Émile Zola életrajza - amikor túl kevés volt a "lap", hogy mindent leírjak

A Jó napot Zola úr című könyvet, egy véletlen keresgélés során találtam egy antikvár oldalon, és miután elolvastam a tartalmát, el is határoztam, hogy megrendelem. Nagyon jól tettem. Annak ellenére, hogy Zola életéről már vettem egy könyvet (még nem olvastam). Az sokkal vékonyabb, így feltételezem, más szemszögből közelíti meg az író életét. Ezt a könyvet Armand Lanoux írta, aki személyesen ismerte az írót, így néhány bejegyzés egyenesen az írótól származik, némelyekhez pedig hozzá van téve a lánya vagy fia véleménye.

Nagyon nehéz megfelelően összefoglalni a könyvet, mert számomra nagyon érdekes volt. Annyira jó olvasni bizonyos művek keletkezéseinek körülményeiről, hogy éppen mi váltotta ki az adott témát az íróból, vagy éppen mi miatt változott meg a stílusa. Teljesen másképp néz az ember az adott olvasmányra, utána. Mondjuk vigyázni kell, mert erősen spoiler veszélyes azoknak, akik esetleg nem olvasták ezt vagy azt a művet.

Zola édesapja korán meghal, és őt az anyja és nagyanyja neveli elég szegény körülmények között. Fiatalkorában, Aix-i éveit, Paul Alexis és Paul Cézanne társaságában tölti, a líceumban jobban rajzol, mint Cézanne. A három barát elválaszthatatlan, de Zola korán Párizsba költözik, hogy jobb körülmények között élhessenek. Ez nem úgy sül el, ahogyan tervezi, ugyanis Párizsban még nyomorúságosabban él, nagyon kevés pénzből. Végre mikor észreveszik tehetségét, és megengedik, hogy írjon a Hatchett-nek, akkor kezd élete jobbra fordulni (itt hiányoltam, hogy nem ment bele mély részletekbe a szegény hónapokról). Sajnos részletesen az életét nehéz lenne leírni, nemhiába a könyv majdnem 500 oldalas, így meg sem próbálom. Megismerkedhetünk az író visszafogott stílusával – aki, amikor a Nanát készült megírni, és valóban utcalányok után járt hiteles információkért – szégyellte magát és szemérmes volt. A feleségével – aki mindenben támogatta és kitartó társa volt – is hasonlóan viselkedett. Az igazi szerelmet már élete végén ismeri meg, Jeanne személyében, aki a szolgálójuk volt, és akitől teljesen megfiatalodik, lefogy és boldog lesz. Ebből a viszonyból születik a 2 gyereke, akikkel titkos második életét éli, ámbár egy idő után Mdm Zola is tudomást szerez a létezésükről, és később belenyugszik. Könyvei Jeanne-el való kapcsolata után nyugodtabbak, visszafogottabbak lesznek, Lanoux állítása szerint, felváltja az élete a szenvedélyt, és könyvei lapjai kevesebbet kapnak belőle.

A könyv megismertet bennünket nemcsak Zolával, de kis mértéken a többi kortárs francia írógárdával, Hugo-val, Flaubert-el, Balzac-kal, Maupassant-al. Érdekességként, „Zola annyit dolgozik csak, amennyit éppen muszáj. Nagy hirtelen összemarkolt tudásának értéke elképesztő. Flaubertnek ugyanez, 20 évébe került volna”. Leírja milyen gyakori vendég nála Maupassant, és hogy mennyire lesújtja a halála. Ugyanakkor néhány – számunkra ismeretlen név, az akkori fiatalság – kritizálja Zolát, majd később egyenként rádöbbennek nagyot tévedtek, és bocsánatot kértek tőle. Ugyanúgy jó barátságban áll az akkori kortárs festőkkel, akiket nagyrabecsül, és úgy véli nagy hírnévre szertevő művészekké válhatnak, ha jól használják.

A könyvben nagyon sok mindent megtudhatunk a Zola regények keletkezéséről. Például, hogy a Germinál írása előtt, ő tényleg elment egy bányába, és saját szemével akarta látni a munkások életét. Amikor a bányavezető a nyugis részekbe viszi, ő arra kéri, hogy a poklot mutassa meg. Lanoux megjegyzi, hogy ámbár a Germinal tartalmaz hibákat, de tanítani kellene az újságíróiskolákban, mint a tökéletes helyzetfelmérés iskolapéldáját.

Jegyzeteim a könyvhöz

A mű megírásakor kicsit aggódott, a festő barátai miatt (főleg Cézanne miatt), de amikor felolvasott neki egy részletet belőle, úgy érezte, a festő áldását adta rá. Megjelenése után viszont, egy hideg levélben köszönte meg, és barátságuk megszakadt. Erről a későbbi kapcsolatról keveset ír a könyv, azt hiszem, egyszer hozza még fel Cézanne nevét, de már nem említi a próbálkozásokat egyik fél részéről sem a későbbiekben.

Kiderül az is, még mekkora tervei voltak az életműve folytatására, és tervezte miket is kell még megírnia. Különösen kedvesnek találtam azt az információt, hogy mennyire szerette a kutyáját Pimpim-et, és hogy sajnálta, hogy a Rougon-Macquart sorozat családfáján nem szerepeltethette az állatokat is.

