Nyugdíjba kéne menni :)

Mivel majdnem égész januárban beteg voltam, ezért nem is tudok túl sok mindenről beszámolni könyvek terén. A 3 könyv, amit vettem, az még a december végi rendelésem eredménye lett, amiről majdnem le is késtem, mert képtelen voltam elmenni értük a boltba átvenni.

A libris 2+1 akcióban vettem a könyveket. Megrendeltem A lány hét névvel címűt – amit annak ellenére, hogy  azt mondtam egy darabig nem olvasok Észak Koreás könyveket, nem tudtam ott hagyni. Megvettem Gárdos Péter Hajnali láz című könyvét – adok egy esélyt a kortárs magyarnak is. Viccet félretéve, már egy ideje szemezek vele, úgyhogy remélem nem fog csalódást okozni. És mivel egy könyv ingyen jött, így harmadikként megvettem Márai Egy polgár vallomásait, amiről nemrég érdekeset olvastam, most meg nem tudtam eldönteni mi legyen a 3. könyv. És ilyen szép új kiadásos Máraim még úgy sincs.

Úgyhogy ez a három könyv landolt nálam januárban, meg elkezdtem 2 másikat, amiket azt hittem hipp-hopp befejezek, amíg beteg vagyok. Hát 2 hétig még arra sem volt erőm, hogy olvassak. Annyit haladtam velük, amennyit a váróteremben tudtam belőlük olvasni. Viszont mindkettő nagyon tetszik, úgyhogy remélem most már hamarosan végzek velük.

Maupassant - Egy asszony élete

Már egy ideje terveztem, most végre elolvastam Maupassant könyvét. Anyukámnak meg volt, és még tavaly el akartam olvasni, de akkoriban nem volt kedvem hozzá. Aztán most nyáron megláttam ezt a Fehér Hollós változatot a Lírában, megvettem mégegyszer, és úgy gondoltam, most már képes leszek elolvasni.

Mit is mondjak.. A könyv magyar címe találó (eredeti nyelven azt hiszem, csak annyi hogy „egy élet”), valóban a történet középpontjában egy elég naiv nő áll. A fiatal lány a „zárdából szabadul”, ott nevelkedik, amikor aztán 18 éves korában a szülei végre hazaviszik. Az anyja beteges, az apja pedig fejethajtó, sok mindenre behunyja a szemét. Nagyon hamar kiházasítják, talán túl hamar is, tapasztalatlanul, anélkül, hogy mélyebben megismernék az új embert a faluban. De persze ha a helyi pap ajánlja, akkor nem lehet gond...

Hamarosan kiderül, hogy a tisztességes férj, a hűséges szolgálót rontja, így hamarosan elküldik őt is és a közben megszületett gyermekét is, és kiházasítják egy helyi emberhez, hogy a szégyent és a botrányt kerüljék. A pap meglepően elnéző, és hamar rábeszéli a szülőket is, hogy ez nem olyan nagy gond, így Jeanne kénytelen elviselni a férjét. Miután a gyereke megszületik csak neki él, elkényezteti, elbutítja, és nem engedi iskolába sem járatni. Lassan elveszti a családját maga körül, meghalnak a szülei, az új gyermeke, és a férje is – az éppen aktuális szerető férje haragjának köszönhetően.

Az elkényeztetett fia felnő, és ahogy várható volt egy semmirekellő emberré válik. Nem tanul, elkártyázza nemcsak a saját pénzét, de az anyjáét is. Csak segítségért fordul haza. Amikor már minden elveszettnek látszik, Jeanne-en, régi barátnője és szolgálója Rosalie és fia segít (itt vesszük észre a két testvér különbségét, a különböző neveltetésnek köszönhetően).

