindenek ellenére végül mégis a szökésre szánja a fejét (igaz, lánya furfangja miatt). Miután bebizonyosodik, hogy amit nekik mondanak a kinti életről (kinti élet alatt az ÉK kívüli országokra gondolok), az hazugság, és még a szegény emberek is jobban élnek Kínában mint a gazdagok Észak Koreában már nem nagyon kell őt győzködni. Fontos szerepet kap még egy árvaházban nevelkedett fiú (akiről apja önszántából mondott le), és akiből kis csavargó válik az árvaházat elhagyó korára. Az ő sorsán azt mutatják be, milyen is a munkatábor és a börtön az országban. Kim doktornőn keresztül az egészségügybe kapunk egy kicsit közelebbi bepillantást. A közös ezekben az emberekben, hogy életük korábbi vagy későbbi idejében tehát sikerült külföldre jutniuk (Dél-Korea befogadja őket, ha sikerül bejutniuk az országba 20 000 dolláros kezdő tőkével és 3 hónapos iskoláztatással a fejlett országokbéli szokásokról). Továbbá talán az, hogy egyikük sem találta meg önmagát az új országban, valamilyen furcsa módon hiányzott nekik a régi hely. Akiknek diplomájuk volt, azok azzal semmire nem mentek, és szerintem kicsit a Dél-Koreaiak is lenőzően bánnak a „bevándoroltakkal”.

Ezt a képet pedig a napokban találtam twitteren..
Búcsú egy ÉK és egy DK testvér között több mint 57 év után

Nagyon örültem, hogy egy ilyen könyv megírásra talált, és főleg hogy ki adták magyarul is. Eddig nem találkoztam jó könyvvel a témában vagy olyannal, ami frissen írott. Minden információt újságokból, vagy internetről szereztem, esetleg ha valamilyen dokumentum-riportot adott valamilyen TV, de már azt sem láttam évek óta.

Annyira furcsa elhinni, hogy ez a két ország valaha egy volt, és egy buta döntés miatt kerültek szegény észak-koreai emberek olyan helyzetbe, amibe. Viszont azt sem hiszem, hogy ez a közeljövőben változni fog. Sokan mondják, hogy minden diktatúra előbb-utóbb megbukik, minden diktátor felsül és eljön a végzetük. De itt valahogy nem érzem. Legalábbis nem a közeljövőben. És ahogy az írónő is megjegyzi a könyv jegyzeteibe, valójában Észak-Korea úgy lépett a 21. századba, hogy szinte semmi sem változott. És még mindig mennyi hihetetlen és kegyetlen hír terjed a jelenlegi vezetőjükről, még legfrissebb hírekben is. Azért örülök, hogy vannak emberek, akik elejétől, vagy egy idő után már végre nem hisznek a programozott szónak, és próbálnak változtatni. Talán a világ is egy kicsit tart tőlük, és annak ellenére, hogy tudják mi ott a helyzet, nem próbálnak rajta változtatni, hiszen azt is tudni mekkora fegyverkészlete van Észak-Koreának, és visszatekintve biztosak lehetnénk, hogy nem riadnának meg egy atomtámadástól sem. De ez már nem a könyves blogra való téma.