“A tél nyaralni jár Párizsba” (Émile Zola) – és én is

Valójában ezt az írást együtt szerettem volna posztolni azzal a könyvvel, amit Zola életéről olvastam, de miután átéltem rájöttem, hogy nem lenne jó ötlet, ugyanis egyikről is, másikról is, túl sok mondandóm akad. Így most ez a bejegyzés a Párizsi irodalmi élményeimet fogja összefoglalni, aminek jelentős része így is Zolát fogja érinteni, hiszen szándékosan igyekeztem bejárni a fontos helyeket.

Úgy elsőre nem is tudom, mit mondhatnék Párizsról – mindent. Az irodalom szerelmeseinek egy paradicsom. A Szajna parti könyvárusokkal, ahol a világirodalom klasszikusai minden számban megtalálhatók, a kis könyvárusokig, a híres írók házain át a történelmi kávéházak sokaságáig.  Nem is tudom, hol kezdjem, de akkor talán időrendi sorrendben.

Az látogatásom első helye Zola Rue de Bruxelles-i lakása volt, ahol hosszabb-rövidebb ideig élt, és végül itt is halt meg. Az, hogy ezt sikerült először meglátogatnom, kicsit a sors kezének is mondható.  Ugyanis amikor lefoglaltam a szállodát, még nem néztem meg pontos címeket, hogy hová is akarok elmenni. Később, amikor elkészült a listám, látom, hogy a hotelünk kábé a hely szomszédságában van, valami 5 percre laktunk ettől a bizonyos lakástól. Nem tudom, hogy csináltam :). Egyébként az egész környék a Montmarte része, ahol olyan híresebb helyek vannak sétatávolságban, mint a Sacre Coure vagy a Moulin Rouge. Mondjuk a kettő témája tűz és víz, de hát ilyenek ezek a franciák. Művészet-művészet. De nem a párizsi híres helyekről akarok beszélni, hanem folytatom tovább az irodalmi túrámat.

A következő állomás már másnap volt a Shakespare and Co. könyvesbolt, ami már a város egyik turistalátványosságává nőtte ki magát és persze mindenkinek látni kell. Az igazat megvallva, kicsit túlértékeltnek vélem, persze, megvan benne szerintem minden klasszikus, szebbnél-szebb kiadásban, de azon felül inkább már csak marketing, mert olyan híres. A könyvek pedig annyira túl vannak árazva, hogy nekem kedvem sem volt nézelődni és vásárolni. A hely tele volt, és mivel elég kis helyre próbálnak beömleszteni nagyon sok könyvet, a járkálás kicsit nehézkes. Eléggé csalódott kezdtem lenni, miután megfogtam 1-2 könyvet és láttam az árukat. Mondhatom, hogy mindegyik 4-5-6 euróval több volt, mint a normál ára. Már szomorúan indultam is volna ki, mivel mégcsak Zola köteteket sem találtam, amikor kifelé menet a kasszánál megláttam őket (megint véletlenül). Nem is gondoltam, hogy tudnak még olyan példánnyal szolgálni angolul, ami nekem nincs meg, de megleptek, és igen. Sikerült 2 könyvet is találnom. Az Álmot – ez a Rougon-Macquart sorozat egyik része, és a The Flood-ot – ami mint később kiderült, a „Mesék Ninonnak” (Zola egyik korai munkája) egy része. Miután megkaptam beléjük a pecsétjeimet is, egész boldogan jöttem ki a boltocskából, annak ellenére, hogy a 2 könyvért és egy táskáért 33 eurót fizettem. Az utunkat a Szajna parton folytattuk, ahol könyvárusok százai kínálják portékáikat, szebbnél szebb kiadásban. Néhol nem tudtam eldönteni, hogy újak-e vagy használtak… Vagy csoportosan adják ki ezeket „ritkaság” néven. De mindegy is, itt már nagyon fájt a szívem, hogy nem tudok franciául, és nem tudom megvenni ezeket a kincseket. És itt nem csak Zolára gondolok, akinek a Rougon-Macquart sorozatát arany kötésű-enciklopédia szerű könyvben láttam (mondjuk csak 6 művet tartalmazott a 20-ből), hanem a világirodalom minden jeles képviselőire. És ezek a könyvek tényleg már 3 euró körül elérhetők voltak (persze nem az aranyozott lapúak :)). Még korábban egy könyvesboltban megláttam ezt a verziót (szinte minden világklasszis műveivel), olyan műanyag borító fedte őket – amit nálunk is a drága holmikra raknak a boltokban, hogy a kasszánál külön le kelljen róla venni – de több mint 50 euró volt az ára. Amikor Szajna parti árusoknál megláttam ezeket, és olyan 25-30 euró körül, azt mondtam ennyiért már megveszem, még ha nem is értem, mert olyan szép. De sajna mire Zolára az egyiknél rátaláltam, az még mindig 37 euró volt, így azt még mindig túlzásnak tartottam… Majd legközelebb!

