Kertész Erzsébet: Harriet regénye

Kertész Erzsébettel már hosszú múltunk van. Ő is azok közé tartozik, akik első könyves élményeimet adták, valamikor gimis éveim nyarán. Az első könyvet, amit tőle olvastam, az Elizabeth-et, még mindig kedvenceim között tartom számon, pedig azóta nem olvastam újra. Az Elizabeth élmény után, úgy rákattantam, hogy elolvastam az összes könyvet, amit a helyi könyvtár kínált az ő tollából J.

A Móra kiadó, néhány éve, Kertész Erzsébet régi, „csíkos” könyveit újonnan kiadta, így azokat már meg lehet venni frissen (ezeket a régi kiadásokat már csak max. használtan lehet itt-ott beszerezni). Ekkor vettem meg a 2 olyat (persze nem egyszerre), amit még nem olvastam, az egyik a Szonya professzor volt, a másik pedig Harriett regénye. Végülis most került sor rá, hogy elolvassam Harriet regényét. Jó egy éve már elkezdtem, de valamilyen oknál fogva akkor félbehagytam, még a könyvjelző is a helyén volt benne azóta.

Harriett regénye, Harriett Beecher-Stowe életrajzát mutatja be, egy újságírónő tollából, aki a híres Tamás bátyja kunyhója évében született, és az ő életét is befolyásolják az akkori kor eseményei. A történetet, maga az idős írónő meséli el, akihez napi rendszerességgel átjár az újságírónő (aki egyébként pedig a szomszédban, Mark Twainéknél lakik – milyen kényelmes). Bemutatja mennyi kritikát kapott a Tamás bátyja kunyhójáért, ahogy azt is, hogy valójában a rabszolgaság eltörlésének az elindítását nagymértékben ennek a műnek lehet betudni.

Lehet, hogy én váltam kényesebbé, lehet, hogy valami másképp volt megírva ebben a könyvben, de az igazat megvallva engem kicsit idegesített ez a már túl, nem természetes boldogság és kedvesség, kedveskedés. Mindenki mindenkit szeretett, csodált, legjobb barátjává fogadott. Tudom, hogy ezek a könyvek annakidején fiataloknak íródtak, és biztos szándékosan ennyire pozitív minden szereplő személyisége, de nekem ez most itt ebben sok volt. Ennél a regénynél éreztem először, hogy lehet már Kertész Erzsébet sem nekem való. Nem szívesen mondom, és remélem, hogy csak ez az egy könyv állt ki a sorból, mert nem szeretnék benne csalódni. Való igaz, ez most elmesélés volt az elmesélésben. Mert ha csak maga HBS életét írja meg, az egy dolog, de ebben nálam ez a körítés nem tetszett, amivel átadja, az pedig nem az életrajz. A másik negatív dolog az HBS személyisége volt, aki nem bánta, hogy a férje egy anyámasszony katonája volt, és ennek még örült is, vagy hogy a saját családját sokkal többre nézte mint a férjét (gyakran emlegette, amikor egyik-másik gyereke valami nehézség elé került, hogy majd megoldja mert Beecher)  meg ezek a más idegesítő kis részletek elhanyagolhatók, és végülis az nem Kertész Erzsébet hibája. 

Összességében nem akarom negatívan jellemezni a könyvet, és Kertész Erzsébetet sem állt szándékomban lehúzni. Olvasni nagyon könnyű volt, hamar is lehetett vele végezni, és néha erre szükség van. Legérdekesebb része számomra inkább a kor jellemzése volt, vagy amikor arról beszél melyik író/költő volt a kortársa/barátja/szövetségese (sokszor emlegeti Byront és feleségét, és persze felhozza Elizabeth Barrett-Browningot is). És akiket nem zavarnak azok az apróságok, amint feljebb írtam, azoknak mindenképp ajánlom!

Még ebben is találtan néhány idézni valót J:

• …ha gyerekeknek írok, sok mindent megírhatok benne, amitől felnőtteknek szóló regényekben az olvasók felháborodnának. Ha gyerekregényben írom meg a törvények rendkívüli kegyetlenségét, sokan azt hiszik, csak mesét olvasnak.
• „A királyoknak saját törvényeikhez kellene iskolába járniuk, hogy kegyelmet tanuljanak.”
• Mert a szerelem nem vak, csak közömbös a hibákkal szemben.
• Ha minden ember átérezné azt a fájdalmat, amit egy anya gyermeke elvesztésekor érez, nem lenne soha többé háború.
• Akárhány gyermekünk van, ha valamelyik meghal, abban a pillanatban úgy érezzük, hogy csak az az egyetlenegy volt.