Március - árnyékban tél, napocskán nyár

Hipp-hopp a március is eltelt. Volt hosszúhétvége, és húsvét, volt Helikonos könyvosztás, volt jó idő. Én mégis csak arra emlékszem belőle, hogy sokat dolgoztam(ok) és fáradt voltam((vagyok). Alig maradt időm olvasni, és írni, ami a blogon is meglátszik. Aztán még amit éppen olvasok az sem tetszik nagyon, így nagy kedvem lenne abbahagyni. Úgy érzem, amilyen kevés időm van, nem kéne még azt a kicsit is olyan könyv olvasására pazarolnom, ami nem az én stílusom. Már tényleg abbahagyom ezt az „adjunk esélyt a kortárs, új, modern irodalomnak”. Ad a fene többet. Az elmúlt néhány hónapban már másodjára sikerül szenvednem az éppen aktuális könyvvel. Maradok én azoknál a könyveknél, amiket el akarok olvasni, nem csak random amit találok repülőtereken és – ne jöjjek már el könyv nélkül típust. Félretenni nem fogom, már valahogy kibírom, úgyis csak buszos olvasmány.

A hónapom végül 3 új könyvvel végződött, mondhatni mindegyik irodalmi irodalom J. Az egyik bookdepository akciós polcáról, amit még február végén rendeltem, Salman Rushdie Joseph Anton című. Felkeltette az érdeklődésemet, amikor a főszereplő bujkálásra kényszerül, a 2 kedvenc írója nevéből választ magának új nevet – Joseph Anton. A másik a Libri di luca, amit már kb. 1 éve kinéztem amikor akciós volt, de mire észbe kaptam volna, hogy meg kéne venni, már nem volt akciós. Most újra. Így lecsaptam rá.  A harmadik pedig egy séta során – amikor is útbaejtettük az egyik angol könyvesboltot, akadtam egy Paul Austerre, ami eddig még nem volt meg. És talán ennek örülök a legjobban.

Kerekes Károly: A kereszt

Keresztet a földön minden ember kap:

az egyik kisebbet, a másik nagyobbat.

Szülessen kunyhóba, avagy palotába,

El van készítve az ő keresztfája.

Az a csoda azután, hogy senki sem látja,

milyen nagy a másik ember keresztfája.

Van, aki könnyen hordja, még nevetni is tud,

míg a másik zokog, és a földre rogy.

Van, aki büszkén viszi, hisz senki se látja,

Hogy vérzik a válla és sebes a háta.

Van, aki alázattal és lehajtott fővel

viszi a keresztjét – krisztusi erővel.

Van, aki morogva, zúgolódva viszi,

minden sarkon megáll, ha lehet – leteszi.

Van, aki dicsekszik, örül, ha megszánják,

hazug könnyek sokszor áztatják orcáját.

Van, aki keresztjét más vállára rakja,

abban a hiszemben, hogy vissza nem kapja.

Van, aki félrenéz, hol jobbra, hol balra,

segít embertársán, ő segít, te balga.

Én a keresztemet fiatalon kaptam,

elfogadni, hej, sehogy sem akartam.

Sírtam, lázadoztam, még össze is törtem,

oh, csodák csodája! Összenőtt előttem.

Azután felvettem gyenge vállaimra,

tudtam, hogy elkísér hűen a síromba.

Tövises utakon elgyengült a lábam,

vittem a keresztem, meggörbült a hátam.

Elestem, felkeltem, így ment éveken át,

vittem és cipeltem a nehéz keresztfát.

Elmentem messzire, idegen országba,

oda is elkísért a keresztem fája.

Akiket szerettem, azok egytől-egyig

kigúnyolnak, lettek ellenségim.

Tövis koszorúmat a fejemre nyomják,

könnyeim patakját szélesebbre ássák.

Mivel keresztemet nehéznek tartottam,

azért még hozzá egy fakeresztet kaptam.

Oda van az téve gyermekem sírjára,

egyből kettő lett a keresztem fája.

