A költészet napja

     A költészet napja van vagy mi a fene, és mivel már reggel, vagy tegnap este elhatároztam hogy ezért felteszek egy verset a tiszteletére, ebben most nem fog megváltoztatni az a tudat sem, hogy azt mondtam azelőtt, aznap nem rakok fel semmit… Ma nem érdekel. 

     Egy klasszikust választottam, több okból. Szerettem ezt a verset akkor is, amikor iskolában meg kellett tanulni. Valódi értelmét talán csak most ismerem meg igazán, talán még most sem látok teljesen a mélyére… Ennek ellenére le tudom magamnak fordítani, és ugyanúgy tetszik. Néha sajnálom, hogy nem ismerem jobban a költészetet, hogy valami kevésbé ismert verssel szolgáljak, de hát én mindig inkább „prózás” voltam. Szerintem beszerzek pár verseskötetet is a közeljövőben.

     Tehát a vers. Csokonai A reményhez…

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!