Augusztus a nyár vasárnapja

Augusztusban folytattam az akciós könyvek vásárlását, az Alexandrában még megvettem egy Golding és egy Parsons könyvet. Aztán aminek igazán örültem, az hogy benéztem a Lírába is, és találtam 2 darab fehér holló könyvet (aminek a kiadása annyira tetszik nekem), ami még nem volt meg. Az egyik Maupassant-tól Egy asszony élete, a másik Lawrence-től, Lady Chatterley szeretője.

Az egy asszony élete már megvan otthon, anyukámé volt, még tavaly vagy tavalyelőtt el akartam olvasni, de akkor nem volt hozzá gyomrom valahogy.

Hát így. Olvasással lassabban haladok, amióta többet gyalogolok munkába, mint amennyi időt tömegközlekedésen töltök. Azért olvasok, csak kicsit lassabban fejezem be őket.

Stephen King: A búra alatt

A búra alatt beszámolója már várat magára egy ideje. Még júniusban befejeztem, elég gyorsan sikerült, annak ellenére, hogy nem épp vékonyka (mondjuk az Európa kiadó új kiadása feleslegesen vastag – óriás betűk, hatalmas sorközök – ismerjük…).

Először a sorozat miatt hallottam róla, amit annakidején elkezdtem nézni. A könyvet korábbról nem ismertem, valószínűleg az otthoni könyvtárnak nem volt meg (mondjuk nem csoda, hiszen tök új, én meg azt hiszem minimum 10 éve nem jártam abban a könyvtárban J). Amikor olvasgattam róla (mármint a sorozatról), sokan – akik már olvasták a könyvet – csalódottan írtak a sorozatról. Állításuk szerint, a könyv sokkal jobb volt, és többen a Végítélethez hasonlították, ami a kedvencem. Nekem nem is kellett több, rögtön felraktam a listámra. A sorozat 1. évadját megnéztem, majd most nyáron a 2. évadot is. A harmadikba még nem kezdtem bele. Amit eddig mondhatok, a könyv ezerszer jobb.

Amúgy is szeretem a poszt-apokaliptikus könyveket – persze nem akármit, Stephen King mindig jól eltalálja ezeket. Alig várom, hogy a Végítéletet újraolvassam, de nem lehet már beszerezni, amikor pedig az Európa kiadót kérdeztem róla, valahogy erre a kérdésemre kifelejtették a választ, hogy tervezik-e ennek az újrakiadását is. Hiszen jönnek a King könyvek évente 3-4 újkiadásban. Fúú, de térjünk vissza a Búra alatt-hoz.

Chester’s Mill városkáját egy nap elzárja egy üvegbura a külvilágtól, és a bentrekedteknek meg kell próbálniuk túlélni, miközben néhányan a helyzetet saját hasznukra próbálják fordítani. A szereplők hamar a jó és rossz oldalra csoportosulnak, és próbálnak rájönni, mi irányítja a burát, és hogyan szabadulhatnak meg tőle. A könyv annyira izgalmas volt, mintha valami szuperjó filmet néztem volna. Alig vártam a folytatást. Ne keressünk sok hasonlóságot a sorozatban és a könyvben, ugyanis van olyan szereplő, aki elég fontos szerepet játszik, ám a könyvben már az első lapokon meghal. Vagy vannak szereplők, akik teljesen másképp kerülnek a képbe, mint a sorozatban. De ez most nem is fontos.

A magyar fordítástól kicsit égnek állt a hajam, de sajna a fordító Szántó Judit, nyilvánvalóan csak könyvből tanulta az angolt… Nem részletezem a vicces dolgokat, mint például a Junior néven futó főszereplő fiát, akit a fordító egyszerűen csak Ifinek nevezett (egyébként ezt jóízűen átvették a magyar szinkronosok is a sorozathoz). De ami nekem nagyon fájt az a waffles (legalábbis szerintem, nem tudom pontosan hogy volt az angol szöveg), amit ostyának fordított, és így a szereplő fagyasztott ostyát lopott a boltból, hogy megsüsse, gofri helyett...

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki szereti Stephen Kinget. Megintcsak, nem a gyilkolós, elmebeteg kutya, vagy más elvont dolog, hanem az ilyen meneküljünk, és próbáljunk túlélni, típust. Ismétlem magam, de aki szerette a Végítéletet, annak azt mondom kötelező. Az első néhány fejezet után, már csak vártam, hogy mi fog történni a kedvenc karaktereimmel. És bár a vége nem ütött olyan nagyot, mint azt az ember várta, összességében mégis pozitív élményt nyújtott.