Élete utolsó éveiben belekeveredik a híres Deyfrus-ügybe (ennek a könyvnek köszönhetően végre megtudtam a részleteket is), amibe elsősorban igazságérzete késztette. Deyfrust kémkedéssel vádolják, de Zola védőírásokkal magyarázza ártatlanságát, megtántoríthatatlanul, még akkor is, amikor el kell szöknie Franciaországból, egyedül, családja nélkül, mert üldözik hozzáállása miatt. Évek után kiderül Deyfrus bűntelensége.

Halálának körülményeiről olyan információkat tudhatunk meg, amelyek nagyon fontosak, és amikről nem sokat tudtam ezidáig. Például, hogy a gyilkosság gyanúja máig tisztázatlan maradt.  Feleségét és őt éjszaka éri a szénmonoxid mérgezés, és annyit lehet tudni, hogy Zola utolsó lépéseivel ablakot akart nyitni. Felesége túléli a történteket, Zola viszont meghal. Nemhivatalos nyomozásokban kiderül, hogy a szomszédos ház kéménymunkálatait használták fel arra, hogy eltömítsék az író kéményét is, aminek a nyomait meg is találták a későbbiekben. Ámbár senki nem lett elítélve a történtekkel kapcsolatban, a tények ismeretében elég nehéz elhinni a baleset lehetségességét.

Nehéz ezt a könyvet hova sorolni, hiszen mindent magába foglal. Életrajzot, műelemzést, pszichológiát és jellemelemzést, véleményt és még talán minimális fikciót is. Hűen adja vissza Zola életét, nagyrészben a legapróbb részletekig, néhol pedig elég felületesen (például hiányoltam a Cézanne-al a barátsága sorsának befejezését, vagy a párizsi élete első éveinek nyomorúságainak részletezését). Ennek ellenére, inkább azt mondanám, hogy még túlontúl is részletes minden másban. Akit érdekel az író, annak mindenképpen ajánlom, nekem öröm volt olvasni. Annak is érdekes lehet, aki csak egy jó és érdekes életrajzot olvasna. Mivel én elfogult vagyok, így abba is hagyom a reklámozást, a könyvei önmagukért beszélnek úgy is, és nincs szükségük marketingre vagy ajánlásra. Aki pedig nem olvassa őket, az magát fossza meg az élménytől.

Idézetek (néhány Zolat idéz, néhány viszont az életrajzíró tollából származik):

• "A tél Párizsba jött nyaralni." (Émile Zola)
• „Szeresd a céda nőt, s ő meg fog vetni: vesd meg, s ő szeretni fog." (Émile Zola)
• „Az Úr szabad akarattal ajándékozott meg, de magának tartotta fönn a büntetés és a jutalmazás jogát..” (Émile Zola)
• „Az ember tanulja meg csodálni az is, amit nem szeret." (azt hiszem, Flaubert)
• „Minden költő, minden regényíró ismeri az irodalmi alkotásnak ezt a különös sajátosságát, amit közönséges nyelvre így fordíthatnánk le: amit az ember a szívével ír, az bekövetkezik. Zola túlérzékeny idegrendszerével kész médium."
• „Vigyázni kell, mit ír az ember. Sok regényíró és költő tudja, tapasztalatból, hogy amit elgondol, utóbb beteljesül. A műalkotás számos rejtélye közül ez az egyike a legnyugtalanítóbbaknak."

Zola - In secret (Therese Raquin)

Amikor végre Párizsba utaztam, úgy gondoltam mi sem lenne természetesebb, minthogy Zola-t olvassak az úton. Így is lett. Az In secret-re esett a választásom, amit inkább ismertem – és valószínüleg mások is – Therese Raquin néven. Az én könyvemet Amerikában vettem tavaly, és ez egy filmes borító, a filmes címével. Amikor megvettem, nem tudtam, hogy ez a Theres Raquin, nem támogatom a filmes borítókat, de hogy még a címet is megváltoztassák a film miatt… Nem nagyon értem. Azt hittem valami újat találtam, amiről korábban nem hallottam. De hát így lett, majd valamikor megveszem eredeti címmel is a könyvet.

Visszatérve a könyvre. Az utazás során, nem sokat olvastam belőle. Már itthon fejeztem be. Olvasás közben, kicsit úgy éreztem, mintha nem is Zola írta volna. Mármint nem azért, mert rossz volt, hanem mert túl egyszerűen volt megfogalmazva. Utána kell néznem egy másik angol fordításnak, mert remélem semmi nem maradt ki ebből. Azért már olvastam 1-2 Zolát angolul, és azok mindig nehezebben voltak írva. Persze fordítója válogatja...

