Colm Tóibín: Brooklyn - 7 éve vár

Úgy döntöttem, ideje levenni a polcomról a 7 éve „porosodó” Brooklyn című könyvemet, és posztolni róla, hiszen előbb-utóbb a csapból is ez fog folyni. A könyvet még 2009-ben vettem Coloradoban, és ugyanekkor olvastam is. Teljesen véletlenül találtam rá, az egyik állandó Borders-es nézelődésem során.  Megtetszett és megvettem. Az olvasására valamikor már ősszel kerülhetett csak sor, ugyanis emlékszem, ez volt a könyvem a repülőn hazafelé. CO-ból Chicago-ba valami senior agent mellett ültem, aki valahogy nem akarta abbahagyni a dumálást velem. Hiába volt a könyv a kezemben, annyival megpróbálta lerázni, hogy azt mondta a „the butcher is the killer” J. Ne ijedjetek meg, sem ő, sem most én nem spoilereztem el semmit. Csak azt akarta, hogy letegyem a könyvet. Ezután inkább úgy tettem, mintha aludnék.

Szóval, visszatérve a könyvhöz.  Mivel már 7 éve hogy olvastam, ne várjatok részletes beszámolót, meg ugye nem is szoktam túl sok tartalmat írni. A történet főhőse egy fiatal lány, aki Írországból Amerikába utazik, munka után. Egy szigorú hölgynél kap szállást az alagsorban, és könyvelőnek tanul ki. Lassan építgeti életét az új világban, és hiányzik a családja. Aztán megtalálja a szerelem, és az élete is kicsit könnyebbé válik. Az igazat megvallva, többre nem emlékszek. Tudom, hogy mindig Conney Islandre jártak fürödni és napozni. 

Nagyon könnyű kis olvasmány, akár vasárnap délutános, de nem az a agyatlan írás.  Lányos könyv, de  azért a komolyabb és irodalmibb. Már ha jól emlékszem J. Nekem elég a borítóra ránéznem, és már az is sokat elárul. A könyvből készült film Oscar jelölt, és úgy olvastam a BBC-t érdeklik a jogok, hogy sorozatot készítsenek belőle. Az még izgalmas is lehet.

Úgyhogy én így várom majd a filmet belőle, mivel élveztem a könyv olvasását, szerintem a filmet is fogom (annak ellenére, hogy tudom, hogy nem lesz olyan jó). De a történet miatt adni fog valamit. Colm Tóibín annak idején engem ezzel a könyvvel teljesen megvett. Mindig szívesen gondoltam vissza rá. Jelenleg még újraolvasni nem akarom, túl sok nem olvasatlan könyv vár még rám, de ha egyszer kifogyok az olvasmányokból, ezt biztosan újra olvasom.

Rosalie Ham: The dressmaker

A dressmaker-ről valamikor tavaly nyáron hallottam először (de belegondolva, az lehet valami másik varrónős történet volt, amivel keverem), majd egy prágai útról hazafelé láttam meg a könyvet a repülőtéren. Hosszabb gondolkodás után, végülis úgy döntöttem, hogy ezt veszem meg (a Room kárára). Nagy hiba volt. Ilyen rossz könyvet életemben nem olvastam. Lehet így járok, ha próbálok nyitni és több kortárs művet olvasni. Nem is a kortársságát hibáztatnám, de egyszerűen nem olyan könyv, amiket általában olvasok. De még szerintem azon túl is szörnyű volt. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy azzal a másik varrónős könyvvel kevertem. Tök mindegy. Az állításon nem változtat.

A könyv főszereplője Tilly, aki sok év után tér vissza kis ausztráliai városkájába az – ahogy mindenki hívja – őrült anyjához. Innentől kezdve kb. nem tudok semmit a műről. Gőzön nincs mi történt, mikor és kivel. Annyi sok szereplő jelent meg kb. 3 oldalon, hogy nem tudtam ki kinek a kije. Még ha a sok szereplő nem okozna elég zavart az olvasó fejében, a könyvben időugrások is vannak, amikről nincs megjegyzés.  Normális könyv odaírja a dátumot, vagy valami… Itt, csak találjuk ki, mint a filmekben… Abból jöttem rá, hogy valami nem stimmel az idővel, amikor egy halott szereplővel beszélgettek J (hozzáteszem ezt vagy 10 oldal után..). Oké, itt nem hibáztatom a könyvet, hiszen az 5. oldaltól kezdve úgy olvastam, hogy nem érdekel, csak legyek már túl rajta. A városka lakói nem szeretik Tillyt, akinek egy baleset miatt kellett elköltöznie. Az, hogy a könyvcíme varrónő, nem játszik túl sok szerepet benne. Igen, Tilly valóban varrónő, és varr is 1-2 ruhát a városka lakóinak, és ennyi. Ja meg megemlítik, hogy Párizsban is tanult varrónősködést...

