Irodalmi hírek, az amerikai elnökválasztással kapcsolatban

Valószínűleg mindenkinek van véleménye a nem régi amerikai elnökválasztások eredményéről, és novembertől ilyen-olyan meglepően támogató, vagy ellenes megjegyzéseket lehet hallani a világ különböző fontos embereitől. Én – a The Guardian néhány régebbi írása alapján – azokat a híreket gyűjtöttem össze, amik valamilyen módon – közvetve vagy közvetlenül – kapcsolódnak, a nemrégen hivatalba lépett amerikai elnök személyéhez.

Talán senkit nem lep meg, hogy az új elnök nem egy irodalmár, és sokak szerint a saját életrajzán kívül (The art of the deal) semmit nem olvasott még el. Obamával ellentétben, akinek a nyári olvasás listái, vagy könyvesbolt látogatásai, sokakat motiváltak. Állítása szerint, a könyvek lelassították, és engedték, hogy jobb képet kapjon dolgokról és mások életébe jusson a segítségükkel. Ezek után nem kell csodálkoznunk, ha az új elnököt a modern idők legkevésbé olvasott elnökének titulálják. Tony Schwatznak, az életrajza szellemírójának afelől is kétségei vannak, hogy Trump a saját könyvét olvasta-e. Ezek után, talán fel sem fogta, mekkora reklámot csinált a beiktatása után, egy nagy klasszikusnak, amikor Kellyanne Conway (Trump tanácsadója) az „alternatív tény” nevű fogalmat használta, hogy megmagyarázza a sajtófőnök egyik észrevételét. Mivel „alternatív tény”, együtt más elvont szavakkal, mint a „duplagondol”, „gondolatbűn” és „újbeszél”, Orwell utópisztikus, 1984 című művében találhatók, így meg sem lepődünk, hogy a könyv hamar a 6. legnépszerűbb lett az Amazon eladási listáján.

Ezek után, már csak 2 amerikai író reakciójáról írnék. Egyik Paul Auster, aki a sokk után, hogy Trump lett az elnök, úgy érezte tennie kell valamit, így elvállalná  a PEN America elnökségét. Már sokszor ajánlották neki, de eddig mindig visszautasította. Most azt nyilatkozta, ha 2018-ban is felajánlanák, elvállalná. A PEN Amerika különböző programokon keresztül támogatja az írókat, irodalmat, kultúrát. Trump igazgatása alatt, visszaakarják szorítani ezeknek az intézményeknek a támogatását. Auster állítása szerint, nagyon nehezen tudná megbocsátani magának, ha nem indulna ezért a pozícióért, most, hogy Trump vette át az igazgatást Amerika fellett. Egy másik meglepő vagy kevésbé meglepő nyilatkozatott Paul Beattytől hallhattuk. Ő nyerte tavaly a Man booker díjat a Sellout című regényével. Ő azt mondta, (feketeként) számára Trump-féle amerika mindig is létezett. Fehér fölényeskedés, xenofóbia és érőszak, olyasmi, amivel ő és más „nem-fehér-amerikai” társa együtt nőtt fel. Nem akar túl pesszimista lenni, és nem is akar jövőről nyilatkozni, de azt nem bízik Trumpban, sem a mögötte álló emberekben.

Ezek voltak az e heti érdekességek, amik Trump beiktatása után mindössze 1 héttel ellepték az internetet. Később biztosan lenyugszanak a kedélyek, de azért örülök, hogy néhány író, akiket szeretek (Paul Auster, Stephen King), hasonlóképpen vélekedik a történtektől, mint a legtöbb épeszméjű ember.

Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Pár napja fejeztem be A láthatatlan fényt, és még nagyon a hatása alatt vagyok. Az első pár 10 oldal elolvasása után, nagyon magába szippantott, alig akartam letenni, alig vártam, hogy újra a kezembe vehessem, és olvashassam.

A történet a 2. világháború éveiben zajlik, parallelen 2 szálon. Az egyik szálon, Marie-Laurerral és édesapjával ismerkedhetünk meg Párizsban. Életüket főleg a lakásuk és a múzeum között töltik, ahol az apja lakatosként dolgozik. Mivel Marie-Laure vak, az apja kis makett házakban készíti el neki Párizs környékét, hogy megtanulja az utcákat. Normális és nyugodt életet élnek egészen addig, amíg el nem kell hagyniuk Párizst, és Franciaország, egy északi kikötőjébe menekülnek – Saint Malo-ba, ahol az apa, kicsit furcsa nagybátyja él. Marie Laure tudtán kívül, egy ritka és értékes gyémántot is magukkal menekítenek, a múzeumigazgató megbízásából.