Már megöregedtem, hajam fehér lett,

de az én keresztem súlya nem lett könnyebb.

Naponta növekszik a keresztem súlya,

vagy én lettem gyengébb, s a vállam nem bírja.

Ó, sokszor de nagyon szeretném letenni,

Azt hiszem tovább már nem is lehet vinni,

Vérzik a szívem, lelkem roskad össze,

De az én keresztem hű hozzám örökre.

Cirenei Simon, ki vinni segíted,

A jó Isten áldjon meg érte Tégedet.

Amikor meghalok, eltemetnek engem,

letűzik síromra nagy, nehéz keresztem.

Bocsásd meg Jézusom, hogy zúgolódva vittem,

És most visszaadom Neked a keresztem.

Csak azt az egyet kérem Tőled, én Istenem,

Lelkemet vedd hozzád, magadhoz az égbe!

Strand könyvesbolt NYC - nosztalgia

Egy interjúba bukkantam a Strand könyvesboltról, vagyis inkább az ott dolgozóról, élményeikről, kedvenc történetükről, véleményükről, és a könyvekhez vagy az olvasáshoz való viszonyukról. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy voltam már a Strand-ben, és bizony a következő amerikai utamat is NYC érintésével szeretném véghezvinni, csak hogy visszamehessek. És igen, azért mert annyira jó.

Amit tudni kell róla, az hogy NYC-ben található, 18 mérföldnyi könyveiről híres. Megtalálhatók a legújabb darabok, használt kincsek, vagy régi ritkaságok. Könyveken kívül a legkülönbözőbb könyves- és olvasással kapcsolatos dolgokat árusítják, valamint kint fel van állítva egy polc, ahol filléres könyvek közül válogathatnak az arra igyekvők. 1920-ban, egy akkor 25 éves vállalkozó kedvű, és könyveket szerető fiatalembernek, Ben Bass-nak köszönhetjük a megalakulását. Mindössze 300 saját, és 300 kölcsönkért dollárból indította az üzletet. Akkoriban, ez a része a városnak a „könyv sornak” volt becézve, a 48 különböző könyvárusával.

A hely lassan már kezdi kinőni magát, a könyves polcok hadai egymás mellett sorakoznak, roskadoznak és valóban ritka, hogy valamit ne találjon meg az ember. A jó pedig az, hogy minden könyv olcsóbb benne, mint alapjáraton a könyvek ára. Annakidején a Borders-ben tudtam úgy vásárolni, hogy olcsóbban, mint ami rá volt írva, azóta pedig itt. A hely rendszeresen tart könyves rendezvényeket és más programokat. Az akcióikról pedig inkább nem is beszélek. Amikor én ott voltam, 50 dollár feletti vásárláshoz egy Strand-es vászontáska volt az ajándék. És vajon ki volt az, aki 2 este is még visszament könyvek után szimatolni? J

A nyilatkozatokba most annyira nem akarok belemenni, mindenki elolvashatja, az eladók válaszát, azokra a kérdésekre, hogy mit változtatnának meg a boltban (valaki például egy olyan részt tenne a boltba ahol a kutyusunkkal együtt tudunk olvasni – big like!), vagy melyik a kedvenc részlegük. A kedvenc kérdésemre a válaszokat azért mégis leírom pár mondatban. A kedvenc furcsa, állandó vásárlójukról kérdezték őket. Ami, NYC lévén nem nagy csoda, de van az az állandó vásárlójuk, aki mindig magában beszél, hogy megint hogyan rendezték át a polcokat, és van az a kutya, aki már tudja hol tartják a jutalomfalatkákat neki J. Lehet őket nem szeretni?

A cikket itt tudják elolvasni azok, akiket érdekel.