Tilly a végén mintha megbosszulta volna a lakosokat, és azt, ahogyan vele bántak. A végét nem árulom el, mi történik (én sajnos véletlenül hamarabb belefutottam egy spoilerbe, de annyira nem zavart). Nagyon lassan halad a cselekmény, ami annyira unalmas is egyben, hogy számomra igazán nehézzé tette az olvasását. Nem is akarom nagyon ragozni a nemtetszésemet, mindenki döntse el maga. Nem tudom magyarul kiadták-e már (de a film és a „lányos” sztorija csak idő kérdése még felkelti valamelyik kiadó figyelmét), de el tudom képzelni, hogy a magyar verzió kicsit értelmesebb képet adna legalább. Úgyhogy a negatív véleményem senkit ne korlátozzon, és olvassa el, ha akarja.

Idézetek:

• Everyone likes to have someone to hate.
• Some people have more pain than they deserve, some don’t.
• “Pain no longer be our curse, Molly.” She said. “It will be our revenge and our reason. I have made it my catalyst and my propeller. It seems only fair, don’t you think?”

Nyugdíjba kéne menni :)

Mivel majdnem égész januárban beteg voltam, ezért nem is tudok túl sok mindenről beszámolni könyvek terén. A 3 könyv, amit vettem, az még a december végi rendelésem eredménye lett, amiről majdnem le is késtem, mert képtelen voltam elmenni értük a boltba átvenni.

A libris 2+1 akcióban vettem a könyveket. Megrendeltem A lány hét névvel címűt – amit annak ellenére, hogy  azt mondtam egy darabig nem olvasok Észak Koreás könyveket, nem tudtam ott hagyni. Megvettem Gárdos Péter Hajnali láz című könyvét – adok egy esélyt a kortárs magyarnak is. Viccet félretéve, már egy ideje szemezek vele, úgyhogy remélem nem fog csalódást okozni. És mivel egy könyv ingyen jött, így harmadikként megvettem Márai Egy polgár vallomásait, amiről nemrég érdekeset olvastam, most meg nem tudtam eldönteni mi legyen a 3. könyv. És ilyen szép új kiadásos Máraim még úgy sincs.

Úgyhogy ez a három könyv landolt nálam januárban, meg elkezdtem 2 másikat, amiket azt hittem hipp-hopp befejezek, amíg beteg vagyok. Hát 2 hétig még arra sem volt erőm, hogy olvassak. Annyit haladtam velük, amennyit a váróteremben tudtam belőlük olvasni. Viszont mindkettő nagyon tetszik, úgyhogy remélem most már hamarosan végzek velük.

Maupassant - Egy asszony élete

Már egy ideje terveztem, most végre elolvastam Maupassant könyvét. Anyukámnak meg volt, és még tavaly el akartam olvasni, de akkoriban nem volt kedvem hozzá. Aztán most nyáron megláttam ezt a Fehér Hollós változatot a Lírában, megvettem mégegyszer, és úgy gondoltam, most már képes leszek elolvasni.

Mit is mondjak.. A könyv magyar címe találó (eredeti nyelven azt hiszem, csak annyi hogy „egy élet”), valóban a történet középpontjában egy elég naiv nő áll. A fiatal lány a „zárdából szabadul”, ott nevelkedik, amikor aztán 18 éves korában a szülei végre hazaviszik. Az anyja beteges, az apja pedig fejethajtó, sok mindenre behunyja a szemét. Nagyon hamar kiházasítják, talán túl hamar is, tapasztalatlanul, anélkül, hogy mélyebben megismernék az új embert a faluban. De persze ha a helyi pap ajánlja, akkor nem lehet gond...

