"Bittersweet October. The mellow, messy, leaf-kicking, perfect pause between the opposing miseries of summer and winter." (Carol Bishop Hipps)

Októberben – mivel szinte sosem voltam otthon – főleg angol nyelvű könyvekkel gazdagodtam. Mivel már szeptember végén/október elején kint voltam Prágában, nem tehettem meg, hogy ne vegyek valamilyen könyvet a repülőtéren. Igaz, ott általában híresebb és újabb könyvek vannak, amiket én csak kisebb mennyiségben preferálok, de néha az is kell. Így vettem meg Coelho-tól az Adultery-t (ezt már rég meg akartam, de eddig csak olyan nagyon nagy könyvformában láttam, óriási betűkkel és sorközökkel, most viszont már azt a tipikus kis verziót találtam meg). A második könyv kiválasztása már nem ment ilyen egyszerően, nagy dilemmában voltam, mivel 2, film-adaptációs könyv között őrlődtem. Végül a Dressmaker-re esett a választásom, így a Room-ot ott kellett hagynom, azzal, hogy majd akkor legközelebb megveszem. Miután még kolléganőmnek is ajánlottam egy megfelelő könyvet rájöttem, hogy legszívesebben azt is megvenném.

A következő hetet Párizsban töltöttem, vagyis inkább hoszzú hétvégét, ahonnét ismét 2 könyvvel gazdagabban tértem haza (erről pár napja külön írtam, úgyhogy akit bővebben érdekel, az keresse viszza, kérem :)). Természetesen mi mást vehettem volna, mint Zola-kat, a The dream-et és a The Flood-ot. Amikor már azt hittem, nem találok olyasmit, ami még nincs meg, találtam rá ezekre, így normál ártól drágább létük sem tartott vissza attól, hogy megvegyem őket.

Az utolsó könyvet megint Prágában vettem. És annak ellenére, hogy a Roomot akartam, végül ezt a Techbitch-et vettem meg. Ez volt az, amit megkedveltem, miután beajánlottam a kolléganőmnek, így nekem is kellett :). 

“A tél nyaralni jár Párizsba” (Émile Zola) – és én is

Valójában ezt az írást együtt szerettem volna posztolni azzal a könyvvel, amit Zola életéről olvastam, de miután átéltem rájöttem, hogy nem lenne jó ötlet, ugyanis egyikről is, másikról is, túl sok mondandóm akad. Így most ez a bejegyzés a Párizsi irodalmi élményeimet fogja összefoglalni, aminek jelentős része így is Zolát fogja érinteni, hiszen szándékosan igyekeztem bejárni a fontos helyeket.

Úgy elsőre nem is tudom, mit mondhatnék Párizsról – mindent. Az irodalom szerelmeseinek egy paradicsom. A Szajna parti könyvárusokkal, ahol a világirodalom klasszikusai minden számban megtalálhatók, a kis könyvárusokig, a híres írók házain át a történelmi kávéházak sokaságáig.  Nem is tudom, hol kezdjem, de akkor talán időrendi sorrendben.

Az látogatásom első helye Zola Rue de Bruxelles-i lakása volt, ahol hosszabb-rövidebb ideig élt, és végül itt is halt meg. Az, hogy ezt sikerült először meglátogatnom, kicsit a sors kezének is mondható.  Ugyanis amikor lefoglaltam a szállodát, még nem néztem meg pontos címeket, hogy hová is akarok elmenni. Később, amikor elkészült a listám, látom, hogy a hotelünk kábé a hely szomszédságában van, valami 5 percre laktunk ettől a bizonyos lakástól. Nem tudom, hogy csináltam :). Egyébként az egész környék a Montmarte része, ahol olyan híresebb helyek vannak sétatávolságban, mint a Sacre Coure vagy a Moulin Rouge. Mondjuk a kettő témája tűz és víz, de hát ilyenek ezek a franciák. Művészet-művészet. De nem a párizsi híres helyekről akarok beszélni, hanem folytatom tovább az irodalmi túrámat.