A könyv főhőse Therese, akit, miután szülei meghalnak, nagynénje gondjaira bíznak, és együtt nevelkedik unokatestvérével, a mindig beteges Camille-lel, aki miatt visszafogottan kell viselkednie, nem futkoshat, vagy hangoskodhat. Az élete teljesen a nevelője irányítása alatt zajlik, és nem is történhet másként, minthogy a 2 unokatestvér házasságot kössön. Életük akkor változik meg, amikor visszaköltöznek Párizsba, és Therese megismerkedik Laurent-tel, akivel viszonyt kezd. Mivel nem tudják hogyan megoldani a légyottjaikat, kilátástalanságukban nem találnak más megoldást, mint megölni Camille-t. Életük onnantól kezdve válik csak igazi pokollá, egyikük sem tudja feldolgozni a bűntettet, amit elkövettek. Camille emléke folyamatosan közöttük van, és üldözi őket mindenféle formában. A könyv a lelkiismeretfurdalás mélységeibe kalauzolja az olvasót, abba az értelem-ölő és minden józanságot felemésztő zuhatagba, ami a teljes létezésüket befolyásolja. Ettől a folyamatos félelemtől, egymást kezdik el utálni és nehezen bírnak egymás társaságában megmaradni. Egyik a másikat hibáztatja a történtekért, és utálatot éreznek egymás iránt. A feszültség növekedésével, és az esetleges lelepleződés lehetőségével, ezek az érzések csak mégjobban elhatalmasodnak rajtuk, és más kiutat nem látván, egymást akarják eltenni láb alól, hogy nyugalmat nyerhessenek.

Therese Raquin, Zola egyik korai műve, és egyben első nagyobb sikere. Még a Rougon Macuart sorozat előtt íródott, és hozta meg számára az ismeretség első cseppjeit. A könyvből, színházi darab is készült, és mint korábban említettem, pár éve film is In secret címmel.

Nekem tetszett a könyv, kicsit más volt, mint az eddigi Zola-művek, amiket olvastam. Kicsit talán sok volt benne és ismétlődön a bűntudat, és mondhatni a könyv csak erre épült. Ettől eltekintve viszont érdekes kis olvasmány volt, akár kriminek is elmehetne, vagy családregénynek, ha csak az első részét olvassuk :).

In secret idézetek:

• People who are at their least breath, never die.
• Sometimes people die. Only it is dangerous for those who survive.
• Laziness, that brutish existence which had been his dream, proved his punishment. At moments, he ardently hoped for some occupation to draw him from his thoughts.
• They suffered most horribly, but had not the courage to cure themselves by placing a red-hot iron on the wound. 

"Az olvasás legyen az egyik szenvedélyetek" - Vámos Miklós könyvbemutatója

Csütörtök este az Alexandra Nyugati otthonában ismét Vámos Miklós könyvbemutatót tartottak. Szinte ez már rendszeres őszi program. Az aktuális újrakiadás ezúttal a Bárnovellák és fakciók címet viseli, és egy novelláskötetet köszönthetünk benne. Kellemes meglepetésként szolgáltak az üres székek (érts: nem volt tele, mint általában), és mit ne mondjak, Veiszer Alinda jelenléte sem hiányzott. Ezúttal Lévai Balázs beszélgetett vele.

Nekem ezek a Vámos Miklós előadások rendszeres programok, már szinte tudom, hogy egy-egy kérdésre mit fog felelni, de azért őt nem lehet megunni. Most azért a történetei nagyrészei számomra is ismeretlenek voltak. Mintahogy a korábbi köteteket is, ezt is az Európa kiadó adta ki újra, és annak ellenére, hogy nem szereti visszaolvasni magát, ilyenkor kénytelen, és ilyenkor bele-bele is változtat a szövegbe.  Ez számomra kicsit furcsa, mert az írott szövegbe, hibajavításon kívül nem kéne már javítani. Kijött nyomtatásban, most egy új nyomtatás ne tartalmazzon már más szavakat… De ez a személyes véleményem. Elárulta, hogy a jó novellák, erős első mondattal kezdődnek. Ő 3 szabály szerint írja a novelláit. 1. Először megírja az első mondatot és az utolsót. 2. Alkot egy olyan figurát, akire az emberek 10 év után is emlékeznek. 3. Kitalálja a karakter csillagjegyét, és aszerint írja a történetét, ahhoz igazítja, hogyan beszél, és milyen típusú ember.

A könyv 2 korszak novelláit tartalmazza. Az első, az a Lehetetlen című műsor készítése közben íródott, ugyanis ekkor nem volt ideje hosszabb terjedelmű írásokra. A Bárnovellák szó pedig arra utal, hogy mindegyik elbeszélés címe tartalmazza a „bár” szót. A könyv második felében az újabb novellái vannak, amik szerinte tempósabbak, lényegretörőek, és gyorsabban olvashatók.

A beszélgetés végén, még felhívja a figyelmet, hogy mennyire fontos, hogy az embereknek legyenek szenvedélyéi. És ha lehet, az egyik legyen az olvasás :) (aki még nem nézte el a villamosmegállóját egy könyv miatt, az nem tudja, miről beszél, állítólag – na ki ne felejtett el volna leszállni? ).

Próbáltam most röviden összefoglalni az elhangzottakat, sok mindent kihagytam, például, ahogy a kedvenc íróiról beszél. Ilyenkor mindig eszembe jut, mennyire szeretnék vele könyvekről beszélgetni. Beszélt nagyon tömören, de szerintem sokatmondóan a szüleiről, és ugyanúgy a leírásokról az írásban. Beszélt a bulvár és celebvilághoz való kapcsolatáról, ami röviden nulla :). Mesélt pár történetet, amikből megtudhattuk mi hozza ki a sodrából, és mikor hajlik ez akár tettlegességig.