Hamarosan kiderül, hogy a tisztességes férj, a hűséges szolgálót rontja, így hamarosan elküldik őt is és a közben megszületett gyermekét is, és kiházasítják egy helyi emberhez, hogy a szégyent és a botrányt kerüljék. A pap meglepően elnéző, és hamar rábeszéli a szülőket is, hogy ez nem olyan nagy gond, így Jeanne kénytelen elviselni a férjét. Miután a gyereke megszületik csak neki él, elkényezteti, elbutítja, és nem engedi iskolába sem járatni. Lassan elveszti a családját maga körül, meghalnak a szülei, az új gyermeke, és a férje is – az éppen aktuális szerető férje haragjának köszönhetően.

Az elkényeztetett fia felnő, és ahogy várható volt egy semmirekellő emberré válik. Nem tanul, elkártyázza nemcsak a saját pénzét, de az anyjáét is. Csak segítségért fordul haza. Amikor már minden elveszettnek látszik, Jeanne-en, régi barátnője és szolgálója Rosalie és fia segít (itt vesszük észre a két testvér különbségét, a különböző neveltetésnek köszönhetően).

Nem nagyon szoktam tartalmat írni, de erről a könyvről nem tudtam semmi mást. Egy ilyen tipikus asszony regény vagy hogyan is nevezzem. Zárda, férj, gyerek, csalás, halál. Maupassant leírja ugyan, hogyan lehet egy életet elrontani, de mégis a végére nyerni valamit. Olvasható, de az ember néha megrázogatná a főhőst. Valahogy annyira hasonlít – a most inkább aktuálisabb – Stoner című könyvhöz. Ott egy pasi szerencsétlen életét írja le, egy újabbkori nagyobb városban, itt meg egy nőét, a tanyán a 18.században. Ajánlom a következő egyetemi irodalom órákon műelemzéshez a két mű közös vonásait szétrágcsálni.

Idézetek:

• Aki nem tudja, eleget ad-e, adjon többet!
• Ábrándjainkat néha olyan szomorúan siratjuk, mint a halottakat.
• …el is nyomta szorongását, ahogyan visszafolytjuk és mindig kivetjük magunkból az aggodalmakat, a fenyegető gondokat, önző ösztönünk parancsára, lelki nyugalmunk természetes követelésére.
• Mély, bevallhatatlan öröm futott szét benne, aljas öröm, amit mindenáron el akart rejteni, az a visszataszító öröm, ami miatt pirulunk, de lelkünk titkos mélyeiben forrón élvezzük.

Az Antarktisz hősei - Robert Falcon Scott naplója

Próbáltam a bejegyzést január 17-re időzíteni, ugyanis ma 104 éve érte el Scott és csapata a déli sarkot, sorban a másodikként, a norvég Amundsen után.

Akik ismernek, tudják, hogy szeretem, és érdekel az Antarktisz, egy időben jó sok könyvet vettem a témában, de még mindig vannak olvasatlanok. Most, a régóta várakozó Oxford sorozatban kiadott Scott naplóját olvastam el végre. Tudtam mire vállalkozok, amikor elkezdtem, tudtam a történetük végét, és mégis az igazat megvallva nehezen olvastam az utolsó lapokat. Ilyesmit azért nem könnyű megemészteni.