A másik szálon, Wernerrel ismerkedhetünk meg, egy német kis bányászvárosban, ahol egy gyermekotthonban lakik húgával Juttával, és más gyerekekkel. Nem sok szórakozási lehetőség lévén, egy régi rádiót szerel meg, amin francia tudományos szövegeket hallgatnak titokban éjjel, a padlásszobán. Wernerre és tudására hamar felfigyelnek, és hamarosan bekerül a Hitler gyerek felkészítő-kiképző táborába, ahol nem tudja megtalálni a helyét. Próbálja, és teszi, amit mondanak neki, de ő túl jó azokhoz a kegyetlenségekhez, amiket elvárnak ott a tizenéves fiúktól. Szerencséjére, a rádiótudása miatt más feladatokat is kap, segít egy professzornak, de végül mégsem tudja elkerülni sorsát. Kiirányítják a frontra, ahol szintén a rádiózással kell foglalkoznia.

A két fiatal története, végül, csak egy nagyon rövid időre keresztezi egymást, a francia Saint Maloban, ahol Werner megmenti Marie Laure életét, azáltal, hogy a veszélyben lévő lány rádióüzeneteket küld a padlásról, és a Nemo kapitányból olvas fel. Werner, a saját kis fogságában hallgatja a lányt a rádióján, miközben ő is az életéjért küzd.

Nagyon jó történet, a menekülés, a bujkálás, a felkészülés. Nagyon jól fel van építve, Anthony Doerrnek sikerül tartania a feszültséget végig a könyvben, azzal, hogy rövid részekkel, előreugrik a történetben. Ha valaki idegenkedne az elolvasásától, mert világháborús, ne tegye, gondoljon inkább arra, hogy ez egy kis történet, ami éppen abban a korban játszódik, és ennyi. És valóban a könyv vége bizonyítja, hogy ez nem más, mint akár egy valós történet. Bizonyítja, hiszen csalódunk. Semmi nem kap olyan véget, ahogy szeretnénk. De hát az életben sem heppiend minden történet. Ennek ellenére, minden kicsi szálhoz visszatér, és valamilyen lezárást kap – mégha nem is olyat, amilyet szeretnénk. Az utolsó néhány oldal, már a hetvenes évekbe ugrik a történettel, és ez ez egyetlen rész, ahol nem tetszett nekem a könyv. De csak mert én nem így fejeztem volna be :).

Ami a könyv címének hátterét érinti, a láthatatlan fény az az összes, az életünket körülevő és segítő fényre vonatkozik, legyen az mágneses vagy elektromos. Azokra a fényekre, amit fel sem fogunk, vagy már észre sem vesszük, hogy a mindennapjaink részei. Ami a magyar kiadás borítóját érinti, azt nem értem... Sajnálom, hogy nem ragaszkodtak, az eredeti borítóhoz, ahol a háttérben Saint Malo városkája látható, ami maga is olyan mint egy kis makett, a szűk utcáival, és házaival. A 2 kisgyerek a magyar borítón számomra jelentéktelen...

Találtam egy jó kis videót, ahol Anthony Doerr beszél arról, hogyan is jött az ötlete, hogy megírja ezt a könyvet, nagyon jó és érdekes, nem hosszú, érdemes meghallgatni.

Összefoglalva azt mondhatom, nem hiába kapta meg 2015-ben a Pulitzer díjat a könyv, örülök, hogy így lett, mert így legalább megismerhettem. Ha arra gondolok, hány shortlist-es könyvet soha nem olvasunk el, csak mert elfelejtődnek, vagy itthon ki sem adják, pedig el kellene azokat is, kitudja milyen kincsekre bukkannánk (habár nekem tavalyról van egy kis listám, amit különböző díjak shortlistjeiből válogattam össze). Akit nem zavar az angol, és szereti az audio könyveket, az youtubon megtalálja 2 részben az egész könyvet. Persze gondolom, aki hallgat hangos könyvet, annak vannak jobb módszerei is, mint youtube :). Én pedig remélem, hogy film is készül belőle, mert ez egy olyan sztori, amit teljes mértékben megérdemli a megfilmesítést.

Legjobb 2016-os olvasmányok

Közeledik az év vége, és úgy gondoltam, nem ártana összefoglalni az ez évi olvasmányaimat, vagyis inkább azokat, amik a legnagyobb benyomással voltak rám 2016-ban.

Ahogy az első mondatból kiderült, a bejegyzést még év vége előttre szántam, de természetesen ez sem jött össze. De azért helyt áll az új évben is.

