Nap, eső, hinta, kutya, palacsinta, fánk, jegeskávé

A túl sok könyvvásárlós június után, már előre féltem a júliustól, amikor tudtam, hogy elkezdődik az Alexandra nyári akciója. Az első könyvemet mégsem ennek apropóján szereztem meg. Még június végén bookdepository-n ólálkodtam, és láttam, hogy a Go set a watchman féláron van. Igaz, nem a US edition volt, amit én szerettem volna (sokkal jobban tetszik a borítója), de mivel egy ideje arra már azt írták, hogy nem is lesz, így – jó akció lévén – ezt a példányt rendeltem meg. A könyv meg is érkezett júliusban (a könyvjelzője mellesleg béna – a bookdepositorisok, elkezdték a kifestős könyvjelzőket gyártani, amivel legutóbb még nem is volt gondom, mert ilyen kis robotok voltak rajta, de most valami ronda sárkány…).

A második könyv már tényleg az Alexandra akcióhoz kapcsolódik. Egyébkén nem volt nagy szám az akció. Minden évvel, egyre biztosabb vagyok benne, hogy a könyvek 80%-a ismétlődik, és aztán hozzáadnak pár újabb darabot, amiktől meg szeretnének szabadulni. És mivel én már jó pár éve lojális vásárlója vagyok az Alexandra kiárusításnak (is), lassan már unalmassá válik a kínálat. Amit meg akartam venni, már megvettem korábban. Aztán persze ott van az a néhány újabb darab, amit én még valamikor teljes áron megvettem, és meglátom pár száz forintért az akcióban. Mint most is. 2 könyvről van szó, mindkettő remek, és még egyikről sem volt időm írni, de igyekszem ezeket előre venni, és még amíg tart az akció, bepótolni. Így azoknak, akiknek megtetszik, még meg tudják venni J. Ja, és visszatérve, hogy melyik könyvet vettem az akcióban, az Elizabeth Wurtzel, Prozac nation (Prozac ország) könyve lett.  A filmet már láttam nagyon régen, aztán gondoltam kevesebb mint 1000Ft-ot, ez a könyv is megér :).

Egyébként elég hihetetlen, hogy már csak a kevésbé jó hónap marad a nyárból. Kicsit sok volt az eső mostanában… Még szerencse, hogy szeretem a szeptember-december időszakot, ami a nyár után következik. Ahogy az észre is vehető, egyre kevesebbet írok, és annak ellenére, hogy valamit azért mindig olvasok, nem találok rá időt, hogy mindenről írjak. Próbálom felhozni magam, de ahhoz legalább 2 hét semmittevés kéne. Szinte sosem vagyok otthon, amikor meg esetleg otthon vagyok, akkor tuti nincs nálam laptop. Úgyhogy nem hogy nem írok semmit, de még csak internetezni is alig-alig érkezek. Na de nem baj, majd felhozom magam.

Stephen King: A halálsoron

A leírás spoilert tartalmazhat.

A halálsoron-nal (The green mile), legelőször, még gimis koromban találkoztam, amikor a filmet adták a TV-ben. Azt, akkor nem néztem meg. Elaludtam, vagy kikapcsoltam, már nem emlékszem. De eleget láttam belőle ahhoz, hogy tudjam, hogy egyszer ezt még be kell pótolnom. A filmet azóta sem láttam, de mikor az Európa kiadta tavaly a könyvet újra, megvettem, hogy akkor most itt az idő elolvasni. Ez múlt nyáron történt. Most kezdtem neki. Egy vakációra tartogattam.

Nagyon nehéz róla írni, Mr. King megint óriásit alkotott. A történetet, egy valaha a halálsoron dolgozó őr meséli el. Egyik éven meghozzák utolsó útjára, a szelíd óriást, John Coffey-t, akiről már az elején sejtjük, hogy nem egy egyszerű elítélt. Sejtjük, de még nem tudjuk mi is a titka. Stephen King írói profizmussal vázolja elénk, lassan, részekben a történetét, hogy szinte várjuk a folytatást. Ezek közben megismerkedünk két másik, a halálsoron várakozó elítélttel is, akik közül egy másikat szintén szívünkbe tudunk zárni, annak ellenére, hogy gyilkosról van szó. Talán azért, mert a végére megbánja tetteit. Talán azért, mert megszereti a kisegerét, akinek trükköket tanít. Talán, mert az egérvárba küldené, a pillámüveg mögé. Mindenestre a végzetét nem kerülheti el. A csendes John viszont csak szemlél, és keveset beszél. De gyógyít. Nem is értjük, hogyan, de sikerül neki. Amikor feltámasztja a félig halott Mr. Jingels-t (egérkét), a börtönőr tudja, cselekednie kell. Kollégáival és barátaival egyességre jutva, az éjj leple alatt kicsempészik az óriást, hogy megpróbáljanak egy lehetetlent – amiben talán ők sem hiszen teljesen - megmenteni egy haldokló asszonyt, aki nem más, mint a börtönigazgató felesége.

