Azért sok minden miatt még így is szeretni fogom májust

Május egészen Zolásan zajlott. Sikerült megvennem a Hölgyek örömét, a Párizs gyomrát és a The fortune of the Rougons. Ezzel befejeztem az összes elérhető új kiadású Zola könyv beszerzését. Vége. Ennyi. Elfogytak. Nem tudom, mihez kezdek a hiányzó hattal a Rougon-Macquart sorozatból, de azzal vigasztalódom, hogy mire a meglévő 14-et elolvasom, addigra kiadják újra valamelyiket legalább angolul. A hiányzókkal még antikváriumban sem találkoztam eddig, de lehet majd valahol feltűnnek…

Átvétel napján már el is kezdtem a Hölgyek örömét, és az első két lassabb fejezet átrágása után úgy vártam tovább olvasni, mintha valami Stephen King lenne J.

Május végére befutott a névnapi könyvem is. Igen, ez vicces, mert akik ismernek, azok tudják, hogy nem májusban van a névnapom. Sőt! J De nem baj, most rendeltük meg bookdepository-ról, már régen a listámon van, amerikából is csak azért nem hoztam el, mert nem volt meg nekik ez a szép könyves borító. Szóval még jött a Stoner John Williamstől.

Betty Smith: A tree grows in Brooklyn

A tree grows in Brooklyn-t még Amerikából hoztam. Talán már hallottam is róla korábban, de először, amikor a könyvesboltban nézelődtem, a szép kiadásán akadt meg a szemem. Szívesen megvettem volna, de kicsit drága volt abban a kiadásban. Fordultam egyet, és a hátam mögött pedig az Olive books könyvei sorakoztak, ahol szintén megtaláltam a könyvet fele annyiért. Így vettem meg. És milyen jól tettem!

Főszereplője a 12 éves Francie, akinek a szemszögéből ismerjük meg a történetet. Nemcsak a sajátját, de a szüleiét is. A család Brooklynban él, szegény körülmények között, Francie és öccse gyakran szemetet szednek, amit beválthatnak pár pennyre, és amiből édességet tudnak venni maguknak. Vannak jobb időszakaik és van, amikor nagyon rosszul megy a sorsuk. Az olvasás szeretete beléjük van nevelve, ugyanis amikor megszületnek, a nagymama (sok egyéb más tanács mellett) azt ajánlja anyjuknak, hogy szerezzen egy Bibliát, és egy Shakespeare kötetet, és minden nap olvasson egy oldalt a gyerekeknek, legalább addig, amíg már ők is képesek olvasni. Nem is csoda hát, hogy Francie nagyon szeret olvasni, a könyvtárban, ABC sorrendben halad a könyvekkel, és minden nap elolvas egyet. Kisiskolás barátai kinevetik, mert túl „furcsa” szavakat használ, amit ők nem ismernek (persze, mert azokat a Bibliából és Shakespeare-től tanulta). Iskolában is jó jegyet kap, főleg az írásaira. Az olvasás és írás iránti szeretete addig nem is változik, amíg el nem veszíti apját, amikor is egy szomorúbb írásáért az iskolában negatív visszajelzést kap. Apjuk elvesztése után a család még jobban szűkölködik mint azelőtt, még a napi betevőre sem nagyon futja. Középiskola helyett, mindkét gyerek munkát keres, hogy segíthessenek magukon, mert édesanyjuk gyereket várt. Napról napra élnek. A további történéseket már inkább nem mesélem el, úgysem a tartalom elmesélése a lényeg. A gyerekek a könyv lapjai alatt nőnek fel. Az anya mindig jobban szerette Neeley-t (Francie öccse), Francie-vel pedig gyakran volt rideg és komoly. A könyvben fontos szerepet kap még a nagynéni, aki mindig mindet elintéz és segítségére van a családnak, amikor kell. A könyv vége felé, amikor költözködnek, és körülbelül az olvasó már ismeri azt a +/- 10 darab holmit, amit birtokolnak, amikor lekerül a falról a gyerekek – talán egyetlen – elsőáldozási fényképe, szinte visszaemlékszünk a történtekre, mert olyan mintha megéltük volna, mintha ott lettünk volna velük, és láttuk volna őket. Legalábbis nekem, még mindig frissen élt az emlékezetemben.