Idézetek:

„Reménykedj napsütésben, de építs gátakat!” (Mao elnök kis vörös könyvéből)

„Ha véletlenek találkoznak, ne téveszd össze a sorssal!"

A tagadást felváltja a belenyugvás, a belenyugvás pedig függőséget szül.

Ha imáinkban olyasmit kérünk, amit szeretnénk, Isten befogja a fülét; de ha olyasmiért imádkozunk, amire szükségünk van, csupa fül lesz.

…a bűnös „akkor is fut, mikor senki sem kergeti” (Mózes III. könyve)

Hartay Csaba: Nem boci!

Elég nehéz a Nem bociról írni, mert kicsit vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egyik oldalról nagyon viccesnek találom és nagyon megérintőnek (már csak a nyelvezetet miatt is), mert annyira hazaias, mármint teljesen ismerősek voltak azok az embertípusok, akiket felsorol a könyvben a szerző. Az egyszerű falusi emberektől addig a munkásig, aki a RTG-t, rönggenynek nevezte Ettől jobban már csak akkor tetszett volna, ha röggönynek :).  Mindenki hordozta magában – a nem szándékos – humort.

A másik oldalról viszont, kicsit úgyis érzem, hogy viccet csinál ezekből az emberekből, és túl sok mindenkit (néhol az olvasót is) hülyének nézi. Nem voltam benne biztos, kiből akar hülyét csinálni, mert a szerző el tudta magát adni úgy is, mint egy jó fej vezető, és úgy is, mint aki nagyravágyó, és orrát fennhordó személy.

A nyelvezete viszont teljes mértékben zseniális, vicces, de ez nagy részben annak is köszönhető, hogy azok az emberek, akikről mintázta, valóban így beszélnek.

A végén összegyűjtött pár vicces beszólást is az ott dolgozó emberektől, de az már tényleg túlzás volt, hogy azokat aztán zárójelben megmagyarázta az olvasóknak. Ok, ha valami nagyon tehenes, vagy tehenészes szakkifejezés lett volna, de csak tök normál beszédről volt szó, amit az ottani feltételező parasztok félremondtak. Ennek ellenére mindent megmagyarázott. Köszi, adjál egy kis kreditet az olvasónak, hogy rendelkezik egy csepp humorérzékkel.

Összességében a könyv és maga az ötlete nagyon tetszett, a címével és az alcímével is rögtön megvettek, és magukkal a rövid elbeszélésekkel (az egész könyv olyan 2-3 oldalas kis elbeszélések foglalata) sem lett volna semmi baj, ha nem éreztem volna némelyen a felsőbbrendűséget és a cinizmust. Kis tiszteletet mutathatott volna azoknak az embereket, akikről a történetei főszereplőit mintázta… Ezek az apróságok ellenére azért ajánlom, abszolút kikapcsolódásnak, nem mély gondolatoknak vagy történéseknek a keresőinek.

Ez nem kifestő!

Na jó, erről nem nagyon akartam írni. Csak mert nem érdekelt. De ma lerakott munkában valaki az asztalra egy „felnőtt kifestőt” (leírni is utálom) és hozzávaló eszközöket, azzal az üzenettel, hogy tartsunk szünetet, meg hogy ez jó móka (persze angolul). Miért csak most jó móka, hogy valaki előjött ezzel a béna változattal? Én eddig is, bármikor vettem egy sima gyerek kifestőt és kifestettem.. Minek kellett ehhez marketing, meg világ, csak hogy az ember kifestőzzön??

Arról nem is beszélve, hogy ezek a képek rondák és unalmasak. Ez nem is kifestő, hanem mozaik. Akik művészkedni akarnak, törjenek össze csempéket, és csinálják ezt azzal. Na azt megértem. Ezt a kifestőt nem. Természetesen itt már nem csak a Titkos kertről beszélünk, hanem a millió más generikumáról is, amik úgy nőnek, mint a gombák.