Annyira megható és érzékeny történet, Stephen King lazaságával megírva. Igaz, van benne egy kis „csoda”, de ez senkit nem zavar vagy bánt. Sőt. Jó olvasni. Az utolsó oldalak pedig annyira megsirattak, hogy nem is tudtam abbahagyni, amíg vége nem lett a fejezetnek. Azt hiszem ez volt az első könyv amin sírtam. Óriás, kedves, jószívű. És mindenki tudta, hogy ártatlan. Ő csak segíteni akart. És félt a sötétben.

A könyv elején pár oldalon az író elmeséli a keletkezési körülményeket, amit ugyanolyan érdekes, és jó olvasni mint magát a sztorit. Nagyon támogatnám, hogy minden könyv elején legyen egy ilyen ismertető. Szeretném tudni, hogyan jött az ötlet… Vagy mi minden volt a háttérben. A történet 6 részre osztódik, amik annakidején, folytatásos kiskönyvekben jelentek meg, Dickens példájára. Aki pedig nem érez magában kedvet az 500+ oldal elolvasására, vagy kíváncsi a film verzióra, az jövőhéten megnézheti, azt hiszem valamelyik viasat vagy ilyen tv-n (nem emlékszem, csak anyukám mondtam, amikor meglátta, hogy pont azt olvasom éppen). A könyvet pedig mindenkinek ajánlom!

Idézetek:

• Arra gondoltam, talán mindnyájan cirkuszi egerek vagyunk, futkosunk körbe-körbe abban a homályos tudatban, hogy Isten és mennyei seregei figyelnek minket bakelitházaikban a pillámüveg ablakokon át.
• A vezeklés hatalmas dolog;  ez az a zár, amivel bezárhatod a múltra nyíló ajtót. 
• …néha egyáltalán nincs különbség az üdvözölés és a kárhozat között. 
• Mindnyájan meghalunk, tudom, hogy nincs kivétel, de néha, ó, Istenem, olyan hosszú a halálsor.

Lev Kasszil: A hókirálynő

A hókirálynő című könyvet egy antikvár kocsiárusnál találtam, még a tél derekán a Corvin téren. Akkor úgy gondoltam, milyen jó lesz majd ezt vinnem magammal a síelésre – amit még akkorian terveztünk. Ez lett volna a tökéletes olvasmány. Egy régebbi orosz írótól származó pettyes könyvről van szó egyébként. Végülis a síelésből nem lett semmi, ahogy a könyv felé érzett elvárásaimból sem. A könyvet csak áprilisban kezdtem el olvasni, egy hétvégi hazautazásom során, majd egy következőn fejeztem be.

Nem volt olyan érdekes, mint ahogy a tartalom elolvasása után gondoltam. A történet egy orosz sífutónőről és annak edzőjéről szól. A sífutónő -  Natalja Szkuratova – megfelelő szaktudás és kiképzés nélkül, az egyik verseny elvesztése után, úgy dönt, hogy visszavonul. Mikor a városba érkezik az munkáját unó és negatív edző, nem telik hosszú időbe, amíg pártfogásába nem veszi az ígéretes tehetséget. Együtt kezdenek el edzeni. Persze mindketten „szerényen” képviselik a legjobbakat (mint minden csíkos-pettyes könyvben a főszereplőnek mégcsak egy halovány rossz gondolatocskája sem lehet, mindenkit szeret, mindenki szereti őt stb…). Sorra fellépnek az orosz kis városka lakói is, akik persze mind rajonganak Nataskájért. Kicsit naiv, egyszerű könyvecske. Az igazat megvallva legjobban a cselekményt hiányoltam belőle. Túl sok oldal íródott teli apróságokkal – mint pl.  a sál tulajdonosának leleplezése. Amikor maga a fő cselekmény kb. 5 mondattal összefoglalható.