Ha nem is olvastam volna utána, a történet annyira adja magát, hogy igaz legyen. Betty Smith, saját gyerekkora élményei alapján meséli el a történetet, ami így talán még hitelesebb, és adja neki azt a szerethetőséget, mert ilyet nem is lehet kitalálni annyira egyszerű és remek. Az a tipikus példája, az amerikai diákok, kötelező-szerű olvasmányainak, a Ne bántsátok a feketerigót-val egyetemben. Az egyszerű és igaz elmesélése a sok nélkülözésnek vagy éppen a jobb napoknak egy kislány hangján. A 20. század elejei Brooklyn és New York pedig engem, személy szerint teljesen elvarázsol. Annyi aranyos kis történet van történeten belül is, hogy az ember alig várja, hogy folytassa. Nagyon sajnálom, hogy magyarul nem jelent meg, és nem is értem miért. Több embernek kéne ismernie ezt a történetet!

Idézetek:

• The secret lies in the reading and the writing. You are able to read. Every day you must read one page from some good book to your child. Every day this must be until the child learns to read. Then she must read every day, I know this is the secret. 
• From that time on, the world was hers for the reading.
• There are very few bad people. There are just a lot of people that are unlucky.
• -          You know that what we are going to do is wrong?
• -          …
• -          But it’s wrong to gain a bigger good.
• He was willing to exchange soul-destroying suspicion for heart-breaking reality.
• I guess being needed is almost as good as being loved. Maybe better.
• Beautiful legs, then, is the secret of being a mistress.
• Let a childless woman adopt a baby and bang! A year or two later she’s sure to have one of her own. It’s as if God recognized her good intentions at last.

Emile Zola: Nana

Akik olvassák a blogot, azok már rájöhettek, hogy Emile Zola a kedvenc  íróm, és hogy tervezem a Rougon-Macquart sorozatának a teljes beszerzését és elolvasását.

Így kezdtem neki a Nana-nak is, mint egyik leghíresebb művének, ami szerintem sokunk szülei polcáról sem hiányzik. Az én példányom is még anyukámé volt. Vártam a történetét, már csak azért is, mert kíváncsi voltam mi történik a kis Nana-val (eredeti neve Anna), aki a Patkányfogó történetében nő fel a szemünk előtt, és a könyv végére el is szökik otthonról, búcsút intve a nyomornak. A lány könnyűvérű természetét már a Patkányfogó lapjain megismerhetjük, ez a Nana lapjain sem változik. A két történet között néhány év különbség telik el, Nana az előadóművész, akit Párizsban sokan várnak fellépni. Van egy 2 éves kisfia Louis, akit szintén a Patkányfogóból ismert nénje Leratné fogad magához, és nevel. Az egész könyv arról szól, hogyan szórakozik, közösségi eseményeken vesz részt, lóversenyekre jár, a férfiak pedig megbolondulnak érte, és ostobaságokat csinálnak. Természetesen, nem tagadhatja meg a vérét, és ő is, mint anyja, pénzügy gondokkal küszködik, mindig tartozása van. A történet csúcspontja ott mutatkozik, amikor pénzre van szüksége, és a 2 testvérpár, akik mindketten odavoltak érte, a pénzszerzésben a végzetükre jutnak. Egyik börtönben végzi, a másik holtan. Nana a romlást, az emberek mocsokba és semmibe taszítását jelképezi. A saját sorsa is e színben végeztetik be a könyv végén.

A könyv, teljes elolvasás után adja meg az igazi Zola élményt, amit nagyon hűen fest meg minden könyvében. Az igazat megvallva, hogy kicsit negatívat is írjak most, kicsit csalódott voltam ebben a művében, mert hiányzott nekem a cselekmény belőle. Majdnem minden fejezet valamilyen társasági eseményt ír le, és csak a maradékban ismerhetjük meg azt a néhány főszereplőt, akiknek végül, valahogyan bevégeztetik, Nana által. Az eddig olvasott 4 könyv közül ez az egyik leggyengébb volt, persze még így is nagyon jó. Megintcsak nem tudok mást írni, mint azt, hogy mindent, amit Emile Zola leírt, máig vissza lehet vetíteni az emberekre. Ez az embertípus egy olyan példája volt, amit nem feltétlen a léha emberekben kell keresni, hanem szimbolikusan, átvitt értelemben sokan megtalálnak az életükben, valamilyen formában. Bármi lehet, ami padlóra dönti, tönkreteszi, és elsöpri őket, mint valami fertőző betegség.

Idézetek:

• Az ember boldog, ha adhat.
• Könyvek meg színdarabok dolgában nagyon határozott elvei voltak Nanának; az ilyesmi érzelmes legyen és nemes, hogy álomba ringassa, lelkét emelje.
• Minek kétségbeesni? Isten akkor van legközelebb, mikor már azt hisszük, minden elveszett.