Tudom, hogy sokan nem értenek ezzel egyet, de nem érdekel. Szerintem ez nem művészet, nem szép és kicsivel sem több móka, mint a gyerekeknek való kifestőket festeni. Ott sem kell kimenni a csíkból. Ott is használhatsz dili színeket. Ott is kifestheted a hóembert. És azok az állatkák legalább aranyosak. A páva nem. Mondjuk, most már azt hiszem láttam felhőkarcolósat is, ami azért szép, de a felhőkarcoló színe szürke. Csak azért mert ici-pici kockákból rajzolták meg nem lesz más.

A többieknek pedig ajánlom a kifestőkönyvet az elfoglalt embereknek itt :).

Több ilyet!

Egy szívmelengető történet J. Utah-ban, kézbesítéskor a postást látott egy kisfiút, aki reklámpapírokat olvasgatott, és megkérdezte tőle van-e neki több, mert szeret olvasni. Amikor a postás mondta neki, hogy a könyvtárban sok könyv van, a gyerek azt válaszolta, hogy nincs autójuk, sem pénzük a buszjegyre. Ekkor Ron Lynch, a postás, készített egy facebook bejegyzést a 12 éves gyerekről, kérve az ismerőseit, hogy segítsenek neki könyvekhez jutni. Onnantól kezdve az egész önálló életre kelt, és a világ minden tájáról segíteni akartak neki. Kapott könyveket, amiket majd elolvasás után továbbad.

Ezen a linken lehet olvasni többet a történetről.

Itt pedig a videó J

Júliuska

A július hónap elég hosszan, és nem túl blog-barátként telt el. Először is mert se internetem, sem számítógépem nem volt. Aztán lett gépem, de az internet tovább tartott mire beszerelték. Az egészbe közbe jött egy hosszú betegség is, így aztán tényleg a blog látta meg a kárát, na és persze az olvasás. Hónap elején legalább sokat olvastam, de aztán elkezdtem az új helyemen dolgozni, és azóta csak 5 percet töltök villamoson, addig pedig nem sok mindent tudok olvasni. Így a hónap második felében szinte pár oldalnál többet nem sikerült lemorzsolnom (azt is az orvosi rendelőben várakozva).

Könyvekből viszont annál több mindent bevásároltam, köszönvén a már említett új munkának és az Alexandra nyári akciójának. Hónap elején vettem 2 olyan könyvet amit már meg akartam venni, eléggé új kiadások:

• Stephen King: A halálsoron
• Hartay Csaba: Nem boci!

A nem bocit, már el is olvastam, majd valamikor kikerül róla a poszt is, ha sikerül begépelnem J. A King majd később.

Az Alexandra nyári vásáron a következők kerültek eddig a kosaramba:

• Vámos Miklós: Hogy volt
• Paul Auster & J. M. Coetzee: Itt és most
• Lisa Rogak: Kísértetszív
• Vladimir Nabokov: Laura modellje
• Honoré de Balzac: Goriot apó
• José Saramago: Káin
• Richard Yates: Egy jó iskola

Inkább ezek ilyen random könyvek, de mindenek örülök, habár valószínűleg néhányra sokára kerül majd sor, de nem baj. Mindre 50, 60, 70 vagy több százalékos kedvezmény volt. Hát így ennyi a július hónapról.

Paul Auster: Máról holnapra

Mostanában vagy olvasok, vagy veszek olyan kvázi életrajz ihletésű könyvet, amiben a szerző arról ír, hogyan vált belőle író, hogyan jutott el azon a bizonyos rögös úton addig, hogy kiadják munkáját és valóban írónak nevezhesse magát. Jelen esetben, Paul Auster könyvét, a Máról holnapra-t olvastam.

A könyv elég vékony, és főleg az író fiatalkorát mutatja be. Először a kisgyerek Pault, azokból az időkből, amikor a szülőkkel élt, aztán már azt a Pault, aki próbálta a saját kenyerére valót megkeresni. Lehetősége volt sokat utazni, többször járt Párizsban, ahol hosszabb időket töltött. Dolgozott különböző nyári munkákat Amerikában, egy alakalommal egy hajón is volt mindenes hónapokig. Második Párizsi tartózkodásáról mesél hosszabban, hogyan kérték fel francia-angol fordításokra, hogyan keveredett többé-kevésbé filmes körökbe. Egészen ezekig az évekig semmi valamirevalót nem tudott produkálni, írt néhány verset, de a legtöbb munkáját nem tartotta meg. Nagyon gyakran valóban, „máról-holnapra” élt, éppen csak annyijuk volt, amire szükség volt. Aztán Amerikába visszatérte után kapott egy ösztöndíjat a Columbia Egyetemtől, és ez egy kis időre „megmentette” őket.