Émile Zola: The fortune of the Rougons

Az idei évem első olvasmánya egy következő Zola mű volt, vagyis sorrendben nála az első, a The fortune of the Rougons avagy Rougonék szerencséje lenne magyarul, ha  kiadnák végre újra (!!). Mint említettem, ez a könyv az első a sorban a 20 kötetből, mind megjelenésileg, mind olvasási sorrendbe elsőnek ajánlja Zola. Nem is tehetne másként, hiszen valóban, ebben a könyvben vázolja fel az egész Rougon és Macquart család vonalát, kezdve Adelaidedal, akinek miután Rougon férje meghal, összeáll a semmirekellő,  iszákos, lusta és bűntényre is képes Macquarttal. Házasságából születtet fia Pierre, kisemmizi a 2 féltestvért és az anyát, és a saját szerencséjét próbálja meglovagolni. Tudatosan választ feleséget magának, akivel 5 gyerekük születik – majdnem mindnek jut egy-egy külön könyv és történet később a sorozatban. A másik vonalon, Antoine (a féltestvér) élete hasonlóan alakul mint a csapodár apjáé, hasonló természettel és hozzáállással. Nem viszi sokra az életben, és a könyv főcselekménye az ő elégedetlensége és vitája az elveszett vagyonról és testvére Pierre hozzáállásáról, aki ellen bosszút esküszik. Viszont rajta keresztül ismerkedhetünk meg Gervaiseval is, aki az egyik legerőteljesebb Zola műnek, A patkányfogónak a főszereplője, és akinek nehéz fiatalkora és genetikai háttere, megmagyarázza a későbbi zűlését. Antoine csak azért házasodott össze – az akkor jóravaló, szorgos Josephine-nel, mert jól keresett és nem kellett mellette szűkölködnie. Aztán ugyanígy kihasználta a gyerekeit is, amikor dolgozni kezdtek az összes pénzt amit hazahoztak, elvette tőlük. Rendszeresen látogatta a bárokat, szépen felöltözve, és este elköltötte a pénzt, amit a családja egész nap nehéz munkával megkeresett. A könyv másik hosszabb cselekmény vonala Silvere-é, aki a másik Macquart testvér, Ursule gyereke volt. Nagyanyjához költözik és megismerkedik a szomszédbeli rossz sorsú lánykával, akivel elszöknek, és együtt támogatják a köztársaságiakat. Ezeknél a részeknél éreztem egyedül unalmat a könyvben, Zolának kicsit sokáig és túl sok oldalon keresztül sikerült ábrázolni a két fiatal ismerkedését, és gyermeki bizonytalanságát. Egyébként Silvere egy nagyon szerethető figura, nem adja magát a nagybáty érzelmi zsarolására, és nem segít neki a testvérboszzúban. Eleinte, amikor dolgozni kezd, a kevéske pénzéből használt könyveket vesz J.

Összefoglalva nagyon tetszett, ideje volt már olvasnom egy olyan könyvet is, amiben megismerem az egész családot, eddig csak darabokban sikerült, és nem tudtam, hogy kit, mi tett olyanná, amilyen lett. Szó kerül más unokákról is röviden, de az ő történetüket nem ebben a könyvben ismerjük meg, mert vagy korán elkerülnek otthonról, vagy csak nem jutott nekik hosszabb történet. Azt hiszem ez a könyv egyedül Silvere-re koncentrál erősebben, és ő már nem is kap más történetet a későbbiekben. Szóval aki Zolát olvas, annak ajánlom előbb-utóbb kezdjen bele ebbe is, ugyanis egész jó kép tárulhat eléjük, hogy jobban megértsék a történeteket a későbbiekben. Az Oxford Classics kiadásban van egy családfa is az elején, ami (annak ellenére, hogy én azért már láttam és olvastam az egészről) nagyon hasznosnak bizonyul, mert azokat a szereplőket, akiknek a történetét/könyvét még nem olvastam, hamar és könnyen be lehet azonosítani, ki kinek a fia-borja.