Könyvfesztivál - utolsó adag

Most már jó ideje tartoztam a könyvfesztivál másik 2 előadása beszámolójával is, amiken még részt vettem. A Jonathan Franzen élménybeszámolóról már olvashattatok korábban.

Barna Imre – Rozsban a fogó

A másik előadás, ami érdekelt, az a Rozsban a fogó magyarázása volt, egyenesen Barna Imrével. Talán a szervezők sem számítottak akkora „tömegre”, mert egy elég kis terembe tették az előadást, így sokaknak, csak állóhely jutott. A Zabhegyező új fordítójával ismételten Veiszer Alinda beszélgetett. A felkavaró fordításról már annyi helyen lehetett olvasni/hallani hideget-meleget, hogy már úgy éreztem fejből tudom a kérdéseket és a válaszokat, az érveket, a tényeket. Nem is volt ez másképp az előadáson sem, nem merültek új mélységekbe, körülbelül a megszokott magyarázatott kaptuk (és mivel az Európa standjánál el lehetett venni a híres-neves magyarázó füzetet, amit az új verzióba adnak, így abból is kiderül, újra, mégegyszer minden). Kiderült, hogy eredetileg nem ő lett volna a mű fordítója, de mivel a választott személy nem vállalta végül el, így ő kapta meg. Állítása szerint, nem azzal volt a baj az eredeti fordításban, hogy a 60-as években nem úgy beszéltek, hanem hogy úgy soha senki nem beszélt, ahogy a Zabhegyezőben meg volt írva (na ehhez nem tudok mit hozzáfűzni, én nem magyarul olvastam J). A legnehezebb dolga a címével adódott, amin 1,5 évig gondolkodott, míg végül a Rozsban a fogó mellett döntött. Kicsit ebben a beszélgetésben is úgy éreztem, hogy „magyarázza a bizonyítványát”, elmondja, hogy ha meghagyja az a Zabhegyező elnevezést, még akár szerzői jogi vitákba is keveredhetett volna. Hogy is mondjam, az egész 1 óra alatt a hangja ideges volt, és mintha a természetes hangszíne felett beszélt volna, mintha tényleg kicsit idegesen/felháborodottan próbálta volna magyarázni magát.

Én sem vagyok az új fordításnak a rajongója, de már valahogy mostanra megsajnáltam Barna Imrét. Már lefutott a jó egy hónapnyi vita, most már mindenki fogadja el, és max. ne vegye meg az újat. És ahogy ő is megemlíti, ilyen reklámot még egy műfordító sem kapott pályafutása alatt, és ez bizony igaz. Azt hiszem a nevét megjegyeztük egy darabig J.

Vámos Miklós és Dés László – Ének évada

A Vámos Miklós előadásról nincs is túl sok mondandóm. Ő sem mondott semmi újat. Amióta a könyveit új sorozatban adja ki az Európa, minden könyvbemutatóján ugyanazok hangzanak el. Hogy mennyivel jobban jár az ember, ha 2 kisregényét veheti meg egy könyvben, olcsóbban. Persze Vámos mondhatna bármit, akkor is ott lennék és az is érdekes lenne. Azért most is elmélkedett kicsit fiatal koráról és élményeiről, a kérdéseket pedig egyenesen Dés László tette fel, akikkel együtt zenéltek is. Lenne videó is, de sajnos technikai okok miatt nem tudom feltölteni. 

Mennyit ér egy könyv?

Az új spanyol iniciatíva kérdésére, természetesen a válasz relatív. Amit mi sem bizonyít jobban, mint a következő hetek projektje, ami Spanyolország több városában, Latin-Amerikában, és néhány más európai országban lesz fellelhető. A kezdeményezés lényege, hogy könyvek cseréljenek gazdát, de pénz bevonása nélkül. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a személy, aki felajánlja a könyvet, megmondja mi az ára. Az „árak” valóban mindenféle skálán terjednek, például, vigyél be uzsonnát a munkatársaidnak, rajzolj egy önarcképet, adjál vért (sőt volt olyan is hogy szervet), táncolj az utcán, vidd el a nagypapádat moziba, vegyél 2kg gyümölcsöt és oszd szét az utcán, tegyél virágokat a balkonodra, hagyj fel a dohányzással… Természetesen a végrehajtott feladatról egy fényképet kell küldeni bizonyítéknak.

A dolog Barcelonában kezdődött, a Könyv Nemzetközi világnanapja alkalmából (International day of the book), ami április 23.-án van (egyébként a mi könyvfesztiválunk is ennek a napnak a környékén van rendezve), és amikor Spanyolországban a legtöbb könyvet adják el. Néhány kreatív emberke viszont gondolt egyet, és átfordította a dolgot, hiszen miért kéne venni a könyveket? Így kezdődött, a már 5. alkalommal megrendezésre kerülő rendezvény, amely, már nagyon sok országot bevont a világon. Idén a véradásé a főszerep, ugyanis egy vérbankkal dolgoznak együtt.