Más nem is írnék az estéről, a műsor után természetesen megint dedikált. Aki eddig nem ismerte volna Vámost, annak ajánlom, hogy hallgasson meg egy műsorát, vagy menjen el egy ilyen beszélgetésre, mert megéri. Nem tudom megunni. Kevés kortárs írót olvasok, és követek figyelemmel – vagyis pontosabban ez a nullához konvergál – de Vámost kivétel, és nem bánnám, ha új TV műsora is lenne.

"Bittersweet October. The mellow, messy, leaf-kicking, perfect pause between the opposing miseries of summer and winter." (Carol Bishop Hipps)

Októberben – mivel szinte sosem voltam otthon – főleg angol nyelvű könyvekkel gazdagodtam. Mivel már szeptember végén/október elején kint voltam Prágában, nem tehettem meg, hogy ne vegyek valamilyen könyvet a repülőtéren. Igaz, ott általában híresebb és újabb könyvek vannak, amiket én csak kisebb mennyiségben preferálok, de néha az is kell. Így vettem meg Coelho-tól az Adultery-t (ezt már rég meg akartam, de eddig csak olyan nagyon nagy könyvformában láttam, óriási betűkkel és sorközökkel, most viszont már azt a tipikus kis verziót találtam meg). A második könyv kiválasztása már nem ment ilyen egyszerően, nagy dilemmában voltam, mivel 2, film-adaptációs könyv között őrlődtem. Végül a Dressmaker-re esett a választásom, így a Room-ot ott kellett hagynom, azzal, hogy majd akkor legközelebb megveszem. Miután még kolléganőmnek is ajánlottam egy megfelelő könyvet rájöttem, hogy legszívesebben azt is megvenném.

A következő hetet Párizsban töltöttem, vagyis inkább hoszzú hétvégét, ahonnét ismét 2 könyvvel gazdagabban tértem haza (erről pár napja külön írtam, úgyhogy akit bővebben érdekel, az keresse viszza, kérem :)). Természetesen mi mást vehettem volna, mint Zola-kat, a The dream-et és a The Flood-ot. Amikor már azt hittem, nem találok olyasmit, ami még nincs meg, találtam rá ezekre, így normál ártól drágább létük sem tartott vissza attól, hogy megvegyem őket.

Az utolsó könyvet megint Prágában vettem. És annak ellenére, hogy a Roomot akartam, végül ezt a Techbitch-et vettem meg. Ez volt az, amit megkedveltem, miután beajánlottam a kolléganőmnek, így nekem is kellett :). 

“A tél nyaralni jár Párizsba” (Émile Zola) – és én is

Valójában ezt az írást együtt szerettem volna posztolni azzal a könyvvel, amit Zola életéről olvastam, de miután átéltem rájöttem, hogy nem lenne jó ötlet, ugyanis egyikről is, másikról is, túl sok mondandóm akad. Így most ez a bejegyzés a Párizsi irodalmi élményeimet fogja összefoglalni, aminek jelentős része így is Zolát fogja érinteni, hiszen szándékosan igyekeztem bejárni a fontos helyeket.

Úgy elsőre nem is tudom, mit mondhatnék Párizsról – mindent. Az irodalom szerelmeseinek egy paradicsom. A Szajna parti könyvárusokkal, ahol a világirodalom klasszikusai minden számban megtalálhatók, a kis könyvárusokig, a híres írók házain át a történelmi kávéházak sokaságáig.  Nem is tudom, hol kezdjem, de akkor talán időrendi sorrendben.

Az látogatásom első helye Zola Rue de Bruxelles-i lakása volt, ahol hosszabb-rövidebb ideig élt, és végül itt is halt meg. Az, hogy ezt sikerült először meglátogatnom, kicsit a sors kezének is mondható.  Ugyanis amikor lefoglaltam a szállodát, még nem néztem meg pontos címeket, hogy hová is akarok elmenni. Később, amikor elkészült a listám, látom, hogy a hotelünk kábé a hely szomszédságában van, valami 5 percre laktunk ettől a bizonyos lakástól. Nem tudom, hogy csináltam :). Egyébként az egész környék a Montmarte része, ahol olyan híresebb helyek vannak sétatávolságban, mint a Sacre Coure vagy a Moulin Rouge. Mondjuk a kettő témája tűz és víz, de hát ilyenek ezek a franciák. Művészet-művészet. De nem a párizsi híres helyekről akarok beszélni, hanem folytatom tovább az irodalmi túrámat.