A könyvről általában annyit, hogy könnyű olvasmány, nem volt olyan érdekes számomra, mint a Stephen King féle On writing (ha már írásról Paul Austertől, akkor inkább ehhez az áprilisi bejegyzésemhez hasonlókat kéne összeszedni), de azért ilyen típusú könyveket mindig szívesen fogok olvasni. Még vár a polcomon egy hasonló, Nabokov tollából, aztán szét kellesz néznem, ki írt még hasonlót. Ami Austert illeti, tudom, hogy neki is sok mondanivalója lenne, csak meg kéne írnia (újra: az az interjú vele áprilisban – priceless) J.

Lee Stringer: Fedél nélkül New Yorkban

Már a könyv első lapjai után világos volt, hogy ezt a könyvet szeretni fogom. És bár a vége felé azért csökkent a lelkesedésem, valóban nagyon jó kis olvasmány volt.

A történet elmesélője maga Lee Stringer, aki csövesként, New York City utcáin él, és drogozik. Alapjában véve nem egy hülye figura, a sors úgy hozta, hogy az utcára kényszerült. Eleinte tényleg semmi mással nem foglalkozik, csak azzal, hogy annyi pénzt szerezzen, ami a napi anyagra elegendő. Őszintén megvallja a new yorki utcai élet mindennapjait, hol voltak szállások, hol talált segítséget, miből tudott pénzt szerezni. Maga a New Yorkról mesélés már nagyon vonzó volt, hiába is, ezzel engem nagyon hamar meg lehet venni J. Amikor egy ismerőse megismerteti a new yorki homeless magazinnal – Street News, amit először idegenkedve, de azért csak elkezdi árulni. Nagyon rövid idő alatt, egészen a szerkesztőségig viszi. Szinte egymaga válik felelőssé a teljes újságért, nem csak főszerkesztő, de oknyomozó riporter és mindenese is a magazinnak. Beköltözik és jóformán a szerkesztőségben él. Az egész történet, rövidebb elbeszélések formájában íródott. A végén még található egy riport, ami Lee-vel és Kurt Vonnegut-tal készült az írásról.

A könyv jó volt, könnyű olvasmány és megvolt az az igaz érzés benne, az a valós, őszinte, mindennapi, érezhető volt, hogy nem kitaláció, hanem igaz történéseken alapul. 

• Az írók akkor alkotják a legjobb műveiket, amikor fogalmuk sincs, mi csinálnak.(Nelson Algren)
• A ceruzában az a jó, hogy ceruza.
• …mekkora őrültségre képes egy magányos ember csak azért, hogy megszabaduljon az egyedülléttől.
• A Pokol kapuja mindig belülről van zárva.
• Az ember gondolata saját tulajdona, ám amint kiejtette a száján, már Istent illeti. (zsidó imádság)
• Csak annyira vagy beteg, amennyire a titkaid.

Kertész Erzsébet: A lámpás hölgy

A héten szabadságon voltam, és sorra kerítettem egy kölcsön könyvet, A lámpás hölgyet –Kertész Erzsébettől. Még pár hónapja láttam meg egy rokonnál, és kölcsönkértem.

A történet Florance Nightingale életét mutatja be, hogyan válik, a luxus körülményekben nevelkedő lányból, egy emberiségért harcoló, mindenféle személyes érzelemtől mentes rideg személy, aki saját maga és mások egészségét sem bánva, áldozza az idejét az „emberiség” jobb sorsáért. Azt hiszem, legalább a nevét mindenki ismeri, ő volt az a nő, aki megreformálta a betegápolást, aki saját élményei és tapasztalatait felhasználva ismertette az emberekkel a kórházak és az ápolók elmaradottságát, és a betegek rettenetes körülményeit.

Ő már fiatalon eldönti, hogy betegápolással akar foglakozni, és segíteni az embereken, amit szülei évekig elleneznek, de később kénytelenek beletörődni a kívánságba. Eleinte csak helyi kórházakat látogat, majd a krími háborúban tölt rettenetes körülmények között majdnem 2 évet. Főnöknek érzi magát, mindenért felelősnek. Ezt később, Angliába való visszatérése után sem látja másként. Statisztikákat gyűjt, könyveket ír, majd nővérképzőt alapít. Gyenge egészségi állapota ellenére, túléli rokonait és barátait.

