Irodalmi hírek, az amerikai elnökválasztással kapcsolatban

Valószínűleg mindenkinek van véleménye a nem régi amerikai elnökválasztások eredményéről, és novembertől ilyen-olyan meglepően támogató, vagy ellenes megjegyzéseket lehet hallani a világ különböző fontos embereitől. Én – a The Guardian néhány régebbi írása alapján – azokat a híreket gyűjtöttem össze, amik valamilyen módon – közvetve vagy közvetlenül – kapcsolódnak, a nemrégen hivatalba lépett amerikai elnök személyéhez.

Talán senkit nem lep meg, hogy az új elnök nem egy irodalmár, és sokak szerint a saját életrajzán kívül (The art of the deal) semmit nem olvasott még el. Obamával ellentétben, akinek a nyári olvasás listái, vagy könyvesbolt látogatásai, sokakat motiváltak. Állítása szerint, a könyvek lelassították, és engedték, hogy jobb képet kapjon dolgokról és mások életébe jusson a segítségükkel. Ezek után nem kell csodálkoznunk, ha az új elnököt a modern idők legkevésbé olvasott elnökének titulálják. Tony Schwatznak, az életrajza szellemírójának afelől is kétségei vannak, hogy Trump a saját könyvét olvasta-e. Ezek után, talán fel sem fogta, mekkora reklámot csinált a beiktatása után, egy nagy klasszikusnak, amikor Kellyanne Conway (Trump tanácsadója) az „alternatív tény” nevű fogalmat használta, hogy megmagyarázza a sajtófőnök egyik észrevételét. Mivel „alternatív tény”, együtt más elvont szavakkal, mint a „duplagondol”, „gondolatbűn” és „újbeszél”, Orwell utópisztikus, 1984 című művében találhatók, így meg sem lepődünk, hogy a könyv hamar a 6. legnépszerűbb lett az Amazon eladási listáján.

Ezek után, már csak 2 amerikai író reakciójáról írnék. Egyik Paul Auster, aki a sokk után, hogy Trump lett az elnök, úgy érezte tennie kell valamit, így elvállalná  a PEN America elnökségét. Már sokszor ajánlották neki, de eddig mindig visszautasította. Most azt nyilatkozta, ha 2018-ban is felajánlanák, elvállalná. A PEN Amerika különböző programokon keresztül támogatja az írókat, irodalmat, kultúrát. Trump igazgatása alatt, visszaakarják szorítani ezeknek az intézményeknek a támogatását. Auster állítása szerint, nagyon nehezen tudná megbocsátani magának, ha nem indulna ezért a pozícióért, most, hogy Trump vette át az igazgatást Amerika fellett. Egy másik meglepő vagy kevésbé meglepő nyilatkozatott Paul Beattytől hallhattuk. Ő nyerte tavaly a Man booker díjat a Sellout című regényével. Ő azt mondta, (feketeként) számára Trump-féle amerika mindig is létezett. Fehér fölényeskedés, xenofóbia és érőszak, olyasmi, amivel ő és más „nem-fehér-amerikai” társa együtt nőtt fel. Nem akar túl pesszimista lenni, és nem is akar jövőről nyilatkozni, de azt nem bízik Trumpban, sem a mögötte álló emberekben.

Ezek voltak az e heti érdekességek, amik Trump beiktatása után mindössze 1 héttel ellepték az internetet. Később biztosan lenyugszanak a kedélyek, de azért örülök, hogy néhány író, akiket szeretek (Paul Auster, Stephen King), hasonlóképpen vélekedik a történtektől, mint a legtöbb épeszméjű ember.

Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Pár napja fejeztem be A láthatatlan fényt, és még nagyon a hatása alatt vagyok. Az első pár 10 oldal elolvasása után, nagyon magába szippantott, alig akartam letenni, alig vártam, hogy újra a kezembe vehessem, és olvashassam.

A történet a 2. világháború éveiben zajlik, parallelen 2 szálon. Az egyik szálon, Marie-Laurerral és édesapjával ismerkedhetünk meg Párizsban. Életüket főleg a lakásuk és a múzeum között töltik, ahol az apja lakatosként dolgozik. Mivel Marie-Laure vak, az apja kis makett házakban készíti el neki Párizs környékét, hogy megtanulja az utcákat. Normális és nyugodt életet élnek egészen addig, amíg el nem kell hagyniuk Párizst, és Franciaország, egy északi kikötőjébe menekülnek – Saint Malo-ba, ahol az apa, kicsit furcsa nagybátyja él. Marie Laure tudtán kívül, egy ritka és értékes gyémántot is magukkal menekítenek, a múzeumigazgató megbízásából.