A következő állomás már másnap volt a Shakespare and Co. könyvesbolt, ami már a város egyik turistalátványosságává nőtte ki magát és persze mindenkinek látni kell. Az igazat megvallva, kicsit túlértékeltnek vélem, persze, megvan benne szerintem minden klasszikus, szebbnél-szebb kiadásban, de azon felül inkább már csak marketing, mert olyan híres. A könyvek pedig annyira túl vannak árazva, hogy nekem kedvem sem volt nézelődni és vásárolni. A hely tele volt, és mivel elég kis helyre próbálnak beömleszteni nagyon sok könyvet, a járkálás kicsit nehézkes. Eléggé csalódott kezdtem lenni, miután megfogtam 1-2 könyvet és láttam az árukat. Mondhatom, hogy mindegyik 4-5-6 euróval több volt, mint a normál ára. Már szomorúan indultam is volna ki, mivel mégcsak Zola köteteket sem találtam, amikor kifelé menet a kasszánál megláttam őket (megint véletlenül). Nem is gondoltam, hogy tudnak még olyan példánnyal szolgálni angolul, ami nekem nincs meg, de megleptek, és igen. Sikerült 2 könyvet is találnom. Az Álmot – ez a Rougon-Macquart sorozat egyik része, és a The Flood-ot – ami mint később kiderült, a „Mesék Ninonnak” (Zola egyik korai munkája) egy része. Miután megkaptam beléjük a pecsétjeimet is, egész boldogan jöttem ki a boltocskából, annak ellenére, hogy a 2 könyvért és egy táskáért 33 eurót fizettem. Az utunkat a Szajna parton folytattuk, ahol könyvárusok százai kínálják portékáikat, szebbnél szebb kiadásban. Néhol nem tudtam eldönteni, hogy újak-e vagy használtak… Vagy csoportosan adják ki ezeket „ritkaság” néven. De mindegy is, itt már nagyon fájt a szívem, hogy nem tudok franciául, és nem tudom megvenni ezeket a kincseket. És itt nem csak Zolára gondolok, akinek a Rougon-Macquart sorozatát arany kötésű-enciklopédia szerű könyvben láttam (mondjuk csak 6 művet tartalmazott a 20-ből), hanem a világirodalom minden jeles képviselőire. És ezek a könyvek tényleg már 3 euró körül elérhetők voltak (persze nem az aranyozott lapúak :)). Még korábban egy könyvesboltban megláttam ezt a verziót (szinte minden világklasszis műveivel), olyan műanyag borító fedte őket – amit nálunk is a drága holmikra raknak a boltokban, hogy a kasszánál külön le kelljen róla venni – de több mint 50 euró volt az ára. Amikor Szajna parti árusoknál megláttam ezeket, és olyan 25-30 euró körül, azt mondtam ennyiért már megveszem, még ha nem is értem, mert olyan szép. De sajna mire Zolára az egyiknél rátaláltam, az még mindig 37 euró volt, így azt még mindig túlzásnak tartottam… Majd legközelebb!

A harmadik napunk legfontosabb állomása a Pantheon volt, amit alig bírtam kivárni. Annak ellenére, hogy már 3. napja voltunk Párizsban és még az Eiffel tornyot sem láttam, valahogy mégse azt vártam a legjobban. A többi „turista-csalogató” helyhez képest, itt elég rövid sor volt – gondolom, az embereket nem érdeklik a kripták. És normál esetben lehet engem sem érdekelt volna, de mivel itt nyugszik Émile Zolán kívül, Hugo és Dumas is például, nekem egyik legfontosabb megállóm volt. És valahogy itt is teljesen ismeretlenül, rögtön elsőre Zola kriptájához kanyarodtam be… A kriptája együtt volt a már említett Victor Hugo-jéval, és Alexandre Dumas-jéval, és csak kívülről volt elérhető, be nem lehetett teljesen lépni. Ami érdekes, mert például Marie és Pierre Curie kriptájába teljesen be lehetett lépni. Nem tudom mi szerint nyitják meg. Minden héten másét? A Pantheón ajándékboltjában még bevásároltam cuccokat, ceruzát, könyvjelzőt… aztán távoztunk. Negyedik napra már nem maradt más látványosság, amit beterveztünk volna, pedig még túl sok mindent nem látogattam meg. Ahhoz valószínűleg egyedül kellesz mennem Párizsba, mert minden híres temetőt azért mégsem járhatok végig egyszerre :). 

Még így a végén megjegyzem a Les Deux Magots nevű kávázót, ahol annakidején Picasso, Hemingway vagy Camus vitatta meg a világ eseményeit. Természetesen itt is megittunk egy kávét, de ez nem volt nagy szám. Az érzést, bármelyik párizsi kávéház elhozza.

Ezután a 4 nap után Párizsban – meg kell mondanom – Budapest nagyon üresnek érződik… Nagyon jól éreztem magam, hihetetlen kulturális és gasztronómiai energiabombát adott, amiből nehéz visszarázódni a hétköznapokba. Annak ellenére, hogy a napi 23 kilométeres sétáinkkal vasárnapra már a talpam szétszakadt a nyomi cipőmben, minden más teljesen a helyén volt. Reggel a csípős hideg, délelőtt 11-től pedig a szó szerinti verőfényes napsütés, hogy nem tudtuk hová rakni a kabátunkat, és a hosszú-ujjú is túl meleg volt… A créme brulée és az a francia csokis briósság… Ja, és igen, csigát is ettem… Egy péntek-hétfő alatt persze nem váltam „olyan francia picsává” ahogy Phoebe barátom mondaná, de lehet hogy, könnyen megtudnám szokni a párizsi életet :).

Irodalmi Nobel díj előtt 2015

Az idei év Nobel díj kiosztására csütörtökön kerül sor Stockholmban, helyi idő szerint délután 1 órakor. Mint minden évben, most is 600-700 irodalmi egyén vagy szervezet adja le a voksát, a szerintük legkiemelkedőbb szerzőre, és a 200-ra szűkített jelöltekből a Nobel bizottság választja ki a befutókat. Nyáron a lista mér csak 5 egyénből állt.