Scott, a 33 személyből álló csapatával 1911. január elején érkezik meg az Antarktiszra, a déli sark meghódítására. Ross szigetén építik fel a szállásukat az elkövetkező 2 évre – Cape Evansben. Az első hónapok, a felkészülésről szólnak, a hosszú, déli-sark felé való menetelésükre. Leírja, melyik este éppen ki tartott előadást, vagy éppen melyik kutyával vagy pónival gyűlt meg a bajuk. Októberben indulnak neki a rövidebbre tervezett, de végül több mint 5 hónapig tartó útjuknak. Több csoport indul neki, hogy elvigyék az összes felszerelést, élelmiszert és üzemanyagot, és hogy felállítsák a visszaúthoz elengedhetetlen depókat. Az út során sorban vált meg a segédcsapatoktól, és küldte őket vissza. Végül, az 5 emberből álló sarki csapat (Scott, Oates, Edgar Evans, Bowers és Wilson) 1912. január 17.-én éri el a déli sarkot, megtörve, szétfagyva, és legyengülve, csakhogy újabb csapásként rájöjjenek, hogy a norvég Amundsen és csapata több mint 1 hónappal megelőzte őket (1911.12.14.). Már az oda-úton eléggé le voltak gyengülve, többjük fagyás tüneteivel küszködött. Az odaúton és a visszaúton is, folyamatosan az időjárás kegyetlenségeiről ír, és hogy mennyire szerencsétlenül éri őket az idő. Visszaemlékezik Shackleton feljegyzéseire, aki az útja során mindössze egy viharos nappal találkozott, míg ők, mindössze egy olyannal, amikor nem volt vihar. Egyre nehezebb és nehezebb volt visszatalálniuk a depókba, egyre nehezebben jártak, fáztak, és még az eleségük is elégtelennek bizonyult mennyiségileg. Folyamatosan arról írt, mennyire nincs energiájuk, és sajnálta társait, akik közül többen rosszabb helyzetben voltak mint ő, folyamatos fájdalommal küszködve. Végül Edgar Evans adja fel elsőként a küzdelmet (február 18.), akinek egy korábbi esése során az agya is sérült, és elég önkívületlenül találtak rá, mikor lemaradt. Másodikként Oates „sétál ki a sátorból” – szó szerint (március 17-18.). Ekkora, már mindannyian rettenetes állapotban vannak, szenvednek, Oates pedig, akinek a lába már az odaút során is rossz állapotban volt  - és amit elhallgatott Scott elől, mert mindenképp a sarki csapatban akart maradni – nem bírta tovább. Lehet tudta is, hogy a többiek terhére van, mindig rá kellett várni, szegényre. Ezt, Scott többször meg is írja a naplójában. Az utolsó három, talpon maradt hős, március végéig bírhatta, mindössze néhány kilométerre a következő depótól. Egy végzetes hóvihar a sátraikba kényszerítette őket napokig, és élelem és üzemanyag híján, legyengülve és átfagyva esélytelen volt a küzdelmük. Az év novemberében találnak rájuk társaik (Cherry-Gerald &co.), a sátorban, Scottnál a naplói.

"Great God! This is an awful place..."

Lehetetlenség minden információt leírni, hogyan készültek a megmentésükre a korábban visszatért társaik, vagy hogyan gondolta Scott, hogy a visszaúton valamelyik csoport több eledelt és üzemanyagot vitt el mint a megszabott adag volt, így nekik a visszaúton sokat kellett nélkülözniük. Vagy azt, hogyan kérte Wilsont, hogy adjon mindenkinek gyógyszert, hogy ha úgy döntenek nem bírják tovább a már addig is kibírhatatlan visszautat, maguk dönthessenek. Egyikük sem élt ezzel a lehetőséggel. Leírhatnám azt is, hogyan viselkedett az állatokkal. Amennyire emberségesen és kedvesen ír az állatokról az elején, úgy csalódtam a végén, milyen indifferensen, érzelmek nélkül használja ki az utolsó energiájukig a szegény pónikat. Érzelemmentesen írja le, mennyire reméli, hogy „Jehu” a póni kibír még 3 napot, aztán jó lesz kutyaeledelnek. Ezeket a szegény állatokat senki nem kérdezte meg akarnak-e az Antarktiszra menni, cipekedni és fagyoskodni. És akkor még haragosak is rájuk, ha nehezen kezelhetők. A pónik és a kutyák ugyanolyan hősei voltak az expedíciónak, mint az emberek.

Mint a könyv végén kiderült, több mindent „javítottak” a kiadásban, Scott több helyen nem volt olyan kedves a társaival, mint ahogy a könyvben írták. Természetesen csak kihagyott szavakról van szó, nem változtattak az íráson vagy a tartalmon. Még így is néhol lehetett érezni, vagy nyíltan leírta, kiben csalódott, ki nem hozta azt amit várt tőle, vagy ki tartotta éppen őket vissza. Természetesen Scott cselekedetei és döntései sem voltak makulátlanok, hibát hibára halmozott, és amilyen problémamentesen a norvégok elérték a sarkot, sok mai tudós, kemény baklövésnek tekintették Scotték sikertelenségét. Állítólag Scott-ban volt egy bizonyos „macho” hozzáállás, remek csapatot szervezett az expedícióra, de ő volt a „szamár a sok tudós és szakember között”. Sokak szerint – és minden irodalom főként ennek tekinti a felfedezőút sikertelenségét – inkább a pónikra hagyatkozott, és nem használta ki a kutyákat megfelelően. Ennek következtében, minden fizikai munkát, húzást, vonszolást, embererővel oldottak meg. Az embertelen időjárási körülmények között ez nem vált segítségükre. De ez csak egyike volt a sok-sok melléfogásnak, amik már előkerültek, és amik végre nyílvánosságot láttak. Hiba volt, hogy az emberei nem tudtak sielni, nem voltak megfelelő eszközeik, műszereik (a könyvben is íródik, néha elnézték az utat, és feleslegesen gyalogoltak a viszontagságos időjárási körülmények között). Scott fő célja – a norvégokkal ellentétben – nem csak az volt, hogy elérje a Déli sarkot, hanem, hogy felfedezéseket és tudományos kutatásokat végezzen. Folyamatosan köveket gyűjtöttek az útjuk során ami nem kevés extra súlyt adott a cipekedéshez.

