Blaine Harden: Menekülés a 14-es táborból

Újabb Észak-Koreás könyvet olvastam el a napokban. Már a polcomon volt egy ideje, és nemrég a TV-ben láttam valami interjút a könyv főszereplőjével, amit ugyan nem tudtam akkor végignézni, de eldöntöttem, hogy akkor hamarosan elolvasom.

Már az első néhány oldal elolvasása után azt mondtam, egy darabig nem akarok Észak-Koreáról többet olvasni. Egy időben túl belemélyültem a témába, na meg hát bármikor, ha akad egy cikk azt elolvasom, mert erről az országról csak abszurdabbnál abszurdabb infók jönnek napvilágra. Ez sem volt egy könnyen emészthető olvasmány. Azért azt gondoltam már túl sok újat nem tudnak nekem mondani, de mégis sikerült.

A könyv főszereplője Szin, aki É-Korea egy legszigorúbb fogolytáborában született (szülei, a foglyok jól viselkedtek, ezért az őrök választottak nekik párt, és összeházasodhattak), soha nem ismerte a külvilágot, és a kinti életet. Észak-Koreában több munka/fogoly tábor létezik, amiket a kormány még a mai napig letagad, de még a műhold-felvételeken is ki lehet venni a helyüket, annyira nagyok.

Szabályok, büntetések, munka, éhezés, kínzás, gyilkolás, árulkodás. Ezek voltak a fő vonalai Szin beszámolójának a táborban töltött idejéről. Nem akarom túlzottan részletezni ezeket a tényeket, ehhez külön gyomor kéne megint. Annak, aki olvasta Barbara Demick Nincs mit irigyelnünk a világtól című könyvét, és tisztában van a 90-es évek éhínségivel Észak-Koreában, na, hát az itt, ebben a táborban még rosszabb volt. Csak itt hozzájárult az is, hogy ha véletlenül az iskolában megtalált a tanár a gyerek zsebében 3 szem kukoricát, amit rejtegetett, egyszerűen agyonverte. Az őröknek hatalmuk és joguk volt gyilkolni, saját döntésükön alapult minden. Támogattál az árulást, a gyerekeket már kiskoruktól arra nevelték, hogy jelentsenek minden eseményről, ami a rendszer ellen történne. Szin is így riportálta anyja és bátyja szökési tervét, aminek a végeredménye az lett, hogy őt és az apját hónapokig kínoztak és raboskodtak.

Később egy tanult értelmiségi ember került a táborba, akitől nagyon sokat megtudott a kinti életről és főleg az ételekről. Először életében bízott valakiben, és együtt tervelték a szökési kísérletet. A sors úgy hozta, hogy míg társa szökés közben meghalt, addig Szinnek sikerült meglógnia, és elmenekülnie a tél közepén.  Ezután kezdődik élete 2. felvonása, a túlélés az ismeretlenben. Lop és menekül, és egyben ismerkedik a kinti világgal. Hónapok után, amikor megfelelő tapasztalatot szerez, sikerül átkelnie Kínába, ahol munkát is talál, és még jónéhány hónapig ott él, míg végre átjut Dél-Koreába, és elkezdheti új életét.

Folyamatosan beilleszkedési gondokkal küzd, nem bízik az emberekben, rémálmok gyötrik, és lelkiismeret furdalás – amiért beköpte az anyja és testvére szökését, és amiért apját magára hagyta, holott tudta, hogy őt ezért újra megkínozzák.  Munkáit nem sokáig tudja megtartani, és a pénzzel sem tud megfelelően bánni. Egy idő után, amikor történetével mások is megismerkednek (azért az nagy dolog, hogy fogolytáborból szökjön meg valaki) Californiába költözik, de ott sem találja meg a számítását. Nem tud dönteni, hol is maradjon, és mihez is kezdjen magával.

Érdekes könyv, ajánlani tudom, talán híresebb is, a főszereplője miatt, mint például a BarbaraDemick könyve. Szin sokat szerepel, és meséli történetét, ezért jobb marketinget csinál a könyvnek. Még van egy könyv, amit el akarok olvasni, az kicsit más megvilágosításból mutat É-Koreára, azt még szerintem terítékre veszem, de nem a közel jövőben, az biztos. Annak ellenére, hogy nem hiszem, hogy az is ilyen kegyetlen lenne, nincs most gyomrom hozzá. Persze ez bármikor változhat J.

Marie Curie .. (és a rádium) és lányai

Marie Curie élete, eleinte kicsit csalódás volt. Talán azért, mert nekem emlékeimben a nélkülöző lengyel tudósnő erőfeszítéseit takarja, ahogyan boldogulni próbál Párizsban. De ahogy ennek a könyvnek a címe is mutatja, nem kifejezettem Marie életéről szól, hanem Irene és Eve (lányai) sorsáról is. A könyv, a nő történetét már a 2. Nobel díj odaítélése után kezdi, tehát, már a gyerekei nagyok, a férje halott, ő pedig szeretőt tart Paul Langevin személyében.