Mint minden évben most is elmondják, hogy nagyon nehéz a választás, mert túl sok remek szerző van, és a világ túl nagy. Arról nem is beszélve, hogy évente újak és újak kerülnek elő. A Svéd Akadémia titkára szerint, még egybehangzó döntés sosem volt, és ha úgy alakulna, az nagyon furcsa lenne.

Legnagyobb esélyeseknek a fehérorosz Svetlana Alexievich (Voices from Chernobyl – monjuk így érthető) számítják, együtt, a már veteránnak számító Murakami-val, és a szintén visszatérő kenyai Ngugi wa Thiong’o. Az amerikai közül Philip Roth és Joyce Carol Oates lehet esélyes, ahogy az ír John Benville is. A fogadóirodák bejelentettek 2 „fekete pétert” is, mivel a szerintük növekvő esélyei lehetnek akár a magyar Krasznahorkai Lászlónak, vagy a koreai Ko Un-nak.

Magyar képviselettel, szerintem mindenki jobban várja az eredményeket, habár személyesen úgy gondolom, nem fog újra magyar nyerni. Annak ellenére, hogy köztudott, hogy az Akadémia inkább a kisebb országok, vagy inkább a nem „english-speaking” szerzőket részesít előnyben, úgy gondolom, nagy a paletta ahhoz, hogy másik ország is helyet kapjon. Sőt, helyet is kellene. Talán ezért is van az, hogy az amerikaiak nem nagyon törődnek az irodalmi Nobel díjjal. Mert számukra lezárulnak az angolul beszerezhető könyvekkel az olvasmányuk, és mivel nem angolul írott könyvek minimális százaléka kerül lefordításra, ezért nem is nagyon törődnek velük. Emlékszem, amikor pár éve Alice Munro nyert, minden külföldi oldal és szociális oldal tele volt vele. Persze, mert Kanadában angolul ír. Aztán jött Patrick Modiano, akiről kuss volt, mert persze hogy nem ismerték. Azt hiszem aztán kezdték fordítani a könyvei nagyrészét angolra.

Na, kicsit hosszúra sikeredett. Minden éven várom, kit hoznak ki győztesnek, mivel általában valami új-új névre lehet akadni, akiről esetleg keveset vagy még annyit sem tudunk. Én örülnék, ha a fehérorosz nyerne, mivel – ha jól tudom – magyarul még nem jelent meg a Chernobyl-os könyve, és azt szívesen elolvasnám. Ha nyerne, tuti kiadná valamelyik kiadó :). BTW, az Európa kiadónak előkészületben van Joyce Carol Oates könyve, lehet ő már tud valamit? ;-)

Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője

Mikszáth, Szent Péter esernyőjét a Kossuth kiadó jóvoltából vettem meg, amikor tavaly kiadták az új sorozatukat, és ezzel kezdtek féláron. Már régen sort szerettem volna keríteni rá, és ezt most meg is tettem, amikor egy vékonyabb, könnyű kötésű könyvet kerestem. Ez minden célnak megfelelt.

Nem is tudom mit vártam tőle, nagyon halvány emlékeim voltak róla iskolából, tudtam, hogy a lényeg egy esernyőnyél, ami a nagy vagyont rejtegeti. De a körülményekről semmit nem tudtam.  A történet 2 szálon fut a múltban, ahol megismerhetjük, hogyan kerül a rongyos esernyő egy árva kislányka fölé az esőben, a másik szálban pedig azt, hogyan vigyáz a vagyonára Gregorics Pál, aki a törvénytelen fiának szánja az esernyőnyél örökségét.

Az első szálban, az esernyőnek a falubeliek, és a környékbeliek varázslatos tulajdonságokat tulajdonítanak – állításuk szerint, egyenesen Szent Péter rakhatta a papuk árva kishúga feje fölé – és még a messzeségből is eljárna a kis Felvidéki Glogovára a hívő emberek, csak az esernyő miatt. A másodikban, megismerhetjük Gregorics Pál életét, hogyan rekesztik ki testvérei, ő pedig szerencsén és ravaszon vagyonra tesz szert, amit később fiának tartogat, akit hivatalosan nem vállal fel, mert félti az életét. Inkább elküldi a kis Gyurit Kolozsvárra tanulni, ahol azért gyakran meglátogatja. Halála után, a vagyonnak nyoma veszik, a testvérek hiába keresik, nem találják. A halott még a túlvilágról is bosszúságot okoz nekik, amikor félrevezeti őket egy szöggel teli üsttel.

A harmadik része a könyvnek a két fiatal története. Gyuri ügyvédet érdekelni kezdi, hol lehet az apja vagyona, és elindul az esernyő keresésére. A szálak egészen Glogováig vezetnek, ahol útközben véletlenül megismerkedik Veronkával, aki meg is tetszik neki. Amikor megtudja, hogy övé az esernyő, nem is gondolkodik, eldönti feleségül veszi, így meglesz az esernyő  is meg a lányka is. A dolgok végül nem úgy alakulnak, ahogy tervezi, de azért nem bánkódik miatta. A végét nem lövöm le, így is sokat írtam a tartalmáról, pedig nem szoktam.

Meg kell mondanom, nagyon kellemesen csalódtam a könyvben, izgalmas volt szinte a végéig, alig vártam, hogy megtudjam mi történik a továbbiakban. Nem olvastam ezelőtt semmit Mikszáth-tól, de ezek után lehet bepróbálkozok valami mással is. Mindenkinek ajánlom, kicsit sem unalmas, és akár egy ültömben el lehet olvasni :).