Már írtam korábban is, hogy számomra már a csíkos-pettyes könyvek nem az igaziak, túl „szépen” vannak ábrázolva a szereplői, akik szinte semmilyen negatív tulajdonsággal nem rendelkeznek. Persze még mindig azt gondolom, hogy érdekes olvasmány lehet a tizenéveseknek, hiszen akkoriban én is nagyon szerettem őket olvasni. Nekik szívesen ajánlanám is. Azért persze még így is egyszer-egyszer a kezembe veszem és elolvasom, mert maga az életek, akikkel foglalkoznak, gyakran érdekesnek tűnnek a számomra. Persze ha igazságot és nem csak a szépet és jót akarjátok tudni egy életrajzból, ne ezekhez a könyvekhez nyúljatok!

Lucy Sykes, Jo Piazza: techbitch

Az igazat megvallva erről a könyvről nagyon nehéz írnom, mert ritka szörnyű volt. Egy tipikus példája annak, hogy próbálok esélyt adni kortárs fura könyveknek, hogy az a kis tartalom a könyv hátulján hátha valami izgalmasba is fordulhatna. De nem szabad. Nem szabad ismeretlen könyveket repülőtéren megvenni, mert az csak valami szirupos agysejtpusztító lesz,  ami minden második oldalon valamivel felbosszant, és már csak azt várom legyen már vége ennek a kínzásnak.

Szóval a Techbitchről. Főszereplője Imogen, egy 40-es éveiben járó nő, aki fél éves betegszabadság után csöppen vissza a munkahelyére, ahonnét magazin szerkesztőként távozott annakidején. Visszatérte után mintha egy másvilágba esett volna, rájön, hogy a magazin online-á lépett, és a régi asszisztense Eve vette át a helyét az irodában. Everől kiderül, hogy maga az ördög, mindenki utálja, mindenkit kínoz, a „posztoljunk mindig, mindent” stílusával. Imogen pedig mintha nem félév után tért volna vissza, hanem 5 év után, és nem betegszabadságról, hanem legalábbis egy rezervátumból, mert amennyire a technika világában való járatlanságát beállították, az már sok volt és hihetetlen. Természetesen mindezek ellenére, lassan megtanulja a hashtag-ek, az emailek (igen emailek, ugyanis állítólag a betegszabadsága előtt csak kinyomtatott formában olvasott emailt), fényképek és rövidítések világát. Minden helyzetben van ismerőse, ismeri a leghíresebb és leggazdagabb embereket, minden helyzetet megment. Teljesen hiteltelennek írják a karakterét.

A könyv hasonlít az „Intern” nevű filmre, azt is elég szenvedés volt végignézni a 20. perc után. Ebben a könyvben is hasonlóan zavarónak éreztem a szereplőket, és főleg, mint már írtam, teljesen hitelt vesztettnek. A könyv hátsó borítójára az volt írva, hogy azoknak ajánlják, akiknek az Ördög pradat visel c. film jött be. Mivel én azt ezer éve egyszer láttam, feltételezem nekem nem jött be. Ha bejött volna, újranézetem volna, és emlékeznék rá J. Amit még megjegyeznék, és ami számomra csak növeli a könyv negativitását, az a címválasztást. Ugyanis eredetileg The knockoff címmel jelent meg a mű, és erre a kiadásra változtatták meg. Jó ez az új cím is, de ha már egy könyvnek van egy címe, akkor ne adjuk már ki teljesen másképp, főleg ugyanazon a nyelven.

A könyvet a könnyű olvasmányokat kedvelő, és nem túl elmélyedő olvasóknak ajánlom. Biztos vagyok benne, hogy ennek is megvan a célközönsége, sajnos nem én voltam.

Szerzőpáros: Lucy Sykes és Jo Piazza (nekem még mindig érthetetlen amikor ketten írnak meg egy könyvet, egyszer majd csak megértem – mármint ha nem iskolai, vagy valamilyen tudományos munkáról van szó.)

