A nincs mit irigyelnünk a világtól egy Észak-Koreáról
szóló dokumentumregény. Az írónője 6 ember sorsán közvetlenül mutatja be 20
fejezeten keresztül Észak –Korea múltbeli és jelenlegi valóságát. Persze
közvetetten sokkal több szereplőt vonultat fel.
A könyvet olyan embereknek ajánlom, akiket egyébként is
érdekel az olyan „mi is van a függönyök mögött”. Nem olyan régen írtam a másik blogra róla bejegyzést, és nem szeretném ismételni magamat, de e körül az ország
körül annyi a kérdőjel, a feltételezések, és a ki-ki szivárgott kicsi
információk, hogy nem tudom ki az, akit ez az ország nem bűvöl el. Ugye az
mindenkinek világos, hogy a való életének ennek az országnak a negyedéről sem
tudunk. Ami kikerül az mégis annyira meglepő, annyira hasbavágó. De mondjuk már
nem sok új. Éppen ezért gondolkoztat el, hogy akkor mi lehet az, amit annyira
takargatnak, amiről véletlenül sem tudhat meg részleteket egy külső ember. Mert
szerintem még így is rengetek dologról hallgatnak. Elég volt ezt olvasni annál
a résznél, amikor végre elfogadtak valamilyen humanitárius segítséget az éhezés
idején, de nem engedték a szervezeteket csak Phenjanba, ahol tudniillik, csak a
„jobban szuperált” emberek élhetnek (egy családnak volt egy törpenövésű
gyereke, el kiköltöztették őket a fővárosból, hogy „ne rontsák az
imidzsüket”). És a valósághoz, a
külföldiek el sem jutnak, hogy lássák a valódi helyzetet.
Ez a könyv azért próbálta közel hozni minden aspektusát
az életnek. Elég nehéz volt letennem, mert csak olvastam és olvastam volna. Mondjuk
a közepe felé elég sok fejezet középpontjában az éhezés volt, és hogy azokban a
bizonyos 90-es években, mennyi ember halt éhhalált, vagy, hogy hogyan próbáltak
túlélni, és legfőképpen miként. Ezeket egy idő után már nagyon nehéz volt
olvasnom, és igazán senkinek nem kéne panaszkodnia arról, hogy mennyire
szegény, amíg van mit ennie, és nem füveket, békát vagy fakéregből sütött
süteményt kell ennie, ami nagyon hamar szintén hiánycikk lett.
6 ember a főszereplője, de persze sokkal többeket is
felvonultat. Bemutat egy szerelmespárt, akik végül sokévi „barátkozás” után szó
nélkül válnak el egymástól, amikor a lány családja úgy dönt, hogy elszökik.
Mivel sosem beszéltek egymásnak szökési terveikről (nem volt tanácsos, mivel
sosem lehetett tudni, valójában ki az ellenség és ki fog beárulni), nem
tudhatták, hogy mindkettőjüknek egyforma, gyomorfelforgató véleménye van az
országukról. Sok év után találkoznak újra, amikor már késő, a lány házas, de az
elmondásából ítélve inkább az észak-koreai szerelmével lett volna. A másik
érdekes szereplő, egy nagyon komoly, az utasításokat mindig követő asszony –
Szong asszony – aki, nem csak „tettetésből” imádja az uralkodót, és aki
mindenek ellenére végül mégis a szökésre szánja a fejét (igaz, lánya furfangja
miatt). Miután bebizonyosodik, hogy amit nekik mondanak a kinti életről (kinti
élet alatt az ÉK kívüli országokra gondolok), az hazugság, és még a szegény
emberek is jobban élnek Kínában mint a gazdagok Észak Koreában már nem nagyon
kell őt győzködni. Fontos szerepet kap még egy árvaházban nevelkedett fiú
(akiről apja önszántából mondott le), és akiből kis csavargó válik az árvaházat
elhagyó korára. Az ő sorsán azt mutatják be, milyen is a munkatábor és a börtön
az országban. Kim doktornőn keresztül az egészségügybe kapunk egy kicsit
közelebbi bepillantást. A közös ezekben az emberekben, hogy életük korábbi vagy
későbbi idejében tehát sikerült külföldre jutniuk (Dél-Korea befogadja őket, ha
sikerül bejutniuk az országba 20 000 dolláros kezdő tőkével és 3 hónapos
iskoláztatással a fejlett országokbéli szokásokról). Továbbá talán az, hogy
egyikük sem találta meg önmagát az új országban, valamilyen furcsa módon
hiányzott nekik a régi hely. Akiknek diplomájuk volt, azok azzal semmire nem
mentek, és szerintem kicsit a Dél-Koreaiak is lenőzően bánnak a
„bevándoroltakkal”.
 |
| Ezt a képet pedig a napokban találtam twitteren.. Búcsú egy ÉK és egy DK testvér között több mint 57 év után |
Nagyon örültem, hogy egy ilyen könyv megírásra talált, és
főleg hogy ki adták magyarul is. Eddig nem találkoztam jó könyvvel a témában
vagy olyannal, ami frissen írott. Minden információt újságokból, vagy
internetről szereztem, esetleg ha valamilyen dokumentum-riportot adott
valamilyen TV, de már azt sem láttam évek óta.
Annyira furcsa elhinni, hogy ez a két ország valaha egy
volt, és egy buta döntés miatt kerültek szegény észak-koreai emberek olyan helyzetbe,
amibe. Viszont azt sem hiszem, hogy ez a közeljövőben változni fog. Sokan
mondják, hogy minden diktatúra előbb-utóbb megbukik, minden diktátor felsül és
eljön a végzetük. De itt valahogy nem érzem. Legalábbis nem a közeljövőben. És
ahogy az írónő is megjegyzi a könyv jegyzeteibe, valójában Észak-Korea úgy
lépett a 21. századba, hogy szinte semmi sem változott. És még mindig mennyi
hihetetlen és kegyetlen hír terjed a jelenlegi vezetőjükről, még legfrissebb
hírekben is. Azért örülök, hogy vannak emberek, akik elejétől, vagy egy idő
után már végre nem hisznek a programozott szónak, és próbálnak változtatni.
Talán a világ is egy kicsit tart tőlük, és annak ellenére, hogy tudják mi ott a
helyzet, nem próbálnak rajta változtatni, hiszen azt is tudni mekkora
fegyverkészlete van Észak-Koreának, és visszatekintve biztosak lehetnénk, hogy
nem riadnának meg egy atomtámadástól sem. De ez már nem a könyves blogra való
téma.
No comments:
Post a Comment