A szokásos idézetek:

• A rozsdás acélpengén nem hagy már a lehelet semmi foltot.
• „…a köhögést és a szegénységet nem lehet eltitkolni."
• Csúnya asszonytól ne kérjen az ember csókot és szegénytől kölcsönt, mert mindjárt eldicsekszik vele.
• „Minden nagy dolgodat gondold meg éjjel is, habár már nappal határoztál felőle. … A éj szebbnek mutatja kedvesed alakját, mint aminő, ellenségedet erősebbnek, bajodat nagyobbnak, örömödet kisebbnek. Nem szép eljárás tőle, de hát az éj szuverén, nem tartozik felelősséggel senkinek.  … ne mellőzd az éjt, mikor a kivezető utat keresed."

"Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol, barátaim a fák s a farkasok."

Szeptemberben már nem vettem részt az Alexandra leárazásán, már nem volt semmi olyan könyv, ami felkeltette volna az érdeklődésem. Meg amennyire az Alexandra nyári akcióját ismerem, a könyvek, amik mér egyszer bekerültek az akcióba, jövőre ugyanott folytatják, addig amíg marad belőlük.

Alexandra akció ide-oda, ettől függetlenül mégis vettem 3 könyvet szeptemberben. Az elsőt, teljesen véletlenül egy újságárusnál (pontosan nem emlékszek az árára, de az biztos, hogy 1000 Ft alatt volt), Az árvízi csónakos címmel, ami a tartalmát elolvasva kis aktualitást is mutat a szeptember hónap történéseivel, csak pepitában. A második könyvet már tudatosabban kerestem/találtam, Flaubert Érzelmek iskoláját. Már régen meg akartam venni, aztán amikor múlt hónapban vettem 2 akciós Fehér holló könyvet, és rájöttem ez is ki van adva abban a kiadásban, rákerestem, és gyorsan megrendeltem, amíg még elérhető volt. A harmadik könyv megintcsak véletlen volt (ugyanis most nem tudtam, hogy a Kossuth kiadó mit tervez), egy élelmiszerboltban találtam Jack London A beszélő kutya című művére, és mivel már a borítója megvett, és bevezető áron volt, ezért még hónap végén az is hozzám került.

Szabó Lőrincz idézettel nyitottam a szeptember hónapi beszámolót, és most egy Máraival zárom, ami jól kifejezi az érzéseimet. Szeretem ezt az időszakot.

Éjjel, amíg aludtam, történt valami: vége a nyárnak. Felébredek, hallgatom a szelet, nézem a sötétbarna lombot az ablak előtt, s nem érzek semmiféle őszi bánatot. Örülök, hogy vége a nyárnak. Örülök, hogy nem hozott semmit. Örülök, hogy nem tántorodtam meg a boldogtalanságba vetett hitemben. Örülök, hogy nincsenek többé illúzióim a megoldásról. Tessék, ősz, rajta! - gondolom. Rakd ki kellékeidet, ereszd le avas zsinórpadlásodról avítt színfalaidat, hullass lombot, nyögesd szeleidet, átkozz és temess! Üdvözöllek, tél és pusztulás hírnöke. Nem védekezem. Beleegyezem. Várlak.

Balzac: Goriot apó

Goriot apó az első könyvem Balzactól, aki szintén könyvsorozatot írt – Emberi színjáték néven (La Comédie Humaine), és akinek ez a gyűjteménye ihlette Zolát is a Rougon-Macquart sorozat megírásához. Balzac összeállítása hosszabb-rövidebb elbeszélésekből, regényekből áll, összesen 95 darabból. Halála miatt a széria befejezetlen maradt, tervei befejezetlenek maradtak.

Goriot apó története egy fogadóban/penzióban játszódik, ahol a volt tésztagyáros öreg napjait tengeti, más lakókkal együtt. Az öreg, aki valaha jómódban élt, elvesztette vagyonát, vagyis inkább szétosztotta lányai közt, akiket bálványoz. Azok, miután férjhez mentek nem tartották a kapcsolatot az öreggel, akinek ez bár rosszul esett, de mindig megvédte őket. Miután házasságuk rossz fordulatokat vesz, segítséget ismét apjuktól várnának, de az, aki már feláldozott mindent, igazán nem tud mit adni már a kapzsi lányoknak. Goriot egyetlen támasza, az egyik lánya szeretője Rastignac, aki vele együtt él a fogadóban, és aki fiaként szereti az öreget, sajnos azt kell mondanom sokkal jobban, mint a saját lányai. Amikor megbetegszik, és a halálán van, és amikor egyetlen kívánsága, hogy a lányait lássa, egyik sem jön el. Egyedül Rastignac virraszt mellette, hívja az orvost, fizeti a költségeket és később intézi a temetést.

Ez a könyv a hálátlanság és önfeláldozás szinte idegesítő példája. Rettenetesen kihoztak a szereplők a sodromból. Goriot a nyálas jóságával, szeretetével, naivitásával, a lányai pedig a nemtörődömségükkel, az önzőségükkel és hiúságukkal. Egyedüli „normális” emberi erényeket Rastignac képviselt, aki pont úgy viselkedett Goriothoz, ahogyan a lányainak kellett volna. Gondoskodott róla, sajnálta, és a lányait győzködte a helyes cselekedetekről.