A másik szálon, Wernerrel ismerkedhetünk meg, egy német kis bányászvárosban, ahol egy gyermekotthonban lakik húgával Juttával, és más gyerekekkel. Nem sok szórakozási lehetőség lévén, egy régi rádiót szerel meg, amin francia tudományos szövegeket hallgatnak titokban éjjel, a padlásszobán. Wernerre és tudására hamar felfigyelnek, és hamarosan bekerül a Hitler gyerek felkészítő-kiképző táborába, ahol nem tudja megtalálni a helyét. Próbálja, és teszi, amit mondanak neki, de ő túl jó azokhoz a kegyetlenségekhez, amiket elvárnak ott a tizenéves fiúktól. Szerencséjére, a rádiótudása miatt más feladatokat is kap, segít egy professzornak, de végül mégsem tudja elkerülni sorsát. Kiirányítják a frontra, ahol szintén a rádiózással kell foglalkoznia.

A két fiatal története, végül, csak egy nagyon rövid időre keresztezi egymást, a francia Saint Maloban, ahol Werner megmenti Marie Laure életét, azáltal, hogy a veszélyben lévő lány rádióüzeneteket küld a padlásról, és a Nemo kapitányból olvas fel. Werner, a saját kis fogságában hallgatja a lányt a rádióján, miközben ő is az életéjért küzd.

Nagyon jó történet, a menekülés, a bujkálás, a felkészülés. Nagyon jól fel van építve, Anthony Doerrnek sikerül tartania a feszültséget végig a könyvben, azzal, hogy rövid részekkel, előreugrik a történetben. Ha valaki idegenkedne az elolvasásától, mert világháborús, ne tegye, gondoljon inkább arra, hogy ez egy kis történet, ami éppen abban a korban játszódik, és ennyi. És valóban a könyv vége bizonyítja, hogy ez nem más, mint akár egy valós történet. Bizonyítja, hiszen csalódunk. Semmi nem kap olyan véget, ahogy szeretnénk. De hát az életben sem heppiend minden történet. Ennek ellenére, minden kicsi szálhoz visszatér, és valamilyen lezárást kap – mégha nem is olyat, amilyet szeretnénk. Az utolsó néhány oldal, már a hetvenes évekbe ugrik a történettel, és ez ez egyetlen rész, ahol nem tetszett nekem a könyv. De csak mert én nem így fejeztem volna be :).

Ami a könyv címének hátterét érinti, a láthatatlan fény az az összes, az életünket körülevő és segítő fényre vonatkozik, legyen az mágneses vagy elektromos. Azokra a fényekre, amit fel sem fogunk, vagy már észre sem vesszük, hogy a mindennapjaink részei. Ami a magyar kiadás borítóját érinti, azt nem értem... Sajnálom, hogy nem ragaszkodtak, az eredeti borítóhoz, ahol a háttérben Saint Malo városkája látható, ami maga is olyan mint egy kis makett, a szűk utcáival, és házaival. A 2 kisgyerek a magyar borítón számomra jelentéktelen...

Találtam egy jó kis videót, ahol Anthony Doerr beszél arról, hogyan is jött az ötlete, hogy megírja ezt a könyvet, nagyon jó és érdekes, nem hosszú, érdemes meghallgatni.

Összefoglalva azt mondhatom, nem hiába kapta meg 2015-ben a Pulitzer díjat a könyv, örülök, hogy így lett, mert így legalább megismerhettem. Ha arra gondolok, hány shortlist-es könyvet soha nem olvasunk el, csak mert elfelejtődnek, vagy itthon ki sem adják, pedig el kellene azokat is, kitudja milyen kincsekre bukkannánk (habár nekem tavalyról van egy kis listám, amit különböző díjak shortlistjeiből válogattam össze). Akit nem zavar az angol, és szereti az audio könyveket, az youtubon megtalálja 2 részben az egész könyvet. Persze gondolom, aki hallgat hangos könyvet, annak vannak jobb módszerei is, mint youtube :). Én pedig remélem, hogy film is készül belőle, mert ez egy olyan sztori, amit teljes mértékben megérdemli a megfilmesítést.

