Legjobb 2016-os olvasmányok

Közeledik az év vége, és úgy gondoltam, nem ártana összefoglalni az ez évi olvasmányaimat, vagyis inkább azokat, amik a legnagyobb benyomással voltak rám 2016-ban.

Ahogy az első mondatból kiderült, a bejegyzést még év vége előttre szántam, de természetesen ez sem jött össze. De azért helyt áll az új évben is.

Idén 27 könyvet sikerült befejeznem, év elején Goodreadsen 30-ra állítottam a célomat, ami az év első felében teljes vágányon volt, ám az év második felében megismerkedtem a Simcity-vel, és így a nagyon kevés szabadidőm már 2 tevékenységre bomlott J.  Sok jó könyvet olvastam, és sok gyengébbet, és ami a legfeltűnőbb volt ez éven, hogy legalább 3 magyar műnek is helyet adtam. Ahogy helyet és esélyt adtam néhány ismeretlenebb kortárs írónak is akikben nagyot csalódtam, de szerencsére találtam gyöngyszemeket is, és az 5 best of 2016-os könyvemből, 2 kortárs, akikkel elsőször ezen az éven ismerkedtem meg. Annak ellenére, hogy az éven olvastam el például a Fahrenheit 451-et is, ami valószínűleg sok könyvszerető embernek a best of listáján lenne, az enyémen nem található. Amit szintén megjegyeznék, hogy ezen az éven 3 Zola művet olvastam, és csak 1 került belőle a best of listára. A fortune of Rougons, nagyon jó volt, A kegyelmes úr pedig gyengébb, arról még nem is írtam meg a bejegyzést.

Akkor lássuk a listát, kizárólag olvasási sorrendben, ugyanis nem helyezéseket állítok fel, mindegyik remek a maga nemében.

Alexander Dumas: A fekete tulipán – Nem volt az az óriási olvasmány, nem a világirodalmi helyzete miatt tettem ezt a rövid könyvet a legjobbak közé. Annyira jó volt olvasni, annyira aranyos történet volt, nyomozás, a gonosz mindig keresztbe tesz a jónak típusú, heppiend könyv. A szurkolás, hogy sikerüljön a pozitív főhősnek mindent bebizonyítania. Feelingben meg volt a Monte Cristo jobb jeleneteinek az érzése, de ez rövidebb volt, és nem volt benne annyi mellékszál. A főhős, itt is igazságtalanul volt bebörtönözve, de ő nem kiszabadulni próbált, hanem a nagyon ritka fekete tulipánját megmenteni a fogságban is, és a megfelelő helyre eljuttatni. Annyira szurkoltam nekik. Mindenkinek ajánlom!

Donna Tartt: A titkos történet – Erről azt hiszem nem kell sokat írnom azoknak, akik olvasták a könyvet, plussz májusban elég hosszú bejegyzést írtam róla, és ecseteltem mennyire tetszett. Az amerikai írónő írása annyira magába szippant, hogy nehéz letenni a könyvet, bármilyen hosszú. A történet izgalmas, és egyedi. Ez is inkább krimi, de ez a rész minimális benne, vagyis inkább elveszlik a teljes történetben. Egy bűncselekmény van a középpontban, de a karakterek sokkal érdekesebbek, és maga a helyszín, és az egyetem olyan volt, hogy olvasás közben úgy érződött, mintha a legjobb amerikai filmet néztem volna.

Emile Zola: Germinal – Az egyetlen igazi klasszikus a listán. Maximumot vártam tőle, és azt is adta. Zola nem hazudtolta meg magát, és megint csupasz valójukban adta elénk az igazságot történelmi koráról. A történet egy bányavárosról és legfőképp a bányában dolgozó családokról és életükről szól, miközben próbálnának változtatni a helyzetükön. Összességében a nyolcadik könyvem Zolától, és a Patkányfogóval együtt, kötelezővé tenném mindenkinek. És mindenki számoljon egy kis drámával az ikszediken, mert amikor már nem számít az ember többre, még akkor is meglep. Ridegen, nyersen.

Stephen King: A halálsoron – Ennek mindenképp be kell kerülnie, mert a végét végigsírtam. Meg nem csak ezért. Nem kell mondanom, hogy szeretem Stephen Kinget, és nem, nem a horror író Stephen Kinget. Kábé minden mást. A halálsoron egy bepótolásra váró mű volt tőle, és de jól tettem! Nem sokkal a könyv után, láttam a filmet is, ami annak ellenére, hogy valóban jó, és szintén mély hatású, nem tudja pótolni a könyvet. Aki még nem látta a filmet, mindenképp a könyvvel kezdjen. Annyival hosszabb, bővebb (persze, mint minden adaptáció), és minden szál le van zárva. Annyira kerek történetet ad. A film csak darabokat. Akit érdekelnek a részletek a könyvről, erről is megtalálhatja az írást a linken.

Roman Szencsin: A Jeltisev család – amit rögtön megjegyeznék, hogy Roman Szencsin kicsit olyan, mint a kortárs Zola. Amekkora drámát alkotott a könyvében, és amilyen érzéketlenséggel írta azt le, szinte hihetetlen volt, hogy mindez mindössze egy 4-tagú családdal történik. A sorscsapások nagyrészére nem is kaptunk megfelelő magyarázatot, hogy miért, csak úgy arcon csapnak, amikor nem is számolunk vele. Néha nem tudtam eldönteni, hogy a szereplőket ráznám meg, hogy térjenek már magukhoz, vagy az írót, hogy írja már másképpen a történetüket.

Jelenleg 2 könyvet olvasok, és mindkettőt nagyon élvezek, úgyhogy remélem 2017 is legalább ennyi best of-ot hoz majd mint a tavalyi, és hogy itt lehetek, hogy erről be is számoljak.