Bárki elindíthatja a dolgot, a nemzetközi verzió segít is a dologban, több információt a 1010 ways to buy without money oldalán lehet találni. Na, akkor mi mikor indítjuk el? J

Könyvfesztivál 2015 – 2. felvonás - Jonathan Franzen előadás

Ígértem, hogy még írok a 3 előadásról, amit meghallgattam a Könyvfesztiválon. Mindhármat előre kinéztem, szerencsére nem keresztezték egymást, csak a Rozsban a fogó magyarázata a Jonathan Franzen dedikálását.

Jonathan Franzen

A 2015-ös Könyvfesztivál díszvendégére annyian voltak kíváncsiak, hogy nem volt elég egy hagyományos terem, hanem átküldtek egy szomszédos épületbe, hogy jobban elférjünk. Igazat megvallva nem nagyon néztem hátra közben, de állítólag még így is sokan állták végig az előadást. Franzen nagyon lazán, „lonesome”-osan üldögélt az első sor oldalsó székén, lehajtott fejjel, úgy, hogy a mellette levő 3 szék is üres volt. Amikor elmentem mellette, fel sem tűnt, hogy az ő. Ezt a magatartását aztán a válaszaival is igazolja, sőt Veiszer Alinda első kérdése felé, is ezzel volt kapcsolatos. Nagyon visszafogott, szerény embernek tűnt, aki egyszerű öltözékben, hátizsákkal ment fel a színpadra, és még azt is mondanám, hogy zavarban volt a sok ember előtt, de persze még panaszkodott a fáradságra is, úgyhogy akár az torzíthatta a képet. Ezzel kapcsolatban kiderült róla, hogy szeret egyedül lenni, amit már gyerekkorától megszokott, és ami – szerinte – később az olvasáshoz, majd az íráshoz vezette.

Mivel az új könyve önéletrajz ihletésű, elmesélte, hogy körülbelül 13 évesen kezdett írni, amiről, amikor a szülei tudomást szereztek, nem voltak elragadtatva. Elmondta, hogy gyerekkorában sokat szégyenkezett, úgy érezte másnak kell mutatnia magát, mint aki – vagy, ahogy ő nevezte – hazudnia kellett róla. Ennek tulajdonítja azt is, hogy írni kezdett, mert íráskor professzionálisan hazudhatott. Habár nem hisz abban, hogy az írás megfelel egy személyes terápiának, erről a könyvéről mégis meri ezt mondani. Az útjára Budapestre pedig, Edward St Aubyn egyik könyvével érkezett.

Az új könyvről és róla most ennyit is írnék, meg itt eljutok oda, mennyire borzalmasak voltak Veiszer Alinda kérdései. Kezdjük ott, hogy fel volt állítva egy tolmácsfülke (szerintem a nézők is kaphattak fülhallgatókat, ha kértek, ebben nem vagyok biztos), Veiszer Alinda magyarul kérdezte a kérdéseit, Jonathan meghallgatta lefordítva, majd angolul válaszolt. Miért kellett ez? Nem találtak már egy kérdezőt, aki angolul is bevállalta volna, hogy levezeti az interjút? Most komolyan.. Alindának úgyis annyi szerepe volt, hogy felolvasta a kérdéseket és mondott aztán max. egy okay-t. A kérdései fele pedig – egy hosszabb részlet volt a könyvéből, amire aztán kérte az írót, hogy reagáljon, magyarázza. Ezt Jonathan körülbelül a 2. után meg is jegyzi, hogy ezt ő nem szereti, mert szerinte az olvasó dolga értelmezni a szöveget. Plusz, szörnyű példákat válogattak ki… Szerintem közvetetten ezt is megjegyzi, amikor egyiknél komolyan hangzik a kérdés, ő pedig az egész részt inkább humorosnak írta meg.  A másik dolog pedig, hogy a felolvasott könyvrészleteket, a tolmács „szabad fordításban” lenyomta Franzen fülébe. Hát kérem szépen, már nem lehetett volna megszerezni az eredeti részletet? Csodálom, hogy szegény rájött miről is kérdezik. És itt vissza is jutunk a kérdéshez, miért nem ment az egész angolul??  Szerintem Franzennek sem volt túl jó véleménye a rendezésről és a kérdésekről. Aki tudja miért nyomja az Európa ennyire ezt az Alindát az szóljon, mert még azt sem mondhatnám, hogy valami attraktív a kinézete.