Legjobb 2016-os olvasmányok

Közeledik az év vége, és úgy gondoltam, nem ártana összefoglalni az ez évi olvasmányaimat, vagyis inkább azokat, amik a legnagyobb benyomással voltak rám 2016-ban.

Ahogy az első mondatból kiderült, a bejegyzést még év vége előttre szántam, de természetesen ez sem jött össze. De azért helyt áll az új évben is.

Idén 27 könyvet sikerült befejeznem, év elején Goodreadsen 30-ra állítottam a célomat, ami az év első felében teljes vágányon volt, ám az év második felében megismerkedtem a Simcity-vel, és így a nagyon kevés szabadidőm már 2 tevékenységre bomlott J.  Sok jó könyvet olvastam, és sok gyengébbet, és ami a legfeltűnőbb volt ez éven, hogy legalább 3 magyar műnek is helyet adtam. Ahogy helyet és esélyt adtam néhány ismeretlenebb kortárs írónak is akikben nagyot csalódtam, de szerencsére találtam gyöngyszemeket is, és az 5 best of 2016-os könyvemből, 2 kortárs, akikkel elsőször ezen az éven ismerkedtem meg. Annak ellenére, hogy az éven olvastam el például a Fahrenheit 451-et is, ami valószínűleg sok könyvszerető embernek a best of listáján lenne, az enyémen nem található. Amit szintén megjegyeznék, hogy ezen az éven 3 Zola művet olvastam, és csak 1 került belőle a best of listára. A fortune of Rougons, nagyon jó volt, A kegyelmes úr pedig gyengébb, arról még nem is írtam meg a bejegyzést.

Akkor lássuk a listát, kizárólag olvasási sorrendben, ugyanis nem helyezéseket állítok fel, mindegyik remek a maga nemében.

Alexander Dumas: A fekete tulipán – Nem volt az az óriási olvasmány, nem a világirodalmi helyzete miatt tettem ezt a rövid könyvet a legjobbak közé. Annyira jó volt olvasni, annyira aranyos történet volt, nyomozás, a gonosz mindig keresztbe tesz a jónak típusú, heppiend könyv. A szurkolás, hogy sikerüljön a pozitív főhősnek mindent bebizonyítania. Feelingben meg volt a Monte Cristo jobb jeleneteinek az érzése, de ez rövidebb volt, és nem volt benne annyi mellékszál. A főhős, itt is igazságtalanul volt bebörtönözve, de ő nem kiszabadulni próbált, hanem a nagyon ritka fekete tulipánját megmenteni a fogságban is, és a megfelelő helyre eljuttatni. Annyira szurkoltam nekik. Mindenkinek ajánlom!

Donna Tartt: A titkos történet – Erről azt hiszem nem kell sokat írnom azoknak, akik olvasták a könyvet, plussz májusban elég hosszú bejegyzést írtam róla, és ecseteltem mennyire tetszett. Az amerikai írónő írása annyira magába szippant, hogy nehéz letenni a könyvet, bármilyen hosszú. A történet izgalmas, és egyedi. Ez is inkább krimi, de ez a rész minimális benne, vagyis inkább elveszlik a teljes történetben. Egy bűncselekmény van a középpontban, de a karakterek sokkal érdekesebbek, és maga a helyszín, és az egyetem olyan volt, hogy olvasás közben úgy érződött, mintha a legjobb amerikai filmet néztem volna.

Emile Zola: Germinal – Az egyetlen igazi klasszikus a listán. Maximumot vártam tőle, és azt is adta. Zola nem hazudtolta meg magát, és megint csupasz valójukban adta elénk az igazságot történelmi koráról. A történet egy bányavárosról és legfőképp a bányában dolgozó családokról és életükről szól, miközben próbálnának változtatni a helyzetükön. Összességében a nyolcadik könyvem Zolától, és a Patkányfogóval együtt, kötelezővé tenném mindenkinek. És mindenki számoljon egy kis drámával az ikszediken, mert amikor már nem számít az ember többre, még akkor is meglep. Ridegen, nyersen.