Idézetek:

• Heredity, like gravity, has its laws.
• He was a decent lad whose ignorance made him all the more committed in his enthusiasms, whose manly heart was governed by a child’s intelligence, and who could be as submissive as a woman and as brave as any hero.
• You see, my dear child, the great art of politics is in being able to see when others are blind.
• …but it’s always like that in families, the good ones suffer while the bad ones make fortunes. 
• Where love had once passed, there it passed again. It was the eternal cycle, with its present joys and future tears.
• …seeking happiness in a way that tempts death and makes it jealous.
• ….quivering life that filled the lane came from the dead people sighing over their lost passion, telling them of their wedding night as they turned over in their graves, gripped by a fierce desire to live and love once more. 
• It often happens that guns go off of their own accord when they are in the hands of cowards.

Dumas: A fekete tulipán

Az éven olvasott kevéske könyveim közül, talán ezt a kis olvasmányt élveztem a legjobban ezidáig. Dumas a 17.-18. századba kalauzol minket, ahol megismerkedhetünk Corneliussal a kertésszel, akinek minden álma, hogy kitenyéssze a fekete tulipánt. Mikor már úgy gondolja, hogy elkészült a tökéletes tulipánhagymákkal, börtönbe csukják, mert megőrzött valami iratot a bűnös keresztapjától. A könyv eleje pont a keresztapa sorsával ismertet meg minket, aminek a része – azt kell mondanom, hogy megijesztett, hogy esetleg unalmas lesz az egész könyv. Szerencsére ez, egy fejezet után véget ért, és onnantól, mintha egy jó kis filmsorozatba csöppentem volna, ahol alig bírtam kivárni a következő fejezetek történéseit. Szóval miután Corneliust hosszú rabságra ítélik, a 3 sarjhagymáját a börtönőre lányára bízza, akivel megszeretik egymást a rácsok két túl oldalán. Természetesen a gonosz sohasem alszik, és nemcsak a börtönőr apa teszi tönkre az első fekete tulipán felnevelés próbálkozást, de felbukkan Cornelius számára rejtelmes ellenfele is, aki mindent megtesz, hogy megszerezze a kincset. Ami természetesen sok pénzt ér.

Mint említettem, annyira érdekes volt a történet, hogy nagyon szívesen olvastam a könyvet. Nem hosszú, nagyon olvastató, fiataloknak is ajánlott. Úgy látszik, Dumas szereti ezeket a börtön-történeteket, a Monte Cristóban is így kezd J. A szereplők nagyon szerethetők, a történet pedig folyamatosan fenntartja ez olvasó érdeklődését. Nem is húzza az író túl sokáig az időt, féltem esetleg, hogy a szereplők naivitásával fogja próbálni majd a lapszámokat szaporítani. Nem így volt. A nyelvezete is nagyon baráti, mintha tényleg az író mesélne az olvasónak.

Azt hiszem ennyi elég is lesz a könyv fényezéséből, még mindig mosolyogva gondolok vissza rá. Ez Dumasnak a 2. könyve (Monte Cristo után), ami nagyon pozitív élményt hagyott bennem, így lehet szétnézek még, miféle mást olvashatnék tőle.

Idézetek:

• Meglehetősen ritkán fordul elő, hogy a megfelelő pillanatban Istennek is mindjárt keze ügyében legyen egy nagy tett véghezvitelére alkalmas ember, így érthető, hogy a történelem, mihelyt véletlenül megesik ez a gondviselésszerű összetalálkozás, rögtön följegyzi és az utókor bámulatába ajánlja a kiválasztott ember nevét. Ám ha az ördög ártja bele magát emberi dolgokba, hogy megrontson egy életet, vagy fölrobbantson egy birodalmat, nagy ritkaság, hogy nyomban kéznél ne legyen valami nyomorult, akinek csak egy szót kell a fülébe súgni, és máris munkához lát.
• … abban a biztos meggyőződésben, hogy az ember mindig többet kap az Égtől, mint amennyi a boldogságához szükséges, és eleget ahhoz, hogy ne legyen boldog.
• Egy szívünknek kedves eszme dédelgetése erőssé teszi és megnemesíti a test és a lélek minden megnyilatkoztatását.
• Megbántja Istent, aki a virágot megveti.
• Csakhogy a gonosz gondolatokban az a legrettentőbb, hogy a rosszlelkű emberek lassanként megbarátkoznak velük.
• Olykor eleget szenvedünk ahhoz, hogy jogunk legyen soha azt nem mondani: - Nagyon-nagyon boldog vagyok.