A következő állomás már másnap volt a Shakespare and Co. könyvesbolt, ami már a város egyik turistalátványosságává nőtte ki magát és persze mindenkinek látni kell. Az igazat megvallva, kicsit túlértékeltnek vélem, persze, megvan benne szerintem minden klasszikus, szebbnél-szebb kiadásban, de azon felül inkább már csak marketing, mert olyan híres. A könyvek pedig annyira túl vannak árazva, hogy nekem kedvem sem volt nézelődni és vásárolni. A hely tele volt, és mivel elég kis helyre próbálnak beömleszteni nagyon sok könyvet, a járkálás kicsit nehézkes. Eléggé csalódott kezdtem lenni, miután megfogtam 1-2 könyvet és láttam az árukat. Mondhatom, hogy mindegyik 4-5-6 euróval több volt, mint a normál ára. Már szomorúan indultam is volna ki, mivel mégcsak Zola köteteket sem találtam, amikor kifelé menet a kasszánál megláttam őket (megint véletlenül). Nem is gondoltam, hogy tudnak még olyan példánnyal szolgálni angolul, ami nekem nincs meg, de megleptek, és igen. Sikerült 2 könyvet is találnom. Az Álmot – ez a Rougon-Macquart sorozat egyik része, és a The Flood-ot – ami mint később kiderült, a „Mesék Ninonnak” (Zola egyik korai munkája) egy része. Miután megkaptam beléjük a pecsétjeimet is, egész boldogan jöttem ki a boltocskából, annak ellenére, hogy a 2 könyvért és egy táskáért 33 eurót fizettem. Az utunkat a Szajna parton folytattuk, ahol könyvárusok százai kínálják portékáikat, szebbnél szebb kiadásban. Néhol nem tudtam eldönteni, hogy újak-e vagy használtak… Vagy csoportosan adják ki ezeket „ritkaság” néven. De mindegy is, itt már nagyon fájt a szívem, hogy nem tudok franciául, és nem tudom megvenni ezeket a kincseket. És itt nem csak Zolára gondolok, akinek a Rougon-Macquart sorozatát arany kötésű-enciklopédia szerű könyvben láttam (mondjuk csak 6 művet tartalmazott a 20-ből), hanem a világirodalom minden jeles képviselőire. És ezek a könyvek tényleg már 3 euró körül elérhetők voltak (persze nem az aranyozott lapúak :)). Még korábban egy könyvesboltban megláttam ezt a verziót (szinte minden világklasszis műveivel), olyan műanyag borító fedte őket – amit nálunk is a drága holmikra raknak a boltokban, hogy a kasszánál külön le kelljen róla venni – de több mint 50 euró volt az ára. Amikor Szajna parti árusoknál megláttam ezeket, és olyan 25-30 euró körül, azt mondtam ennyiért már megveszem, még ha nem is értem, mert olyan szép. De sajna mire Zolára az egyiknél rátaláltam, az még mindig 37 euró volt, így azt még mindig túlzásnak tartottam… Majd legközelebb!

A harmadik napunk legfontosabb állomása a Pantheon volt, amit alig bírtam kivárni. Annak ellenére, hogy már 3. napja voltunk Párizsban és még az Eiffel tornyot sem láttam, valahogy mégse azt vártam a legjobban. A többi „turista-csalogató” helyhez képest, itt elég rövid sor volt – gondolom, az embereket nem érdeklik a kripták. És normál esetben lehet engem sem érdekelt volna, de mivel itt nyugszik Émile Zolán kívül, Hugo és Dumas is például, nekem egyik legfontosabb megállóm volt. És valahogy itt is teljesen ismeretlenül, rögtön elsőre Zola kriptájához kanyarodtam be… A kriptája együtt volt a már említett Victor Hugo-jéval, és Alexandre Dumas-jéval, és csak kívülről volt elérhető, be nem lehetett teljesen lépni. Ami érdekes, mert például Marie és Pierre Curie kriptájába teljesen be lehetett lépni. Nem tudom mi szerint nyitják meg. Minden héten másét? A Pantheón ajándékboltjában még bevásároltam cuccokat, ceruzát, könyvjelzőt… aztán távoztunk. Negyedik napra már nem maradt más látványosság, amit beterveztünk volna, pedig még túl sok mindent nem látogattam meg. Ahhoz valószínűleg egyedül kellesz mennem Párizsba, mert minden híres temetőt azért mégsem járhatok végig egyszerre :). 