Maga a főszereplő személye nagyon nem volt szimpatikus. Ha nem panaszkodott, akkor áldozati báránynak tetette magát, ha nem áldozatosságáról beszélt, akkor robotszerűen működött. Mindenkit semmibe nézett és mindent csak ő tudott megfelelően csinálni. Azt hiszem ennyi elég is erről a főszereplőről. Kertész Erzsébet pedig, megint csak úgy mutatja be könyve főszereplőjét, hogy mennyire mindenki megszerette első találkozás után. Komolyan? J Úgy látszik ez már minden életrajzában így lesz. Ettől függetlenül könnyű olvasni, és kikapcsolódást nyújtanak a „csíkos” könyvei. De talán fiatalabb generáció kevésbé fogja kritikus szemmel olvasni. 10 éve még nekem sem tűnt fel J.

 Ahogy nézem, a könyv kapható új kiadásban is, én egy nagyon régi és piszkos verziót olvastam, amiben még hibák is voltak, például egymás után következett két 2. fejezet, a harmadik pedig kimaradt, vagy hasonlók. 

“Green was the silence, wet was the light, the month of June trembled like a butterfly.” (Pablo Neruda)

Júniusban kicsit elszaladt velem a pipiláb, vettem 12 könyvet. A használt, antikvár könyvekről most nem nyilatkoznék, mert még mindig nem tudom elfogadni, hogy használtak – és különösen ezek – még nem is túl tiszták vagy „sosem olvastam” fajták. Egyelőre beraktam egy dobozba őket, és ha mire minden új Zolát kiolvasok, és ezek még mindig nem lesznek kaphatók újonnan, hát elolvasom. És ebből leszűrődhetett, hogy 2 Zola könyvről van szó, és egy Balzacról a változatosság kedvéért (az mondjuk, teljesen újnak néz ki, nem azzal volt a baj).

A második nagy vásárlásom a – nem is tervezett – könyvhéthez kapcsolódik. Tudtam, hogy lesz, sok helyen olvastam róla, fejben tartottam, de nem terveztem, hogy kimegyek. Még a könyvhéten sosem voltam, nem is nagyon szimpatizáltam a kicsi Vörösmarty tér feelinggel, ahol nem lenne elég, hogy a könyvbarátok kóricálnak, de még bambuló turisták és csoportok is. Szerintem a Vörösmarty tér kicsi ehhez. Na, de visszatérve. Nem, nem terveztem, hogy kimegyek. Egészen addig, amíg vasárnap délután én McDonald’s-os fagyit akartam enni. Hát elmentem a nyugatihoz, és vettem magamnak. Ekkor jutott eszembe, hogy de ha már itt vagyok, elmetrózhatnék a Deákig és megnézhetném a könyvárusokat, habár semmi jóra nem számítottam. Elég undorral sétáltam felfelé (nem nagyon szeretem a Deák környékét amúgy sem), és bizony kb. azt kaptam, amit vártam. Tömeg, kerülgetés, pedig már vasárnap késő délután volt. Célirányosan mentem is kb. ahhoz a 3-4 kiadóhoz, akiket értelmesnek tartok, és így jártam szerencsével. A Helikontól sikerült megvennem egy Márai kötetet, amiben 3 műve van, és a kis zsebkönyvükből is vettem hármat, mert hármassával már akciósok voltak. Mellette rögtön a Park kiadó standja állt, akik kiadják azt a 3 könyvet a listámról, amik már hónapok óta figyelnek. Könyvfesztiválon is csak azért nem vettem meg őket, mert egy darab kiállított példányuk volt. Most, 2+1 akciójuk volt. Vicceltek? Pont, amikor 3 könyv kell nekem? J És amikor még a legolcsóbb is 4 ezer? Márcsak az volt a kérdés van-e hátul plusz példány. És volt. Mindből. Így hát vittem.

A hónaphoz kapcsolódik még 2 könyvszerzemény. Az egyik a Germinal magyarul (angolul már megvolt, de jobb lesz ha magyarul olvasom), és egy véletlenül talált párszázforintos Chehov elbeszélések, A varga meg az ördög.