Lily és Dash - hihetetlenségek könyve inkább

Kicsit huzakodtam ennek a könyvnek posztolásával, talán mert kicsit kettős érzéseim vannak felőle, talán mert képtelen vagyok kedvelni olyan írókat mint Levithan, vagy csak mert tudtam, sokan nem örülnek majd a véleményemnek.

Amikor először hallottam felőle, felkeltette az érdeklődésemet, amit elég könnyű volt, mivel könyvek, New York és füzetek vannak benne. Ez már magában eléggé vonzó a számomra. Már akkor is sokáig gondolkodtam, hogy de tényleg akarok-e adni neki egy esély, végül úgy döntöttem, egyszer egy évben én is olvashatok valami egyszerűséget, valamit, ami csak olvastatja magát, és nem kíván sok mentális munkát az olvasótól. Így végül karácsonyra megkaptam a könyvet, amit a 2 ünnep között el is kezdtem olvasni. Hamar befejeztem, szó sem róla, valóbban nem kívánt agyi erőlködést az olvasása (igazat megvallva már értem miért tudnak annyi könyvet elolvasni azok, akik csak ilyesmiket olvasnak).

Amit ígért, a helyszínt, New York City-t megkaptam, és a Strand könyvesbolt is pipa. Karácsony is pipa. Ez mind jó. New Yorkban játszódó könyvet, sorozatot vagy filmet nagyon hamar megszeretek, pláne ha jó történet is kapcsolódik hozzá. Hát, ebben az esetben a történet kicsit sántikált, kicsit komolytalan volt. A történet főhőse Lily, akinek meleg bátyja úgy dönt, hogy barátkoznia kéne, ezért a nevében elrejt egy piros kisnoteszt a Strand könyvesbolt egyik polcán, ahol a véletlen Dash-t választja ki a megtaláló szerepére, és a nem túl bonyolult feladat után a kihívás folytatására. Innentől kezdve kapunk egy kis ízelítőt a 2 főszereplő életéről, családjáról, karácsonyhoz való viszonyáról, és a kisnotesz ide-oda passzolgatásáról. És ennyi. A többi kicsit nem reális. Persze, lehet az embernek minden híres boltban és múzeumban rokona, lehet mindenre kész legjobb barátja. De újságcímlapjára kerülés leglehetetlenebb helyzetből adódóan, vagy elveszett csizma, vagy pont egyik barátom ismeri az ismeretlent… kicsit sok. Inkább egy szép mese. És itt sajnos kezdtem el is veszíteni az érdeklődésemet. Nem tudom pontosan melyik korosztálynak íródott a történet, de felnőttek szerintem csak nagyon jóindulattal találják hihetőnek. És míg általában jó volt az alapötlet, és remek könyv lehetett volna, ha komolyabbá alakítják az egészet, így elég gyengécskére sikerült. Arról nem is beszélve, hogy ok, hogy nyitottak vagyunk és megszokható már, hogy minden amerikai sorozatban kell lenni legalább egy meleg párnak, de hogy mi az esélye, hogy ebbe a könyvbe legalább 4 meleg embert vonultatnak fel?? Nekem ez nagyon fura… És nem, nem zavarnak a melegek. Mondjuk melegeken kívül, kb. New York összes etnikai közössége is megmutatta magát valamilyen formában.