Még így a végén megjegyzem a Les Deux Magots nevű kávázót, ahol annakidején Picasso, Hemingway vagy Camus vitatta meg a világ eseményeit. Természetesen itt is megittunk egy kávét, de ez nem volt nagy szám. Az érzést, bármelyik párizsi kávéház elhozza.

Ezután a 4 nap után Párizsban – meg kell mondanom – Budapest nagyon üresnek érződik… Nagyon jól éreztem magam, hihetetlen kulturális és gasztronómiai energiabombát adott, amiből nehéz visszarázódni a hétköznapokba. Annak ellenére, hogy a napi 23 kilométeres sétáinkkal vasárnapra már a talpam szétszakadt a nyomi cipőmben, minden más teljesen a helyén volt. Reggel a csípős hideg, délelőtt 11-től pedig a szó szerinti verőfényes napsütés, hogy nem tudtuk hová rakni a kabátunkat, és a hosszú-ujjú is túl meleg volt… A créme brulée és az a francia csokis briósság… Ja, és igen, csigát is ettem… Egy péntek-hétfő alatt persze nem váltam „olyan francia picsává” ahogy Phoebe barátom mondaná, de lehet hogy, könnyen megtudnám szokni a párizsi életet :).

Irodalmi Nobel díj előtt 2015

Az idei év Nobel díj kiosztására csütörtökön kerül sor Stockholmban, helyi idő szerint délután 1 órakor. Mint minden évben, most is 600-700 irodalmi egyén vagy szervezet adja le a voksát, a szerintük legkiemelkedőbb szerzőre, és a 200-ra szűkített jelöltekből a Nobel bizottság választja ki a befutókat. Nyáron a lista mér csak 5 egyénből állt.

Mint minden évben most is elmondják, hogy nagyon nehéz a választás, mert túl sok remek szerző van, és a világ túl nagy. Arról nem is beszélve, hogy évente újak és újak kerülnek elő. A Svéd Akadémia titkára szerint, még egybehangzó döntés sosem volt, és ha úgy alakulna, az nagyon furcsa lenne.

Legnagyobb esélyeseknek a fehérorosz Svetlana Alexievich (Voices from Chernobyl – monjuk így érthető) számítják, együtt, a már veteránnak számító Murakami-val, és a szintén visszatérő kenyai Ngugi wa Thiong’o. Az amerikai közül Philip Roth és Joyce Carol Oates lehet esélyes, ahogy az ír John Benville is. A fogadóirodák bejelentettek 2 „fekete pétert” is, mivel a szerintük növekvő esélyei lehetnek akár a magyar Krasznahorkai Lászlónak, vagy a koreai Ko Un-nak.

Magyar képviselettel, szerintem mindenki jobban várja az eredményeket, habár személyesen úgy gondolom, nem fog újra magyar nyerni. Annak ellenére, hogy köztudott, hogy az Akadémia inkább a kisebb országok, vagy inkább a nem „english-speaking” szerzőket részesít előnyben, úgy gondolom, nagy a paletta ahhoz, hogy másik ország is helyet kapjon. Sőt, helyet is kellene. Talán ezért is van az, hogy az amerikaiak nem nagyon törődnek az irodalmi Nobel díjjal. Mert számukra lezárulnak az angolul beszerezhető könyvekkel az olvasmányuk, és mivel nem angolul írott könyvek minimális százaléka kerül lefordításra, ezért nem is nagyon törődnek velük. Emlékszem, amikor pár éve Alice Munro nyert, minden külföldi oldal és szociális oldal tele volt vele. Persze, mert Kanadában angolul ír. Aztán jött Patrick Modiano, akiről kuss volt, mert persze hogy nem ismerték. Azt hiszem aztán kezdték fordítani a könyvei nagyrészét angolra.