Nem nagyon szoktam tartalmat írni, de erről a könyvről nem tudtam semmi mást. Egy ilyen tipikus asszony regény vagy hogyan is nevezzem. Zárda, férj, gyerek, csalás, halál. Maupassant leírja ugyan, hogyan lehet egy életet elrontani, de mégis a végére nyerni valamit. Olvasható, de az ember néha megrázogatná a főhőst. Valahogy annyira hasonlít – a most inkább aktuálisabb – Stoner című könyvhöz. Ott egy pasi szerencsétlen életét írja le, egy újabbkori nagyobb városban, itt meg egy nőét, a tanyán a 18.században. Ajánlom a következő egyetemi irodalom órákon műelemzéshez a két mű közös vonásait szétrágcsálni.

Idézetek:

• Aki nem tudja, eleget ad-e, adjon többet!
• Ábrándjainkat néha olyan szomorúan siratjuk, mint a halottakat.
• …el is nyomta szorongását, ahogyan visszafolytjuk és mindig kivetjük magunkból az aggodalmakat, a fenyegető gondokat, önző ösztönünk parancsára, lelki nyugalmunk természetes követelésére.
• Mély, bevallhatatlan öröm futott szét benne, aljas öröm, amit mindenáron el akart rejteni, az a visszataszító öröm, ami miatt pirulunk, de lelkünk titkos mélyeiben forrón élvezzük.

Az Antarktisz hősei - Robert Falcon Scott naplója

Próbáltam a bejegyzést január 17-re időzíteni, ugyanis ma 104 éve érte el Scott és csapata a déli sarkot, sorban a másodikként, a norvég Amundsen után.

Akik ismernek, tudják, hogy szeretem, és érdekel az Antarktisz, egy időben jó sok könyvet vettem a témában, de még mindig vannak olvasatlanok. Most, a régóta várakozó Oxford sorozatban kiadott Scott naplóját olvastam el végre. Tudtam mire vállalkozok, amikor elkezdtem, tudtam a történetük végét, és mégis az igazat megvallva nehezen olvastam az utolsó lapokat. Ilyesmit azért nem könnyű megemészteni.

Scott, a 33 személyből álló csapatával 1911. január elején érkezik meg az Antarktiszra, a déli sark meghódítására. Ross szigetén építik fel a szállásukat az elkövetkező 2 évre – Cape Evansben. Az első hónapok, a felkészülésről szólnak, a hosszú, déli-sark felé való menetelésükre. Leírja, melyik este éppen ki tartott előadást, vagy éppen melyik kutyával vagy pónival gyűlt meg a bajuk. Októberben indulnak neki a rövidebbre tervezett, de végül több mint 5 hónapig tartó útjuknak. Több csoport indul neki, hogy elvigyék az összes felszerelést, élelmiszert és üzemanyagot, és hogy felállítsák a visszaúthoz elengedhetetlen depókat. Az út során sorban vált meg a segédcsapatoktól, és küldte őket vissza. Végül, az 5 emberből álló sarki csapat (Scott, Oates, Edgar Evans, Bowers és Wilson) 1912. január 17.-én éri el a déli sarkot, megtörve, szétfagyva, és legyengülve, csakhogy újabb csapásként rájöjjenek, hogy a norvég Amundsen és csapata több mint 1 hónappal megelőzte őket (1911.12.14.). Már az oda-úton eléggé le voltak gyengülve, többjük fagyás tüneteivel küszködött. Az odaúton és a visszaúton is, folyamatosan az időjárás kegyetlenségeiről ír, és hogy mennyire szerencsétlenül éri őket az idő. Visszaemlékezik Shackleton feljegyzéseire, aki az útja során mindössze egy viharos nappal találkozott, míg ők, mindössze egy olyannal, amikor nem volt vihar. Egyre nehezebb és nehezebb volt visszatalálniuk a depókba, egyre nehezebben jártak, fáztak, és még az eleségük is elégtelennek bizonyult mennyiségileg. Folyamatosan arról írt, mennyire nincs energiájuk, és sajnálta társait, akik közül többen rosszabb helyzetben voltak mint ő, folyamatos fájdalommal küszködve. Végül Edgar Evans adja fel elsőként a küzdelmet (február 18.), akinek egy korábbi esése során az agya is sérült, és elég önkívületlenül találtak rá, mikor lemaradt. Másodikként Oates „sétál ki a sátorból” – szó szerint (március 17-18.). Ekkora, már mindannyian rettenetes állapotban vannak, szenvednek, Oates pedig, akinek a lába már az odaút során is rossz állapotban volt  - és amit elhallgatott Scott elől, mert mindenképp a sarki csapatban akart maradni – nem bírta tovább. Lehet tudta is, hogy a többiek terhére van, mindig rá kellett várni, szegényre. Ezt, Scott többször meg is írja a naplójában. Az utolsó három, talpon maradt hős, március végéig bírhatta, mindössze néhány kilométerre a következő depótól. Egy végzetes hóvihar a sátraikba kényszerítette őket napokig, és élelem és üzemanyag híján, legyengülve és átfagyva esélytelen volt a küzdelmük. Az év novemberében találnak rájuk társaik (Cherry-Gerald &co.), a sátorban, Scottnál a naplói.