A könyv felváltva hoz 1-1 fejezetet Lily szemszögéből, és Dash szemszögéből. Lilyt Rachel Cohn írta, Dasht pedig értelemszerűen David Levithan. Nekem ez is furcsa volt. Egy író, képtelen volt női és férfi hangon is megszólalni? Jó, tudom, lehet azzal védekezni, hogy így érdekesebb volt, meg mittudom én. Csak az a gond, hogy még így sem lett belőle szuper sztori. Ha pedig már sorolom a nemtetszésemet, megjegyezném a kiadását is magyarul, ugyanis kinyomtatták és bekötötték, ennyi. Nem volt még csak egy felesleges lap sem a végén, ahová lehetett volna jegyzetelni. Vége volt a történetnek, és ezzel vége volt a könyvnek is. Nem kérünk ilyen kiadást! Már olvasásnál is feltűnt, hogy ez egy olyan könyv amit eredeti nyelven kéne olvasni, hát valószínűleg kiadásban is legyőzte volna a magyar verziót. Sajnos a feltételezett fordítási hibákat nem írtam le (nem volt hova jegyzetelnem :D), és már nem emlékszek rájuk.  Azt hiszem ideje abbahagynom a negativitást erről a könyvről. Egyszerűen nekem túl lehetetlen volt, ennyi. Jó adni esélyt egyszer-egyszer olyan könyveknek, amiket nem gyakran olvasok, és néha valóban sikerül találni kincseket, ez most annyira nem az volt. Leírtam mindent ami tetszett, és a tényt, hogy hipp-hopp elolvasható, és azt is ami miatt inkább negatív véleménnyel vagyok róla. Innentől kezdve, mindenki maga döntse el, el akarja-e olvasni.

A különleges hónap - február

A február alig telt könyvesen, annyira lefoglalt a munka, hogy szinte azt sem tudom mivel kéne felhoznom magam. Nem érkeztem olvasni semmilyen könyves hírről, vagy újdonságról, főleg a hónap 2. felében. Könyvvásárlásom is gyér volt, megérkezett a könyvem, amit még január végén rendeltem bookdepository-ról, és múlt héten rendeltem egy másikat is, arról majd márciusban számolok be. Olvasni azért olvastam, ha mást nem is, de mivel munkába be kell járni, így van 10 percen a buszon olvasni naponta J. Azért nem csak a buszos könyvemet, de 2 másikat is olvasok most,  úgyhogy egyszerre 3 van folyamatban. Reméltem, hogy legalább az egyiket sikerül befejeznem még februárban, de erre már nem látok sok esélyt L. Mondjuk ha összeszedném magam, A kis herceget nem lenne nehéz lenyomni a maga 100 kis oldalacskájával J.

Na, de ennyit a személyeskedésből és a nyafogásból, a 2 könyv amivel végül gazdagodtam, lett az Antarctic Navigation – amit, mint írtam még január végén rendeltem magamnak bookdepositoryról, a másik pedig a A láthatatlan fény, ami pedig ajándék volt.

Aztán nem sokára Oscar is, sok könyves kapcsolódással, úgyhogy nézzétek, hamarosan úgyis mindegyik könyv elérhető lesz magyarul is, nagyon sok már most is kapható.

„Az emberek mind halálra vannak ítélve…” - Victor Hugo: Egy halálraítélt utolsó napja

Ezt a Helikon zsebkönyvet, még most vettem decemberben, és mivel utaztam haza karácsonyra, és nem akartam nagy könyvet cipelni (a 3 mellé, ami amúgy is a bőröndömben volt J), ezért úgy gondoltam ez pont jó lesz. Vastagsága miatt simán el lehet olvasni pár óra alatt.

A történet főszereplője – ahogy a cím is írja – egy halálraítélt, aki élete utolsó hetét tölti, már abban a tudatban, hogy közel a vég. Az ő szenvedéseit, gondolatait, utolsó élményeit ismerhetjük meg, egy franciaországi fogházban.

Nem egy könnyed olvasmány, azért nyel az ember közben eleget, és talán nem is együttérez a szereplővel, de magára ismer a harcában, amikkel küzd az utolsó óráiban. Amikor kilátástanságában tudja és felfogja, hogy már nem lesz lehetősége megváltoztatni vagy megtenni dolgokat. Akárcsak az ember, aki a múlton töri a fejét. Van benne egy rész, amikor azt magyarázza, hogy a vég gondolata, mennyire ki tudja készíteni az embert. Ámbár ez egy halálraítélt utolsó napjáról szól, a gyötrelme bárkire igaz lehet, nem kell a halálsoron lennie az illetőnek. Elég egy rossz gondolat, amit képtelenek vagyunk elengedni, és máris egy halálraítélt cipőjébe varázsoljuk magunkat.