Június túl könyves

A júniusom nagyon könyvesen telt. Kezdődött rögtön egy rendeléssel bookline-ról, ugyanis megláttam, hogy az egyik könyv, amit még csak nemrég vettem észre az egyik könyvesboltban -70% kedvezménnyel volt (persze a könyv már régebbi, gondolom senki nem veszi J). Így még a hónap elejém hozzám került Roy Jacobsen: Szoba kiadó című könyve. Aztán jött a könyvhét, ahová én megint csak vasárnap délután jutottam ki. Tavaly, amilyen szerencsésen találtam akciókat – és azt gondoltam most is így lesz – bizakodva indultam. De sajnos csalódnom kellett. Csak néhány kiskönyvet vettem. Az egyik angol könyvesboltnál kb. 500Ft-ért a két Flaubert és Dosztojevszkij könyvecskét, majd a Helikonnál a zsebkönyvekből elhoztam Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplóját, és Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból címűt. Megvettem még a Geopen szép új kiadású sorozatának egyik könyvét, Jelena Csizsova: Nők férfiak nélkül nevűt. Ezután már csak a az Alexandra nagy júniusáról kellett olvasnom, hogy elszabaduljon a pokol. Nem is értem miért dőlök be nekik, hiszen ezeknek a könyveknek a nagyrésze kapható lesz ennyiért, vagy mégkevesebbért a hamarosan kezdődő nyári akciójuk alatt is. De azért csak rendeltem 7 könyvet – ha már féláron voltak...

• Roman Szencsin: A Jeltisev család
• E.L. Doctorov: A vak zongorista
• Umberto Eco: A rózsa neve
• Emma Donoghue: A szoba
• John Fowles: A lepkegyűjtő
• Margaret Atwood: Az özönvíz éve
• Reinaldo Arenas: Mielőtt leszáll az éj

A legtöbbet már korábban is meg akartam venni, de nem éreztem rá kellő motivációt. Olyan „jó lenne ha meg lenne” érzést éreztem irántuk, ami nálam annyi hogy kb. 2 év leforgása alatt max. hármat fogok belőlük elolvasni. A legjobban talán a Jeltisev család érdekel, mivel egy zord orosz településen játszódik. A lepkegyűjtőt pedig akkor akartam megvenni, amikor a színházi előadásunk 15 perc után abbamaradt, mert Berecki megsérült. Mivel csak 2 hónap múlva voltak újra helyek, azt gondoltam akkor, addig megveszem a könyvet és elolvasom. Aztán megláttam, hogy a borítóján ők vannak, és elment az egésztől a kedvem. Hogy lehet ennyire elrontani egy borítót? Csak mert annyian nézik a műsort? Semmi közük a könyvhöz. Úgyhogy annak ellenére, hogy Berecki nagyon jól játszott a könyvet eszembe nem volt megvenni a nagy fejével. Aztán most megláttam féláron, és ennyiért elhoztam. Habár valószínűleg csomagolópapír kerül majd rá. És az igazat  megvallva már annyira nem is érdekel mint februárban, amikor félbemaradt az előadás.

Hát a június így telt el, könyv-könyv hátán, és már előre félek a július 15.-ei Alexandra nyári akció kezdetétől :).

Zola: Germinal

Májusban úgy döntöttem, hogy ideje egy újabb Zola műnek nekilátnom, és az egyik leghíresebb művére esett a választásom, a Germinalra. A könyv, a Rougon Macquart sorozatban megjelenésileg a 13., ajánlott olvasási sorrendben pedig a 16. kötet.

A mű, a Macquart családi vonalon folytatódik, a Patkányfogóból jól ismert Gervaise középső fia – Étienne, munkakeresését és későbbi beilleszkedését mutatja be. Étienne, egy kis bányászfaluban próbál szerencsét, munkát keres, és mivel a szerencse valóban melléje szegődik, pont egy megüresedett helyre sikerül felvételt nyernie – bányamunkásnak. Már szinte az első napon barátságba kerül a Maheu bányászcsaláddal, akiknek 3 nemzedéke is egyszerre feketéllik a bányában. Étienne a munkáról a nagyapával beszél, majd az apa fogadja szinte fiának a szimpatikus munkást. Egyedül Cathrinnel, a lányával nem találja meg a megfelelő hangnemet, és nem indulnak döccenőmentesen a dolgaik. Ahogy Étienne egyre jobban érzi magát Montsou-ban, úgy érzi egyre jobban szívügyének a bányászok sorsát is. Beköltözik Maheu-ékhoz, és egyre jobban belemélyed a sztrájk gondolatába, majd nekilát magának az előkészítésének. Lassan meggyőzi az embereket és hamarosan kitör a nagy sztrájk, ami akkora méreteket ölt, hogy az emberek inkább éheznek, agresszívakká válnák, sőt gyilkolnak is, de elvből addig mégsem mennének vissza dolgozni, amíg a feltételeiket nem teljesítik. Ők csak jobb munkakörülményeket, és több pénzt akarnak a munkájukért, amit szinte már semmire sem becsülnek a munkaadóik.