A harmadik napunk legfontosabb állomása a Pantheon volt, amit alig bírtam kivárni. Annak ellenére, hogy már 3. napja voltunk Párizsban és még az Eiffel tornyot sem láttam, valahogy mégse azt vártam a legjobban. A többi „turista-csalogató” helyhez képest, itt elég rövid sor volt – gondolom, az embereket nem érdeklik a kripták. És normál esetben lehet engem sem érdekelt volna, de mivel itt nyugszik Émile Zolán kívül, Hugo és Dumas is például, nekem egyik legfontosabb megállóm volt. És valahogy itt is teljesen ismeretlenül, rögtön elsőre Zola kriptájához kanyarodtam be… A kriptája együtt volt a már említett Victor Hugo-jéval, és Alexandre Dumas-jéval, és csak kívülről volt elérhető, be nem lehetett teljesen lépni. Ami érdekes, mert például Marie és Pierre Curie kriptájába teljesen be lehetett lépni. Nem tudom mi szerint nyitják meg. Minden héten másét? A Pantheón ajándékboltjában még bevásároltam cuccokat, ceruzát, könyvjelzőt… aztán távoztunk. Negyedik napra már nem maradt más látványosság, amit beterveztünk volna, pedig még túl sok mindent nem látogattam meg. Ahhoz valószínűleg egyedül kellesz mennem Párizsba, mert minden híres temetőt azért mégsem járhatok végig egyszerre :). 

Még így a végén megjegyzem a Les Deux Magots nevű kávázót, ahol annakidején Picasso, Hemingway vagy Camus vitatta meg a világ eseményeit. Természetesen itt is megittunk egy kávét, de ez nem volt nagy szám. Az érzést, bármelyik párizsi kávéház elhozza.

Ezután a 4 nap után Párizsban – meg kell mondanom – Budapest nagyon üresnek érződik… Nagyon jól éreztem magam, hihetetlen kulturális és gasztronómiai energiabombát adott, amiből nehéz visszarázódni a hétköznapokba. Annak ellenére, hogy a napi 23 kilométeres sétáinkkal vasárnapra már a talpam szétszakadt a nyomi cipőmben, minden más teljesen a helyén volt. Reggel a csípős hideg, délelőtt 11-től pedig a szó szerinti verőfényes napsütés, hogy nem tudtuk hová rakni a kabátunkat, és a hosszú-ujjú is túl meleg volt… A créme brulée és az a francia csokis briósság… Ja, és igen, csigát is ettem… Egy péntek-hétfő alatt persze nem váltam „olyan francia picsává” ahogy Phoebe barátom mondaná, de lehet hogy, könnyen megtudnám szokni a párizsi életet :).

Marie Curie .. (és a rádium) és lányai

Marie Curie élete, eleinte kicsit csalódás volt. Talán azért, mert nekem emlékeimben a nélkülöző lengyel tudósnő erőfeszítéseit takarja, ahogyan boldogulni próbál Párizsban. De ahogy ennek a könyvnek a címe is mutatja, nem kifejezettem Marie életéről szól, hanem Irene és Eve (lányai) sorsáról is. A könyv, a nő történetét már a 2. Nobel díj odaítélése után kezdi, tehát, már a gyerekei nagyok, a férje halott, ő pedig szeretőt tart Paul Langevin személyében.