A hibákat még lehetne sorolni, és rám még vár legalább 5 könyv a polcon ami ezzel a tematikával foglalkozik, valószínüleg az információkat csak bővíteni fogom. Ez is egy olyan téma volt, aminél nem tudtam leragadni egy rövid tartalomnál, és még így is nagyon sok részletet lehetett volna hozzáírni. Inkább úgy gondolom ezt hagyom azokra, akik úgy döntenek hogy elolvassák. Minden Antarktisz témakörrel foglalkozó könyvem 500+ oldalas, és egyik sem egy könnyed kis vasárnap délutáni olvasmány. Plusz nem is akarom mindet gyorsan elolvasni, mert akkor túl hamar elfogynának. Mindenesetre Scott naplója már régen váratott magára. Valóban hihetetlen olvasni valakinek az utolsó szavait, aki éppen a halálán van, és ennek tudatában is van. Hibái ellenére, minden tiszteletem az övé, és főleg a vele odaveszett társaié, akik kevesebb visszhangot kapnak, mint amennyit érdemelnének.

Hóemberkés

Egy rövid helyzetjelentéses posztot írnék, kicsit le vagyok maradva. Itt van 5 elolvasott könyv (oldalsó sávban látható melyek), van amelyik 3+ hónapja vár a posztjára, és nem vagyok képes összeszedni magam, és megírni róluk a beszámolót. Pedig legalább 3 már el is van kezdve. Közbejött ez a nem túl kellemes betegség is, aminek elején hiába gondoltam, hogy jaj de jó, lesz egy kis időm írni, hát ez úgy ahogy van elszállt. Jobban ledöntött mint gondoltam volna. Alig voltam gép közelben, most már majdnem 2 hete...

Úgyhogy csak ennyi, írogatok, olvasgatok, csak nagyon lassan haladok. Remélem hamarosan összeszedem magam és nem leszek ennyire lemaradva (mondjuk van olyan könyv is, amelyikről azért nincs poszt, mert képtelen vagyok róla írni :)). Ezt a képet pedig most találtam és teljesen kifejezi hogyan érzem magam.     
                                                        

                                             

Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó

Van az a mondás, hogy amikor kinyitsz egy könyvet, a fa mosolyog, mert tudja, hogy van élet a halál után. Akármennyire nem hiszek ebben, és annyira nem tetszett sosem, nagyon aktuális a 6:27-es felolvasó egyik szereplőjére, Giuseppe-re. Amikor a nagy gép (ami egyébként könyveket aprít fel) elnyeli a lábait, úgy vigasztalódik, hogy beszerzi az összes elérhető bizonyos könyvet, ami az aprítás végtermékéből készült. Így próbálja „visszaszerezni” lábait, mondván, hogy azok a könyv lapjain lesznek.

A könyv főhőse egyébként Guylain, aki egy könyvpréselőben dolgozik, és nap mint nap semmisíti meg, az erre a sorsra jutott könyvecskéket. Munkáját utálja, de azért mindig „megment” néhány lapocskát, amelyet az overalljában elrejtve csempész ki, és amit később a 6:27-es vonaton felolvas az embereknek. Nem azért, hogy szórakoztassa őket, csak magának. Ellenben néhányan mégis várják a 6:27-es felolvasót, sőt még idősek otthonába is meghívják felolvasni.

Élete egyébként lapos, van ez az egynéhány barátja, akiknek többségét munkahelyéről ismer, és az aranyhala, aki a legjobb beszélgetőtársa is egyben. Akkor kezdenek pezsgővé válni a napjai, amikor talál egy elveszett flash drive-ot, amin mindössze néhány írásos dokumentum van. Elkezdi olvasni, és ismeretlenül beleszeret a szerzőbe (ugyanis saját élményeit írja le). Mindössze annyit tud róla, hogy egy pláza wc-s nénije, de az írásaiban szerethető, vicces és nem mindennapi. Barátja Giuseppe – akinek jobbdolga híján – kinyomozza a lehetséges helyszíneket, ahol a fiatal lány dogozhat, majd átadja Guylainnak.