Stephen King: A halálsoron – Ennek mindenképp be kell kerülnie, mert a végét végigsírtam. Meg nem csak ezért. Nem kell mondanom, hogy szeretem Stephen Kinget, és nem, nem a horror író Stephen Kinget. Kábé minden mást. A halálsoron egy bepótolásra váró mű volt tőle, és de jól tettem! Nem sokkal a könyv után, láttam a filmet is, ami annak ellenére, hogy valóban jó, és szintén mély hatású, nem tudja pótolni a könyvet. Aki még nem látta a filmet, mindenképp a könyvvel kezdjen. Annyival hosszabb, bővebb (persze, mint minden adaptáció), és minden szál le van zárva. Annyira kerek történetet ad. A film csak darabokat. Akit érdekelnek a részletek a könyvről, erről is megtalálhatja az írást a linken.

Roman Szencsin: A Jeltisev család – amit rögtön megjegyeznék, hogy Roman Szencsin kicsit olyan, mint a kortárs Zola. Amekkora drámát alkotott a könyvében, és amilyen érzéketlenséggel írta azt le, szinte hihetetlen volt, hogy mindez mindössze egy 4-tagú családdal történik. A sorscsapások nagyrészére nem is kaptunk megfelelő magyarázatot, hogy miért, csak úgy arcon csapnak, amikor nem is számolunk vele. Néha nem tudtam eldönteni, hogy a szereplőket ráznám meg, hogy térjenek már magukhoz, vagy az írót, hogy írja már másképpen a történetüket.

Jelenleg 2 könyvet olvasok, és mindkettőt nagyon élvezek, úgyhogy remélem 2017 is legalább ennyi best of-ot hoz majd mint a tavalyi, és hogy itt lehetek, hogy erről be is számoljak.

Sok karácsonyfa

Próbálom, próbálom magam felhozni a lemaradásommal, ami kicsit úgy érződik, mintha sikeres lenne, de az igazság az, hogy nem írok többet, hanem inkább kevesebbet olvasok. Novemberben nem fejeztem be egy könyvet sem, és lassan az évnek is vége. Amit nem sikerült befejeznem novemberben, azzal minddel viszont végeztem decemberben.

A december is gyorsan és káoszosan telt (a munka miatt). Alig érkeztem kapkodni a fejemet, hogy mit intézzek és főleg mikor, mert szabadidőm nagy részét is munkában és munkával kellett tölteni. 2 nap szabadságom volt csak, és mivel az ünnepek is főleg hétvégére estek, alig volt annál több a szünet.

Ami a könyvbeszerzéseimet illeti, 3 könyvet vettem a Helikon zsebkönyvei közül. Még talán hónap elején vagy Mikulás környékén jött a hír, hogy 2+1 akcióban vannak. Szerb Antal A Pendragon-legenda került hozzám, Kosztolányi Esti Kornélja és Marcus Aurelius Elmélkedései. A karácsony sem telhetett könyvek nélkül, azon 3 új Geopen könyvet kaptam, az aktuális kortárs szerző sorozatukból. A nevek pedig: Isabelle Allende: Maya naplója, Kim Fay: Sárga Babilon és Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája. Hát meglátjuk mi lesz ezekből a kortárs művekből, ugyanis én elég kritikus vagyok velük szemben, és nagyon kevés kortárs művet olvasok, habár az elmúlt 1-2 évben adtam esélyt néhánynak, kb. 50-50%-os siker és sikertelenség arányban. És mivel ezek a könyvek is elsősorban a szép új borítójukkal vettek meg, aztán persze a hátoldalukon szereplő szöveg alapján választottam, de más nem is nagyon tudok róluk.

Mivel az éven már aktívan részt vettem a Goodreads oldalon, ahol év elején beállítottam – a tavalyi 32 olvasás után – egy 30 darabos könyvcélt, amin sikeresen sikerült megbuknom. 90%-ban teljesítettem a kihívást, amit nem nehéz kiszámítani, pontosan 3 könyvvel kevesebbel zártam az évet, mint szerettem volna. Persze nem bánkódok, semmiképp nem versenyezni szerettem volna, vagy úgy olvasni még 3 könyvet, hogy azt sem tudjam miről van szó. És emellett nagyon sok más dologgal is foglalkozok, így nekem ez nagyon megfelel. Ennek ellenére hiszem, hogy a 30, az egy normális elfogadható mennyiség, így szerintem jövőre is ennyit fogok beállítani, nem pedig csak 25-öt. És persze hozzáolvashattam volna 1-2 teljesen rövid könyvecskét, de miért? Inkább minőség, mint mennyiség.