Az interjú többi részét pont a fentiek miatt hanyagoltam, mert ugye a könyvrészletek kérdéseiből olyan témákat feszegettek, mint a politika, a Bush kormány, a Katrina hurrikán, és az ún. Franzenfreude, amit ő szemmel láthatóan leszart, és meg is jegyezte, hogy úgy tudja ez a megnevezés Jodi Picoult és Jennifer Weiner-től származik. Elég volt az első nevet meghallanom (mert azt legalább már hallottam, de olyanok között van, akiket nem olvasnék, a másodikat nem is ismerem), és tudtam mire gondol. A végén összefoglalva erről annyi volt a véleménye, hogy „whatever”. Azt hiszem, ez minden elmond.

Még talán annyit, hogy meghívták Bart Istvánt is – a Franzen könyvek fordítóját – aki szintén nem volt túl bőbeszédű, és csak általános dolgokat mondott, hogy nehéz a fordítói munka, és Franzenről annyit, hogy nagyon fegyelmezetten ír.

Látva a Franzen előadás hosszát, azt hiszem a másik két előadás összefoglalójával külön posztban jövök, mert senki nem olvasná ezt végig J. Azt hiszem a véleményemet elmondtam mind Franzenről, mint Alindáról, mind a szervezésről, a dedikálás lehetetlenségéről pedig már korábban beszámoltam. 

Könyvfesztivál 2015 - újabb csalódás

Én is kilátogattam az éven is a Könyvfesztiválra, és most már másodszor okoz nekem csalódást. Persze még mindig az egyik legjobb könyves programnak tartom, ami számunkra is elérhető, és mivel évente csak egyszer van megbecsülendő, nem okoz olyan élményt, mint szeretném.

Azzal a tudattal mentem ki, hogy van 3 előadás, amit meg akarok hallgatni, és van 3-4 könyv, amit meg szeretnék venni, és hátha – mint általában minden éven – még plusz megakad a szemem valamin, amit nem is terveztem. Hmm, hát a mondatom első feléből semmi nem jött össze. Na jó, talán egy, de azt is azt hittem visszaviszem, amikor az indok amiért megvettem nem teljesülhetett.

Szóval hosszú gondolkodás után, mégis úgy döntöttem, hogy a Kódjátszmát magyarul vásárolom meg, hiába elveim ellen van a 4990Ft-os ára, amikor bookdepositoryról, valami 10 euróért sem, meg lehet rendelni. Mondom, akkor kivárom a könyvfesztivált, az legalább mínusz 20%-ot jelent. Amikor odaérek a Gabo standjához, kérem az eladót, hogy adjon nekem egyet a pult alól (nem veszem meg a kiállított példányokat, mert mindenki összefogdossa), erre azt mondja, az az egy van. Mondom viccel? Egy darabot hoztak ki? Erre ő, hogy nincs több belőle raktáron sem… Itt nem is tudtam mit gondoljak, az igazat megvallva, még mindig kicsit érthetetlen számomra. Nem baj, marad a bookdepository.  Hasonlóféleképpen jártam a Park kiadó 2 könyvével is, amiből szintén csak 1 példány volt kitéve, ami nekem nem kellett (az előzőleg említett okok miatt).

Mivel Jonathan Franzen volt a díszvendég, ezért egy könyvet tőle is kiválasztottam még itthon, hogy megveszem, hogy dedikáltathassam vele. Nem a könyvfesztiválra megjelent Diszkomfortzónát, hanem az Erős rengést, amit megvettem az Európánál. És itt nem tudom, hogy hol volt a hiba, az emberekben, a szervezőkben, Jonathanban, vagy mindenben együtt, de lehetetlenség volt próbálkozni. Tudtam, hogy 2 órán keresztül fog dedikálni, de úgy gondoltam az elég idő, hogy mindenki sorra kerüljön. Mivel a dedikálása kezdete egybe esett Barna Imre, Rozsban a fogó magyarázkodásával, ezért úgy gondoltam, majd akkor utána beállok a sorba, gondoltam egy óra alatt már nem is lesz senki ott. Hát ez volt az első tévedés J. Nemhogy nem senki nem volt ott, a sor végét sem lehetett látni, ugyanis a szervezők az embereket a lépcsőre állították, így akik a lépcső fölött álltak sorba, azokat nem lehetett látni. De ez még mind semmi, mert én indultam volna, hogy akkor beállok a sorba. Már fel sem engedtek. Na de ilyet… Na most itt mondanám, hogy felmehettem volna a másik lépcsőn ha annyira akarok, de láttam a helyzet lehetetlenségét, ami egy óra múlva sem változott. Szerintem ott az emberek már csaltak, és beálltak a sorba, mert azt mondta már a szervező, hogy valaki beállt mögéjük, és addig az emberig fog tartani a dedikálás. Én nem tudom honnan jött ez a sok tücsök-bogár. Azt sem értem miért vittek 2-3-4 könyveket dedikáltatni. Hát egy nem elég? Jonathan sem siette el a dolgot, evett-ivott közben, és olyan 3-4 sor írt a könyvekbe… (védelmére legyen mondva, ő nem látta a sor végét).  Itt, nem tudom ki hibázott… De aztán azt hittem visszaviszem az Európának a könyvet, hogy egyék meg. De hát nem is tudtam kire haragudjak…