Nagyon jó kis történetté alakult a végére, nagyon tetszett, ahogy a lány feljegyzéseit olvassa, talán a könyv legviccesebb jeleneteit tartalmazták azok a részek. Mintha valóban az író, 2 különböző nyelven szólalt volna meg. Könyv a könyvben. Ezen a szinten nem is tudtam kinek a történetei érdekesebbek. Gulayiné, vagy a takarítólányé. Nem is hosszú olvasmány, aki nekiül, egy este alatt is elolvashatja. Megfelelő mennyiségben vicces és komoly. És könyvek is vannak benne.

Idézetek (vagyis csak egy):

• Az idő úgy bánik a könyvekkel, ahogy a jég az alászorult kövekkel: előbb vagy utóbb mind a felszínre dobja őket.

Jobb ha kiteszem, mert lassan vége a hónapnak!

A decemberem 3 könyvrendeléssel kezdődött, az Alexandria akciójában, még november végén. A szél árnyéka új kiadására esett a választásom (már nagyon vártam, hogy újra kiadják, mert a régit nem lehetett kapni, de a borítója elég silány...), Firmin egérke kalandjaira, és egy jó vélemény olvasása után úgy gondoltam, kipróbálom Philip Roth-ot is, a Düh című művével. Azután a Libri-Helikon akcióval folytattam, és megvettem Victor Hugo Egy halálraítélt utolsó napja című zsebkönyvét. A hónapot a karácsonyi könyveim folytatták, a listámról 4-ből hármat megkaptam – és mint később kiderült a negyediket is, csak azt eltették névnapomra. A három szerzemény egy újabb Észak-Koreás (tudom, legutóbbi után azt mondtam, most egy darabig nem olvasok róla, de ez kicsit más megközelítés), az új Stephen King – ami folytatása kéne hogy legyen egy előzőnek, de az nem érdekelt, ez viszont olyasminek tűnt mint a Tortúra, amit imádtam, úgyhogy kellett – a harmadik pedig Lily és Dash kihívásai, ami tudom, hogy mostanában nagyon menő, mert kiadták magyarul végre, és normál esetben nem is olvasnék ilyesmit, de erről majd nemsokára véleményben J. Na, és ezzel a mondatommal lassan Victor Hugóval versenyezhetnék, olyan hosszú lett J.

Aztán azt hittem a hónapomnak vége, de még egy újságárusnál megpillantottam egy régebbi Márait, 990 Ft-ért, így azt sem hagyhattam ott. Az lett a 8. könyvem a listához. Arról inkább már nem is írok, hogy még belém szállt a kisördög, és a Libri 2+1-es akciójában rendeltem 3 könyvet, amiről már jött is infó, hogy átvehetem, de direkt csak januárra hagyom, hogy azt a listámat bővítse J.

Könyves karácsonyi tradíció Izlandon

Izlandon, az emberek könyveket adnak karácsonykor egymásnak. Az igazat megvallva, majdnem minden könyvet a karácsonyi előtti hónapokban adják ki (szeptembertől-decemberig), és ezt úgy nevezik hogy a „karácsonyi könyv áradat” avagy Jolabokaflod (Chrictmas book flood). Ezt az időszakot megelőzi, hogy kiadnak egy nagy könyves katalógust – a frissen megjelenésre váró könyvekről – és ingyen eljuttatják minden házhoz. Aztán az embereknek nincs más dolgok, minthogy válogassanak és bevásároljanak. Aztán karácsony estéjén, amikor mindenki megkapta az ajándék könyvét, elvonul vele és egy kis csokival, és egész este olvas a család. Nem is csodálkozunk már, hogy Izland nemzete a legolvasottabb, ugye?

És itt az emberek nem egy könyvet vesznek. Míg más országokban, mindössze az emberek minimális száma vásárol évente több darab könyvet, a legtöbbje évente egyet vesz. Izlandon, az emberek szeretik a könyveket. Mindenki arról álmodik, hogy írjon is egyet. És a legtöbb meg is teszi J. A világon az egy főre eső legtöbb könyvkiadás is Izland nevéhez fűződik. A fővárosban, Rejkjavikban (200 ezer lakosú), a könyvtári kölcsönzések száma 1,2 millió körül mozog évente. 