A könyvet inkább 2 vonalon jellemezném. Az egyik a munkások élete, a bánya, és a kemény munka, ami a föld mélyén folyik. A másik pedig inkább egy családtörténet, amiben Maheu-ék kerülnek előtérbe és ismerhetjük meg rajtuk keresztül a falut, az ott élő munkásokat és szokásokat és a sztrájk súlyos következményeit.  A család története szívbemarkoló, a magas áldozataikkal, és a történések alakulásával, ahogyan mindent elveszítenek. Keményen kitartanak a munkabeszüntetés mellett, és inkább éheznek és szenvednek, csak hogy az elvüket ne adják fel. Sorra veszítjük el a család tagjait, és némelyiket bizony annyira sajnáltam, hogy már haragudtam Zolára, ahogyan érzéketlenül, sorra írja ki a szereplőket a könyvből. De még messze nem volt vége… Nagyon szívrendítő történet. Még a lovacskák sorsát is olyan élethűen írja le, hogy az embernek sírni támad kedve. Egyébként a könyvnek ezt a részét, ahol inkább a családról ír, jellemzi őket és a szomszédokat, inkább a Patkányfogóhoz hasonlítanám. Lehet azért is kedveltem jobban ezt a részt.

Nem hiába nevezik a Germinált a legjobb világirodalmi leírásnak, és nemhiába mondja Lanoux a Zola életében, hogy azt a leírást, amit Zola végrehajt a Germinálban, iskolákban kellene tanítani. Ami a mű keletkezésének körülményeit illeti megjegyezném, hogy Zola, amikor ezt a könyvet készült megírni, valóban ellátogatott egy bányába, és amikor csak a külsőségeket mutatták meg neki, ő kérte, hogy ő a „poklot” szeretné látni. Saját bőrén, saját tapasztalatán látta, mit is csinálnak, mit is éreznek a bányászok, akik 12 óra/nap, 2 hetes turnusokban 1 szabadnappal, vájják a földet.

A könyv sokkal több minden kifejez, mint amennyit én itt le tudok írni, és visszaadni. Zola a Germinálra kritikákat is kapott, és egy időben csak cenzúrázottan jelenhetett meg, túl élénk, néhol agresszív jelenetei miatt.  Szerencsére, ma már teljes valójában olvasható a mű, és a munkásosztály bibliájának nevezhető. Őszintén mondhatom, hogy magasan az irodalmi ranglétrán van a helye. Az enyémen biztos ott van.

Idézetek:

• Vágy gyötörte, hogy láthasson, és félelem, hogy látni fog.
• Fújd el a gyertyát, még véletlen meglátnám, amire gondolok.
• Az ösztön erősebb az észnél.
• A tudást mohón szomjazó tudatlanokra jellemző rendszertelenséggel vetette magát a tanulásba.
• …kibírja az egyhetes koplalást az az ember, aki tizenkét éves kora óta tanulja, hogyan kell elviselni tüzet is, vizet is, és lelkierejük most már a katona, a hivatására büszke ember rátartiságával párosult, hiszen naponta szembenéztek a halállal, és természetesnek tartották a bátor önfeláldozást.
• …rossz asszony szerencse a háznak.
• Ha az embernek kenyere van, azzal még nincs minden rendben. Melyik bomlott agyú találta ki azt, hogy az ember bldogsága e füldön a vagyon arányos elosztásában rejlik?
• Ám a bányakatasztrófáknak van egy íratlan törvénye: mindig fel kell tételezni, hogy életben vannak azok, akiket a bánya betemetett…
• A szén nagy távolságból is kristálytisztán vezeti a hangot.
• …s a föld alatti gályarabok gyötrelmes munkájára olyan roppant súllyal nehezedtek a sziklák, hogy csak aki tudta, mi folyik odalent, csak az hallhatta meg a fájdalmas sóhajt.