Hát ez volt a könyvvásárlási élményem, nem túl pozitív, nem túl jó L. A Franzen köteten kívül csak 3 angol könyvet vettem, a Cotzee-t már tavaly is megakartam. A 3 előadás, amire el akartam menni, azért az jó volt, azokról majd egy másik posztban jövök. A Millenáris meg szerintem kezdi kinőni ezt a könyvfesztivált… Nagyobb helyen kéne megtartani. Haragudtam a Libri túl kicsi standjára, ahol a Park kiadó könyvei és még nem tudom mely kiadók (vagy 4-5 összesen) tömörültek. Ugyanúgy ahogy minden éven, kb 11.00-ig, vagy 11.30-ig még nézelődhető normális körülmények között a könyvfesztivál, utána már csak embereket kell kerülgetni… Tolakodni, verekedni, bújni, hogy meg tudj nézni egy könyvet. Észrevettem, hogy sokan úgy járnak ki a könyvfesztiválra, mintha könyvesboltba mennének. Most ok, én tudatosan mentem, tudtam melyik könyvet akarom megvenni, de az emberek többsége, megállt, és elkezdte olvasni a könyvek tartalmát, nézelődött, itt informálódott minden újdonságról. Nem egyszerűbb ezt egy könyvesboltban megtenni? A könyvkiadóknak természetesen ez jó biznisz, nagyon sok eladást hajtanak végre ezeken a napokon.

Hát azt hiszem ennyivel foglalnám össze az én könyvfesztivál élményemet első felvonásban, és mint mondtam 3 előadás beszámolójával még jövök. 

Virginia Woolf: Mrs. Dolloway

Na, a Mrs. Dolloway-en is túl vagyok. Azért írom így, mert nem hagyott mély benyomást, sőt. Megint egy klasszikus, amit nem lehetett szeretni. Az igazat megvallva féltem is ettől, még mielőtt belekezdetem, sőt bármitől, Virginia Woolf tollából. De annyira nagy visszhangja van ennek a művének, és nem is volt túl vastag, gondoltam jó lesz ezzel kezdenem a próbálkozást.

A történet olyan kusza-összevissza volt, hogy nagyon nehezen lehetett követni. Amire biztosan emlékszem, az az, hogy Mrs Dolloway partit akar rendezni, és hogy meglátogatja egy Indiából hazatért régi szerelme Peter, aki még mindig oda van az asszonyért. Elméletileg a mű egy nap cselekményeit írja le, ám ez számomra nem volt érzékelhető.

A könyvben nem voltak fejezetek, de még csak elválasztó kihagyásokból is csak néhány. Nem tudtam, mikor vált jelenetet a könyv. Talán ezzel is magyarázható, amit már korábban is írtam, hogy nem könnyű követni a történéseket. Utána olvasás után kiderült, 2 önálló történetszál fut benne, amit így nehéz volt elválasztani. A szereplők nem voltak felvezetve, és nem lehetett tudni ki-kicsoda, vagy ki-kinek-a-kije. Itt újra előjön, hogy lehet nem ártana az a szereplőlista írása, amit már Andiamo párszor megjegyzett, hogy használ.

Nehéz róla írni, mert nem tudom, hogy valóban a könyv hibája-e vagy a figyelmetlenségemé. Tény, hogy nem BKV-n kéne olvasni, mert ez ettől komolyabb és nehezebb könyv. De attól függetlenül otthoni olvasás után is ugyanezt mondanám el róla valószínűleg. Ami nem jó, az nem jó. Úgy látszik, van valami ezekben a régi angol klasszikusokban, mert legutóbb a Hiúság Vásárával is szenvedtem, pedig annak néhány fejezete azért még érdekes is volt.  De Mrs. Dolloway esetében inkább az is lehet, hogy Virginia Woolf személyével volt a baj. Már az életrajza alatt sem jött le túl szimpatikusnak. De mondjuk ez teljesen szubjektív J.