Jövőre mindenképp szeretném ledolgozni a bejegyzések hosszú hónapokra való lemaradását, max. 1-2 hónapon belül szeretnék mindenről írni, persze ehhez előbb a 7 elolvasott, de még nem írott művet kellene behoznom. Hú, ez egyre nehezebb, mert minél tovább húzom, annál kevésbé emlékszek mit akartam róla írni :/. Ezzel azt hiszem ki is fogyott a szó belőlem erre az évre, úgyhogy befejezem.

Charles Dickens: Karácsonyi ének

Sokszor olvastam már ezt a történetet, persze sohasem így. Ismertem már, mert annak idején az iskolás angol könyvben benne volt a rövidített tartalma. Talán ezért is, de valahogy sohasem éreztetem késztetést, hogy elolvassam a teljes történetet. Az éven viszont, a Libri 400Ft-ért kínálta, ha az ember 7 ezer forintért vásárolt. Így került az én kosaramba is, barátságos áron, és szép kiadásban.

A könyvecske vékony, kb. 120 oldalas, képes, és 5 strófából áll. Az elsőben megismerkedhetünk a világirodalom legzsugoribb és legmérgesebb emberével – Ebenezer Scrooge-dzsal. Főhősünk nem szereti a karácsonyt, nem nagyon állhatja az embereket, nem szívesen segít vagy adakozik. Egyik éjszaka meglátogatja volt üzlettársa szelleme, aki arról panaszkodik milyen rossz sorsa van szellemként, és hogy Scrooge változtasson az életén, nehogy az ő sorsára jusson.

„Azt a láncot viselem, melyet életemben kovácsoltam."

 A következő napokban 3 kísértet látogatta meg barátunkat. Az első a múltba kalauzolja vissza, találkozhatunk vele fiatalon. Elgondolkodhat, hogyan alakult volna az élete, ha idejekorán másképp cselekszik életében. A következő részben egy második szellem a jelent mutatja meg neki. Írnokának és családjának a karácsonyát és unokaöccsének az életét. Nagyon meghatódik mindkettőn, és már érezhető rajta a változás. Ámbár az igazi pofoncsapást, a felébredést a jövő szellemétől kapja, aki megmutatja neki, mi lesz a sorsa, ha így bánik az emberekkel. Scrooge annyira megijed, és magáhoztér, hogy a legvidámabb, legjószívűbb ember válik belőle, aki mindenkinek segít és akit mindenki szeret.

A könyv máig nagyon népszerű és külföldön is folyamatos újranyomtatást él meg. Igazi kis karácsonyi történet, hideg, havas idővel, egyszerű emberekkel és happy end-del a végére. Kellemesen csalódtam a könyvben. Leginkább a 3. strófája tetszett, annak volt számomra a legkarácsonyiasabb hangulata. Igazán ajánlom mindenkinek, aki ügyes, simán elolvashatja egy este alatt.

Kőrösi Zoltán: Az ítéletidő

Idén nyáron helyet adtam egy kortárs magyar irodalmi műnek is, aminek az írója, idő előtt eltávozott, még mielőtt egy könyvet is olvastam volna tőle. Még a könyvfesztivál előtt kinézetem a könyvet, így nem volt kérdéses, hogy a rendezvényen meg is vegyem. Sajnos az író a megjelenését már nem élhette meg. Kőrösi Zoltán Az ítéletidő c. könyvéről van szó. Először, talán abba a rövid, ütős kis mondatba szerettem bele, ami a könyv elején található: „Ki a franc gondolkodna a világvégén, ha éppen vásárolni megy, kezében gurulós szatyorral.” Ahogy ebből a mondatból is kiderül, egy apokaliptikus Budapestre kalauzol el minket az író.

Főhősünk Borisz, miután tragikusan elveszíti szüleit, Robi bácsikájával kényszerül megosztani az életét. Nemsokkal az első megpróbáltatása után, rá kell jönnie, hogy Budapesttel is történik valami. Pontosan nem derül ki a könyvből, hogy mi az okozója, csak azt tudni, hogy valahol a 9. kerületben egy óriási lyuk nyílott a földben. Akadozni kezdenek a szolgáltatások, majd teljesen leállnak. Az emberek ott szereznek élelmiszert ahol tudnak, Robi és Borisz törzshelye pedig egy hotel lesz, ahol megismerkednek a Lilikkel, és ahol mindig akad valami ennivaló is. Sőt. Robi bácsi munkát kap. Míg Budapest, és az emberek egyre vadabbá és kedvtelenebbé válnak, Robi bácsi, úgy néz ki, megtalálta a számítását, és úgy látszik megszokták az új helyzetet. A könyv végére jut szomorúság és öröm is. Lassan helyreáll az élet Budapesten, de úgy néz ki, Borisz életébe ismét változás köszönt be.