„What did you see that got us Cujo?” - rövidke Stephen King, reggeli kávé mellé

Amerikában a napokban jelent meg Stephen King új regénye End of watch címmel, ami a Mr. Mercedes-nek és a Finders Keepers-nek (nálunk Aki kapja, marja) a folytatása. Ennek mivoltjából hívta meg őt a CBS amerikai csatorna a reggeli showjába, ahol nemcsak az új könyvről beszélgettek, hanem régiekről is, ahogy politikáról és Donald Trumphoz való viszonyáról. Aztán ilyen egyszerű beszélgetésektől érzem mindig, mennyire jó lenne őt személyesen is ismerni – mondjuk ilyen szomszédi viszonyban – és reggelente amikor összefutnánk, miközben behozzuk az újságot, megtárgyalnánk a világ ügyeit. Meg a jó kis sztorijait J.

A videót ide kopizom, hallgassátok, miket mond Uncle Stevie J:

Bizonyára a könyv magyar fordítására sem kell majd sokat várnunk, habár most, hogy meghalt Szántó Judit, a King könyvek jelentős számának fordítója, nem tudom jelent-e ez majd valami változást a fordítások és kiadások ütemén. És amennyire sajnálom Szántó Judit halálát, annyira azt gondolom, hogy rá fér a King fordításokra egy kis friss, új hangulat.

Ray Bradbury: Fahrenheit 451

Ray Bradbury Fahrenheit 451-es története már régóta foglalkoztatott. Legutóbbi amerikai utamról magammal is hoztam, szép borítóval, olyan a külső fedele, mint egy régi gyufásskatulya, és a fogása is kicsit puhán érdes. Ha ez így érthető J.

Főszereplője Guy Montag, aki valamikor a disztopikus jövőben tűzoltóként keresi a kenyerét. Ezzel nem is lenne gond. A tűzoltók hasznos emberek. De ezek, ebben a funkcióban, nem egészen. A feladatuk, hogy olyan házakat keressenek, ahol könyveket tartanak, és ezeket felgyújtsák. Ebben a jövőben az olvasás és a könyvek szeretete bűn, és aki ezt megszegi súlyos következményeknek néz elébe. Mindeközben a mi tűzoltónk eltesz, megment néhány könyvet a munkája során. Az összegyűjtött könyveit elrejti, és ugyanakkor egyre jobban megutálja a szakmáját, és undort érez iránta. Lassanként, megszerette a könyveket, kicsit tovább tartott, hogy rájöjjön miben is rejlik a varázsuk. Ezután egyedül marad, hiszen nem oszthatta meg senkivel titkát. A felesége inkább követi a törvényt, és nagy bajba sodorja, amikor a bizalmába avatja. Innentől kezdve féltenie kell az életét, és menekülnie. Beáll egy város határban táborozó „bandába”, akik klasszikusokat tanulnak meg, hogy megvédjék és megtartsák a jövőnek.

Tartalomról ennyit, így is túl sok lett, nem szoktam ennyit írni. Kicsit többet vártam ettől a könyvtől. Amennyit annak előtte hallottam róla, abból nekem egy kicsit más szűrődött le. Félreértés elkerülése végett, természetesen jobb mint a legtöbb, de azért mégsem nevezném kedvencemnek. Valami hiányzott belőle. Montag maga sem tudta mit is akar kezdeni önmagával, a feleségét legszívesebben elrugdostam volna valamerre a tucat gondolkodásával. Na látjátok, az a nő, az megtestesíti a vele egykorú mostani emberek 90%-át. Csinálja amit mondanak neki, gondolja, amit más gondol, és azt szereti, ami éppen menő. Mert épp a 4 falas tévé volt az új divat, és nekik csak 3 falas tévéjük volt... Inkább nem részletezem, akinek nem ige ne vegye magára. Szóval Montag, a kiálló gondolkodásával, nem volt képes ráncba szedni a feleségét. Úgyhogy ezzel ő maga is egy vesztes. A másik „nemtudomhovatenni karakter” Faberé volt, akinél megmaradt kicsit a titokzatossága, nem tudtuk pontosan kicsoda ő, de tudtuk, hogy egyike a könyv szeretőknek. De ő is annyira bátortalan volt, hogy ki sem merte tenni a lábát a házból. Mintha Bradbury egy szerencsétlenek kötegét írta volna össze a könyvbe. Jujj, már megint nagyon negatívoskodok, elvenni meg senki kedvét nem szeretném. Sőt.