A könyvhöz kapcsolódik még, és Nicole Kidman által Oscar-díjas film, Az órák. Én azt nemrég megvettem pont amiatt, hogy 3 ember élete szálát mutatja meg 3 különböző korban, az egyik éppen Virginia Woolf, aki írja a művet a másik pedig már olvassa a kész regényt. Mindhárom szereplő életét összeköti valamilyen formában az öngyilkosság.  Az igazság az, hogy én a filmet sem voltam képes befejezni. Majd lehet, adok neki még egy esélyt. Egyébként a film Michael Cunningham azonos című Pulitzer díjas regényéből készült.

Az idézetekkel még adós maradok, nem vagyok könyv közelben.

• …szeretteink nem bizonyulnak a számunkra jó társaságnak, ha betegek vagyunk.
• De lám, mások számára milyen könnyen elérhető az Isten, milyen sima a hozzá vezető út.
• …vajon nem a magánnyal járó előnyök egyike ez, gondolta, hogy az ember azt tehet, amit akar. Sírhat, ha senki sem látja.
• Bujkált benne-mögötte mindig valami rendkívüli, valami szokatlan. Talán nem is egyéb, mint hogy: afféle könyvmoly, aki nem mehet úgy látogatóba, hogy a könyv címét, mely épp az asztalon hever, meg ne nézze…
• Mert eljutott oda, hogy belássa végre: az egyetlen, ami szóra érdemes, nem egyéb, mint amit az ember érez. Az okosság – mit számít az okosság. Egész egyszerűen azt kell mondani, amit az ember érez.

Stephen King: On writing

Tudom, már megint Stephen King. És lehet, hogy ismételni fogom magamat, de fel-fel fog tűnni mindig. Azt ugye nem kell mondanom, hogy Stephen King örökre kedvencem marad, annak ellenére, hogy már nem olvasnám el azokat a horrorisztikus (amit inkább nem is annak neveznék), félelmetes írásait, amivel annakidején kezdtem a könyvtárban. Az idők folyamán rájöttem, nem azokat szeretem. Remekül ír. Ez tény. Pont. Nagyon nagyra becsülöm, az On writing elolvasása után pedig különösen. Eddig is tudtam, hogy egy nyitott és közvetlen ember, ez után a könyv után ez csak bebizonyosodott. Ahogy a könyvet olvastam, azt szerettem volna, hogy hívja már meg egy amerikai egyetem vendégelőadónak az írásról (azt hiszem korábbi években ezt megtette) és én is legyek ott J.

A könyv körülbelül 3 részre osztható. Az első rész, az életrajz, ami elmeséli, hogyan kötött ki az írói pályánál, ami – nem, mint más „bestseller” íróknál általában, akik x évesen úgy döntenek ők híresek akarnak lenni – nála már gyerekkorától jelen volt, kisfiúként is írt. Édesanyjuk egyedül nevelte őt és bátyját, és nem volt mindig jó sorsuk. Egész életében Maine-ben élt, amit azután sem hagyott el, hogy gazdag és híres lett, és bárhol vehetett volna magának házat.  Egyetemen találkozott feleségével Tabithával, aki azóta a legnagyobb támasza, kritikusa és támogatója (egyébként ő maga is ír, de valahogy Stephen árnyékában marad, szerintem). Őszintén beszélt az alkohol és drogproblémáiról, és arról is, néhány művét mennyire az alkohol hatása alatt írta. Azt mondta tudat alatt, valószínűleg a Ragyogás Jack Torrens-ét önmagáról mintázta, ugyanis ez akkoriban íródott. Leírja, azt is, amikor először nagyobb összeget ígértek neki egy munkájáért, és nem akarta elhinni az ügynökének a telefonban.

Egyébként itt jegyezném meg, hogy több könyvének a keletkezésének körülményeit is leírja, ami számomra a könyv egyik legérdekesebb része volt (főleg azokkal a könyvekkel kapcsolatban, amiket olvastam is). Hogyan született meg például a Tortúra ötlete egy repülőn felébredt álmából, aminek a foszlányait egy American Airlines szalvétára írta.

A második fejezet, az már magáról az írásról szól, szinte tananyag formában J. Természetesen itt is elmondja ő hogyan dolgozik, hogy néz ki a dolgozószobája, mikor ír, mikor javít, hányszor olvassa el, mi zavarja és még szinte mindent aminek az íráshoz köze van. Nagyon jól strukturáltan írja, a legtöbb dolgot megmagyarázza, természetesen legtöbbször saját maga történeteivel. Kiderül (mondjuk szerintem már az első lapon), hogy ő is nagyon szeret olvasni, és a könyveket és az írást menedéknek tartja, ami megmenthet embereket. Ebben egyetértünk. Volt egy vicces megjegyzése, hogy ő jól ellesz a purgatóriumi várakozásban, amíg eldöntődik, hogy hová kerül, ha lesz ott egy könyvtár. Aztán megjegyzi, hogy persze jól megszívja, ha abban a könyvtárban csak Danielle Steel és társai lesznek J. 