Idén 27 könyvet sikerült befejeznem, év elején Goodreadsen 30-ra állítottam a célomat, ami az év első felében teljes vágányon volt, ám az év második felében megismerkedtem a Simcity-vel, és így a nagyon kevés szabadidőm már 2 tevékenységre bomlott J.  Sok jó könyvet olvastam, és sok gyengébbet, és ami a legfeltűnőbb volt ez éven, hogy legalább 3 magyar műnek is helyet adtam. Ahogy helyet és esélyt adtam néhány ismeretlenebb kortárs írónak is akikben nagyot csalódtam, de szerencsére találtam gyöngyszemeket is, és az 5 best of 2016-os könyvemből, 2 kortárs, akikkel elsőször ezen az éven ismerkedtem meg. Annak ellenére, hogy az éven olvastam el például a Fahrenheit 451-et is, ami valószínűleg sok könyvszerető embernek a best of listáján lenne, az enyémen nem található. Amit szintén megjegyeznék, hogy ezen az éven 3 Zola művet olvastam, és csak 1 került belőle a best of listára. A fortune of Rougons, nagyon jó volt, A kegyelmes úr pedig gyengébb, arról még nem is írtam meg a bejegyzést.

Akkor lássuk a listát, kizárólag olvasási sorrendben, ugyanis nem helyezéseket állítok fel, mindegyik remek a maga nemében.

Alexander Dumas: A fekete tulipán – Nem volt az az óriási olvasmány, nem a világirodalmi helyzete miatt tettem ezt a rövid könyvet a legjobbak közé. Annyira jó volt olvasni, annyira aranyos történet volt, nyomozás, a gonosz mindig keresztbe tesz a jónak típusú, heppiend könyv. A szurkolás, hogy sikerüljön a pozitív főhősnek mindent bebizonyítania. Feelingben meg volt a Monte Cristo jobb jeleneteinek az érzése, de ez rövidebb volt, és nem volt benne annyi mellékszál. A főhős, itt is igazságtalanul volt bebörtönözve, de ő nem kiszabadulni próbált, hanem a nagyon ritka fekete tulipánját megmenteni a fogságban is, és a megfelelő helyre eljuttatni. Annyira szurkoltam nekik. Mindenkinek ajánlom!

Donna Tartt: A titkos történet – Erről azt hiszem nem kell sokat írnom azoknak, akik olvasták a könyvet, plussz májusban elég hosszú bejegyzést írtam róla, és ecseteltem mennyire tetszett. Az amerikai írónő írása annyira magába szippant, hogy nehéz letenni a könyvet, bármilyen hosszú. A történet izgalmas, és egyedi. Ez is inkább krimi, de ez a rész minimális benne, vagyis inkább elveszlik a teljes történetben. Egy bűncselekmény van a középpontban, de a karakterek sokkal érdekesebbek, és maga a helyszín, és az egyetem olyan volt, hogy olvasás közben úgy érződött, mintha a legjobb amerikai filmet néztem volna.

Emile Zola: Germinal – Az egyetlen igazi klasszikus a listán. Maximumot vártam tőle, és azt is adta. Zola nem hazudtolta meg magát, és megint csupasz valójukban adta elénk az igazságot történelmi koráról. A történet egy bányavárosról és legfőképp a bányában dolgozó családokról és életükről szól, miközben próbálnának változtatni a helyzetükön. Összességében a nyolcadik könyvem Zolától, és a Patkányfogóval együtt, kötelezővé tenném mindenkinek. És mindenki számoljon egy kis drámával az ikszediken, mert amikor már nem számít az ember többre, még akkor is meglep. Ridegen, nyersen.

Stephen King: A halálsoron – Ennek mindenképp be kell kerülnie, mert a végét végigsírtam. Meg nem csak ezért. Nem kell mondanom, hogy szeretem Stephen Kinget, és nem, nem a horror író Stephen Kinget. Kábé minden mást. A halálsoron egy bepótolásra váró mű volt tőle, és de jól tettem! Nem sokkal a könyv után, láttam a filmet is, ami annak ellenére, hogy valóban jó, és szintén mély hatású, nem tudja pótolni a könyvet. Aki még nem látta a filmet, mindenképp a könyvvel kezdjen. Annyival hosszabb, bővebb (persze, mint minden adaptáció), és minden szál le van zárva. Annyira kerek történetet ad. A film csak darabokat. Akit érdekelnek a részletek a könyvről, erről is megtalálhatja az írást a linken.

Roman Szencsin: A Jeltisev család – amit rögtön megjegyeznék, hogy Roman Szencsin kicsit olyan, mint a kortárs Zola. Amekkora drámát alkotott a könyvében, és amilyen érzéketlenséggel írta azt le, szinte hihetetlen volt, hogy mindez mindössze egy 4-tagú családdal történik. A sorscsapások nagyrészére nem is kaptunk megfelelő magyarázatot, hogy miért, csak úgy arcon csapnak, amikor nem is számolunk vele. Néha nem tudtam eldönteni, hogy a szereplőket ráznám meg, hogy térjenek már magukhoz, vagy az írót, hogy írja már másképpen a történetüket.

Jelenleg 2 könyvet olvasok, és mindkettőt nagyon élvezek, úgyhogy remélem 2017 is legalább ennyi best of-ot hoz majd mint a tavalyi, és hogy itt lehetek, hogy erről be is számoljak.