Az én könyv verziómnak a második fele, vélemények, magyarázatok, előzmények és fogadtatások történeteit tartalmazta. A végén „megszólal” maga Bradbury is, és elmeséli hányféle különböző verziója volt a címnek, vagy hogy miként írta meg a történetet. Valójában csak egy novellának indult.. Mondjuk az is. A cím kutatásnál felhívta  több egyetem tudomány karát  megérdeklődni, hogy milyen hőfokon ég a papír. Sehol sem tudtak neki választ adni. Végül a tűzoltóságnál kapta meg a válaszát –  a 451 fahrenheitot. És innen jött a cím. Általában a UCLA könyvtárát használta, ahol 10 centért, fél órára bérelhette az írógépet. A nevek kitalálásánál sem vitte túlzásba a kreativitást, Montagot egyszerűen egy papírgyártó cégről nevezte el, a Faber-t pedig – gondolom mondanom sem kell – egy ceruza márkáról. Szóval csak vette a körülötte levő tárgyakat J.

Összefoglalva  nem volt annyira rossz a könyv, fogjuk arra, hogy én tettem túl magasra a lécet. Kicsit hiányzott nekem bele egy kis történet, és hogy végülis lezárja annak a kevés szereplőnek a történetét, akiket felsorakoztat. Inkább rábízom mindenkire, hogy olvassa el, és döntse el, én örülök, hogy elolvastam, de nálam mindössze a közepes szintet üti meg.

Idézetek:

• There must be something in books, things we can’t imagine, to make a woman stay in a burning house; there must be something there. You don’t stay for nothing.
• …for the first time I realized that a man was behind each one of the books. A man had to think them up. A man had to take a long time to put them down on paper.
• Everyone must leave something behind when he dies, my grandfather said. A child or a book or a painting or a house or a wall built or a pair of shoes made. Or a garden planted. Something your hand touched some way so your soul has somewhere to go when you die, and when people look at that tree or that flower you planted, you’re there. It doesn’t matter what you do, he said, so long as you change something from the way it was before you touched it into something that’s like you after you take your hands away.

Nem vettem Barcelonában egy könyvet sem

Májusban nem vettem sok könyvet, inkább kaptam őket. Rögtön az elsőt a hónap elején, még egy névnapi tartozás volt, pár hónappal korábbról – úgy látszik a névnapi könyveimet mindig májusban kapom meg J. A könyv címe How to be a Parisian wherever you are. Az egész könyv inkább olyan mint egy magazin. Nincs cselekménye, nem regény, nem novelláskötete. Csak tippek és tervek, hogyan éljen az ember párizsiasan, mit csináljon, vagy mit nem.

A második könyvem, a néhány hónapja várt következő Zola mű, az Earth. Még talán tavaly év vége felé olvastam, hogy az Oxford Classics április közepén kiadja a következő Zola publikációt, azóta azt vártam J. Így kiadás után rögtön írtam a kiadónak, és megrendeltettem velük, így érkezett meg májusban.

A harmadik könyvet pedig kaptam, a Dachaui varrónő címmel. Ehhez túl sok hozzáfűzni valóm nincs is. Régebben láttam meg a könyvesboltban, és úgy gondoltam lehet elolvasnám. Így hosszabb várakozás után végül most májusban megkaptam. Ami kicsit elszomorított, hogy sajnos Barcelonából könyv nélkül tértem haza. Nem sikerült semmit találnom amit szerettem volna. Lehet kicsit több könyvesboltot kellett volna felkeresnem, na de ez már így alakult.

