Csak le kell írnom, hogy ne felejtsem el

Péntek este, a keletinél a 2. megállóban felszállt egy idősödő, fura ember. Lassan járt, így utolsók között ült le. Először azt hittem, húú, ez a hajléktalan ne üljön már közel. Aztán tovább néztem. Nem nézett ki hajléktalannak. Igazat megvallva, nem is tudom minek nézett ki. Öreg volt. De tiszta volt a ruhája. Kezében valami péksütemény, meg nem mondom pontosan micsoda, talán valami szilvalekváros. Csipegette, úgy ette. Aztán mindig leporolta magáról a morzsákat. Persze nem úgy, hogy szemeteljen, mert hiszen 1-2 szem, ha ráesett.. Csak hogy ne legyen a pulóverjén. Teljesen ártalmatlannak, és barátságosnak nézett ki. Csak mint egy öreg. Lassú mozdulatokkal. Volt nála egy fekete vászontáska. Nem tudom mi volt benne. A lány, aki mellé leült, nem szerette. Amikor tudott felállt, és átült. Pedig csak meg kellett volna néznie. Lehet, hogy nem friss rét illata volt, de szerintem csak öreg szaga volt, nem feltétlen hajléktalan szag. Tényleg nem tudom mi volt. Legszívesebben megnéztem volna hová utazik, de le kellett szállnom korábban. Annyira megsajnáltam. Senkinek nem ártott. Rendesebben viselkedett, mint a legtöbb ember a buszon.. Csak remélem haza ment, és a péksütemény, amit evett, nem az első falat volt, amit aznap elfogyasztott. Nem szabad előreítélni. Nem tudhatjuk a történetüket. És mindenki lesz öreg.