"Great God! This is an awful place..."

Lehetetlenség minden információt leírni, hogyan készültek a megmentésükre a korábban visszatért társaik, vagy hogyan gondolta Scott, hogy a visszaúton valamelyik csoport több eledelt és üzemanyagot vitt el mint a megszabott adag volt, így nekik a visszaúton sokat kellett nélkülözniük. Vagy azt, hogyan kérte Wilsont, hogy adjon mindenkinek gyógyszert, hogy ha úgy döntenek nem bírják tovább a már addig is kibírhatatlan visszautat, maguk dönthessenek. Egyikük sem élt ezzel a lehetőséggel. Leírhatnám azt is, hogyan viselkedett az állatokkal. Amennyire emberségesen és kedvesen ír az állatokról az elején, úgy csalódtam a végén, milyen indifferensen, érzelmek nélkül használja ki az utolsó energiájukig a szegény pónikat. Érzelemmentesen írja le, mennyire reméli, hogy „Jehu” a póni kibír még 3 napot, aztán jó lesz kutyaeledelnek. Ezeket a szegény állatokat senki nem kérdezte meg akarnak-e az Antarktiszra menni, cipekedni és fagyoskodni. És akkor még haragosak is rájuk, ha nehezen kezelhetők. A pónik és a kutyák ugyanolyan hősei voltak az expedíciónak, mint az emberek.

Mint a könyv végén kiderült, több mindent „javítottak” a kiadásban, Scott több helyen nem volt olyan kedves a társaival, mint ahogy a könyvben írták. Természetesen csak kihagyott szavakról van szó, nem változtattak az íráson vagy a tartalmon. Még így is néhol lehetett érezni, vagy nyíltan leírta, kiben csalódott, ki nem hozta azt amit várt tőle, vagy ki tartotta éppen őket vissza. Természetesen Scott cselekedetei és döntései sem voltak makulátlanok, hibát hibára halmozott, és amilyen problémamentesen a norvégok elérték a sarkot, sok mai tudós, kemény baklövésnek tekintették Scotték sikertelenségét. Állítólag Scott-ban volt egy bizonyos „macho” hozzáállás, remek csapatot szervezett az expedícióra, de ő volt a „szamár a sok tudós és szakember között”. Sokak szerint – és minden irodalom főként ennek tekinti a felfedezőút sikertelenségét – inkább a pónikra hagyatkozott, és nem használta ki a kutyákat megfelelően. Ennek következtében, minden fizikai munkát, húzást, vonszolást, embererővel oldottak meg. Az embertelen időjárási körülmények között ez nem vált segítségükre. De ez csak egyike volt a sok-sok melléfogásnak, amik már előkerültek, és amik végre nyílvánosságot láttak. Hiba volt, hogy az emberei nem tudtak sielni, nem voltak megfelelő eszközeik, műszereik (a könyvben is íródik, néha elnézték az utat, és feleslegesen gyalogoltak a viszontagságos időjárási körülmények között). Scott fő célja – a norvégokkal ellentétben – nem csak az volt, hogy elérje a Déli sarkot, hanem, hogy felfedezéseket és tudományos kutatásokat végezzen. Folyamatosan köveket gyűjtöttek az útjuk során ami nem kevés extra súlyt adott a cipekedéshez.