Azt hiszem, jobban spoilerezni nem akarom a könyvet, így is túl részletes voltam. Elég könnyű volt olvasni, és minél többet olvasok magyar könyveket – legyen most az klasszikus vagy kortárs – élvezem, amikor valamilyen olyan részében játszódik Budapestnek, amit ismerek. Teljesen másképp dolgozik a képzeletem, mert kb. tudom, hogy hol játszódik a történet. De visszatérve Az ítéletidőhöz... Jó kis könyv lett belőle, lehet hogy nem pont az, amire számítottam, de így is megállja a helyét. Sajátosan vicces és szomorú egyben. Nyugodtan olvassátok!

Idézetek:

• Az ördögök képesek arra, hogy láthatatlanná váljanak. A szájukat az emberek szívére tapasztják, és egyenesen belesuttognak az emberek lelkébe, akik sajnálatos módon sokkal fogékonyabbak az ördögök suttogására, mint az angyalok példamutatására.
• Ki mondaná azt, hogy nincsen szépség a pusztulásban?
• Ki lehetne magányosabb, mint az, akitől még az emlékei is elszakadtak?

Paul Auster: The red notebook

Nyáron egy vékony kis könyvecskét olvastam el Paul Austertől. Még tavasszal, egy véletlen angol könyvesbolt nézelődéskor találtam rá, és mivel még nem volt meg, megörültem neki, és megvettem. Aztán kicsit megijedtem, mert miután jobban nézegettem – olvastam a tartalmát, eszembe jutott, hogy már egy vékony, önéletrajz ihletésű könyvét olvastam magyarul. Ez persze annak ellenére, hogy a címük nem egyezik – hiszen láttunk már nagyon félrefordított könyv címeket. Szerencsére kiderült, hogy nem ugyanazokról a könyvekről van szó.

A The red notebook 5 részre osztódik. Az első része, rövid, pár oldalas elbeszélések gyűjteménye, amelyeket Paul, saját életéből merített, vagy saját élményei, vagy mások által megismertek. Ezek a kis történetek nagyon jók voltak, azt gondoltam, ha az egész könyv ilyen, akkor szeretni fogom. A történetek főleg különös véletlenekről szóltak, amik már annyira hihetetlenek, hogy az ember azt feltételezné, hogy csak kitaláció. Az meg még csak olaj a tűzre, hogy valóban mind vele történt meg, vagy az ismerőseivel, vagy az ismerősei ismerőseivel. Aztán következett a második rész, ami pár oldal után, kétségeket ébresztett bennem, hogy most valójában jó lesz-e ez a könyv vagy sem... Hihetetlen lassú volt, unalmas – legalábbis nekem. Egy teljes történet, nem volt részekre bontva, és inkább egy irodalmi történészeti szakszövegnek nevezném, aminek számomra se füle se farka nem volt, nem is beszélve a tényről, hogy ilyet magyarul is nehéz megemészteni, nem még angolul.

Aztán jött a harmadik rész, ami megint nagyon érdekes lett. Ez a rész interjúkat tartalmazott Paul Austerrel, imitt-emitt kis ismétlésekkel, de egyébként nagyon izgalmas darabja a könyvnek. Hiszen interjúkat olvasni egy olyan íróval, akit az ember egyébként is szeret, olyan, mintha magával a szerzővel beszélgetnénk, is mi is lehetne ennél jobb? Ezek a riportok is vissza-vissza térnek a véletlenekhez, a sorshoz. És megint megemlít bennük nem egy olyan esetet, amik vagy meglepőek, vagy esetleg olyan semmiségek, amit egy halandó ember észre sem venne. Megismerkedhetünk, milyen véletlen telefonhívás vezetett a New York trilógia megírásához. Amikor többször egymás után azzal hívták fel, hogy egy bizonyos detektív irodát keresnek, azon kezdett el gondolkodni, mi lett volna, ha azt mondja igen. A New York trilógia első része is így kezdődik az – Üvegvárossal (City of glass), főhősünket felhívják, és ő nem mondja meg az igazat. A könyv 4. része, ima Salman Rushdie-ért – szó szerint. Az 5. részben pedig ismét rövid, saját ihletésű történetekkel magyarázza, miért is kell írni.