Olyan érdekesen írta a könyvet Victor Hugo, hogy azon törtem a fejemet, hogy akár igaz is lehet a történet, hogy valóban ő ült a végzetére várva, és valóban úgy kerültek elő később a feljegyzései. Nem derül ki a halálraítélt pontos bűne, azt hiszem megemlítik a gyilkosságot, de nem részletezik, és nem derül fény az indokára sem. Ahogyan a halálraítélt nevére sem. És annak ellenére, hogy a cím utolsó napról beszél, azért a könyv az elejétől a végéig egy hosszabb időszakot ölel fel, heteket, talán hónapokat.

Tetszett a könyv, rövid volt, és sokatmondó. Nem volt könnyű olvasni, de inkább csak a témája miatt. Megfelelő egy párórás vonatútra. Jól kitalálta a Helikon ezeket a kiskönyveket. És már remélem azokról is hamarosan írni tudok egy beszámolót.

Idézetek:

• „Az emberek mind halálra vannak ítélve, de az ítélet végrehajtását meghatározatlan időre felfüggesztették."
• Mi a fizikai fájdalom a lelki szenvedéshez képest! Iszonyat és irgalom, ilyenek a törvények!
• Merthogy azt mondják, hogy az őrültség meghosszabbítja az életet; az öntudat legalább nem szenved; az alszik, úgyszólván halott.
• A sírbolt ajtaja belülről nem nyitható.
• Mit kezd a halál a lelkünkkel? Meghagyja-e érintetlenül? S ha nem, akkor mit vesz el belőle, s mit ad hozzá? Mire ítéli? Ad-e neki néha valódi szemet, hogy letekinthessen a földre, és sírhasson?

Colm Tóibín: Brooklyn - 7 éve vár

Úgy döntöttem, ideje levenni a polcomról a 7 éve „porosodó” Brooklyn című könyvemet, és posztolni róla, hiszen előbb-utóbb a csapból is ez fog folyni. A könyvet még 2009-ben vettem Coloradoban, és ugyanekkor olvastam is. Teljesen véletlenül találtam rá, az egyik állandó Borders-es nézelődésem során.  Megtetszett és megvettem. Az olvasására valamikor már ősszel kerülhetett csak sor, ugyanis emlékszem, ez volt a könyvem a repülőn hazafelé. CO-ból Chicago-ba valami senior agent mellett ültem, aki valahogy nem akarta abbahagyni a dumálást velem. Hiába volt a könyv a kezemben, annyival megpróbálta lerázni, hogy azt mondta a „the butcher is the killer” J. Ne ijedjetek meg, sem ő, sem most én nem spoilereztem el semmit. Csak azt akarta, hogy letegyem a könyvet. Ezután inkább úgy tettem, mintha aludnék.

Szóval, visszatérve a könyvhöz.  Mivel már 7 éve hogy olvastam, ne várjatok részletes beszámolót, meg ugye nem is szoktam túl sok tartalmat írni. A történet főhőse egy fiatal lány, aki Írországból Amerikába utazik, munka után. Egy szigorú hölgynél kap szállást az alagsorban, és könyvelőnek tanul ki. Lassan építgeti életét az új világban, és hiányzik a családja. Aztán megtalálja a szerelem, és az élete is kicsit könnyebbé válik. Az igazat megvallva, többre nem emlékszek. Tudom, hogy mindig Conney Islandre jártak fürödni és napozni. 

Nagyon könnyű kis olvasmány, akár vasárnap délutános, de nem az a agyatlan írás.  Lányos könyv, de  azért a komolyabb és irodalmibb. Már ha jól emlékszem J. Nekem elég a borítóra ránéznem, és már az is sokat elárul. A könyvből készült film Oscar jelölt, és úgy olvastam a BBC-t érdeklik a jogok, hogy sorozatot készítsenek belőle. Az még izgalmas is lehet.