Az idősödő tudósnő zárkózott, nem túl emberbarát, antiszociális lény, aki valóban csak a munkájának él, a gyerekeit levélben neveli, mert gyerekkoruk nagyrészét külföldön töltik, és levélben küldözget nekik házi feladatokat, meg tanulni valókat. Ennek ellenére, Irene az idősebbik, rajong az anyjáért, és inkább a tudomány felé húzódik, míg Evenek a fiatalabbiknak inkább csak az anyja hiányzik.

A könyv bemutatja Marie barátságát az amerikai újságírónővel, Marie Meloney-val, aki ráveszi, hogy utazzon ki Amerikába, és gyűjtést is szervez neki, hogy vásárolhasson 1 gramm rádiumot, mivel neki még ennyi sincs, annak ellenére, hogy ő fedezte fel. És az amerikai emberek milyen nagylelkűen adakoznak erre a célra. Marie-nak még életében egyszer sikerül visszatérnie Amerikba, de Maloney-val a kapcsolatot mindvégig tartja. Ha valami gondja van neki, vagy a lányai közül valamelyiknek, rögtön neki írnak. Kicsit már úgy is tűnt, kihasználják szegényt. Aki minden kérésükre ugrott. A könyvben sok infó van Marie és lányai Fehér ház-beli látogatásaikról, vagy akár Einstein-ről, és a hozzá kötődő barátságukról.

Sokszor esik szó természetesen a rádium egészségre való negatív hatásairól, ami abban az időben még nem bizonyított. Marie későbbi gyengélkedéseit sem tudták az orvosok teljes bizonyossággal a rádium rovására írni. Akkoriban. Érdekes történetekről olvashatunk az akkori körülményekről ebben a témakörben. Például hogy hogyan próbáltak eladni kozmetikumokat rádium név alatt, amikor az a 30-as évek táján nagy hírnévnek örvendett (akkoriban, szinte mindenbe rádiumot kevertek többek között csokiba is), majd később horrorisztikus történeteket amerikai munkásnőkről, akik minden védőfelszerelés nélkül, rádiummal megfestett óralapokat gyártottak. Amihez azt az utasítást kapták, hogy az ecsetet szájukkal nyalják meg. Aztán sorban haltak meg…

A könyv második fele már inkább a lányai életét mutatja be, Irene, aki anyja nyomdokaiba lépve a tudománynak él, férjhez megy egy kutatótársához, Frederic-hez akivel közösen szintén osztoznak egy Nobel díjon. Nagyon közel jártak az urán pusztító erejének a bizonyításában (ami végül a Manhattan-tervben) végződött. Sajnálták, hogy ez az eredmény nem az ő nevükhöz főződik. Ami érdekesség, hogy Irene lánya, Helene (Marie unokája), pont Paul Langevin unokájával házasodik össze később. Olyan mintha ennek meg kellett volna történnie, ha már ő nem maradhatott akkoriban a szeretőjével, mert túl nagy botrányt kavart.

Eve inkább a médiát választja, és ír a kor eseményeiről. Újságírói rátermettségét mi sem bizonyítja jobban, mintsem hogy nem riadt vissza akár a harci tudósításoktól sem. Az egész világot bejárja utazásaival. Könyvet ír az anyjáról, ami Hollywood-i vászonra is kerül. Egy kis irodalmi érdekesség, hogy a forgatókönyv végső simításait olyan személyek végezték mint Aldous Huxley vagy F. Scott Fitzgerald.

Ahogy az elején csalódtam a könyvben a késői kezdés miatt, később ez már nem zavart. Nagyon jónak mondanám, valóban sok információt meg lehet belőle tudni, nem csak a 3 főszereplőről, hanem magáról a rádiumról és más radioaktív elemekről, valamint ezek a világháborúban és a hidegháborúban játszott szerepéről. Érdekes volt olvasni, de ez nem riaszt vissza, hogy beszerezzek egy teljes élettörténetet (bookdepository-ról, már ki is néztem), mert ennyi nem volt elég J.

A német könyvégetés

Emlékezzünk erre a kevésbé híres napra. 1933 május 10.-én, német diákok (a jobb körökből valók), összegyűltek Berlinben és más német városokban, azzal a céllal, hogy olyan könyveket égessenek, amik „nem német” tudattal, eszmével rendelkeznek. Freud, Einstein, Thomas Mann, Jack London, H.G. Wells és mások könyvei jutottak erre a sorsra.

100 évvel a történtek előtt a német-zsidó költő, Heinrich Heine vallotta: „Where books are burned, human beings are destined to be burned too.” (ahol könyveket égetnek, ott embereket is fognak). És sokat tévedett?