Remek kis tradíció ez, eggyel több ok, hogy meglátogassuk Izlandot, vagy esetleg odaköltözzünk. J Aki eddig még nem törte volna ezen a fejét egyébként is...

John Williams: Stoner

Jójó, tudom, nagy most a Stoner visszhang, hiszen magyarul nemrég jelent mégcsak meg, de az én példányom már egy ideje „porosodik” a polcomon, sőt ha az első próbálkozásomat veszem, akkor már azt is mondhatnám több mint egy éve. Pont egy éve azért nem vettem meg New Yorkban, mert én a másik borítót néztem ki, nekik meg csak az eredeti volt meg, amin egy fiatalember festményszerű képe volt látható. Nekem ez a könyves kellett. Végül bookdepositoryról rendeltem, valamikor még tavasszal. A magyar borító meg még rémesebb, mint az a másik angol. Ott legalább valóban egy iskolázott fiatalember néz vissza ránk, a magyarról pedig egy öregember, akit én végképp nem tudok azonosítani Stoner alakjával. Úgyhogy erről ennyit, maradjunk a borítónál a sok könyvvel. A könyv érdekessége pedig még az, hogy megjelenése után 50 évvel vált ennyire híressé, csak nemrég figyelt fel rá a külvilág.

A könyv olyan, mint az Egy asszony élete, csak mondhatni egy férfi élete. Jelen esetben William Stonerről van szó, aki a farmról – ahová a jövőjét is képzeli – egyetemre jut (Missouri), és diplomát szerez. Később megismerkedik – szerinte – élete szerelmével, akit feleségül vesz, majd rájön hibát követett el vele. Innentől kezdve az élete elég unalmas, boldogtalan és eseménytelen. Egészen addig, amíg egy véletlen viszonyba nem kezd egy tanítványával, aminek a vége szintén nem happy-end. Problémái a kollégájával odáig fokozódnak, hogy még a munkája is eléggé elviselhetetlenné válik számára.

Inkább csak olvasgat, és ír, de már azt sem élvezi annyira. A lányát – akit kiskorában szinte ő nevelt fel – a felesége elhidegíti tőle, majd felnőttként ő is hibát hibára halmaz, majd miután nagyon korán özvegy marad, az alkohol válik a legnagyobb támaszává. Stoner pedig lassan megöregedik, és végigkísérhetjük útját egészen élete végéig. Legalább a könyv végére a kapcsolata a feleségével, baráti marad, és végül talán úgy érezzük, hogy a felesége – ha nem úgy szereti, ahogyan kéne – de legalább ragaszkodik hozzá, és talán még hiányozni is fog neki.

Nem volt rossz a könyv összességében, ámbár az első pár oldal után az eleje eléggé unalmasan, és vontatottan indult be. Sokkal érdekesebbé vált, amikor Stoner élete is eseményekkel lett tele, legyen az most a cirkusz az egyik tanítványával, vagy a viszonya a másikkal. Mind egy kis életet vitt a könyvbe és a főhősünk is kicsit élni kezdett. Tetszett a könyvben az egyetemi háttér (ilyenekkel mindig meg lehet venni, ha egy könyv vagy film valamilyen egyetemen játszódik), és maga a tény, ami kissé elkerülhetetlen a bölcsész foglalkozásoknál, hogy Stoner sokat olvasott és írt. Szimplán szerette a könyveket. Talán a túl sok negatív esemény, ami szegénnyel történik, érezteti velünk, hogy ez inkább egy szomorú történet, annak ellenére is, hogy az író, nem nevezné annak. Úgy érezzük, szerencsétlent, még az ág is húzza, és amikor egy kis boldogságot talál, vagy jobb fordulatot vesz az élete, az rövid időn belül rosszá alakul. (Egyébként maga az író is angol tanár volt, Denver egyetemén).

Idézetek:

• And if a people goes through enough wars, pretty soon all that’s left is the brute, the creature that we have brought up from the smile. The scholar should not be asked to destroy what he has aimed his life to build.
• William Stoner learned what others, much younger, had learned before him: that the person one loves at first is not the person one loves at last, and that love is not an end but a process through which one person attempts to know another.
• Oh, how proper we seem to ourselves when we have no reason to be improper! It takes being in love to know something about yourself.
• But he read little, though the presence of his books comforted him.