Kertész Erzsébet: A lámpás hölgy

A héten szabadságon voltam, és sorra kerítettem egy kölcsön könyvet, A lámpás hölgyet –Kertész Erzsébettől. Még pár hónapja láttam meg egy rokonnál, és kölcsönkértem.

A történet Florance Nightingale életét mutatja be, hogyan válik, a luxus körülményekben nevelkedő lányból, egy emberiségért harcoló, mindenféle személyes érzelemtől mentes rideg személy, aki saját maga és mások egészségét sem bánva, áldozza az idejét az „emberiség” jobb sorsáért. Azt hiszem, legalább a nevét mindenki ismeri, ő volt az a nő, aki megreformálta a betegápolást, aki saját élményei és tapasztalatait felhasználva ismertette az emberekkel a kórházak és az ápolók elmaradottságát, és a betegek rettenetes körülményeit.

Ő már fiatalon eldönti, hogy betegápolással akar foglakozni, és segíteni az embereken, amit szülei évekig elleneznek, de később kénytelenek beletörődni a kívánságba. Eleinte csak helyi kórházakat látogat, majd a krími háborúban tölt rettenetes körülmények között majdnem 2 évet. Főnöknek érzi magát, mindenért felelősnek. Ezt később, Angliába való visszatérése után sem látja másként. Statisztikákat gyűjt, könyveket ír, majd nővérképzőt alapít. Gyenge egészségi állapota ellenére, túléli rokonait és barátait.

Maga a főszereplő személye nagyon nem volt szimpatikus. Ha nem panaszkodott, akkor áldozati báránynak tetette magát, ha nem áldozatosságáról beszélt, akkor robotszerűen működött. Mindenkit semmibe nézett és mindent csak ő tudott megfelelően csinálni. Azt hiszem ennyi elég is erről a főszereplőről. Kertész Erzsébet pedig, megint csak úgy mutatja be könyve főszereplőjét, hogy mennyire mindenki megszerette első találkozás után. Komolyan? J Úgy látszik ez már minden életrajzában így lesz. Ettől függetlenül könnyű olvasni, és kikapcsolódást nyújtanak a „csíkos” könyvei. De talán fiatalabb generáció kevésbé fogja kritikus szemmel olvasni. 10 éve még nekem sem tűnt fel J.

 Ahogy nézem, a könyv kapható új kiadásban is, én egy nagyon régi és piszkos verziót olvastam, amiben még hibák is voltak, például egymás után következett két 2. fejezet, a harmadik pedig kimaradt, vagy hasonlók. 

Kertész Erzsébet: Harriet regénye

Kertész Erzsébettel már hosszú múltunk van. Ő is azok közé tartozik, akik első könyves élményeimet adták, valamikor gimis éveim nyarán. Az első könyvet, amit tőle olvastam, az Elizabeth-et, még mindig kedvenceim között tartom számon, pedig azóta nem olvastam újra. Az Elizabeth élmény után, úgy rákattantam, hogy elolvastam az összes könyvet, amit a helyi könyvtár kínált az ő tollából J.

A Móra kiadó, néhány éve, Kertész Erzsébet régi, „csíkos” könyveit újonnan kiadta, így azokat már meg lehet venni frissen (ezeket a régi kiadásokat már csak max. használtan lehet itt-ott beszerezni). Ekkor vettem meg a 2 olyat (persze nem egyszerre), amit még nem olvastam, az egyik a Szonya professzor volt, a másik pedig Harriett regénye. Végülis most került sor rá, hogy elolvassam Harriet regényét. Jó egy éve már elkezdtem, de valamilyen oknál fogva akkor félbehagytam, még a könyvjelző is a helyén volt benne azóta.

Harriett regénye, Harriett Beecher-Stowe életrajzát mutatja be, egy újságírónő tollából, aki a híres Tamás bátyja kunyhója évében született, és az ő életét is befolyásolják az akkori kor eseményei. A történetet, maga az idős írónő meséli el, akihez napi rendszerességgel átjár az újságírónő (aki egyébként pedig a szomszédban, Mark Twainéknél lakik – milyen kényelmes). Bemutatja mennyi kritikát kapott a Tamás bátyja kunyhójáért, ahogy azt is, hogy valójában a rabszolgaság eltörlésének az elindítását nagymértékben ennek a műnek lehet betudni.

Lehet, hogy én váltam kényesebbé, lehet, hogy valami másképp volt megírva ebben a könyvben, de az igazat megvallva engem kicsit idegesített ez a már túl, nem természetes boldogság és kedvesség, kedveskedés. Mindenki mindenkit szeretett, csodált, legjobb barátjává fogadott. Tudom, hogy ezek a könyvek annakidején fiataloknak íródtak, és biztos szándékosan ennyire pozitív minden szereplő személyisége, de nekem ez most itt ebben sok volt. Ennél a regénynél éreztem először, hogy lehet már Kertész Erzsébet sem nekem való. Nem szívesen mondom, és remélem, hogy csak ez az egy könyv állt ki a sorból, mert nem szeretnék benne csalódni. Való igaz, ez most elmesélés volt az elmesélésben. Mert ha csak maga HBS életét írja meg, az egy dolog, de ebben nálam ez a körítés nem tetszett, amivel átadja, az pedig nem az életrajz. A másik negatív dolog az HBS személyisége volt, aki nem bánta, hogy a férje egy anyámasszony katonája volt, és ennek még örült is, vagy hogy a saját családját sokkal többre nézte mint a férjét (gyakran emlegette, amikor egyik-másik gyereke valami nehézség elé került, hogy majd megoldja mert Beecher)  meg ezek a más idegesítő kis részletek elhanyagolhatók, és végülis az nem Kertész Erzsébet hibája. 

Összességében nem akarom negatívan jellemezni a könyvet, és Kertész Erzsébetet sem állt szándékomban lehúzni. Olvasni nagyon könnyű volt, hamar is lehetett vele végezni, és néha erre szükség van. Legérdekesebb része számomra inkább a kor jellemzése volt, vagy amikor arról beszél melyik író/költő volt a kortársa/barátja/szövetségese (sokszor emlegeti Byront és feleségét, és persze felhozza Elizabeth Barrett-Browningot is). És akiket nem zavarnak azok az apróságok, amint feljebb írtam, azoknak mindenképp ajánlom!

Még ebben is találtan néhány idézni valót J:

• …ha gyerekeknek írok, sok mindent megírhatok benne, amitől felnőtteknek szóló regényekben az olvasók felháborodnának. Ha gyerekregényben írom meg a törvények rendkívüli kegyetlenségét, sokan azt hiszik, csak mesét olvasnak.
• „A királyoknak saját törvényeikhez kellene iskolába járniuk, hogy kegyelmet tanuljanak.”
• Mert a szerelem nem vak, csak közömbös a hibákkal szemben.
• Ha minden ember átérezné azt a fájdalmat, amit egy anya gyermeke elvesztésekor érez, nem lenne soha többé háború.
• Akárhány gyermekünk van, ha valamelyik meghal, abban a pillanatban úgy érezzük, hogy csak az az egyetlenegy volt.