A hibákat még lehetne sorolni, és rám még vár legalább 5 könyv a polcon ami ezzel a tematikával foglalkozik, valószínüleg az információkat csak bővíteni fogom. Ez is egy olyan téma volt, aminél nem tudtam leragadni egy rövid tartalomnál, és még így is nagyon sok részletet lehetett volna hozzáírni. Inkább úgy gondolom ezt hagyom azokra, akik úgy döntenek hogy elolvassák. Minden Antarktisz témakörrel foglalkozó könyvem 500+ oldalas, és egyik sem egy könnyed kis vasárnap délutáni olvasmány. Plusz nem is akarom mindet gyorsan elolvasni, mert akkor túl hamar elfogynának. Mindenesetre Scott naplója már régen váratott magára. Valóban hihetetlen olvasni valakinek az utolsó szavait, aki éppen a halálán van, és ennek tudatában is van. Hibái ellenére, minden tiszteletem az övé, és főleg a vele odaveszett társaié, akik kevesebb visszhangot kapnak, mint amennyit érdemelnének.

Hóemberkés

Egy rövid helyzetjelentéses posztot írnék, kicsit le vagyok maradva. Itt van 5 elolvasott könyv (oldalsó sávban látható melyek), van amelyik 3+ hónapja vár a posztjára, és nem vagyok képes összeszedni magam, és megírni róluk a beszámolót. Pedig legalább 3 már el is van kezdve. Közbejött ez a nem túl kellemes betegség is, aminek elején hiába gondoltam, hogy jaj de jó, lesz egy kis időm írni, hát ez úgy ahogy van elszállt. Jobban ledöntött mint gondoltam volna. Alig voltam gép közelben, most már majdnem 2 hete...

Úgyhogy csak ennyi, írogatok, olvasgatok, csak nagyon lassan haladok. Remélem hamarosan összeszedem magam és nem leszek ennyire lemaradva (mondjuk van olyan könyv is, amelyikről azért nincs poszt, mert képtelen vagyok róla írni :)). Ezt a képet pedig most találtam és teljesen kifejezi hogyan érzem magam.     
                                                        

                                             

Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó

Van az a mondás, hogy amikor kinyitsz egy könyvet, a fa mosolyog, mert tudja, hogy van élet a halál után. Akármennyire nem hiszek ebben, és annyira nem tetszett sosem, nagyon aktuális a 6:27-es felolvasó egyik szereplőjére, Giuseppe-re. Amikor a nagy gép (ami egyébként könyveket aprít fel) elnyeli a lábait, úgy vigasztalódik, hogy beszerzi az összes elérhető bizonyos könyvet, ami az aprítás végtermékéből készült. Így próbálja „visszaszerezni” lábait, mondván, hogy azok a könyv lapjain lesznek.

A könyv főhőse egyébként Guylain, aki egy könyvpréselőben dolgozik, és nap mint nap semmisíti meg, az erre a sorsra jutott könyvecskéket. Munkáját utálja, de azért mindig „megment” néhány lapocskát, amelyet az overalljában elrejtve csempész ki, és amit később a 6:27-es vonaton felolvas az embereknek. Nem azért, hogy szórakoztassa őket, csak magának. Ellenben néhányan mégis várják a 6:27-es felolvasót, sőt még idősek otthonába is meghívják felolvasni.

Élete egyébként lapos, van ez az egynéhány barátja, akiknek többségét munkahelyéről ismer, és az aranyhala, aki a legjobb beszélgetőtársa is egyben. Akkor kezdenek pezsgővé válni a napjai, amikor talál egy elveszett flash drive-ot, amin mindössze néhány írásos dokumentum van. Elkezdi olvasni, és ismeretlenül beleszeret a szerzőbe (ugyanis saját élményeit írja le). Mindössze annyit tud róla, hogy egy pláza wc-s nénije, de az írásaiban szerethető, vicces és nem mindennapi. Barátja Giuseppe – akinek jobbdolga híján – kinyomozza a lehetséges helyszíneket, ahol a fiatal lány dogozhat, majd átadja Guylainnak.

