A Jeltisev család – dráma az orosz tajga határában

Jeltisev családdal még az idei könyvfesztivál körüli időkben találkoztam először, szerintem akkoriban is adta ki az Európa. Aztán valamikor júniusban vettem meg, egy kis Alexandrás akció keretein belül.

Nem tudtam túl sokat sem a szerzőről, sem a könyvről, teljesen a rövidke tartalmára hagyatkoztam, amit a könyvhöz írtak. Reménykedtem benne, hogy legalább kicsit azt kapom, amire számítok. Rideg Oroszországot, családi drámát. Nem kellett nagyot csalódnom. Sőt, ha a drámai oldalát nézzük, talán kicsit túlzottan sok is volt a lelkemnek.

A sztori egy 4 tagú orosz családról szól, akinek a legfiatalabb tagja börtönben van, és miután a rendőr apa is problémákba kerül, elveszítik a városi lakásukat, és – mivel a garázson kívül a Moszkvicsnak – másuk nincsen, falura kell költözniük, Tánya nénihez. A néni szinte összedőlni készülő házban lakik, és eddig maga művelte meg a földet és rakott el télirevalót. Amikor a rokon vendégek megérkeznek – és beköltöznek, kicsit úgy néz ki, mintha nem is ismerné őket. Nem sokat beszél, de néha nagyokat mond. A család hiába költözik nagy tervekkel a szegényes faluba, hogy majd építkeznek, valahogy mindig tolódik a dolog. Az idősebbik fiuknak sem a munkán jár az esze, inkább szórakozni próbál, a gyenge választékban a faluban. Hamar megházasodni kényszerül, így a család  tervei az új házról egyre távolibbnak látszanak. Az anya szorgos volt, dolgos, próbált mindent megoldani, megszépíteni, amíg el nem ért egy pontra, amikor már semmi nem érdekelte, és lassan csúszott le a fertőbe. Eleinte kizártnak tartotta volna, hogy ő piacon árulja az erdőben szedett loncot, később a szükség csak rávitte. Ugyanúgy történt a szesz árusításával. A család egyre mélyebbre süllyedt, és lehetetlenség volt megállni. Minden pénzük lassan elfogyott, eladták a garázst is, de abból a pénzből sem épült fel a ház.

A család egy tipikus egyszerű, szovjet család. Olvasva a történetet, teljesen úgy éreztem magam, mintha én ezt a családot ismerném. Szerintem mindannyian ismerünk egy-egy ilyen családot. Vagy mert a szovjet kultúra és a keleti beütés még mindig közelebb van hozzánk, mint a nyugati, főleg a kisvárosokban és falvakban. Az anya rendkívül emlékeztetett engem Gervaise-ra, Zola Patkányfogójából, ahol szintén a könyv végére, a szorgos asszony minden erényét elvesztette és a társadalmi és erkölcsi ranglétra aljára süllyedt.

Egy teljesen igaz, valós, hiteles érzésű olvasmány, egy kemény, rideg orosz faluban, egy család, aki túlélni próbál a zord körülmények között, az új és borzalmas élethelyzetben, és akik legerősebb próbálkozásuk ellenére is, mindenben elbuknak. Habár sok rossz a végére nekem már sok volt, csakis ajánlani tudom ezt az olvasmányt, és remélem hamarosan újabb Szencsin műveket olvashatunk magyarul.

Nabokov: Szólj, emlékezet! - memoir

Nem is olyan régen olvastam életem első Nabokovját, a Lolita személyében, amikor megtetszett az író stílusa. (ez nem is igaz, mert közben eszembe jutott, hogy sokkal korábban már olvastam tőle a Pnin professzort..) Akkor kezdtem el, mindenféle akciókban más-más műveit is megvenni, így pár hónapja a Szólj, emlékezet! című önéletrajzi könyvére esett a választásom. Mármint az olvasására. Megvásárolva már egy jó ideje megvan.

Elég sokáig halasztgattam az írást a könyvről, mert nem túl sok mindent tudok mondani róla. Nem volt túl mesélgetős, nem volt érdekes, hiányzott a stílus és a hangulat. Olvastam én már több életrajzi művet is, önéletrajzot is, de ez valahogy csak unalmas volt. A könyv 80%-a, kb. az író gyerekkorát foglalja magába, és rettentő részletességgel, követhetetlen orosz nevekkel ismerkedünk meg, sorban még a második unokatestvér személyével is. Szerintem ez egy tipikus rossz példája annak, hogyan írjunk önéletrajzot. Egy felnőtt ember élete nem gyerekkorábban az érdekes, hanem inkábba akkor, amikor már szabad akarata van, és  történnek is vele dolgok. Szívesebben olvastam volna arról, hogyan vált íróvá. Vagy, hogy hogyan ismerkedett meg Verával, akinek erősen köszönhetjük az írói hagyatékát. Vagy ha annyira a fiatalkoráról akart írni, akkor tehette volna érdekesebben. Nem volt benne túl sok cselekmény. Ha meg nem történt vele semmi, akkor kérem ne írjon önéletrajzot.