„In the end, you dont only write the books you need to write, but you write the books you would like to read yourself."

Összességében nagyon pozitívan értékelném a könyvet, bárkinek ajánlanám, a Paul Auster rajongóknak pedig kötelező darab!

Idézetek:

• I learned that books are never finished, that it is possible for stories to go on writing themselves without an author.
• Reality is a great deal more mysterious than we ever give it credit for.
• Most people tend to think of solitude a rather gloomy idea, but I don’t attach any negative connotation to it. It’s a simple fact, one of the conditions of being human, and even if we’re surrounded by others we essentially live our lives alone: real life takes place inside us. … we can think, and because we think, we’re always in to places at the same time.
• ..you don’t begin to understand your connection to others until you are alone. And the more intensely you are alone, the more deeply you plunge into a state of solitude, the more deeply you feel that connection.
• If there is a pencil in your pocket, there’s a good chance that one day you’ll feel tempted to start using it.

Elő lehet venni a lélekmelegítőket

Már november elején rájöttem, hogy az október kicsit hosszabb volt mint gondoltam, mert beszereztem még Szerb Antal Utas és holdvilág című könyvét, amiről teljesen elfelejtkeztem. Talán azért, mert rögtön vásárlás után el kezdtem olvasni a buszban, és elég hamar végeztem is vele még októberben. Bejegyzésig, természetesen még nem jutottam, de majd annak is eljön az ideje.

Ami a novemberi beszerzéseket illeti, ha jól számolom, összesen 4 könyvvel gazdagodtam. Valamikor a hónap első felében vettem meg Vass Virág Szoknya blues című könyvét, ami a Libriben féláras volt, több más könyv társaságában (egyébként azt az akciót most is látni, úgyhogy érdemes szétnézni). Aztán a hónap második felében kaptam meg a szülinapi ajándékomat, ami hiába volt még októberben, egy megjelenés miatt idáig váratott magára. Megkaptam Donna Tartt Aranypintyét (erre kellett sokat várni, mert folyamatosan tolták a megjelenést), és Márai Csutoráját, plusz 400ft-ét meg lehetett venni Dickens karácsonyi énekét, így az is hozzám került.

Írással és most olvasással is, kevésbé haladtam. Sőt, hónap végén aktiváltam a Netflixet is – hogy megnézhessem az új Gilmore girls részeket (ami nagy csalódás volt, de ez nem annak a kritikának a helye), így most az is megcsonkítja, az amúgy is túl kevés szabadidőmet. Nem baj, csak 1 hónapig tervezem megtartani, aztán vissza.

Richard Yates: Egy jó iskola

Az, Egy jó iskoláról elég nehéz írnom, 2 fő okból is. Az egyik, hogy lassan fél éve olvastam, valamikor nyáron, a másik pedig, hogy annyira semmilyen volt a számomra, hogy szinte nem is tudom mit írhatnék róla. A könyv szerzője az a Richard Yates, aki többek között a Szabadság útjait (Revolutionary road) is írta, amit ha máshonnan nem, a Kate Winslet és Leonardo Dicaprio által játszott filmből lehet  ismerős.  Nem mintha én tudtam volna – amikor megvettem ezt a könyvet, ki az a Richard Yates.  Igazat megvallva a Revolutionary road c. film sem hagyott bennem mély benyomást. Úgyhogy amiatt biztos nem vettem volna meg. De a cím és az addig ismert sztori érdekesnek bizonyult, és ha igaz is lett volna, akkor valószínűleg jobban élvezem, és most lenne róla mit írnom...

Talán még az első fejezet érdekes volt, amikor az anya próbálja eldönteni, milyen bentlakásos iskolába írassa a fiát. De onnantól aztán teljesen elszabadulnak a karakterek, abban sem vagyok biztos ki volt a főszereplő. Nagyon sok szereplő sorakozik fel, diákok, és tanárok és hozzátartozóik. Őszintén, utána kellett olvasnom interneten, hogy visszatérjenek az emlékeim a könyvről. Minimális részletekre emlékeztem csak. A furcsa, bentlakásos iskolás viccek, amik kissé túlfűtött szexuális energiáról árulkodtak, ahogy a tanárok viszonyai is. Csakúgy mint valamelyik tanár lánya, aki az egyetlen lányként élt az iskolában. Állítólag Yates az egyik szereplőt önmagáról mintázta.