Nagyon jó kis történetté alakult a végére, nagyon tetszett, ahogy a lány feljegyzéseit olvassa, talán a könyv legviccesebb jeleneteit tartalmazták azok a részek. Mintha valóban az író, 2 különböző nyelven szólalt volna meg. Könyv a könyvben. Ezen a szinten nem is tudtam kinek a történetei érdekesebbek. Gulayiné, vagy a takarítólányé. Nem is hosszú olvasmány, aki nekiül, egy este alatt is elolvashatja. Megfelelő mennyiségben vicces és komoly. És könyvek is vannak benne.

Idézetek (vagyis csak egy):

• Az idő úgy bánik a könyvekkel, ahogy a jég az alászorult kövekkel: előbb vagy utóbb mind a felszínre dobja őket.

Jobb ha kiteszem, mert lassan vége a hónapnak!

A decemberem 3 könyvrendeléssel kezdődött, az Alexandria akciójában, még november végén. A szél árnyéka új kiadására esett a választásom (már nagyon vártam, hogy újra kiadják, mert a régit nem lehetett kapni, de a borítója elég silány...), Firmin egérke kalandjaira, és egy jó vélemény olvasása után úgy gondoltam, kipróbálom Philip Roth-ot is, a Düh című művével. Azután a Libri-Helikon akcióval folytattam, és megvettem Victor Hugo Egy halálraítélt utolsó napja című zsebkönyvét. A hónapot a karácsonyi könyveim folytatták, a listámról 4-ből hármat megkaptam – és mint később kiderült a negyediket is, csak azt eltették névnapomra. A három szerzemény egy újabb Észak-Koreás (tudom, legutóbbi után azt mondtam, most egy darabig nem olvasok róla, de ez kicsit más megközelítés), az új Stephen King – ami folytatása kéne hogy legyen egy előzőnek, de az nem érdekelt, ez viszont olyasminek tűnt mint a Tortúra, amit imádtam, úgyhogy kellett – a harmadik pedig Lily és Dash kihívásai, ami tudom, hogy mostanában nagyon menő, mert kiadták magyarul végre, és normál esetben nem is olvasnék ilyesmit, de erről majd nemsokára véleményben J. Na, és ezzel a mondatommal lassan Victor Hugóval versenyezhetnék, olyan hosszú lett J.

Aztán azt hittem a hónapomnak vége, de még egy újságárusnál megpillantottam egy régebbi Márait, 990 Ft-ért, így azt sem hagyhattam ott. Az lett a 8. könyvem a listához. Arról inkább már nem is írok, hogy még belém szállt a kisördög, és a Libri 2+1-es akciójában rendeltem 3 könyvet, amiről már jött is infó, hogy átvehetem, de direkt csak januárra hagyom, hogy azt a listámat bővítse J.

Könyves karácsonyi tradíció Izlandon

Izlandon, az emberek könyveket adnak karácsonykor egymásnak. Az igazat megvallva, majdnem minden könyvet a karácsonyi előtti hónapokban adják ki (szeptembertől-decemberig), és ezt úgy nevezik hogy a „karácsonyi könyv áradat” avagy Jolabokaflod (Chrictmas book flood). Ezt az időszakot megelőzi, hogy kiadnak egy nagy könyves katalógust – a frissen megjelenésre váró könyvekről – és ingyen eljuttatják minden házhoz. Aztán az embereknek nincs más dolgok, minthogy válogassanak és bevásároljanak. Aztán karácsony estéjén, amikor mindenki megkapta az ajándék könyvét, elvonul vele és egy kis csokival, és egész este olvas a család. Nem is csodálkozunk már, hogy Izland nemzete a legolvasottabb, ugye?