Úgyhogy én így várom majd a filmet belőle, mivel élveztem a könyv olvasását, szerintem a filmet is fogom (annak ellenére, hogy tudom, hogy nem lesz olyan jó). De a történet miatt adni fog valamit. Colm Tóibín annak idején engem ezzel a könyvvel teljesen megvett. Mindig szívesen gondoltam vissza rá. Jelenleg még újraolvasni nem akarom, túl sok nem olvasatlan könyv vár még rám, de ha egyszer kifogyok az olvasmányokból, ezt biztosan újra olvasom.

Rosalie Ham: The dressmaker

A dressmaker-ről valamikor tavaly nyáron hallottam először (de belegondolva, az lehet valami másik varrónős történet volt, amivel keverem), majd egy prágai útról hazafelé láttam meg a könyvet a repülőtéren. Hosszabb gondolkodás után, végülis úgy döntöttem, hogy ezt veszem meg (a Room kárára). Nagy hiba volt. Ilyen rossz könyvet életemben nem olvastam. Lehet így járok, ha próbálok nyitni és több kortárs művet olvasni. Nem is a kortársságát hibáztatnám, de egyszerűen nem olyan könyv, amiket általában olvasok. De még szerintem azon túl is szörnyű volt. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy azzal a másik varrónős könyvvel kevertem. Tök mindegy. Az állításon nem változtat.

A könyv főszereplője Tilly, aki sok év után tér vissza kis ausztráliai városkájába az – ahogy mindenki hívja – őrült anyjához. Innentől kezdve kb. nem tudok semmit a műről. Gőzön nincs mi történt, mikor és kivel. Annyi sok szereplő jelent meg kb. 3 oldalon, hogy nem tudtam ki kinek a kije. Még ha a sok szereplő nem okozna elég zavart az olvasó fejében, a könyvben időugrások is vannak, amikről nincs megjegyzés.  Normális könyv odaírja a dátumot, vagy valami… Itt, csak találjuk ki, mint a filmekben… Abból jöttem rá, hogy valami nem stimmel az idővel, amikor egy halott szereplővel beszélgettek J (hozzáteszem ezt vagy 10 oldal után..). Oké, itt nem hibáztatom a könyvet, hiszen az 5. oldaltól kezdve úgy olvastam, hogy nem érdekel, csak legyek már túl rajta. A városka lakói nem szeretik Tillyt, akinek egy baleset miatt kellett elköltöznie. Az, hogy a könyvcíme varrónő, nem játszik túl sok szerepet benne. Igen, Tilly valóban varrónő, és varr is 1-2 ruhát a városka lakóinak, és ennyi. Ja meg megemlítik, hogy Párizsban is tanult varrónősködést...

Tilly a végén mintha megbosszulta volna a lakosokat, és azt, ahogyan vele bántak. A végét nem árulom el, mi történik (én sajnos véletlenül hamarabb belefutottam egy spoilerbe, de annyira nem zavart). Nagyon lassan halad a cselekmény, ami annyira unalmas is egyben, hogy számomra igazán nehézzé tette az olvasását. Nem is akarom nagyon ragozni a nemtetszésemet, mindenki döntse el maga. Nem tudom magyarul kiadták-e már (de a film és a „lányos” sztorija csak idő kérdése még felkelti valamelyik kiadó figyelmét), de el tudom képzelni, hogy a magyar verzió kicsit értelmesebb képet adna legalább. Úgyhogy a negatív véleményem senkit ne korlátozzon, és olvassa el, ha akarja.

Idézetek:

• Everyone likes to have someone to hate.
• Some people have more pain than they deserve, some don’t.
• “Pain no longer be our curse, Molly.” She said. “It will be our revenge and our reason. I have made it my catalyst and my propeller. It seems only fair, don’t you think?”