A harmadik fejezet (ami mint később kiderült pont ennek a fejezetnek az eseményeinek a történéseiből) több hónap megszakítás után íródott. Ebben írja le a balesetét, és azt hogy majdnem meghalt.

A könyv végén még mindenféle kiegészítések vannak, hogy néz ki egy történet javítva, mit hagy ki belőle és miért. Azonkívül, található benne egy több oldalas könyvlista, ami szerinte nagy segítség lehet, és jónak tartja (nem írásról szóló könyvekre kell gondolni – pedig párszor utal azokra is – csak sima egyszerű regényekre, amik nagy hatással voltak rá).

Elég sokat írtam a könyvről, akinek ebből nem szűrődött le, hogy mennyire szerettem, akkor nem tudom miből fog J. Nem fiktív történetre kell számítani, hanem valóban, ahogy az alcíme is mondja „A memoir of the craft” amit jobb lefordítatlanul hagyni ebben az esetben. A könyvet kiadták magyarul is, de amennyire tudom már nem kapható, ami elég szomorú. Nem csak a King rajongóknak kéne ezt elolvasni – sőt – hanem mindenkinek, akinek bármilyen módon köze van az íráshoz, vagy szeretne vele foglalkozni komolyabban.

Idézetek a könyvből, az írásról:

• Write with the door closed, rewrite with the door open.
• Writing is a lonely job.
• Creative people probably do run a greater risk of alcoholism and addiction than those in some other jobs, but so what?
• …books are uniquely portable magic.
• If I have to spend time in purgatory before going to one place or the other, I guess I’ll be all right as long as there’s a lending library.
• I’m convinced that fear is at the root of most bad writing.
• Writing is seduction. Good talk is part of seduction. If not so, why do so many couples who start the evening at dinner wind up in bed?
• …quite often the bad books have more to teach than the good ones.
• Description begins in the writer’s imagination, but should finish in the reader’s.
• Sometimes the book gives you answers, but not always…
• Writing is not life, but I think that sometimes it can be a way back to life.

„Sometimes you have to wait a long time, before stories find their ending”

Éppen egy interjút hallgattam Paul Austerrel arról, hogyan vált íróvá. És a történet annyira aranyos volt, hogy úgy döntöttem megosztom. Kiskorában volt egy kedvenc baseball játékosa Willie Mays, és amikor elmentek egy meccsre sikerült vele találkoznia, valahol kint, már utcai ruhában a meccs után. Megkérdezte tőle, hogy adna-e neki egy autogramot, aki azt válaszolta, „igen persze, van ceruzád?”. És nem volt. Nem volt senkinél. Sem a szüleinél, sem a barátaiknál. Sem ceruza, sem toll. Innentől kezdve, mindig volt nála valamilyen írószer, mert nem akart szükség esetén újra, felkészületlen lenni.

Paul ekkor 8 éves lehetett. Egész úton hazafelé sírt az autóban. Később megírta a történetet egy esszé formában (azt hiszem a The red notebook című könyvében olvasható).

Pár éve már híres íróként, elmentek egy Key West-i írófesztiválra, ahol találkozott Amy Tan írónővel, akiről kiderült, hogy a barátai Willie Mays szomszédjai, valahol San Francisco környékén. Felhívta őket (Amy Tan), és kérte vegyenek egyet Paul könyvéből (amiben az esszé volt található), és adják oda Willienek. Mays, akkoriban a 70-es évei végén járt, és amikor elolvasta meghatódva, csak annyit mondott, hogy 52 év… Fogott egy baseball labdát, és dedikálta Paulnak.

Paul ezzel a történettel nemcsak azt emeli ki, hogy a könyvek és az írás megváltoztathatják a valóságot, hanem azt is, hogy néha hosszú időt kell várni arra, hogy egy sztori befejezést kapjon.

Tényleg kevés mai író van, akit kedvelek, de Paul Auster nem titok, hogy közéjük tartozik. Már többször írtam, mennyire értékelem a munkáját és szeretem az írásait. Nem utolsó sorban, nagy dolgokat mond. És ez fontos.

Az említett interjút ezen a linken hallgathatják meg azok, akiket érdekel.