És itt az emberek nem egy könyvet vesznek. Míg más országokban, mindössze az emberek minimális száma vásárol évente több darab könyvet, a legtöbbje évente egyet vesz. Izlandon, az emberek szeretik a könyveket. Mindenki arról álmodik, hogy írjon is egyet. És a legtöbb meg is teszi J. A világon az egy főre eső legtöbb könyvkiadás is Izland nevéhez fűződik. A fővárosban, Rejkjavikban (200 ezer lakosú), a könyvtári kölcsönzések száma 1,2 millió körül mozog évente. 

Remek kis tradíció ez, eggyel több ok, hogy meglátogassuk Izlandot, vagy esetleg odaköltözzünk. J Aki eddig még nem törte volna ezen a fejét egyébként is...

John Williams: Stoner

Jójó, tudom, nagy most a Stoner visszhang, hiszen magyarul nemrég jelent mégcsak meg, de az én példányom már egy ideje „porosodik” a polcomon, sőt ha az első próbálkozásomat veszem, akkor már azt is mondhatnám több mint egy éve. Pont egy éve azért nem vettem meg New Yorkban, mert én a másik borítót néztem ki, nekik meg csak az eredeti volt meg, amin egy fiatalember festményszerű képe volt látható. Nekem ez a könyves kellett. Végül bookdepositoryról rendeltem, valamikor még tavasszal. A magyar borító meg még rémesebb, mint az a másik angol. Ott legalább valóban egy iskolázott fiatalember néz vissza ránk, a magyarról pedig egy öregember, akit én végképp nem tudok azonosítani Stoner alakjával. Úgyhogy erről ennyit, maradjunk a borítónál a sok könyvvel. A könyv érdekessége pedig még az, hogy megjelenése után 50 évvel vált ennyire híressé, csak nemrég figyelt fel rá a külvilág.

A könyv olyan, mint az Egy asszony élete, csak mondhatni egy férfi élete. Jelen esetben William Stonerről van szó, aki a farmról – ahová a jövőjét is képzeli – egyetemre jut (Missouri), és diplomát szerez. Később megismerkedik – szerinte – élete szerelmével, akit feleségül vesz, majd rájön hibát követett el vele. Innentől kezdve az élete elég unalmas, boldogtalan és eseménytelen. Egészen addig, amíg egy véletlen viszonyba nem kezd egy tanítványával, aminek a vége szintén nem happy-end. Problémái a kollégájával odáig fokozódnak, hogy még a munkája is eléggé elviselhetetlenné válik számára.

Inkább csak olvasgat, és ír, de már azt sem élvezi annyira. A lányát – akit kiskorában szinte ő nevelt fel – a felesége elhidegíti tőle, majd felnőttként ő is hibát hibára halmaz, majd miután nagyon korán özvegy marad, az alkohol válik a legnagyobb támaszává. Stoner pedig lassan megöregedik, és végigkísérhetjük útját egészen élete végéig. Legalább a könyv végére a kapcsolata a feleségével, baráti marad, és végül talán úgy érezzük, hogy a felesége – ha nem úgy szereti, ahogyan kéne – de legalább ragaszkodik hozzá, és talán még hiányozni is fog neki.

Nem volt rossz a könyv összességében, ámbár az első pár oldal után az eleje eléggé unalmasan, és vontatottan indult be. Sokkal érdekesebbé vált, amikor Stoner élete is eseményekkel lett tele, legyen az most a cirkusz az egyik tanítványával, vagy a viszonya a másikkal. Mind egy kis életet vitt a könyvbe és a főhősünk is kicsit élni kezdett. Tetszett a könyvben az egyetemi háttér (ilyenekkel mindig meg lehet venni, ha egy könyv vagy film valamilyen egyetemen játszódik), és maga a tény, ami kissé elkerülhetetlen a bölcsész foglalkozásoknál, hogy Stoner sokat olvasott és írt. Szimplán szerette a könyveket. Talán a túl sok negatív esemény, ami szegénnyel történik, érezteti velünk, hogy ez inkább egy szomorú történet, annak ellenére is, hogy az író, nem nevezné annak. Úgy érezzük, szerencsétlent, még az ág is húzza, és amikor egy kis boldogságot talál, vagy jobb fordulatot vesz az élete, az rövid időn belül rosszá alakul. (Egyébként maga az író is angol tanár volt, Denver egyetemén).