Na, kicsit hosszúra sikeredett. Minden éven várom, kit hoznak ki győztesnek, mivel általában valami új-új névre lehet akadni, akiről esetleg keveset vagy még annyit sem tudunk. Én örülnék, ha a fehérorosz nyerne, mivel – ha jól tudom – magyarul még nem jelent meg a Chernobyl-os könyve, és azt szívesen elolvasnám. Ha nyerne, tuti kiadná valamelyik kiadó :). BTW, az Európa kiadónak előkészületben van Joyce Carol Oates könyve, lehet ő már tud valamit? ;-)

Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője

Mikszáth, Szent Péter esernyőjét a Kossuth kiadó jóvoltából vettem meg, amikor tavaly kiadták az új sorozatukat, és ezzel kezdtek féláron. Már régen sort szerettem volna keríteni rá, és ezt most meg is tettem, amikor egy vékonyabb, könnyű kötésű könyvet kerestem. Ez minden célnak megfelelt.

Nem is tudom mit vártam tőle, nagyon halvány emlékeim voltak róla iskolából, tudtam, hogy a lényeg egy esernyőnyél, ami a nagy vagyont rejtegeti. De a körülményekről semmit nem tudtam.  A történet 2 szálon fut a múltban, ahol megismerhetjük, hogyan kerül a rongyos esernyő egy árva kislányka fölé az esőben, a másik szálban pedig azt, hogyan vigyáz a vagyonára Gregorics Pál, aki a törvénytelen fiának szánja az esernyőnyél örökségét.

Az első szálban, az esernyőnek a falubeliek, és a környékbeliek varázslatos tulajdonságokat tulajdonítanak – állításuk szerint, egyenesen Szent Péter rakhatta a papuk árva kishúga feje fölé – és még a messzeségből is eljárna a kis Felvidéki Glogovára a hívő emberek, csak az esernyő miatt. A másodikban, megismerhetjük Gregorics Pál életét, hogyan rekesztik ki testvérei, ő pedig szerencsén és ravaszon vagyonra tesz szert, amit később fiának tartogat, akit hivatalosan nem vállal fel, mert félti az életét. Inkább elküldi a kis Gyurit Kolozsvárra tanulni, ahol azért gyakran meglátogatja. Halála után, a vagyonnak nyoma veszik, a testvérek hiába keresik, nem találják. A halott még a túlvilágról is bosszúságot okoz nekik, amikor félrevezeti őket egy szöggel teli üsttel.

A harmadik része a könyvnek a két fiatal története. Gyuri ügyvédet érdekelni kezdi, hol lehet az apja vagyona, és elindul az esernyő keresésére. A szálak egészen Glogováig vezetnek, ahol útközben véletlenül megismerkedik Veronkával, aki meg is tetszik neki. Amikor megtudja, hogy övé az esernyő, nem is gondolkodik, eldönti feleségül veszi, így meglesz az esernyő  is meg a lányka is. A dolgok végül nem úgy alakulnak, ahogy tervezi, de azért nem bánkódik miatta. A végét nem lövöm le, így is sokat írtam a tartalmáról, pedig nem szoktam.

Meg kell mondanom, nagyon kellemesen csalódtam a könyvben, izgalmas volt szinte a végéig, alig vártam, hogy megtudjam mi történik a továbbiakban. Nem olvastam ezelőtt semmit Mikszáth-tól, de ezek után lehet bepróbálkozok valami mással is. Mindenkinek ajánlom, kicsit sem unalmas, és akár egy ültömben el lehet olvasni :).

A szokásos idézetek:

• A rozsdás acélpengén nem hagy már a lehelet semmi foltot.
• „…a köhögést és a szegénységet nem lehet eltitkolni."
• Csúnya asszonytól ne kérjen az ember csókot és szegénytől kölcsönt, mert mindjárt eldicsekszik vele.
• „Minden nagy dolgodat gondold meg éjjel is, habár már nappal határoztál felőle. … A éj szebbnek mutatja kedvesed alakját, mint aminő, ellenségedet erősebbnek, bajodat nagyobbnak, örömödet kisebbnek. Nem szép eljárás tőle, de hát az éj szuverén, nem tartozik felelősséggel senkinek.  … ne mellőzd az éjt, mikor a kivezető utat keresed."