A könyv elég lassú volt, nem volt túl sok sztori benne, eleinte nem is értettem, hogyan kerül Goriot a képbe, ugyanis jó néhány oldalon keresztül csak 1x-2x említették meg. Annyira nem is volt érdekes, de azért olvastam már unalmasabb könyveket is. Szerintem később még bepróbálok egy másik Balzac-ot, néztem, elérhető néhány más műve is.

És az idézetek, mert azért ebben is akadtak bőven:

• Úgy látszik, az emberi természetben gyökerezik, hogy mindent elszenvedtetünk azzal, aki kész mindent elszenvedni igazi alázatosságból, gyengeségből vagy közönyből. Avagy nem szeretjük-e mindnyájan kipróbálni erőnket valakinek vagy valaminek kárára?
• Nem hiába mondják, hogy nincs szebb a vitorlázó hajónál, a vágtató paripánál, a táncoló nőnél.
• Kérdezze meg a nőket, hogy nem a becsvágyó férfiakhoz vonzódnak-e leginkább. A becsvágyók válla erősebb, vérük dúsabb vastartalmú, szívük forróbb, mint más férfiaké.
• Vége hossza nem lenne, ha fel akarnánk tárni, miféle üzelmek folynak szeretőkért, cifra rongyokért, gyermekekért, háztartásért vagy hiúságért, de higgye el, legtöbbször nem az erény útján. Ezért van, hogy a becsületes ember a közös ellenség.
• …ölni kell, hogy meg nem öljék, csalnia kell, hogy meg ne csalják, ahol a sorompónál le kell tennie a lelkiismeretét, érző szívét, maszkot öltenie, irgalmat nem ismerve játszania embersorsokkal… hogy elnyerje a győztes babérkoszorúját.
• Az aranybilincsek a legsúlyosabbak.
• A nők természetében rejlik, hogy lehetségesnek tartják a lehetetlent, és a tényeket sejtelmekkel nyomják el.
• A szerelem vallás; kultusza alighanem többe kerül, minden más vallásnál; gyorsan elillan, ás akár a vásott gyerek, pusztítással jelzi útját.
• Hogy is férnének össze a nagy érzések a hitvány, kicsinyes, felületes társadalommal.

J.M.Coetzee: Disgrace

A Disgrace ez első könyvem volt, amit Coetzee-től olvastam.  Már a tavalyi könyvfesztiválon megakadt rajta a szemem (persze, a borítóján egy kutya van, rögtön megfogom az ilyen könyveket :)), és miután a hátulján elolvasott tartalom is érdekesnek bizonyult, már akkor meg akartam venni. Aztán amikor ezen az éven, szerintem ugyanannál a standnál újra megláttam, már nem gondolkoztam kétszer és meg is vettem.

Coetzee Nobel díjas, dél-afrikai író, aki ebben a könyvében megmarad a környezetben, és annak ellenére, hogy a könyv tartalma elég szomorú, sajnos ez az igazság a Dél-Afrikai Köztársasággal kapcsolatban.

A könyv főszereplője David Laurie, a Cape Town-i egyetemi tanár, aki, miután rövid kapcsolatba bonyolódik egy diákjával, kirúgják, és nem is próbálva védekezni, elutazik a lányához, aki egy farmot vezet a semmi közepén. Eleinte nehezen tud azonosulni az ott élő emberekkel, ahogy a lányával sem. Nem egy tipikus jó kapcsolat az övék, elég száraz és rideg.  A lánya ennek ellenére szívesen fogadja, és David is előbb-utóbb elkezd beilleszkedni a környezetbe, zöldséget árul a piacon, vagy segít a kutyák ellátásában (ami sajnos gyakran csak elaltatás).  Miután őt és lányát a farmon megtámadják, ahol a lánya szerzi a nagyobb sérüléseket, kapcsolatuk egyre rosszabbá válik. David nem tudja megérteni lánya álláspontját, miszerint elhallgatja a vele történteket a rendőrség elől. És a későbbi cselekedetei és véleményei is teljesen értelmetlennek tűnnek, még az olvasónak is.

Ami a könyv olvasása közben tudatosult bennem, hogy ez valóban reális történés lehet a Dél-Afrikai Köztársaságban, a bűnözés, a rendőrség cselekvésképtelensége, a megérdemelt büntetések teljes hiánya. Nem is csoda, hogy az emberek fegyverrel járnak még az utcán is, és maguk próbálnak igazságot szolgáltatni.

A könyv érdekesnek mondható, mondjuk, vannak részek, amik nekem elé lezáratlanul maradtak, ahogy a befejezés is. Mintha még egy fejezet kellett volna a teljes befejezéshez. De hát ezt kaptuk, bizonyára jó okból. Nem volt unalmas, inkább csak hiányos. De lehet csak nem figyeltem eléggé :).

És az idézetek:

• Because a woman’s beauty does not belong to her alone.
• When all else fails, philosophize.
• The more things change the more they remain the same. History repeating itself, though in a modest vein. Perhaps history has learned a lesson.
• They do us the honour of treating us like gods, and we respond by treating them like things.
• So time does indeed heal all. …or if not healing then forgetting, growing scar tissue around the memory of that day, sheathing it, sealing it off.