Idézetek:

• And if a people goes through enough wars, pretty soon all that’s left is the brute, the creature that we have brought up from the smile. The scholar should not be asked to destroy what he has aimed his life to build.
• William Stoner learned what others, much younger, had learned before him: that the person one loves at first is not the person one loves at last, and that love is not an end but a process through which one person attempts to know another.
• Oh, how proper we seem to ourselves when we have no reason to be improper! It takes being in love to know something about yourself.
• But he read little, though the presence of his books comforted him.

Márai Sándor: Eszter hagyatéka

Már ezt a Márai írást is meg akartam venni és elolvasni egy ideje, mégám abban a szép új Helikonos kiadásban, ha már az Igazit nem úgy vettem meg. Aztán a könyvhéten akciós volt ez a régebbi kiadás – mint szerelmes, vagy szerelemhez kapcsolódó írások – így hát megvettem ezt. 3 történet van benne, egyelőre még csak az Eszter hagyatékát olvastam.

A főszereplője – ahogy a cím is mondja – Eszter, aki egyedül él Nunuval (személye pontosan nem derül ki, illetve a pontos rokoni kapcsolatuk, de olyan anyai szerepet tölt be), amikor életébe újra belép Lajos – ifjúkori szerelme – egyben Vilma nővérének a férje. A rövidke tartózkodása alatt, az olvasónak nyilvánvalóvá válik Lajos valódi alakja, megismerhetjük személyiségét – főleg más ismerősök beszámolói alapján, visszaemlékezések formájában. Lajos nemcsak Eszter nyugodt, beletörődött életét borítja fel, ugyanakkor anyagi biztonságát is fenyegeti, és magával hoz egy eddig Eszter számára ismeretlen, rejtett titkot, néhány levél alakjában, amivel felzaklatja Eszter lelki életét is.

Természetesen Eszterre hatással vannak nővére és Lajos gyerekei is, akiknek mondatai tele vannak érzelmi zsarolással. Eszter huszoniksz év után tudja meg, hogy Lajos, annakidején több levélben kérte, hogy szökjön vele meg, és mentse meg a közelgő esküvőjétől, ám ezek a levelek Eszterhez sosem jutnak el. Vilma megakadályozta. Elég nehéz az olvasónak Eszterrel azonosulni, elhinni, hogy minden után még mindig ekkora hatással van rá Lajos, és könnyen fejethajt egy újabb, kisemmiző tervének.  A legmélyebb gondolatokat az író, Lajos szájába adta, az utolsó, és egyben egyetlen hosszabb megnyilatkoztatásban, ahol kvázi „magyarázza a bizonyítványát”.

Jó kis történet volt, a végére szinte utáltam Lajost, és sajnáltam a 2 öreget, akiktől még azt a keveset is, amijük van, elakarják venni – és amennyire kiderült a lezáratlan történetből – sikeresen. Márai ebben a rövidke történetben is halmozta a nagy mondanivalókat, értékesebbnél értékesebb gondolatokat.

Idézetek:

• Talán az idő, amely nem kegyelmezett, talán az emlék, amely csaknem oly kegyetlen, mint az idő, talán valamilyen különös kegyelem, amely, hitem tanítása szerint, néha a méltatlanok és dacosok része is, talán, egyszerűen a tapasztalás és öregség okozza, hogy nyugodtan nézek a halál elé.
• …kötve vagyunk ellenségeinkhez, s ők sem menekülhetnek előlünk.
• Kezdem hinni, hogy azok a végzetes, nagy elhatározások, melyek megszabják életünk jellegzetes sorsvonalát, sokkal kevésbé öntudatosak, mint később a visszapillantás, emlékezés óráiban hisszük.
• Abban az ismerős biztonságban ültünk, amely kissé a hajótörés s kissé a vágyatlan boldogság biztonsága.
• Félni lehet valakitől, akit szeretünk vagy gyűlölünk, aki nagyon jó vagy nagyon kegyetlen, vagy céltudatosan aljas volt hozzánk. 
• Vannak sebek, melyeket nem „gyógyít az idő”. 
• Reménytelen szerelmek nem múlnak el.
• Az ember él, s toldozgatja, javítja, építi, majd néha elrontja életét; de idő múltával észreveszi, hogy az egész, úgy ahogy hibából és véletlenségből összeállott, másíthatatlan. 
• …nem emlékszik a valóságra. Költő.
• E pillanatban megint élt, a létezésnek azzal a rejtélyes változatával, ahogy a halottak tudnak csak néha beleszólni életünkbe, a halottak, kiket mélyen a föld alatt tudunk, az enyészet vegyi bilincsei között. 
• Gondoltál már arra, hogy cselekedeteink legnagyobb része nem értelmes, nem is célszerű?  Az ember elkövet valamit, akkor is, ha nincs haszna, sem öröme belőle. Ha visszanézel az életre, észreveszed, hogy sok mindent megtettél, éppen csak, mert módod volt megtenni. 
• Az ember végül is csak azért felelős, amit kitervel, amit akar. Az ember csak szándékaiért felelős… A cselekedet, mi az? Mindig valamilyen önkényes meglepetés. 
• Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben… két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek erre a találkozásra… 
• …nem lehet semmit önkényesen befejezni, idő előtt abbahagyni emberek között.

Érdekességek az irodalom világából #2

Egy kis irodalmi érdekességlistát hoznék, amik valamelyike jobban, valamelyike kevésbé érdekes, valamelyikét már sokszor hallottuk, valamelyik teljesen új információ lehet. Íme:

• Dr Seuss a Zöld tojás sonkával (Green eggs and ham – nem tudom van-e magyar változata) című könyvét egy kihívásra írta, miszerint írnia kellet egy könyvet kevesebb, mint 50 különböző szóval.
• Az első könyv, ami írógéppel íródott, Tom Sawyer kalandjai voltak, Mark Twain tollából.
• Van Angliában egy autópálya (M6), aminek az építéséhez 2,5 millió Mills and Boon (egy brit romantikus könyv-kiadó) romantikus könyvet használtak fel, péppé zúzva.
• Sting, az Every breath you take című dalát, ugyanannál az asztalnál írta, ahol Ian Fleming a James Bond könyveit. Az asztal Jamaicán, a „Fleming Villában” a GoldenEye Resortban van.
• És melyik országban habzsolják legjobban a könyveket? Az Indiaiak átlagosan 10,7 órát olvasnak hetente.
• Frank Baum, OZ-t a nagyvarázslót, az irodájában lévő egyik iratszekrényről nevezte el. Az egyik szekrény úgy volt felcímkézve, hogy A-tól N-ig, a másik O-tól Z-ig. :)
• James M. Barrie, Peter Pan című könyvének teljes bevételét a londoni Great Ormond Street Hospital for the SIck Children nevű kórház örökölte.
• Iskolásként Roald Dahl – nem is tudom mi a helyes kifejezés rá – csokikóstoló volt a Cadbury’s csokigyárnak. Elgondolkodtató, hogy ez inspirálta-e a Charlie és a csokigyár megírásához...
• Az első megvásárolt könyv az Amazonon a „Fluid concepts and creative analogies: computer models of the fundamental mechanisms of thought” volt. Könnyed kis olvasmány lehetett. :)
• Az első nyilvános könyvtár Amerikában, Charlestonban, Dél Karolinában nyílt, 1698-ban.
• A leghosszabb mondata az irodalomnak? Bizony Victor Hugo Nyomorultakjában található, és összesen 823 szóból áll.
• És a 3 legolvasottabb könyv a világon? A Szent Biblia, Mao Tse-Tung idézetei és a Harry Potter.

És akkor még egy videó, ami kicsit idevág, és nevetni is lehet rajta. Jimmy Fallon éjszakai showjában bemutatott néhány könyvet, amit nem kéne elolvasnunk. :)