Az idősödő tudósnő zárkózott, nem túl emberbarát, antiszociális lény, aki valóban csak a munkájának él, a gyerekeit levélben neveli, mert gyerekkoruk nagyrészét külföldön töltik, és levélben küldözget nekik házi feladatokat, meg tanulni valókat. Ennek ellenére, Irene az idősebbik, rajong az anyjáért, és inkább a tudomány felé húzódik, míg Evenek a fiatalabbiknak inkább csak az anyja hiányzik.

A könyv bemutatja Marie barátságát az amerikai újságírónővel, Marie Meloney-val, aki ráveszi, hogy utazzon ki Amerikába, és gyűjtést is szervez neki, hogy vásárolhasson 1 gramm rádiumot, mivel neki még ennyi sincs, annak ellenére, hogy ő fedezte fel. És az amerikai emberek milyen nagylelkűen adakoznak erre a célra. Marie-nak még életében egyszer sikerül visszatérnie Amerikba, de Maloney-val a kapcsolatot mindvégig tartja. Ha valami gondja van neki, vagy a lányai közül valamelyiknek, rögtön neki írnak. Kicsit már úgy is tűnt, kihasználják szegényt. Aki minden kérésükre ugrott. A könyvben sok infó van Marie és lányai Fehér ház-beli látogatásaikról, vagy akár Einstein-ről, és a hozzá kötődő barátságukról.

Sokszor esik szó természetesen a rádium egészségre való negatív hatásairól, ami abban az időben még nem bizonyított. Marie későbbi gyengélkedéseit sem tudták az orvosok teljes bizonyossággal a rádium rovására írni. Akkoriban. Érdekes történetekről olvashatunk az akkori körülményekről ebben a témakörben. Például hogy hogyan próbáltak eladni kozmetikumokat rádium név alatt, amikor az a 30-as évek táján nagy hírnévnek örvendett (akkoriban, szinte mindenbe rádiumot kevertek többek között csokiba is), majd később horrorisztikus történeteket amerikai munkásnőkről, akik minden védőfelszerelés nélkül, rádiummal megfestett óralapokat gyártottak. Amihez azt az utasítást kapták, hogy az ecsetet szájukkal nyalják meg. Aztán sorban haltak meg…

A könyv második fele már inkább a lányai életét mutatja be, Irene, aki anyja nyomdokaiba lépve a tudománynak él, férjhez megy egy kutatótársához, Frederic-hez akivel közösen szintén osztoznak egy Nobel díjon. Nagyon közel jártak az urán pusztító erejének a bizonyításában (ami végül a Manhattan-tervben) végződött. Sajnálták, hogy ez az eredmény nem az ő nevükhöz főződik. Ami érdekesség, hogy Irene lánya, Helene (Marie unokája), pont Paul Langevin unokájával házasodik össze később. Olyan mintha ennek meg kellett volna történnie, ha már ő nem maradhatott akkoriban a szeretőjével, mert túl nagy botrányt kavart.

Eve inkább a médiát választja, és ír a kor eseményeiről. Újságírói rátermettségét mi sem bizonyítja jobban, mintsem hogy nem riadt vissza akár a harci tudósításoktól sem. Az egész világot bejárja utazásaival. Könyvet ír az anyjáról, ami Hollywood-i vászonra is kerül. Egy kis irodalmi érdekesség, hogy a forgatókönyv végső simításait olyan személyek végezték mint Aldous Huxley vagy F. Scott Fitzgerald.

Ahogy az elején csalódtam a könyvben a késői kezdés miatt, később ez már nem zavart. Nagyon jónak mondanám, valóban sok információt meg lehet belőle tudni, nem csak a 3 főszereplőről, hanem magáról a rádiumról és más radioaktív elemekről, valamint ezek a világháborúban és a hidegháborúban játszott szerepéről. Érdekes volt olvasni, de ez nem riaszt vissza, hogy beszerezzek egy teljes élettörténetet (bookdepository-ról, már ki is néztem), mert ennyi nem volt elég J.