Ha beszélsz valakivel… nem fontos, hogy kivel vagy miről, a lényeg az, hogy tudd, mikor kell befejezni. Soha ne mondj olyat, ami csak ront a csenden.

Azt hiszem ettől többet, ha akarnék sem tudnék írni a műről. Azt mondanám, akit érdekel olvassa el maga, de ez sem lenne igaz, mert tisztaszívvel nem tudom ajánlani ezt senkinek. Unalmas és nem volt túl folytonos. Legalábbis BKV utazáshoz nem ajánlott. Egyébkén pár éve már, nyaranta megtalálható az Alexandra kínálatában sok-sok százalékos akcióban. Annyi pénzt talán megér.

A Jeltisev család – dráma az orosz tajga határában

Jeltisev családdal még az idei könyvfesztivál körüli időkben találkoztam először, szerintem akkoriban is adta ki az Európa. Aztán valamikor júniusban vettem meg, egy kis Alexandrás akció keretein belül.

Nem tudtam túl sokat sem a szerzőről, sem a könyvről, teljesen a rövidke tartalmára hagyatkoztam, amit a könyvhöz írtak. Reménykedtem benne, hogy legalább kicsit azt kapom, amire számítok. Rideg Oroszországot, családi drámát. Nem kellett nagyot csalódnom. Sőt, ha a drámai oldalát nézzük, talán kicsit túlzottan sok is volt a lelkemnek.

A sztori egy 4 tagú orosz családról szól, akinek a legfiatalabb tagja börtönben van, és miután a rendőr apa is problémákba kerül, elveszítik a városi lakásukat, és – mivel a garázson kívül a Moszkvicsnak – másuk nincsen, falura kell költözniük, Tánya nénihez. A néni szinte összedőlni készülő házban lakik, és eddig maga művelte meg a földet és rakott el télirevalót. Amikor a rokon vendégek megérkeznek – és beköltöznek, kicsit úgy néz ki, mintha nem is ismerné őket. Nem sokat beszél, de néha nagyokat mond. A család hiába költözik nagy tervekkel a szegényes faluba, hogy majd építkeznek, valahogy mindig tolódik a dolog. Az idősebbik fiuknak sem a munkán jár az esze, inkább szórakozni próbál, a gyenge választékban a faluban. Hamar megházasodni kényszerül, így a család  tervei az új házról egyre távolibbnak látszanak. Az anya szorgos volt, dolgos, próbált mindent megoldani, megszépíteni, amíg el nem ért egy pontra, amikor már semmi nem érdekelte, és lassan csúszott le a fertőbe. Eleinte kizártnak tartotta volna, hogy ő piacon árulja az erdőben szedett loncot, később a szükség csak rávitte. Ugyanúgy történt a szesz árusításával. A család egyre mélyebbre süllyedt, és lehetetlenség volt megállni. Minden pénzük lassan elfogyott, eladták a garázst is, de abból a pénzből sem épült fel a ház.

A család egy tipikus egyszerű, szovjet család. Olvasva a történetet, teljesen úgy éreztem magam, mintha én ezt a családot ismerném. Szerintem mindannyian ismerünk egy-egy ilyen családot. Vagy mert a szovjet kultúra és a keleti beütés még mindig közelebb van hozzánk, mint a nyugati, főleg a kisvárosokban és falvakban. Az anya rendkívül emlékeztetett engem Gervaise-ra, Zola Patkányfogójából, ahol szintén a könyv végére, a szorgos asszony minden erényét elvesztette és a társadalmi és erkölcsi ranglétra aljára süllyedt.

Egy teljesen igaz, valós, hiteles érzésű olvasmány, egy kemény, rideg orosz faluban, egy család, aki túlélni próbál a zord körülmények között, az új és borzalmas élethelyzetben, és akik legerősebb próbálkozásuk ellenére is, mindenben elbuknak. Habár sok rossz a végére nekem már sok volt, csakis ajánlani tudom ezt az olvasmányt, és remélem hamarosan újabb Szencsin műveket olvashatunk magyarul.