Donna Tartt: A titkos történet

Nem is tudom hogyan került le a polcról éppen ez a könyv, de március legvégén elkezdtem Donna Tartt Titkos történetét olvasni. Hát az valami hihetetlen, hogy milyen tempóval szippantott magába. Régen volt könyv, amit ennyire szerettem volna olvasni. Tudni kell róla, hogy majdnem A4-es nagyságú kiadás, kisbetűkkel íródott, van vagy 500 oldal, és még így is  - együltemben nem tudtam kevesebbet mint kb. 80 oldalt olvasni. Mivel hétköznap kevesebb időm jut olvasni, így kb. 2 hétvége alatt végeztem a könyvvel. Annyira jól van megírva, annyira közel áll hozzám a helyszíne, olyan  jó a témája, hogy lehetetlenség volt nem szeretni. A  könyvet, a főszereplő meséli el, egyes szám első személyben. Ő Richard, aki egy vermonti egyetemre kap felvételt, ahol mi sem kézenfekvőbb középiskolás múltja miatt – hogy görög órákat vesz fel, az egyetem rektorának negatív véleménye ellenére is. Nehézkesen, de felvételt nyer ebbe az 5 tagból álló elit csoportba, akikről akkoriban vajmi keveset tudott. A könyv egész első felén végigérezhető ez a titokzatosság, tudjuk, hogy valami nincs rendben ezzel a csoporttal, de gőzünk sincs mi lehet az. Ahogy az ősz télbe megy át, úgy válik Richard közelebbi barátjává a csoport tagjainak, de talán nem érez elég közelséget ahhoz, hogy segítséget kérjen tőlük a téli szünetre ránehezedő szállásgondjai miatt. Ekkor olvastam a kedvenc részemet a könyvben, amikor ott marad egyedül a vermonti rideg télben, egy padlásszobában aludva, aminek lyukas a plafonja. Végül egyik csoporttársa menti meg – addigra szinte már a fagyhaláltól – aki korábban hazatért európai útjáról. A tavasz betértével válnak igazi jó baráttá, és végül fény derül a titok nyitjára, arra a titokra, amit a csoport hosszú ideje rejteget és mi alig várjuk, hogy kiderüljön. Egy gyilkosságról van szó, aminek a leplezéséhez egy újabbat kell elkövetniük. Hogy mentség magukat. És erről már Richard is tud, és részese lesz. Azt hiszem innentől a könyv tartalmát már nem részletezném, a második fele a nyomozásról, a türelmetlenkedésről, gyanakvásról, és főleg arról szól, hogyan birkózik meg az 5 fiatal ennek a szörnyű bűnténynek a súlyával, amivel együtt kell élniük, és hogyan változik meg ezáltal az életük.

„Hát ha az ember azzal ébred, hogy kettőkor meggyilkol valakit, aligha gondol arra, mit ad a hullának vacsorára."

Aki ismeri a Koponyák című filmet, és aki látta az újabb Riot Club nevűt, azok felfedezhetnek némi hasonlóságot, ám én inkább mégsem hasonlítanám egyikhez sem. Inkább azt mondom, mindkettőből van benne egy kis ötlet, de maga A titkos történet sztorija teljesen egyedi a maga nemében. Igazat megvallva, nem is tudom olvastam-e hasonló könyvet, ami ilyen jól volt megírva és ami ennyire lekötött. Ezek után csak mégjobban kíváncsi vagyok az írónő Goldfinch nevű könyvére, ami állítólag még ennél is jobb – és ami azt hiszem régebben valahol olvastam – készül magyarul is.

Egyébként az írónő élete is majdnem ennyire misztikus, mint a könyve, és valószínű, hogy saját élményei alapján született meg A titkos történet, aminek a megírásához még egyetemi évei alatt látott neki. Donna Tartt is a vemonti egyetemre járt, és olvas görögül. Nem szeret a figyelem középpontjában lenni, nem néz tv-t, nem olvas újságot, nincs jelen internetes közösségi oldalakon. Csak az írással és az olvasással kapcsolódik ki, de ennek ellenére nem publikál új könyveket évről-évre.

Még egy kis megjegyzést kell tennem a Park kiadó kiadására. Telitalálat volt a könyvlapok. Nem az a nehéz hidrogénezett fehér lap, hanem az újrahasznosított, kicsit szürkébb, vékony lapocskák.  Én, személy szerint imádtam!

Idézetek:

• …a szerelem kegyetlen és borzalmas úr. Az ember elveszíti önmagát a másik kedvéért, de eközen a legszeszélyesebb isten rabszolgája és kiszolgáltatottja lesz.
•  …azt hiszem, jó, ha az ember néha változtat a hálóhelyén. Úgy gondolom, érdekesebbeket álmodik tőle.
• Az idők végeztével minden tett a semmibe süllyed.
• Nem jó olyan dolgoktól félni, amelyekről semmit sem tudnak.
• Mert túl sokat gondolkodtam, túlságosan az értelem világában éltem. Nehezen döntöttem.
• Bizonyos értelemben ő volt ennek a drámának a szerzője, és sokáig kellett várnia erre a pillanatra a kulisszák mögött, amikor a színpadra léphetett, és eljátszhatta a szerepet, amelyet önmagának írt.