Az a gond, hogy nem vagyok biztos benne hol romlott el ez az iromány. Amikor goodreads-en néztem, ott nagyon magas értékeléseket kapott. Úgyhogy lehet, hogy bennem volt a hiba. Senkit nem tántorítok el az elolvasásától, inkább nézzetek jobban utána, hogy fog-e tetszeni. Nekem lassú volt, és néhány résznél annyira nem motivált az olvasása, hogy elő sem vettem. És mivel ez olyan „BKV-zős” könyv volt, azokat azért jobban olvasom (mert hát mit csináljon az ember ha utazik), mármint könnyebben. Itt volt sajnos olyan alakalom is, hogy elő sem vettem. Ezzel be is fejezem az összefoglalót. Nabakovtól az esélyt nem vontam meg, biztos, hogy még olvasok tőle, mert tud ő jobbat is!

Idézetek:

• Az idő börtöne gömbölyű, és nincs kijárata.
• …a gyötrelem érzete önmagában nem elegendő a lélek örökkévalóságához.
• Úgy tűnik, a világ dimenziós skáláján létezik egy törékeny kis tér, ahol a képzelet és a tudomány összetalálkozik, egy pont, amelyet úgy érünk el, hogy a nagy dolgokat lekicsinyítjük, a kicsiket felnagyítjuk – és e pont lényege a művészet.
• …a tudós a tér egy pontján történő dolgokat látja, addig a költő az idő egyik pontján történő dolgokat érzi.
• …aki költő szeretne lenni, annak rendelkeznie kell egy képességgel: egyszerre több dologra tud gondolni.

Lev Kasszil: A hókirálynő

A hókirálynő című könyvet egy antikvár kocsiárusnál találtam, még a tél derekán a Corvin téren. Akkor úgy gondoltam, milyen jó lesz majd ezt vinnem magammal a síelésre – amit még akkorian terveztünk. Ez lett volna a tökéletes olvasmány. Egy régebbi orosz írótól származó pettyes könyvről van szó egyébként. Végülis a síelésből nem lett semmi, ahogy a könyv felé érzett elvárásaimból sem. A könyvet csak áprilisban kezdtem el olvasni, egy hétvégi hazautazásom során, majd egy következőn fejeztem be.

Nem volt olyan érdekes, mint ahogy a tartalom elolvasása után gondoltam. A történet egy orosz sífutónőről és annak edzőjéről szól. A sífutónő -  Natalja Szkuratova – megfelelő szaktudás és kiképzés nélkül, az egyik verseny elvesztése után, úgy dönt, hogy visszavonul. Mikor a városba érkezik az munkáját unó és negatív edző, nem telik hosszú időbe, amíg pártfogásába nem veszi az ígéretes tehetséget. Együtt kezdenek el edzeni. Persze mindketten „szerényen” képviselik a legjobbakat (mint minden csíkos-pettyes könyvben a főszereplőnek mégcsak egy halovány rossz gondolatocskája sem lehet, mindenkit szeret, mindenki szereti őt stb…). Sorra fellépnek az orosz kis városka lakói is, akik persze mind rajonganak Nataskájért. Kicsit naiv, egyszerű könyvecske. Az igazat megvallva legjobban a cselekményt hiányoltam belőle. Túl sok oldal íródott teli apróságokkal – mint pl.  a sál tulajdonosának leleplezése. Amikor maga a fő cselekmény kb. 5 mondattal összefoglalható.

Már írtam korábban is, hogy számomra már a csíkos-pettyes könyvek nem az igaziak, túl „szépen” vannak ábrázolva a szereplői, akik szinte semmilyen negatív tulajdonsággal nem rendelkeznek. Persze még mindig azt gondolom, hogy érdekes olvasmány lehet a tizenéveseknek, hiszen akkoriban én is nagyon szerettem őket olvasni. Nekik szívesen ajánlanám is. Azért persze még így is egyszer-egyszer a kezembe veszem és elolvasom, mert maga az életek, akikkel foglalkoznak, gyakran érdekesnek tűnnek a számomra. Persze ha igazságot és nem csak a szépet és jót akarjátok tudni egy életrajzból, ne ezekhez a könyvekhez nyúljatok!